Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-10-07 / 40. szám
6 Élsportolás vagy tömegsportolás A testnevelésnek és sport- - nak — az értelmi nevelés mellett — kimagasló jelentőséget kellene tulajdoní- 3 tanunk. Ma már mindenki előtt világos, hogy az az J» egyén, aki specializálja ma- í' gát valamire, egyoldalúan fejlődik és. hézagossá válik életszemléleté. I 1A társadalom szemszögé- ' bői szükség van ugyan szólj rosan szakasított egyének csoportjára, akik a tudományok ágazataiban az élvonalat képviselik, az egészséges nemzeti lét szempontjából viszont egészséges tömegekre lenne szükségünk; a nemzeti lét pilléreire. Ezt a szempontot gyakran tűzték napirendre egyes társadalmakban, de ugyanolyan gyakran szem elől is tévesztették a vezérfonalat. Manapság is kevesen vannak, még a sportszervek és a tanügyi dolgozók körében is. akik tudatosítanák azt a fiatalságon elkövetett bűnt, mely szerint nagyon sok esetben éppen a testnevelés és a sport rovására igyekeznek a pedagógiai folyamat és az ország legégetőbb anyagi helyzetén javítani. Nevelési rendszerünkben rettentő aránytalanság tapasztalható a testnevelés és Í az értelmi nevelés között. Az átlagos 32:2 arányszám mindenki előtt ékesen és ij világosan bizonyítja, hogy a fiatalságnak szánt heti j kétórái mozgás csupán a * cél és ráhatás kigúnyolása, I kifigurázása! Az egyén és a nemzet lé- jj te manapság meg van bé- * lyegezve az élvonalba való törekvéssel — minden vonalon. Ez a tény különösen a sportban jelentkezik a legkirívóbban. A nagy igyekezet, amely a világ népeit lázba hozta, kitérítette a sportot igazi medréből. Élvonalban lenni — sportban — azt is jelenti, hogy bizonyítani a világnak egy társadalom, vagy nemzet fejlettségi fokát. Csakhogy az erőszakolt élvonalasság | károsan hat vissza a töme- y gekre és fordítva is. Az " ésszerűen végzett tömeg- , sport emelhetné legmaga- " sabbra az élsportot. Az, akinek a tömegek, egy nép, egy nemzet egészsége és edzettsége feküdne a szívén, nem sokat töprengene és rátérne arra a másik útra, amely az ésszerűen végzett tömegsport felé vezet. A tömegsport azonban létesítményeket igényel: sportpályákat, tornatermeket, uszodákat, fedett csarnokokat. Ez a kérdés pedig inkább közgazdasági, mint pedagógiai. A testnevelési és sportmozgalomban eleinte a mozgás volt a cél. Ez idővel fokozatosan eltorzult. Az ember nem tagadta meg önmagát. A sportban is ellenfeleket győzött le. Először a saját örömére, kielégülésére. Később a közösségért, csapatáért, egy nemzetért, egy eszméért, mindinkább akarva bizonyítani erkölcsi-akarati tulajdonságainak felsőbbrendűségét, szuverenitását. A sport ezzel elveszítette igazi értelmét, küldetését. Foglalkozássá vált. Háborúvá. San Salvádor és Honduras labdarúgó-csapatai találkozója során 84 ember lelte halált. Manapság gyakran vagyunk tanúi a könyörtelen és alantas módszerekkel lebonyolított sportvetélkedéseknek, melyeknek semmi köze sincs a sport igazi küldetéséhez. Mindezek eredője a túlzott nemzeti vagy eszmei öntudat szítása, mely a széles tömegeket akarja leterelni a népek közötti béke és barátság útjáról. Senki se gondolja azt, hogy az eltorzult élsportolásról festett kép csupán a nemzetközi versenyeket érinti. Elérte a sportot művelő legkisebb egységeket, a falut is. Csak itt lokálpatriotizmusnak hívják. Hány pofon csattant már emiatt? Az ember bolygó hollandi. A nyugtalan környezetben, a gondolatok zűrzavarában elveszti az igazi fonalat. A munka után testét kellene edzenie, egészségét óvnia. Csak jól fejlett emberek alkotnak egészséges társadalmat. Ezért vagyok a túlzott élsportolás ellen, ezért török pálcát a tömegsportolás mellett. ABOSI ISTVÁN Európaibb utakon Olvasóink, akik az utóbbi két-három esztendőben írásainkon keresztül megismerkedtek, csaknem mindegyik magyar nemzetiségű sportolóinkkal, s akiknek úgy-ahogy elképzelésük van már arról, hogy az itt élő magyar nemzetiségi kisebbség a sport-képviseletből is becsülettel kiveszi a részét — most bizonyára alapos és mély írásban várnak választ az utóbbi napok legmeglepőbb eseményére: Miért nem kíván Szikora az írek elleni mérkőzésen a válogatottban szerepelni? Mint újságíró őszintén meg- vallhatom: a téma eléggé „nagy“, attraktívan lehetne megírni, talán kézrői-kézre járna újságunk, s talán ismét sóhajtozva tennék le sokan a lapot: lám, nehéz sors a miénk! Ez az írás azonban fordulópont és mérföldkő kíván lenni. Tudom, sokan elitéinek érte, de én — bár továbbra is elsősorban a csehszlovákiai magyar sportolókat, pontosabban: a csehszlovák színekben szereplő magyar fiúkat-lányokat mutatom be elsősorban, hiszen ők állnak hozzánk a legközelebb — európaibb utakon szeretnék már járni. Mindezt Szikora esetén keresztül szeretném plasztikusan bizonyítani. Kezdjük időbeli sorrendben. Két héttel, majd nyolc nappal a csehszlovák-magyar mérkőzés előtt beszélgettünk az esélyekről. Gondolkodott, játsszon-e, hiszen ha jól szerepel, az itteni magyarok egy része ítéli el. hazaárulással vádolja, mint az Inter—Vasas mérkőzés után. Ha nem megy neki a játék, a cseh és szlovák lapok támadják majd. „magyar komplexusa“ miatt s talán olyan is előfordul, mint a budapesti mérkőzés után a PRAVDA-ban: megtámadták Markot, mert magyart állított be együttesébe a magyarok ellen. És itt jön az, amit Szikorában tisztelek és becsülök: győ zött benne a játék utáni vágy! Diplomatikusabb dolog lett volna sérülésére hivatkozva nem játszania, ez utólag most bebizonyosodott. De egy vérbeli futballistáról van szó, aki talán élete legizgalmasabb mérkőzését játszhatta volna, remek ellenféllel szemben. Jó, jó. A futball ma már nem csupán játék, hanem társadalmak ütközési pontja. Nem közömbös az sem. hogy komoly anyagi jutalomtól esett volna el. ha nem vállalja a játékot, az esetleges győzelem során. Erre most ismét sokan azt mondják: vagyis fontosabb volt számára a pérz, mint az erkölcs? Erről szó sincs! De éljünk példával, és kérdezzük meg: vajon hány olyan ember akad a csehszlovákiai magyarok sorában, aki mindig minden helyzetben ellenáll az anyagi kedvezményeknek, és tüzön-vizen kitart hite mellett? Legfontosabb indítőoka, amiért a játékot vállalta: a futball szeretete. Mi elvárjuk egy-egy élvonalbeli sportolónktól, hogy ilyen helyzetben mondjon le mindenről, váljon szentté és mártírrá. Ismét vonjunk párhuzamot: bejártam az egész országot, ismerem szinte az itt élő magyarság minden képviselőjét. Ha mindegyikünk képes lenne az adott pillanatban betartani a legmagasabb erkölcsi normákat, ha csupán a cél és az egység lebegne szemeink előtt, ma négy főiskolánk, öt színházunk, három miniszterünk és harminc újságunk lenne! Milyen jogon vonjuk hát felelősségre Szikorát azért, mert játszott? Csakhogy most fordított az eset: játszott ugyan, de hogyan? Ügy, hogy leveleket is kapott: „Jól van Gyurka, ezt vártuk tőled, mi itteni magyarok!" Ezzel aztán egyáltalán nem érthetünk egyet. Itt szeretnék rákapcsolni arra, amit a bevezetőben megemlítettem: európaiabb utakon járni már! Ha mindig így nézünk a világra, ilyen kicsinyesen és sértődékenyen, tűlérzé- kenyen és mindig megbántva, szép lassan Kelet-Európa legelmaradottabb lakosai leszünk. Ne izgasson bennünket az, hogy mások mit mondanak! Tanuljuk meg nagyvonalúbban és precízebben nézni a dolgokat. Higgyük el, hogy a futball valóban csak játék. Játszani pedig mindenkinek joga van. Mindenkinek, aki megszületett. Hogy Szikora György tardoskeddi és magyar, s hogy legálisan csakis a csehszlovák válogatottban szerepelhet, logikus dolog. Sajnáljuk, hogy nem ment neki, a játék, reméljük, legközelebb jobban megy. Igaz, gyenge szereplésének oka volt. Egy órával a mérkőzés előtt, oktalanul, indokolatlanul, fölöslegesen nagyon súlyosan megbántotta őt egyik játékostársa. Éppen azért, mert magyar. Nem kesergünk, nem sóhajtozunk. Ez ugyanis már paródia és komédia Azt a Szikorát vádolják, azt a Szikorát nézik bizalmatlanul, aki válogatott meccseken küzdött a csehszlovák színekért úgy, mint talán senki más? Aki súlyos lábtörést szenvedett az írek elleni meccsen Prágában, mellén a csehszlovák címerrel? Aki a Vasasnak Is gólt lőtt? Aki sohasem bántotta meg egyik klubtársát vagy válogatottbéli kollégáját? Akihez úgy járnak Tardoskeddre szlovák barátai, mint haza? Nevetséges. És szomorú. Nem azért, mert tönkretették egy mérkőzésre a hangulatát, s mert lelkiállapota ezekben a napokban nem a lepró- zásabb, olyannyira, hogy napokig gondolni sem akart a focira. Ez az ügy azért szomorú, mert a válogatott vezetői, edzője, illetékesei nem tudtak idejében és erélyesen közbelépni, mert nem tudták a sértegetőt azonnal megbüntetni, éppen azzal, ami számára a legsúlyosabb lett volna: azonnal hazaküldenl, és soha többé nem szerepeltetni a nemzeti színekben. Ne Szikorát vegyük tehát célpontul. Kár, hogy a cseh és a szlovák lapok nem tájékoztatták olvasóikat azonnal, s ahelyett, hogy „magyar komplexusra“ hivatkoznak, s mellébeszélnek, nem közölték azonnal a lényeget: képes lehetett-e a játékos ilyen előzmények után a játékra koncentrálni? Szikora nagy futballista. Bármely olasz vagy spanyol csapatban extraklasszis és csillag lehetne. Ha idegileg rendbejön, talán válogatott is lesz még. Akkor, ha úgy tapasztalja majd, hogy éppen olyan megbecsülésben és szeretetben részesül, mint a többiek. Szikora Is ember, összetettebb és bonyolultabb, amint az, aki megbántotta. Kívánjuk, hogy játéka még sok-sok örömöt szerezzen cseheknek, szlovákoknak, magyaroknak. Tanulságos utóirat: A magyar válogatott két oszlopos tagja, Páncsics Miklós és Dunai Antal szerb származású, vagy talán hivatalosan is szerb. Páncsics például a budapesti szerb gimnáziumban érettségizett Nincs tudomásunk róla. hogy egy órával a mérkőzés előtt játékostársaik közül bárki is megrótta volna őket ezért. Tiszta szívvel küzdenek tehát a győzelemért, és élvezik a szurkolók feléjük sugárzó, elfogulatlan szeretetét. Kolár Péter felvétele BÁTTA GYÖRGY KASSA! mit » szívmaraton“ A kassai maratonnak számos világhírű résztvevője volt már eddig is; az elmúlt tíz észtén dőben a már említett Bikila vagy a japánok. Sorozatunk befejező részében essen sző azokról is, akiket az idő ugyan kiszorított már a rajtkövekről, de nevük mégis fémjelzi a maratont. Szóljunk legalább egyetlen olyan résztvevőről, aki nem Bi- kiláékkal azonos időt fut, hanem aki akkor „batyog“ be a stadionba. amikor a nézőtér már üres, pakol a büfékocsi és készülődnek haza a rendezők. Cámsky príbrami marato- nistáról van sző. Ő nagyon sok esetben biciklin tette meg Kassáig az utat, szabadságot vett ki azért, hogy a maratOnon indulhasson, találkozhasson a többiekkel, s bebizonyítsa magának, ki tudja hányadszor már: van benne akaraterő, lélekjelenléte és szívóssága nem hagyja el a hosszú táv egyetlen méterén sem. Cámsky a nehézipar dolgozó ja volt. A csarnokban, ahol izzó vasat szállított a futószalag, kénes és füstös volt a levegő. Edzeni csak munka után lehetett, de amikor a 40 születésnapját ünnepelte, akkor is becsülettel és szorgalommal dolgozott és edzett. Olyan módszerekkel edzett, mint a fiatal Zátopek. Csakhogy az ő foglalkozása még kimerítőbb volt, mint a világ egyik legnagyobb cipőgyárban dolgozó, világhírűvé vált mesteréé. A kénes-füstös csarnokot elhagyva, Cámsky futócipőt húzott, kikerülte a megállón veszteglő autóbuszt és nekiiramodott. Pontosan öt ki lométerre lakott munkahelyétől. Hazaérve csak azért állt meg, hogy szerény csomagját letegye, s futott tovább. Képzeljük el, mikor kellett minden nap felkelnie, ha hattól járt munkába, és sohasem késett el! Pedig a reggeli öt kilométert is futva tette meg, télen- nyáron, tavasszal, ősszel! Jan Cámsky most negyven- gyolc esztendős. Érdekes, hogyan került a sporttal kapcsolatba: a német megszállás alatt egy hadiműszereket gyártóvállalatnál dolgozott. A német üzemvezető, ahogy mondani szokás „sportőrült“ volt, és ha tehetséges sportolót ismert meg, néhány esetben elnézte, hogy esetleg nem fajtájabeli az illető. Kivételes esetekben még a gyár színeiben is versenyezhetett a .felfedezett". Cámsky elhatározta, hogy sportolni fog, s ha másként nem megy, ezen a harcmezőn győzi le ellenfeleit. Munkaidő után futni és úszni kezdett, ócskavasat emelgetett, hogy erősítse izmait. Amikor légitámadás volt, és mindenki a fedezékekbe menekült, ő edzett Nem félt a golyóktól é= szilánkoktól. mintha érezte voln* hogy nem eshet baja És úgy történt, ahogy várta Az üzemvezető felfedezte, ver senyekre küldte, s nagyon ritka volt az olyan verseny, amelyen ne győzött volna. Ez hallatlan belső kiegyensúlyozottságot és erőt kölcsönzött neki. Azt mondja, ennek köszönheti, hogy lelkileg nem omlott össze azokban a nehéz esztendőkben. Legendaként emlegetik Cámsky egyik háború utáni versenyét. Egy hosszútávú versenyt befejezve, elsőnek haladt át a célon, de a közönség legnagyobb ámulatára nem állt meg, hanem tovább futott, lassan elhagyta Prágát is. Ironikusan meg is jegyezték: Lám, mit tesz a háború az emberekkel. Szegény futó megtébolyodott! Cámskyt azonban más cél vezérelte. Lidicéig futott, s ott koszorút helyezett el az emlékművön. Egy lidicei asszony csodálkozva kérdezte: Jó ember, hogy bírhatott ki ennyit’ Mire Cámsky ezt válaszolta: magának asszonyom még többet kellett kibírnia. Ezekből a sorokból is kiviláglik, hogy a kassai maraton igazán mély és gazdag emberi sorsok gyülekezőhelye Érdekes lenne könyvbe tömöríteni az itt egymásnak találkát adó világhírű és Cámsky-szintű atléták élettörténetét. Bizonyára nagyon sokan másképp néznének a maratoni futókra, nem illetnék őket helytelen és alaptalan megjegyzésekkel. hanem még többet tapsolhatnának nekik. Aki csak egy kicsit belekóstolt a sportba, igazat ad nekem. Aki pedig nem, az tanulja meg tisztelni embertársait akkor is, ha azok esetleg kü lönbek nála. (bt) Az Ú; Ifjúság sportrovatának AUTOGRAM-MÚZEUMA: Psurny Rudolf (Lokomotíva Kosice)
