Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-08-26 / 34. szám
TÖTH DEZSŐ: Lombtemető \o WM A lovas hosszú lába, karcsú pej lován már rég maga mögött hagyta Lhano Estacadót Fáradt arcáról ítélve nem volt nehéz megállapítani, hogy hosszú utat tett meg. Még csak Lapockban sem pihent meg, hanem észak felől megkerülte: Igyekezvén, hogy minél kevesebb kíváncsiskodó pillantásának tegye ki magát. Most a Red River egyik mellékfolyójának a völgyében járt, amely a Lhano meredek lejtőjén ered. A pusztaság kietlen látványa helyett most buja növényzet tárult a szeme elé és dús legelők. Itt-ott még látható volt, hogy a pusztaság nincs túl messze: a sziklafalak több helyütt néhány száz méter hosszú szorosokat alkottak. A sápadt arcúak megtelepedéséig hatalmas bölénycsordák éltek szerte e vidéken. Az indiánok ősz tájban, mint valami rezervátumba, minden évben ellátogattak ide, hogy téli hússzükségletüket beszerezzék. Most viszont egyetlen bölény megjelenése igazi szenzációt váltott volna ki. Á fehér telepesek már rég kiirtották őket az utolsó szálig. A sarjadó fü és víz illatától felfrissülve, a pej mén vágtatni kezdett, de lovasa visszatartotta. Csak akkor engedte szabadjára, ha valamelyik hegyszoroson kellett átjutnia. Számítása szerint még két órányi út állt előtte Peyn városkáig. Miközben kifelé haladt egy szorosból, jobb kéz felől hirtelen néhány puskalövést hallott. Megállította pej lovát és hallgatózott. A lövések mind gyakoribbá váltak. Most már jól ki tudta venni a revolverek dörrenését. Felügetett egy halomra, ahonnan úgy vélte, áttekinthető az egész vidék. Fentről furcsa kép tárult szeme elé: három lovas kergetőzött körbe-körbe egy szikla körül, puskából, revolverből tüzelve a sziklára. Pár pillanatig szemlélte őket, bár nem tudta kitalálni, mi lehet az oka ördögi kacagásuknak és a lövöldözésnek. Csak később vette észre, hogy a szikla lábánál két ember áll halálra váltan. Feléjük irányította lovát. Amikor úgy kétszáz yardnyira megközelítette a sziklát, a három lovas észrevette közeledését és elvágtatott a város felé. Azután a szikla mögül előmerészkedett a másik két ember is, ruhájukat, kalapjukat porolva. Amikor meglátták az ismeretlen lovast, kissé meghökkentek, majd elébe indultak. Az idősebbik, egy ötvenes éveit taposó férfi már messziről nyújtotta feléje a kezét. — Köszönjük, nagyon hálásan köszönjük! A lovas meghúzta a lova kantárját és megállt előttük, még mindig nem ismerve fel a helyzetet. — Mit köszön nekem, ember? — kérdezte. — A segítségét, és nagyon hálásak vagyunk önnek. — De hiszen én semmit sem segítettem! — Látta azt a három lovast? Mindjárt eltávoztak, amikor önt meglátták. Ha nem téved erre, nem tudom, mi végre jutunk. Lehet, hogy utolsó golyójukat belénk eresztik. Én Macon Francis vagyok, ez pedig a fiam, Dwon. — Cheddy Lowell — felelte a lovas. — Igen tisztességesen hangzik a neve, habár idegen — mondta Macon Francis — legyen ma estére a vendégem. Látszik magán, hegy messzi földről jött. Lhano senkihez sem barátságos. — Köszönöm a szíves meghívást, de nekem ma este még Peynbe kell érnem. — Peynbe? — csodálkozott el a fiatal Dwon, aki legfeljebb huszonöt éves lehetett. — Igen, Peynbe. Ös miért csodálkozik ezen? — Nem tanácsolnám, hogy ma este odamenjen — mondta az öreg Macon ridegen. — Látta azt a három támadót. Nem mondhatni, hogy nagyon feledékenyek, ők az urak Peynben, és bosszút fognak állni magán. — De miféle megbosszűlni valójuk van? — Hogy segített rajtunk. — Tudomásom sem volt róla, hogy ezzel segítek. — De ők úgy fogják fel. — Mégis kik lehetnek? — Látszik, hogy nem idevalósi. Ezek Thomas Borman legényei. ő a vidék leghatalmasabbika. Amit kiagyal, véghez is viszi. Ez már nem az első eset, hogy megfélemlítenek bennünket. Lehet, hogy ma el is tettek volna bennünket láb alól. Mert nem akarjuk nekik eladni földünket. Borman terjeszkedni szándékozik, és úgy akarja, hogy az egész környék az ő tulajdona legyen. Néhány farmerre ráijesztett, s azok engedelmeskedtek. Eladták földjüket és elköltöztek. Még vagy húszán vagyunk itt, csak nem tudjuk, meddig bírjuk elviselni. Azt a három legényt Borman azért fogadta, hogy bennünket elűzzenek. Az eszközökben nem válogatósak. Ahogy mesélik, a múlásuk nem valami fényes. Szórakozásból gyilkolnak. — ©s a serif? Miért nem védelmezi magukat? — kérdezte Cheddy Lowell. — A seriff — rázta meg fejét a fiatal Dwon — ő sem tehet ellenük semmit. Talán fél tőlük. Amióta ezek hárman megérkeztek, senki sem mer nálunk dolgozni. Mindenki Bor- manhoz menekülne — Nem tanácsolnánk, hogy ma este Peynbe menjen. A szálló is Borman tulajdona. Súlyos kellemetlenségei lehetnek... — Köszönöm a figyelmeztetést, de mégsem tudom elfogadni meghívásukat. — Mégis, ha szüksége lenne ránk, jöjjön nyugodtan. A mi birtokunk a domb mögött van. Szívesen látjuk. Ha munkát akar vállalni, szívesen szolgálunk azzal is. Nálunk maradhat. — Örömmel elmegyek. Csak nem szeretnék kényszerből — mosolyodott el Lowell és megsarkantyúzta lovát, elvágtatott Peyn felé. 2. Amikor Cheddy Lowell belovagolt Peynbe, már alkonyodott, s a legmagasabb tetőről is eltűnt a napfény. A főutcán néhány cowboyt látott, akik ügyet sem vetettek rá. Lowell a szálló elé lovagolt és látta, hogy a bár is u- gyanabban az épületben van. Az ajtó felett nagy betűkkel ez állt: „Két Colt“ s alatta, hogy Thomas Borman a tulajdonos. Lowell leszállt a lováról, majd az állásba kötötte és elindult befelé. A keskeny pultnál kopasz portás horkolt. Lowell öklével a pultra csapott, mire a portás felriadt. — Kíván valamit az úr? — Szobát. — Van. Egy dollár naponta Fizetés előre. Lowell öt dollárt dobott a pultra és elvette a feléje nyújtott kulcsot. Amikor a lépcsőig ért, visszaszólt: — Kinn áll a lovam. Köttesse be az istállóba és tartsák jól. — Fizetni kell — hajolt feléje a portás. — Mennyit? — Egy dollár éjjelenként, fizetés előre. Loweil visszament és még öt dollárt adott a portásnak. Egy padlásszobát kapott. Az egyik ablak az udvarra, a másik az utcára nézett. Az udvarra néző ablak közvetlenül az alsó tető alatt volt, mely részben elzárta a kilátást. Lowell kényelembe helyezte magát. Lekapcsolta tölténytárát a revolverekkel, és az asztalra tette. Aztán levetette ingét, és a mosdóhoz lépett, hogy felfrissítse magát. Igaz, a víz langyos volt, s ebből arra lehetett következtetni, hogy az utolsó vendég már jó ideje eltávozott. De arra mégis jó volt, hogy lemossa Lhano Escado porát. Amikor végzett a mosakodással, tiszta inget öltött. Mindjárt frissebbnek érezte magát. A hosszú lovaglástól sajgott a lába. Végigfeküdt az ágyon és kinyújtózott. Sajnálattal állapította meg, hogy az ágyat nem reá méretezték: túl rövid volt. Alig hogy ledőlt, az utcán lövések dördültek és lárma támadt. Felugrott és odalépett az ablakhoz. Az utcán három legény lovagolt végig, és pisztolyból lövöldözött. Amikor közelebb értek, Lowell felismerte bennük a három támadót. A lovasok a szálló előtt leugráltak lovaikról, és a portáshoz siettek. Cheddy észrevette, hogy az utca pillanatok alatt elnéptelenedett és hogy az ablaktáblákat mind becsukták. Kényelmesen eltávolodott az ablaktól és felkötötte revolvereit. Nemsokára kopogtattak az ajtón és megjelent a portás: — Uram —, mondta higgadtan — nem volt tudomásom róla, hogy a főnök minden szobát kiadott már. El kell hagynia a szállodát. Lowell a szoba közepére lépett és lustán lógatta kezeit. — Rendesen előre fizettem, és senki sem kergethet ki ebből a szobából — mondta. — A főnök azt üzeni, hogy távozzon... — Mondja meg a főnökének, hogy nem — mondta Cheddy és indulatosan kituszkolta a portást a szobából. — Tehát megkezdődött — gondolta magában Lowell és megtapogatta fegyvereit. Az ablakhoz ment és lenézett az utcára. Kevéssel azután meglátta a három legényt. Néhányszor visszafordultak és a szobája ablakát nézegették. Lowell beljebb húzódott, nehogy megláthassák. Aztán visszasétált az ágyhoz és ismét végig nyújtózott rajta, úgy ahogy volt, felkötött revolverekkel. (Folytatjuk) Aki Stockholmot észak Velencéjének nevezte el, nem tévedett. Akár nyugati vagy északi irányból közelítjük meg vonattal. akár déli vagy keleti irányból hajóval — csatornák, tavak és tengeri öblök keresztezik utunkat. Maga a milliós város is több szigeten terül el. így a kikötő szó szerint a város szívében van. S szigetek közül a legszebb talán Rid- darholmen az óvárossal. Itt van a királyi palota, a parlament és több régi templom. Az ódon, szűk de tiszta és rendezett utcáit légköre valamilyen különleges, leírhatatlan hangulatot kelt. Itt érezzük leginkább, hogy egy egészen más világban vagyunk. Az óvárossal szemben, a Saltsjön öbölben fekszik a Djurgarden sziget és rajta Stockholm világhírű nevezetessége — a Skansen. Ez a szabadtéri múzeum a svéd néprajz gyönyörű bemutatója, kezdve az ide áthelyezett népi /Folytatás a 11. oldalonJ Elrendelték a Szlovák Nemzeti Felkelés bölcsőjének kiürítését. Á partizánok, katonák, hazafiak összeszorított fogakkal vették tudomásul az elkerülhetetlent. Besztercebánya veszélyben forog — jutott el a szomorú hír az ország legtávolabbi zugába. Az elkeseredés azokon lett leg* jobban úrrá, akik régebben Szlovákia hegyeibe menekültek a nácik barbarizmusa elől, és néhány hétig a szabadság levegőjét szívhatták Besztercebányán. Zsidócsaládok, munkaszolgálatosok, internáló táborokból szökött kommunisták, cigányok, csehek, magyarok és ki tudja hány nemzetiség üldözött fiai szedegették kétségbeesetten cókmókjukat. Hova, merre? Az aranyló októberi reggelen könnyes szemmel búcsúztak a kedves várostól. A menekülők éjjelre kisebb csoportokba verődve a hegyekben húzódtak meg egy-egy tanyán. Vagy ötvenen egy erősen barázdált arcú, hatvanon felüli gazda szérűjében kaptak szállást. Az öreg, akinek két fia partizánként harcolt, részvéttel nézte a sápadt embereket. Különösen egy tlzenkétévesféle, vézna, sápadt arcú leánykán esett meg a szíve. — Te hogy kerülsz közéjük? — simogatta meg a kócos fejet. — Itt vannak a szüleim is — motyogta Vera bátortalanul. Martin bácsi görnyedthátú felesége megszánta a kis didergőt és' gyorsan az ágyba dugta. Másnap reggel rossz hírek érkeztek. A’ németek megszállták a környékbeli felvakat. 'A hírre megdermedt a vér a menekülőkben. — Most mi lesz velünk? — néztek össze a riadt szemek. — Maradjanak — sietett segítségükre Martin gazda. — Hátha elkerülik a tanyámat azok a pribékek. Eltelt néhány nap. ügy estefelé egy cigány meg egy kereske- dő-féle ember nekiduráíták magukat és besettenkedtek a faluba. Meg is teltek a zsákok ezzel-azzal. Sietve indultak vissza á csillagfényes éjszakában, amikor felhangzott a rekedtes, rettegett „Halt!“ A parancsnokságon néhány „biztató“ pofon elég volt a cigánynak, hogy valljon. Másnap a tisztás szélén hat állig felfegyverkezett ÍS-katona kísérte a földre szegezett tekintetű élelembeszerzőket. — Aki mozdulni mer, halál fia — ordította messziről, tűrhető szlováksággal egy pribék. A nácik ötös sorba lökdösték a szerencsétleneket. — Negyvenkilenc — jelentették az őrmesternek. — Hol az ötvenedik? — recsegte a szlovákul tudó parancsnok. Senki sem válaszolt. — Kutassátok át a házat! — hangzott a parancs. A kis Vera az igazak jóízű álmát aludta, amikor durva kezek a hajánál fogva lerántották az ágyról. Félálomban látta maga előtt a teremruhásokat. Szive a torkába ugrott a mostanában sokat emlegetett „szörny“ felismerésén. — Los, los! — kiabált a kígyószemű náci. A leányka nem mozdult. Az SS-katona -szöges csizmájával ráhágott a gyerek mezítelen lábára. Vera eszeveszett sikoltással kirohant a verőfényes reggelbe. Közben az SS-ek bent belelőttek az ágyakba, a szekrénybe, és mint akik dolgukat jól elvégezték, kiléptek a tornácra. A vörösebb arcú mellén ragadta az ajtónál álló Martin gazdát. — Miért nem jelentetted, te vén disznó?! Az öreg rémült tekintettel még mindig a zokogó anyát ét a kislányt nézte. — Nem felelsz? — vágott öklével a barázdált arcba. Martin gazda a falnak tántorodott. Azután, ahogy lélegzethez jutott, szemen köpte a halálfejest. Amaz csúnyán elkáromkodta magát, kirántotta a pisztolyt, és közvetlen közelről az öreg mellébe lőtt. A házigazda egy pillanatig farkasszemet nézett a gyilkossal, majd szótlanul elvágódott. Élettársa eszeveszett sikoltással rogyott mellé. — Los, los! — ordítoztak az SS-ek. Ä halálrarémültek egymást lökdösve indultak a mutatott irányba. Jó két óra gyaloglás után értek a keskeny völgyben elterülő falucskába. Az SS-ek a parancsnokság udvarára terelték a foglyokat, a többieket megmotozták és minden értékesebb dolgot egy halomra dobáltak. Kisvártatva a drótkerítésen keresztül kiváncsi gyermekfejek kukucskáltak, és csakhamar híre futott a faluban, hogy egy mezítlábas lányka didereg a felnőttek között. Nemsokára asszonyok jelentek meg a kerítésnél. Az egyik lehúzta fia lábáról az ócska csizmát és az anyja ölében szipogó kislány felé dobták. A SS-ek észrevették. Az egyik géppisztolysorozatot engedett a levegőbe. A bámészkodók szétrebbentek. Közben az SS-ek megkapták a parancsot és útnak indították a menetet. Amint kiértek a faluból, egyre kevesebb lett a völgy, szűkebb az út,. Csetledezve-botladozva értek egyre mélyebben az erdőbe. A fák zöld köntösét felváltotta a világossárga, vöröses-barna sokszínű őszi öltözet. Itt-ott már foszladozott az őszi köntös,- s a levelek lágy nesszel hulltak a menetelük közé. Pihenőt rendelt el az őrmester. A halálra fáradt, éhségtől lézengő emberek lerogytak a földre. Vagy öt percig tarthatott » csodálatosan kényelmes földpárnán a nyújtózkodás, amikor a parancsnok pisztollyal a foglyok közé lőtt. Halálsikoly volt a válasz... A csoportból néhányan felugrottak. De akkor már öt géppisztoly ontotta a tüzet. Alig telt el egy félóra, s a völgyre siri csend borult... A deres hétfői reggelen ketten törtettek előre a levéllel borított kocsiúton. A hátukon keresztbeakasztott fűrész villogott. — Az utóbbi napokban jól megkopaszodtak a fák — szólalt meg Pavel, a magasabbik. — Legalább levélszőnyegen járhatunk — így a cserzett arcú Jozó. — Ä fene egye meg a szőnyeget, csak ennek az átkozott háborúnak lenne már vége. — Maholnap rongy nélkül maradunk, a gyerekek már ki se mehetnek az utcára — sóhajtott Jozó. — Ne is emlegesd — legyint bosszúsan a másik. — Ráadásul meg az a bolond asszony szombaton lehúzta Jankó fiam csizmáját és odaadta valami mezítlábas lánynak, akit a németek hajtottak. Most Markával felváltva hordják a másik párt. Egyszercsak Pavel felkiáltott: — Nézd, micsoda levélrakást hordott össze a szél! — Holnap szekérrel jövünk. Viszünk belőle alomnak... Jozó, nézd csak, slbakancs van a lombhalom tetején. Egymást megelőzve siettek a halomhoz. De alig tettek néhány lépést, valami keményre léptek. ízétrugdalták a harasztot. — Uramisten... kiáltott fel Pavel. Két kézzel kaparták a színes, csörgő takarót. Sorra kerültek elő a vérbefagyott, eltorzult arcú emberek. — Te Jozó... — No... — A Jankóm csizmája... Egy átlőtt fejű asszony testével félig eltakarta a csizma viselőjét. Félrefordították. Sápadt, vézna lányka feküdt mellette élettelenül. A bal halántékán golyó súrolta horzsolás éktelenkedett. — Mind lekaszabolták. — Szegény gyerek — sóhajtott Pavel és már megbocsátott feleségének. — Milyen sovány a keze — emelte a leányka mellére a lehullott kezet. — Jozó! — kiáltott izgatottan. — Mi bajod? — Hajlik a keze... — Képzelődsz... — De azért letérdelt, kigombolta a gyerek kabátját és fülét rászorította a kislány szivére. — Dobog? — Mintha verne az ütőere... — Éli... — Él! ... A községben sikerült életre kelteni az eszméletlen kislányt. Vera azonban annyira gyenge volt, hogy újból mély álomba zuhant. Teltek a napok, teltek a hetek'. Vera gondos kezelés mellett megerősödött. Csak fekete szeme volt mindig bánatos, s ritkán mosolygottá
