Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-11-10 / 45. szám
*• ‘ff/. - i U| Ahány ház, annyi szokás Öregszünk Régebben, tavasszal, télen, az év bármely szakában szívesen jártuk a határt. Csetlettiink, botlottunk a kóróban, bukdácsoltunk a rozsdás jágerkender vesszői közt. Ha dörrent a puska, már a vadászok nyomában voltunk. Vittük utánuk a nyulat, fácánt. Kecskét, teheneket őriztünk. Krumplit szedtünk, gyűjtöttünk és hosszú heteken keresztül tároltuk. Három-négyet megettünk naponta és a dér lehullta után is vígan sütögettük a hamuban. Olykor nyulat ejtettünk el bunkósbottal, vagy tőrbe csaltuk és paprikást főztünk magunknak. Még alig voltunk tizenkét-tizennégy évesek és már nagy kertészeknek, kocsisoknak számítottunk. Megnyergeltük a lovat. A kocsmában kijárt a féldeci rum. Akkor erdészek akartunk lenni. Puskánk Is volt. Először csak rozsdás katonafegyverünk, de később már flóbertpuskánk is volt, csak levágtuk róla a puskatust, hogy ne látsszék ki a kabát alól. Később vadászpuskánk is volt, majd pisztolyunk. És ennek is vége lett, erdészek sem lettünk. Még világgá sem mentünk, pedig olyan szépen kiterveztük. Voltunk sportvezetők is, edzők. A fiatalok, az egykori játékosok, még ma is mesz- sziről köszönnek. De ez is a múlté! Örülünk, ha haza mehetünk, leülhetünk, elolvashatunk egy jó könyvet. A természetről is már csak álmodozunk, holott még most is kimehetnénk, sétálhatnánk, elkarikáz- hatnánk a folyó partjára, halászhatnánk... Valahogy már elfeledkeztünk mindenről. Mintha megöregedtünk volna. Vagy legaj lábbis, öregszünk. <r) Amíg Sophia Loren pozar római villája hálószobájában j inkább a „külcsín" a lényeges ,.. ,.. addig Brigitte Bardotnál a forma nem számít. Neki j főleg a „tartalom" a fontos. mm- . WBm *ya inészházaspár Boldoghy Kató, a MATESZ fiatal és tehetséges művésznője és Finta László, a színház nem kevésbé fiatal és tehetséges művésze házasságot kötöttek. Valamikor a lapok társadalmi rovatában az ilyen kép négy betű kíséretében jelent meg: M. K. É. H. — azaz „minden külön értesítés helyett“... Nos, valahogy mi is így szeretnénk tudomására hozni a szlovákiai magyar fiataloknak, a színház kedvelőinek, hogy társulatunk egy újabb színészházaspárral lett gazdagabb. A Lengyel-házaspár után Boldoghy Kati és Finta Laci is'élettársként „űzik tovább az ipart“ tehát pályatársakból egy életre örök partnerek lettek. Nagyon érdekes egy ilyen színházi szerelem kibontakozását figyelemmel kísérni. A fiatal színésznő és a fiatal színész rendszerint a tájelőadásokon „melegszenek“ össze. Korán szoktunk megérkezni egy-egy faluba, városba, és az előaáds előtt mindig marad egy-két óra a kezdésig. Mit csinálhat ilyenkor egy fiatal színésznő és egy fiatal színész? Ha szép az idő, sétálnak egyet a faluban, ha esik, irány a vendéglátó-üzem — hála a fejlődésnek, falun is egyre kevesebb a kocsma —, ott vacsorázgatnak, beszélgetnek és így akarva, nem akarva összemelegszenek. Először külön-külön vacsoráznak, aztán már közösen esznek meg egy konzervet — és így lassan kialakul közöttük az az érzés, hogy együtt jobb lesz. Anyagilag is. Két diétából az egyik megmarad, ha ügyesen osztják be, egyszóval: mindenképpen érdemes lesz együtt csinálni a színészvándorlást, a pályát. Aztán a vendégszereplés idegen tájakon, Szlovákia legszebb városaiban felér egy-egy nászúttal. Hát valahogy így... A fiatal színésznő és színész kapcsolata szorosabbá válik, kikristályosodik és egy szép napon házasság lesz belőle. M. K. É. H. — mint ez esetben is. Boldoghy Kató, a nagyszerű Rozika az Űri muriból, a Szent Péter esernyője bájos Veronikája, a Salemi boszorkányok felejthetetlenül igaz Abigailje — színészfeleség lett a nyáron. Hányszor „kötötték be“ a fejét a színpadon, hányszor kerül a darab végén szerelmeséhez? — És most az életben is sor került erre. A színházak táján nem ritkaság, sőt azt mondhatnám, mindennapi dolog, hogy színésznő kollégához megy férjhez, vagy színész a szakmából választ párt magának. Jó választás, mert hisz a szerelmen, a kölcsönös megbecsülésen és a közös emlékeken kívül egy igen erős kötelék köti őket össze: a pálya szeretete, a színház imádata. Állandóan van témájuk, állandóan a közös „kedvesről“ beszélgethetnek: a művészetről, a színházról. Szerencsés emberek. Együtt örülhetnek a sikernek, a balsikert is jobban bírják elviselni, ha vigasztalják egymást, hogy majd legközelebb jobban sikerül ez, vagy az az alakítás. Képünkön a komáromi városháza előtt láthatják a boldog fiatal párt az esküvő után. A MATESZ eresze alatt fészket rakott egy új pár. Sok boldogságot kívánunk nekik, mi pályatársak — és úgy érzem, szólhatok nevükben — a nézők is. Siposs Jenő
