Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-09-23 / 38. szám
vd Ősz 1968 ökölcsapások zuhognak az égből fájdalmában elkékül a magasság hegyek gödrében véraláfutásos szem a nap kizöldü) körülöttem a méreg sebes hullámú epe lüktet a patakban kifeszítik vitorláikat a fák jó széllel tovahajóznak a télbe a tóparton csillanó kavics elvesztett mosoly magamra gondolva taposok a szétfolyó sárba A kisfiú megállt a kapu előtt, a csomagot a kerítés vasrúdjára akasztotta és bemászott az elhanyagolt udvarra. Amint leereszkedett, magához vette az erősen átkötözött cipősdobozt és a töredezett Cementjárdán a ház bejárati ajtajához ment. Nagyapa bent ült a bútorokkal zsúfolt szobában, a nagy, kerek asztal mellett, kezében a golyóstollal elmerülten nézett az előtte heverő papírra. — Hát te? — kérdezte a gyereket, amikor az megállt mellette. — Hogyan jöttél be? — Nem akartam, hogy kigyere — felelte a fiú. — A múltkor Is azt mondtad, hogy .nem jő neked a sok mozgás. Fogtam magam és bemásztam. A öregember szigorúan pillantott rá. — Máskor inkább csengess. Nem szeretem az ilyesmit. — Ezt neked hoztam — mondta a fiú a csomagra. — Anya küldte. — Jól van, Andi. Az öregember a szekrény tetejére rakta a csomagot, kissé mogorván ült vissza az asztalhoz. Hajnal óta rosszul érezte magát, valahogyan gyengébb és fáradtabb volt, mint máskor. — Nem nézed meg mi van benne? — kérdezte a fiú. — Majd megnézem — válaszolta az öregember. — Nézd meg most. — Mondom, hogy majd megnézem — felelte az öregember indulatosan. — Hús van benne, meg sütemény — jegyezte meg Andi. — Anyád legalább gondol rám időnként — dünnyógte az öregember. — Mariska nénéd fél éve felém sem nézett. Nem kíváncsi rám Felőle nyugodtan; el is pusztulhatnék. — Én mindig meglátogatlak. — Te igen. — Mariska néni nem szeret? — Majd megbánja — mondta az öregember. — Az biztos, hogy meg fogja bánni. — Haragszol rá? — Ülj rendesen — figyelmeztette a nagyapja. — Ülj egyenesen és ne könyökölj az asztalra. Az öregember szétnyitotta magán a zakót és egy pillanatig a szívére szorította a kezét. — Fáj a szíved? — kérdezte Andi. Az öregember begombolta a kabátot és megrázta a fejét. — Nem. Most nem fáj. — De, én tudom. s — Mondom, hogy nem. — Csak úgy csinálod? Az öreg a papírra pillantott. Rövid időre gondolataiba merült, egészen elfeledkezett a fiúról. — Valami dolgod van? — kérdezte Andi. — Igen. — Nem szokott dolgod lenni. — Kicsit rosszkor jöttél, Andi, — mondta az öregember. — De azért csak maradj. A fiú szemrehányó tekintettel nézett a nagyapjára. — Nem mondtál Igazat. Biztosan fáj a szíved, akkor szoktál ilyen lenni. — Andi kíváncsian a papír fölé hajolt. — Levelet írsz? — Nem. Ez más. — Ha nem levél, akkor meg micsoda? — Ügysem értenéd. — Magyarázd meg. — Nem értenéd. — Nem akarod megmondani? — Hányszor figyelmeztesselek, hogy ülj tisztességesen — szólt rá a nagyapja. A ndi duzzogva fordult el, a porlepett könyvekkel megrakott polcot nézte. Egy ideig csendben ültek, majd az öregember nehézkesen felállt, a szekrényhez ment, kivett egy megkezdett doboz teakekszet és néhány darabot tányérra rakott. A kisfiú a szeme sarkából kísérte nagyapja mozdulatait, egy óvatlan pillantban magához húzta a papírlapot és belenézett. Az öregember nem vett észre semmit. — Egyé! kekszet — mondta, ahogy visszajött. Letette a tányért a fiú elé. — Egyél. — Nemrégen tízóraiztam — felelte a gyerek. — De azért elvett egy száraz kekszet és rágni kezdte. — Megnéztem, mit írtál — vallotta be. — Mit néztél meg? — A papirosodat. Az öregember idegesen rátette a kezét a kockás ívre. Borostás arca elvértelenedett, szája remegni kezdett. Felháborodott volt, dühös és egyben valami tehetetlen szomorúságot érzett. — Ml az, hogy végerendelet? — kérdezte a fiú. Nagyapja mérgesen összehajtogatta a papírt és a zsebébe rakta. — Kezdesz szemtelen lenni. — Haragszol? — Nem szokás mások dolgába beleütni az orrunkat — jelentette ki az öregember. — Ennyit már igazán tudhatnál. A gyerek nyugodtan nézett vissza rá. — Nem olvastam el az egészet. Csak azt, ami nagybetűkkel volt a tetejére írva. — Akkor is. Hajnal — Mit akarsz rendelni? — Ne morzsáid szét a kekszet — szólt rá a nagyapja. — Azért adtam kistányért, hogy arra morzsálj. — Nem mondtad meg, mi az a végerendelet. — Végrendelet — javította ki a nagyapja. — Kinek írod azt a rendeletet? — Senkinek. — Csak magadnak? Az öregember úgy érezte, levegőre van szüksége. Kedvetlenül, dohogva tápászkodott fel, kitárta az ablakszárnyakat és mély lélegzetet vett. Kint könnyű, meleg szél söpört végig a bokrokon, a légáramlat megmozgatta a szürkére koszolódott, szakadt csipkefüggönyt. A távoli teherpályaudvar felől idehallatszott egy lefékezett szerelvény ütközőinek tompuló csattogása és a Diesel-motoros vontatőmozdony sürgető kürtjelzése. Az öreg hunyorogva nézte a kertes villákkal szegélyezett utcát, a víztorony magasba nyúló betontömbjét és fölötte a felhőtlen, vakító eget. Kis időre rájött a fájdalom és az ezzel együttjáró halál- félelem. Heves, kemény roham volt, de egészen gyors lefolyású, arra sem maradt ideje, hogy leüljön. Tizenöt másodpercig tartott az egész. Mintha hirtelen megállt volna a szíve, mintha minden megállt volna néhány pillanatra. Szemeit lezárta és az ablakkeretnek támaszkodott. Amilyen váratlanul jött a roham, éppen olyan váratlanul múlt el. Az öregember nem először gondolt arra, hogy egy Ilyen rosszullét fog majd végezni vele. Ez egyszer megint szerencsésen megúszta a dolgot, de tudta, hogy előbb-utóbb be kell következnie egy olyan rohamnak, amely mindenképpen a legutolsó lesz. Töltött magának egy pohár vizet az éjjeli szekrényen álló kancsóból. óvatosan ivott néhány kortyot, majd letette a poharat és fáradtan az ágy szélére ült. — Rosszul vagy, nagyapa? — kérdezte Andi. — Semmi baj — felelte az öreg. — Én tudom, hogy nem csak úgy csinálod — mondta a fiú. — Akkor mindig vizet iszol és remeg a kezed, ugye? — Igen. — Hagyjalak aludni? — Nem akarok aludni. — Csak pihensz? — Igen. — írhatod a rendelést, én nem foglak zavarni. Addig nézem a könyvedet, ami a háborúról szól — mondta a gyerek. Leugrott a székről, fürgén a polchoz szaladt, az öregember már nem is tudta volna megakadályozni abban, hogy a vaskos kötetet leemelje A kisfiú az asztalhoz telepedett a könyvvel, az előbbi helyére, feltérdelt a székre és élvezettel kezdett lapozni. Ismerte már a képeket, de mint mindig, amikor ez a könyv a kezébe került, elfogta az izgalom. — A háborúban sokan halnak meg? — kérdezte. — Sokan — bólintott a nagyapja. — Te is voltál a háborúban, mégsem haltál meg. M indig csak ugyanazt tudod kérdezni — szólt türelmetlenül az öregember. — És ne nyálazd a könyvet. A könyv nem nyalóka. Erre is figyelmeztettelek már egy párszor. — Igaz, hogy te már vén vagy? — kérdezte Andi. — Mi vagyok? — Vén vagy és sosem fogsz meghalni. — Dehogynem. — Anya azt mondja, nem. Mert olyan vagy. — Ki mondja? — Anya beszélte apával, hogy olyan vagy mint a macska. Miért, a macska milyen? Az öregember nagyon szerencsétlennek érezte magát, ösz- szeszorított szájjal, keserűen meredt a gyerekre. — Elég volt ebből a butaságból — szólt csendesen. — Szedd össze a kekszet és menj, mert nekem dolgom van. — A rendelkezéssel? — Azzal. — Megmondjam anyának, hogy tényleg beteg voltál? — Nem kell. — Nekem elhiszi. Láttam, hogy remegett a kezed. Biztos, hogy igazán fájt, és nemcsak színész voltál, igaz? Az öregember ismét ivott egy korty vizet és némán nézett maga elé. — Ha rosszul vagy, olyankor mindig elküldesz — jegyezte meg tárgyilagosan a kisfiú. — Most is fáj a szíved? — Igen — válaszolta az öregember. — Nagyon? — Éppen eléggé. — Elmenjek? — Nem bánom. — Csak azt mondd meg, nekem adod a háborús könyvet? — Majd neked adom. — De mikor? — Majd egyszer. — örültél, hogy eljöttem? — Mindig örülök, ha jössz. Most is nagyon örültem, hogy jöttél — mondta az öregember. VÉRREL TELI AKVÄRIUM A HAJNAL PAPLANUNK ALŐL belegurulnak a gyönyör percei arcunkon az ősiét füvei nyiladoznak FAGYMADÁR HUHOG od vakká nőtt pórusainkból nemrég szemünk szikrája röppent csillagnak az égre TÁTOTT SZÁJKÉNT LIHEG A SZÜRKESÉG nyelve alól homályos halottszem bújik elő FELSÍRNAK TIPEGŐ ÖSZTÖNEINK a fényhúrok tömör OSZLOPPÁ DAGADNAK SZEMET NÖVESZTENEK TESTÜNK DUDORAI Megoldatlan egyenletek HÉTKÖZNAPOK FÜGGVÉNYEI VAGYUNK PONTOSAK AKÁR a méterrudak nyűhetetlenek mint a kutyabőr akár a fák hermetikus társadalmakban aggódunk megoldatlan egyenletekként karjaink parabolaszárak ívfény köztük a szándék rejtett álarcunk ügynökeként lessük mozdulatunkat sziklák MAGÁNYA SZAKADÉKOK CSENDJE VONZ SZÜNTELENÜL Gerinctelen napok ha pörköltet készítek a fazékba koronásokat dobálok s a krumplinak vélt koponyát gyönge vérrel locsolom rémült törpékként kuporognak tenyeremen a napok madártrágyaként rakódnak az emlékezés ágaira mint a körömtelen ujjú kövek testem tájain szeretkeznek a csenddel Mítosz ÖRIÁSKÖrőTÜK A VILLANYPÖZNÁK ÉLETÜK EGYETLEN VÁGY áramvonalas pulóvert kötni a Földnek a csontok injekcióstúnek képzelik magukat céljuk a Föld izmába fúródni megmentőként tengermélyi moszatok naponta fölkerekednek hogy karonfogják a halászok horgát megrögzöttként hiszik a fák az ég ágairól egyszer leszakítják a napot megiramlik a füst függöny akar lenni a végtelen ablakán az ember is mítoszokkal bútorozza s kulcsra zárja életét HÁZŐRZŐ PULIKÉNT CSAHOL KÜSZÖBÉ ELŐTT A HIT Egyenruhában jön a halál egyszerre bontottak lombot a körvonalak súlyos szőlőfürtöket himbált a csillár fürge halként ficánkoltak a fal tenyerében a minták szelíd angóranyulakká mókusokká éledt a csempe kiszöktek rideg celláikból az akiok sellőkként táncolták körű! a virágokat egyenruhás árnyék lopakodott közéjük jégcsapujjától lehullt a fürt a lomb lángtestü sellőt akart rabolni dühös vulkán támadt a talpa alatt kétségbeesve futottak celláikba az aktok öngyilkosként merevedett meg a nyüzsgés
