Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-09-30 / 39. szám
Gyurák Éva illusztrációi Hét hónappal á szakítás és VIDOR MIKLÓS: alig fél évvel az után, hogy férjhez ment Fonó Ákoshoz, Zsó sietség nélkül nyitott be a szálló ajtaján. A dátumok még pontosak voltak benne, de semmi izgalmat nem érzett. Kiszámította, hogy a mai találkozóra negyedórás késéssel érkezzék. Ä férfi délelőtt hívta föl á hivatalban, ő azonnal fölismerte a hangját. A közvetlen vonalon kereste, mint máskor, a szokott, tizenegy utáni időben. Hangjának hetyke kis magabiztossága bosszantotta Zsöt. Ügy tett, mintha nem tudná, kivel beszél, szétzavarta a játékot, megvárta, míg a férfi kínlódva bemutatkozik, s akkor is elfelejtett meglepődni. Aztán tárgyilagosan tudomásul vette, hogy szeretné látni. Elsétált a porta előtt, a halinak tartott. Nem látta még. de biztos volt benne, hogy ott van, valamelyik asztalnál várja, szorongása csak az ő be- léptekor tűnik majd el. Beadta háromnegyedes kabátját a ruhatárba, gyakorlott kis mozdulattal nyomta helyére sötét: kontyát a tüköroszlop előtt. Elégedett volt magával, szerette a spárgaszínű tweedet, á laza, sportos szabás pedig el- rejtette alakjának hibáját, némiképp széles derekát. Táskáját hóna alá szorította, fölment a három lapos lépcsőn a hall platójára. Rögtön észrevette a belső sarokban megemelkedő alakot. Szempillantás alatt megállapította, hogy a férfi hátrányára változott. Már szemközt ült vele, de még mindig nem sikerült eldöntenie, szélesebb, vagy csak üresebb lett-e Sándor arca. Mindenesetre fáradt, szobaszínű. Hirtelen eszébe jutott, hogy a tervezett közös nyaralás elmaradt, a férfi családjával utazott le a Balatonra, s unalmában lesülni is elfelejtett. Zsónak ettől egyszerre jókedve támadt, kiült arcára a gúnyos vidámság. Élvezte, hogy Sándor teljes félreértésben néz vissza rá, azt hiszi, a viszontlátásnak örül, s arcát önkén-- telenül szívdöglesztőre állítja be. A férfi Zsó foteljára ejtette kezét: — Mit is kérdez ilyenkor az ember? Óriási! Még rá is gyújt, hogy füstöljenek a közhelyek. Zsó hátradőlt. — Semmit — mondta. — Mesél. — Halljuk. — Nem én, maga. — Elmosolyodott, arra gondolt, hogy megismerkedésük idején ma- gázta utoljára. De most így jött, igazán nem határozta el. — í>n? Nálam minden a régi— Újságot különben is csak tegnapról mára lehet mondani, nem? — Zsó okos kislányképet vágott. — Igaz, ilyenkor már az ösz- szefoglaló aktuális — bólintott a férfi. Kávét, konyakot rendelt az asztalhoz érő pincérnél, de Zsó közbekiáltotta: — Csak egyszer. Nekem narancslevet. — S ártatlanul megkérdezte: — Minek a konyak? — Az alkalom kedvéért. — Gondolja, hogy van oka ünnepelni? Tetszett neki, hogy Sándor türelmetlenül a hamutartóba fojtja félig szítt cigarettáját. Ismerős volt ez a mozdulat: négy fal közt alig bírta kivárni, mig ő is elnyomja a kelljen elválnia, igaz? Hogy ezután már egyenlő esélyekkel játsszunk, ami eddig csak nekem volt hazárd. A férfi állhatatosan nézte: — Milyen szép vagy. — És maga milyen aljas — harag nélkül mondta, bujkáló humorral. — Hányszor vált be már ez a patent, Sándor? Zsó izmos, hajlékony keze volt csak a férfi előtt az asztal szélén. Látta még valaki annyiféle helyzetben ezeket a középhosszú, értelmes ujjakat, mint ő? Amint Zsó kenyeret szel, a teniszütőt markolja velük, vagy megtapadnak a vállán egy ölelésben! — Mi változott? Nem ugyanazok vagyunk most is? —kérdezte halkan. — Egy pindurí eltérés van csak, Sándor, az, hogy nem szeretem már. És maga is egészen jól megvolt mostanáig. Mondja, egyáltalán ml jutott eszébe? Látja, szinte meghatott, hogy ilyen finoman tud elmenni. összenéztek. KESZEll FERENC két verse esdeklő nekrológ kondorkeselyűk gubbasztanak a sómalom fokán csőrükben hozták a tengert talán Lotaringiábót evőkanálnyi tengert hogy mosolyogj a visszajáró mosolyt a meghatalmazó mosolyt a gyolcsmosolyt az egyensűlymosolyt a szajrémosolyt a hitelrontót az albummosolyt legalább.., de nem: kemény vagy hisztérikus halott csigahéj-csigaház-kemény antracit-kemény gyertyafüst-árbócok közt fekve merev szodomita illatos korommal kábítsz és elcsalsz a ködben az együgyüség zarándokhelyére hol virágot esznek a szenilis szentek rádhagyom a közelgő esőt hogy visszavárjalak de nem jössz mert azt hiszed ott esdeklem veled a tengeri vidrák és rombuszhalak sötét világában hol égdörrenés jelzi a perceket nekem jobb itt a páviánok között törött kulcscsonttal is VARGA IMRE két verse arcunkon a gátat nem moshatja el az ár csendünk kötőszavai támasztják alá az ágyat ujjaidon fáradtak a a telefonszámok mozsaramban barkák apád kulcscsontjai tudom sohasem veszed észre pupillámon a szirmokat Folytass! Nem, ne kezdj el! Bűnös talán az arc, Mely már a hálóban fetreng? A csók formái vagyok Gyászének, vázarajz, álom. Folytasd! Nem, mégse kezd el rég élő halálom. kiszolgáló elmegy. Hiúságból fogadta el a találkozót? Jólesett a tudat, hogy eltölt itt egy órát, viszontlátja ezt a tegnapi arcot, s bebizonyítja, hogy sem bántottság, sem megbánás nem maradt benne. — Hiába szeretnéd belém- fojbani a szót — szegte le fejét a férfi. — Azért még elmondhatom talán... — Mit? Mi újat mondhatna Sándor? — Akkor mért jöttél el? — Nem azért — mondta Zsó. Kedvetlenül ingatta meg állát. Szerette ezt az embert évekig, nem méricskélte, szabad-e okos-e. És most úgy mered rá, mint egy alkalmi tyúkra, aki váratlanul föl lázad, nem akar elmenni vele a délutánra kikönyörgött kölcsön- lakásra. Csöndesen szólalt meg: — Mikor befejeztük, nem volt szemrehányás, se számonkérés —, és nem maradt foly- tatnivaló. — Neked könnyű. Férjhez mentél. Egyszerre lett volna kedve nevetni és bosszankodni. Cipője orrának mondta: — Azért, hogy magának ne csikket. Aztán fölkapta a fejét. Jó rajzú, karakteres pro- fiija volt. Szája elnyílt egy parányit, mintha foga hegyével mosolyogna: — Tulajdonképpen mit várt a mai délutántól, Sándor? A férfi kopaszodó homlokán összegyűrődtek a vízszintes ráncok. Elszántan és szemrehányóan nézte Zsót, jó étvágy- gyal és arculvágottan. Aztán sikerült összeszednie magát: — Nem tett rosszat a házasság, Zsó, azt látom. — És még mit lát? Az elnéző, csaknem anyás pillantásban a férfi azoknak a napoknak visszfényét érezte, mikor együtt jártak még ki hét végén a Dunára, s a folyó olvadt rézzé vált a naptól. Ami köztük történt, mindenre följogosítja, akkor ránthatja vissza ezt a nőt, amikor akarja, a szenvedély érvényteleníti az egymás nélkül töltött hónapokat. Nagy, világos szeme fölfénylett. Mielőtt megszólalhatott, a pincér elé- bük csúsztatta a tálcát. Ingerülten nézett föl, egyetlen kortyra felhajtotta az italt: — Még egyet! — Ugyan... — kavargatta Zsó a narancslevet. Halkan szólt csak, megvárta, míg a Régi pillanatok kísértettek ebben a hosszú tekintetváltásban. Mindegyikükben más emlék merült föl, aztán mindjárt el is foszlott, mert nagyon sok emlékük volt. Zsó azt az arcot kereste, amelyikkel huszonhárom éves korában találkozott először egy farsangi estén. Meg azt, amelyiket álmában lesett meg. A férfi félmeztelenül látta a lányt a csónak fenekén, amint odakínálja erős, feszes mellét a napsugárnak. Csak ebben az előre sejthe- tetlen órában lettek tanácstalanok, mert a mostani pillanatot elmulasztotta a jövőbe siető képzelet, nem álmodhatta meg, milyen lesz, mikor ismét visszatérnek a holtpontra, s nincsen közük többé egymáshoz. Sokáig éltek az ismétlődő évszakok folyamatos jelenében, s egyszerre billentek át egy másik időbe. Zsó hirtelen körülkapta pillantását, azzal a nyugtalansággal, ahogyan régen a férfi ref- lektorozott át belépéskor egy- egy helyiséget, nem ütközik-e ismerősbe. Egészen hűvös volt a hangja: — Indulnom kell. — Sietsz? — Megfogta Zsó csuklóját, s mindjárt el is eresztette. Zsó táskája mélyén kistükre után kutatott. — Nincs ám jó bőrben, Sándor, vigyázhatna magára. — Mit bánod te már azt? — türelmetlenül intett a pincérnek, de Zsó elébevágott: — Egy narancslé. A ruhatárnál Zsó frissen bújt kabátjába, be sem gombolta. Sebesen nyújtott kezet. A férfi pontosan érezte, milyen súlytalan az a kézfogás: mikor már semmit sem tehetünk valakiért, legalább barátságos mosollyal bocsátjuk el. Aztán mégis elhadarta, míg csuklója fölé hajolt: — Különben a benti tele-' fonszámom megváltozott. — Nem baj, ha szükségem ‘lesz rá, megmondja a központ — felelte Zsó, s már el is fordult. Ment magabiztosan, látványosan, mint a szép nők, ha tudják, hogy figyelik őket, s emlékül még egy kis fájdalmat akarnak maguk után hagy-
