Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-09-30 / 39. szám
rii nt*-í ÍGY SZERETNÉNK ÉLNI LÁTOGATÓBAN OLVASÓINKNÁL Nagy Rudolf Czirfusz Ilona Milyen az elképzelésül« a mai fiataloknak azokról az évekről, amikor már saját lábukon kell megállniuk, családjukról kell gondoskodniuk és mindenről ami ezzel összefügg. Az Új Ifjúság kérdéseire két érettségi előtt álló diák, Czirfusz Ilonka és Nagy Rudolf válaszol. Mindketten a nagymegyeri Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola tanulói. UI: Hová készültök az érettségi után? Ilonka: Nekem mindenem a kémia. Ezt á tantárgyat szeretném tanulni a főiskolán is. Nem, nem a pozsonyi „természettudományin“, hanem valamelyik cseh főiskolán, mert már több magyar diáktól hallottam, hogy a cseh főiskolákon egy évig mint idegen nyelvet tanulhatom a cseh nyelvet. Rudolf: Én is szeretem a vegytant, de « matematika, fizika, történelem is kedvenc tantárgyaim közé tartozik. Kiskorom óta mégis egyetlen témakör köti le igazán figyelmem: a katonai vegyészet. Ebben szeretnék valamit elérni. Jó lenne. ha bejutnék a brünni főiskolára. UI: (csak Rudolfnak): Mi a véleményed á háborúról?! Rudolf: Borzasztó dolognak tartom. UI: Tehát elismered, hogy az emberiség számára inkább rosszat mint jót jelent. Mégis, miért éppen ebben a szakmában szeretnél „befutni“ ? Rudolf: A szüleim is ellenzik, de már mondtam, én kitartok, bármi is álljon utamba. Nekem tetszik az a példás katonai rend, megjelenés, diszciplína. Meg aztán ez a legférfiasabb szakma, amit el lehet képzelni. UI: Reméljük, hogy egy év múlva főiskolások lesztek, de mondjuk, hogy nem sikerül... Ilonka: Akkor majd dolgozni megyek. Valamilyen vegyi üzembe, vagy könyvtárba, ahol alkalmam lesz sokat olvasni. Nem szeretnék irodában dolgozni. Egy év múlva aztán újra megpróbálom. Rudolf: Nem esek kétségbe. Egyszer minden sikerül, csak akarni kell. Ha máshol nem, a katonaságnál belekóstolok abba, amiről oly régen álmodom. UI: Hogyan képzelitek el élettársatokat, családotokat? Ilonka: Erről valóban csak nagy vonalakban beszélhetek, mert az ember sose tudja. Szeretném, ha a férjemnek az enyémhez hasonló műveltsége lenne, még azt is elszívlelném, hogy tudományával néhanapján „zsebre vágjon“, egyszóval, legyen olyan, akire feltekinthetek. Két családot szeretnék. Rudolf: Nem szükséges, hogy a feleségem olyan műveltséggel rendelkezzen, HOGYAN Sandal Eva Juhos József mint én. Az a fontos, hogy tudjon hozzászólni olyan kérdésekhez, amelyekről általában társaságokban szoktak beszélni. Nem szeretnék falun élni, inkább Pozsonyban, de lehet az kisebb város is. Eddig a két nyilatkozat. Egy év múlva megtudjuk, mi lett az ideálok egy részével. Közömbösen élnek-e a középiskolások? Ügy véljük, nem. Kovács Edit, Juhos József, Sandal ßva és Dalos Tamás, a dunaszerdahelyi Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola III. osztályos tanulóinak válasza erről tanúskodik. íme a válaszok: UI: Hogy tanulnak a legszívesebben? JÖSKA: Egyedül. Sajnos, leginkább csak este jutok a könyvhöz, amikor a többiek a tévét nézik. Nem kívánhatom, hogy az egész család az én kedvemért lemondjon... EDIT: Egyedül, de kell hogy szóljon a tánczene. Ha nem szól, elkalandoznak a gondolataim. ÉVA: Én sem tudok tánczene nél“61 Dalos Tamás Kovács Edit kül tanulni. Szeretem tanulás közben hallgatni a Csak fiataloknak című műsort. TAMÁS: Nem tanulok mindig. Szeretek szórakozni is. Leginkább csak este tíz után ülök a könyvhöz. Az apám nekem adta és berendezte a manzárd-szobát — ott tanulok. UI: Az egész szoba a magáé? TAMÄS: Igen. UI: Mi minden van a szobájában? TAMÄS: Asztal, székek, ágy, szekrények, könyvesszekrények, radiátor, „reproszekrény“, magnetofon. A falakon képek, fényképek az újságokból. UI: Miért nem járnak a klubba? EDIT: Oda a diák nem jut be. ÉVA: Cigánytanya, huligántanya... EDIT: Sok ott a verekedés. TAMÄS: Onnan a fiatalok már rég kiszorultak. A klub két helyiségből áll: a tulajdonképpeni klubból és egy kocsmaszerű büféből. Már csak idősebbek és huligánkodő fiatalok járnak oda. Nemrég még egy biliárdasztalt is beállítottak a klubba, ez SZEHETITEK-E AZ Ül IFIÜSÄGOI? A szerkesztők azzal bocsátottak lapterjesztő útunkra, hogy a mi kenyerünkről, de az ő prémiumukról is szó van, menjünk hát. Különben is, mi vagyunk a szerkesztőség legfiatalabb tagjai... Ez már így van. De mentünk. És jókedvvel, tarisznyánk tömve útravalóval: viselkedjetek illedelmesen, nehogy megegyétek a „bontón“-t, hagyjátok itthon az iróniátokat meg a rosszkedveteket stb. Valójában miről volt szó? A nyáron úgy vettük észre, hogy nem gyarapodott olvasóink tábora. Mondogattuk, sebaj, majd ha megkezdődik az iskolaév, nagyobb lesz az érdeklődés. De elmúlt szeptember elseje, és a diákok csak nem jelentkeztek. így aztán gondoltunk egyet: ha nem jön Mohammed a hegyhez, a hegy megy Mohammedhez. Összesen öt iskolát látogattunk meg. Oda mentünk, ahol vártuk, hogy érdeklődnek az Oj Ifjúság iránt, és örülnek látogatásunknak. Az eredmény: csaknem minden iskolában sikerült valakit meggyőznünk arról, hogy az Oj Ifjúság mindenekelőtt a csehszlovákiai magyar fiatalok lapja. Legalábbis annak a feladatát igyekszik betölteni, kisebb-nagyobb sikerrel. Egyszóval, felfedeztük a spanyolviaszkot. Az, hogy a diákokat sokszor jobban érdeklik a szolvák, cseh, német, orosz, esetleg más nyelvű, sőt a speciális szaklapok — mert a példányszámok összehasonlítása ezt bizonyítja —, talán a mi hibánk is. De ezekre fény derül. Mégpedig hamarosan. Ugyanis kölcsönös megegyezés született az öt iskola és az Oj Ifjúság szerkesztői közptt, miszerint rövid időn belül újra találkozunk. De már szélesebb körben: az iskola tanulói, kontra az Oj Ifjúság szerkesztői. Előre reszketünk! aztán betetőzte az egész folyamatot. Részeg emberek tántorognak a teremben, azok biliárdoznak... A fiataloknak már nem is lenne érdekes oda járni... UI: Mire lenne szüksége a dunaszerdahelyi diáknak? EDIT: Papírüzletre. A papírüzletben alig lehet valamit kapni, de arra a kis valamire mérhetetlen sort kell állni. ÉVA: Ifjúsági áruházra, ahol olyan ruhákat is lehetne venni, amit a fiatalok is hordhatnak. Szerdahelyen csak bokáig érő ruhákat lehet kapni. TAMÄS: Több cukrászdára, ifjúsági szórakozóhelyre, ifjúsági bárra, ahol nem árulnának szeszes italt, rendes lenne a kiszolgálás és senki sem gyanúsíthatná a diákot, ha megivott egy málnát. Szerdahelyen csak egyetlenegy cukrászda van. Piszkosak az asztalai, kedvetlen a kiszolgálás. Néha még leülni sem tanácsos az asztalok mellé, mert olyan ritkán törülik le őket. Egyszer bejegyeztem ezeket a dolgokat a panasz- könvvbe, csúnyán lehordták érte... ("> Kedves olvasóink Ha közietek jártunk, sok olyan érdekes dologról értesültünk, amelyek hétköznapi témájuknál fogva sokszor nem kerülhettek be az Oj Ifjúságba. Most lehetőség nyílik erre is. Rendszeresíteni kívánunk egy új rovatot, ahol olvasóink nyilatkozhatnak a legkülönfélébb kérdésekről. Levélben is elfogadjuk hozzászólásaitokat, csak egy kérésünk van: lehetőleg fényképet is mellékeljetek a válaszokhoz. Következő számunkban a komáromi Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola diákjai nyilatkoznak az Űj Ifjúságnak. Téma: Szerelem az iskolában. Mit jelent a komáromi diák számára Komárom és a Duna. Tudósítás ügy bacchanáliáról Modor híres város. Hírnevét a szőlőnek, illetve a bornak köszönheti. Már a római légiósok is foglalkoztak itt a szőlőtermesztéssel a II.—Hl. században. Valószínűleg ők alapozták meg a város hírnevét. A rómaiak asztaláról nem hiányozhatott a fejedelmi ital. Az akkori hadviselés pedig gyakran hosszú évekig idegen földhöz kötötte a katonákat, akik — jó szőlőtermesztők, még jobb borivók lévén — hamar felfedezték, hogy a Kis-Kárpátok lankái rendkívül alkalmasak a szőlőtermesztésre. De felismerte ezt II. Géza király is, s alighanem nehéz szívvel válhatott meg a településtől, mikor 1158-ban a nyitrai káptalanságnak adományozta. Tehát sok mindent a szőlőnek és a bornak köszönhet Modor lakossága. Hálás is ezért Bacchusnak, és évről évre nagy pompával rendezi meg a látványos szüreti ünnepséget. Az idén kétszeres okuk volt a vigadásra, A gazdag termés, és a ragyogó napsütéses idő. Bár az előző években is rendszerint nagyszámú látogató érkezett e két napra, az idén valóságos invázió színhelye volt a város. Közel 50 000 ember töltötte be az utcákat. Nyilván bátran kijelenthetem, mindenki jól érezte magát. Kivéve persze azokat, akiket egy időre levett a lábukról az ital. Érdekes azonban, hogy itt ezen senki sem botránkozik meg. Aki látja, cinkosan mosolyog, s lelke mélyén talán arra gondol, hogy engem is becsaphat a hamis ital. A Kis-Kárpátok mentén, különösen Modorban, kedélyes, vendég- szerető emberek laknak. Egyébkor sem távozik szomjan a vendég. Erre a kát napra azonban borozóvá válik minden ház, minden hajlék. Nem, nem áll ki a gazda a kapuba, hogy becsalja a járökelő- ket. A jó bornak nem kell cégér, s az embernek egy-kettőre kedve szottyan egy kis itókára. Aztán aki betér, szívesen látott vendég. A nagyobb udvarokban cigányzene szól, a levegőben lacipecsenye, libasült illata terjeng. S a környék libasültjeinek szintén nem kell cégér. Sziovákgurabon és Horvátgurabon a „hagyományos“ pénteki libasült-napokon még a külföldi jelzésű gépkocsik is hosszú sorokban ácsorognak. Mindenki kedélyes, előzékeny és közvetlen, amilyen közvetlen csak egy enyhén spicces ember tud lenni. Az egyik udvarból szlovák népdalok foszlányai szűrődnek ki, átellenben harsány magyar nótázás folyik. Nincs, aki megbotránkozna rajta. Egy hajlott hátú bácsika somfordái a duhajkodó csallóközi vagy mátyusföldi legényekhez, nagy nehezen kiszótagolja, hogy amikor Ferencjóskánál szolgált, azt dalolták, hogy... A fiúk közben poharat nyomnak az öreg kezébe és átcsapnak az évszázados katonadalra. Modor persze nemcsak duhajkodik. A habánok meghonosították egykor itt a kerámiát. Nem vallanak szégyent követői, a világhírű Szlovák Népi Majolika népművészei sem. Kiállításuk minden látogatónak élményt jelentett. De ha már egyszer Bacchus ünnepén vagyunk, maradjunk Bacchusnál. Volt itt bacchusi kiállítás is. A borkiállításon a szemlélő — ha kedve támadt — a katalógus szerint 185 borfajtát kóstolhatott meg. Nekem a tizedik pohár után már minden bor egyforma volt. Jobbnak láttam abbahagyni. De jövőre folytatom. Jöjjenek el Önök is! Higgyék el, nem bánják meg! Amikor válságba került a CSISZ, mindenki „tudta", hogy miárt. Sablonos a munkája, nem érdekli a fiatalokat. Hogy miért sablonos, miben rejlik ez a sablonosság, azt már kevesebben tudták. Aztán megalakultak az érdekszervezetek és... A közelmúltban találkoztam egy MIJT funkcionáriussal, s megkérdeztem tőle, mi újság? „Megette a fene, komám. Minden hiábavaló. Ha nincs beat, egy kis borocska vagy magnózás, ugyan várhatod. hogy eljöjjön valaki a gyűlésre. Egy felkelési emlékest, politikai előadás, ünnepi matiné, eleve halálra van ítélve." Idáig jutottunk? — kérdeztem önmagámtól az említett találkozás után. Ennyire közönyösek a fiatalok? Próbáltam nyomozni a probléma hátterében, mert hát bármennyire szép és jó, és kell is a beat, a magnó, vagy a közös csárdát összejövetel, azért időnként szükség van politikai nevelésre, tagsági gyűlésre, emlékestre. ünnepi matinéra, akadémiára, stb. Ezt sütöttem ki. Nem érdekli az ifjúsáqot a politika? Ördögöt. Az utóbbi két évben tanúsított, időnként talán helytelen Irányba terelt aktivitása egészen másról beszél. Túlságosan is érdekli. S ha ennek ellenére sem megy el a politikát előadásra, a hiba nem az ifjúságban van. Sajnos, a múltban az eszmei-politikai nevelést már előre annyira kimunkálták, meghatározták, brosúrákban lefektették, hogy szinte mindenkit a gondolkodás nélküli lemásolásra késztetett. Ráadásul a haliam is megvan mindenkiben arra, hogy a könnyebbik ellenállás irányába haladjon, a legegyszerűbb módját keresse a feladat elvégzésének. Így történt aztán, hogy Ágcsernő- töl ASig ugyanazt az előadást tartották a nyolc osztályt végzett traktoros fiúnak, a cérnagyári lánynak, az érettségiző tanulónak, a végzős egyetemistáknak, egy kezdő foggyakomoknak, vagy éppen egy főiskolai tanársegédnek. Ez egy kicsit nevetséges. Isten őrizz, hogy ugyanebbe a hibába essünk. * * * Rádiós kollégámmal egy ízben a peredi szövetkezet zöldségkertészetében fártunk. Átellenben a tóban egy gyanúsan mozgó alakra lettünk figyelmesek. Közelebb mentünk, hogy szemügyre vegyük, mit csinál. Társam harsányan oda kiáltott neki, hogy mit csinál, jóember? Bolhákat fogok — volt a válasz. Aztán megéri? Hát meg. — volt a válasz. Ha jól megy, 300 koronát is megkeresek egy nap. Egymásra néztünk. Társam is biztos arra gondolt, amire én, hogy ez nem is rossz üzlet. Később gyakran eszembe futott ez az eset, mert hát az az érzésem, hogy nálunk valahol felborult a jutalmazás, a bérezés, szóval a társadalmi megbecsülés értékrendje. Egy kezdő tévészerelő vagy egy fizetőpincér aránytalanul többet keres, mint egy fiatal, ügyes sebészorvos, aki betegeket gyógyít, életeket ment meg, vagy eqy képzett tanító, aki az utókort neveli. Nem akarom ezt tovább részletezni, mert egy sereg kirívó példát sorolhatnék még fel. Nyilván Igazat adnak nekem, hogy ez sajnálatra méltó jelenség, kényes társadalmi probléma. Csak az vigasztal, hogy ha minden húr szakad, akkor elmegyek bolhákat fogni. PALÁGYI LAJOS
