Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-08-26 / 34. szám

HARCOLTAK Akinek helyén volt a szíve A terebesi kaszárnyából 1945 utolsó napjaiban egy hi­deg téli éjszakán eltűntek a fegyverek. Riadó. Hová lettek? Senki sem tudta, vagyis hát mindenki tud­ta, vagy legalábbis sejtette. A mondvacsinált szlovák had­sereg mundérjába bújtatott legénység derült a dühösen ro- hangászó tisztek láttán. A tisztek között is akadt becsületes ember, aki néha nem is palástolta érzelmeit, ilyen vagy olyan módon értésünkre adta, kivel is érez tulajdonképpen. Tudtuk, hogy a fegyverek eltűnésében is benne volt valame­lyiküknek a keze. A közeli Szalánci hegyekben azokban az időkben már jól szervezett partizánmozgalom bontakozott ki. A partizánok egy-egy jól sikerült akciójának a híre hozzánk is eljutott, bár a tisztek nagyon ügyeltek arra, hogy a külvilágról minél kevesebb értesülést szerezzünk. Különösen azoktól a hírek­től tartottak, melyek — szerintük — bontották a hadsereg egységét és rontották szellemét. Nevetséges. A katonák kö­zött akkoriban már úgyis feszült légkör, amolyan vihar előt­ti csend uralkodott. Csak egy szikra hiányzott, hogy teljes erővel kirobbanjon az elfojtott harag. A tisztek ezt nagyon jól tudták. Éppen ezért váltig hangoztatták, hogy a „vezér“ — mármint Hitler — roppant hadserege legyőzhetetlen és az „ellenség“ sikerei csak átmeneti jellegűek. E szavak igazá­ban azonban már ők is csak annyira hittek, mint koldus a túlvilág! boldogságban. Nekünk váltig mondogatták, milyen megtiszteltetés számunkra, hogy „a nagy vezér dicső had­seregének az oldalán harcolhatunk“. Amikor a határban elolvadt a hó, egy napon marhavago­nokba préselve elmélkedhettünk a bennünket ért megtisztel­tetésről. Mint aki mérget nyelt, és most várja a véget, mind­annyiunk arcán kiütközött a félelem. Nem tudhattuk, vajon nem bennünket ért-e még az a megtiszteltetés is, hogy a vezér dicső hadseregén támadt réseket betömjük. Ha kell, akár a saját testünkkel. Szerencsénk volt, vagy hogy igazságosak legyünk — már nem bíztak bennünk. Ügy látszik, már ágyútölteléknek sem voltunk jók. A nagy megtiszteltetésből — senki sem bánkó­dott miatta alárendelt szerep lett. A Medzilaborce—Sanok vonalon építettünk védelmi állásokat és erődítményeket. A tisztek azt mondták, hogy itt állítjuk majd meg a szovjet hadsereg előnyomulását. Számunkra nevetségesnek tűnt ez a mese, s megfigyeltem, hogy a tisztek sem hittek benne. Ak­koriban már folytak a tárgyalások a szlovák hadsereg vezér­kara és az ellenállás képviselői között. Mi nem tudtunk erről, csak sejtettük, hogy valami változás történt és valami ké­szül. A tisztek csöppet sem szorgalmazták a védelmi állások építését. A munka csigatempójából bárki könnyen megítél­hette: itt nemhogy a szovjet hadsereget, de még egy jámbor bikát sem lehetne föltartóztatni. Bennünket örömmel töltött el ez a változás. Reméltük, hogy végre az igazi ellenség ellen fordíthatjuk fegyverünket. Ahol csak tehettük, meg is kíséreltük. Egy ízben Wielky Wislok- nál éleslövészet gyakorlaton tüzérségünk „tévedésből" alapos golyózáport zúdított a komancai vasútállomásra, ahol éppen egy német transzport vesztegelt. Egy másik alkalommal Zve- rina alezredes kíséretében nálunk látogatóban járó német katonai missziónak is menekülnie kellett golyóink elől. A kocsmában és vendéglőkben szándékosan kerestük az alkal­mat, hogy beleköthessünk a náci katonákba. Nem egy eset­ben — tisztjeink csöndes beleegyezésével — egyik-másiknak alaposan elláttuk a baját. A foglyul ejtett Németország felé tartó szovjet állampol­gárok és katonák is örültek, ha szlovák katonákra bízták őket. Ahol csak tehettük, segítettünk rajtuk. Emlékszem egy bizonyos Sevcsenko nevű férfira, akit Szlovákia területére szöktettünk. Tudomásom szerint beállt a Csapajev partizán- csoportba. O lyan hangok is hallatszottak közöttünk, hogy had­testünknek tulajdonképpen nem védelmi feladatot szántak, hanem minket szemeltek ki arra, hogy megnyissuk a szovjet hadsereg útját hazánk területére és ve­lük egyesülve harcoljunk a német megszálló katonaság ellen. Sajnos, a hadvezetőség határozatlansága miatt ez a terv meghiúsult. Nyár derekán bennünket, aspiránsokat, tiszti kiképzésre átvezényeltek Pozsonyba. A fővárosban feltűnően hidegen fogadtak. Velünk, keletiekkel így neveztek bennünket — lépten-nyomon éreztették, hogy nem vagyunk ínyükre. Ahol csak tehették, a legkomiszabb bánásmódban részesítettek. Kegyvesztettek lettünk. A megkülönböztetés azonban csöppet sem fájt. Egy gyakorlatról visszatérve, parancsnokunk büdös partizánoknak nevezett bennünket. Lelkünk mélyén egy ki­csit büszkék is voltunk erre. Augusztus vége felé, a nagymihályl származású Romanov Zolival megszöktünk a laktanyából. Néhány koronával és ci­garettával a zsebünkben nekivágtunk az országnak. Hallot­tuk, hogy a partizánok Közép-Szlovákiában már összefüggő területeket tartanak ellenőrzés alatt. Oda igyekeztünk. Napokig bújkáltunk, mert a gárdisták valóságos hajtóvadá­szatokat rendeztek a szökött katonákra. Megható volt azon­ban az egyszerű emberek segítsége. Jóllehet az életüket koc­káztatták, elbújtattak, útbaigazítottak, elláttak élelemmel. Az útszéli dohányárus nénitől ingyen kaptunk cigarettát, e sza­vak kíséretében: a fiam is elment... Szereden egy Lehoczky nevű asztalos gyanút keltő katonaruhánkat készségesen ci­vilre cserélte. Személyazonossági igazolványt pedig — nem jószántából — a szeredi jegyző állított ki nekünk. Leopol- dovtól Zsolnáig potyautasként tettük meg az utat, a kalauz beleegyezésével. A szigorúan őrzött zsolnai vasútállomáson is egy vasutas vezetett ki néhány társammal együtt a hátsó bejáraton. Lietavská Lúckán egy öreg tanító, Stefan Sálek megvendégelt és néhány koronát adott az útra, hogy Mar­tinba mehessünk. Ütközben nagyon sok férfival találkoztunk hasonló útiránnyal. Az egész környék a felkelés jegyében élt. Helyenként szovjet partizánok tartóztattak fel, kifaggat­tak, mi járatban vagyunk, hová megyünk, aztán útba igazí­tottak és elbocsátottak. Martinból Telgárt környékére vezényeltek. Éppen akkor ér­keztem Telgártra, amikor a németek visszavonulás közben felégették a községet. A felkelés kitörése után a partizánok és a reguláris szlo­vák hadsereg egyes alakulatainak egyesülésével Jánosík fe­dőnéven, a később legendás hírűvé vált Ján Stanek törzska­pitány vezetésével, fegyveres csoport alakult. Szeptember 21- én sikeres támadást hajtottunk végre Pusté Pole irányában, A támadás során 'megsemmisítettük a német hadtest főhadi­szállását, melynek ideje sem volt elmenekülni Ribbentropp vadászkastélyából. Aztán elfoglaltuk Vernárt és a dobsinai jégbarlangot. Ez volt keleten a Szlovák Nemzeti Tanács ál­tal ellenőrzött terület legkiugróbb része. Itt beástuk magun­kat, mert vártuk a németek ellentámadását, mely nemsoká­ra be is következett. A strecnói frontszakasz után ezen a részen folytak a legelkeseredettebb htrcok. A hatalmas túl­erővel szemben október második feléig tartottuk magunkat. Ha nem következik be a két kelet-szlovákiai hadosztály pa­rancsnokainak árulása, ezekkel együtt jó hidat alkothattunk volna, melyen keresztül a szovjet hadsereg benyomult volna hazánk területére. Azonban a nagy túlerővel szemben tehe­tetlenek voltunk, csoportunkat bekerítették. I éhány kitörési kísérletünk hiábavalónak bizonyult. Ezért Stanek törzskapitány megbízott két főisko­lás partizánnal, együtt, hogy a németek gyűrűjén keresztül vigyünk helyzetjelentést a szlovák hadsereg Val- kovnán tartózkodó főhadiszállására. Küldetésünknek sikerült eleget tennünk. Később a Jánosík csoport Sumiac mellett át­törte a németek gyűrűjét és Breznón, Podbrezován keresztül visszavonult Jasenie környékére, ahol — a helyzetre való tekintettel — néhány kisebb partizáncsoportra bomlott. Ezek után Kvetyinszkij százados, szovjet partizánparancsnok cso­portjában harcoltam egészen a szovjet hadsereg megérkez­téig. Michal Tatransky, legenyemihályi tanító visszaemlékezései nyomán: P. L. N Magyar távírászok a szlovák hegyekben A lavorníky hegység Morvaországgal határos. Erdeiben a „Za rodinu“ szovjet-szlovák partizánosztagunk leselke­dett az ellenségre. Akkor harmadmagammal felderítő szol­gálatot teljesítettem. A Stlavník község szélén fekvő erdő­nél volt az osztag tőrzskara, oda szoktam vinni a jelenté­seket. Hozzám osztották be Jozef Drblíket, ezt a földhöz­ragadt, szegény klsparasztot, aki mint összekötő, akár éjjel is elvezetett a lavorníky rengetegén keresztül, gyakran térdig érő hóban. Jozef rendszerint mezítláb járt, mert kímélte csizmáját. A vidék nagyon alkalmas volt a partizánmozgalom szá­mára. Járhatatlan utak, sűrű erdők védtek bennünket. Tan­kok és autók sem tudták megközelíteni rejtékhelyeinket. Megtudtuk, hogy a közelben magyar katonák egy táv- írász-zászlóalj maradványai állomásoznak. Azt a paran­csot kaptam, hogy vegyem fel velük a kapcsolatot. Erre először megfogalmaztam a következő röplapot: „Kedves Bajtársakl Magyar partizántól kaptátok ezt a levelet. Négy magyar katonából álló járőr lőtt Stiavnlk irányából a lavorníky hegység allán keresztül és magyar partizánokat keresett. Véletlenül a szolgálatban álló őrségben nem volt magyar, aki tárgyalni tudott volna velük. Most felszólítalak Ben­neteket, hogyha szándékotok komoly, gyertek át hozzánk, várunk BenneteketI Ügy fogunk fogadni Benneteket mint már sok elődötöket. Gyertek, ha szándékotok a német fasiszták ellen harcol­ni és a felszabadulás után családotok körébe visszatérni. Nem azért hívunk, mert szükségünk van rátok, hanem azért, mert magyarok vagytok és nem akarjuk azt, hogy wsmmMm Jozef Drblík, egykori partizán-összekötő Tt ts részeset legyetek annak a katasztrófának, mely Né­metországra és minden fasiszta gondolkodású magyarra vár. Ne felejtsétek el, hogy elég erősek vagyunk saját védel­münkre és arra ts, hogy megtoroljuk esetleges cseleteket, • ha nem Igazi érzés vezet Benneteket. Néhány ezer jól fel- fegyverzett partizán tartja a völgyeket megszállva. Ha jöttök, várunk Benneteket, de békés szándékotokat külsőleg is juttassátok kifejezésre. — Partizán - parancsnokság — Jozef Drblíket és Michal Pavlíkot küldtem a magyar egy­ség megkeresésére és a röplapokat több példányban lemá­soltam. Sikerült felkutatni állomáshelyét, a röplapokat szétszórták, majd vártunk egy napig. Utána négytagú par­lamenter csoport élén, fehér zászlóval elmentem hozzájuk s felszólítottam magyarul a tisztikart, hogy adják meg magukat, mert ellenkező esetben az összes völgyet meg­szállva tartő 4000 partizán könyörtelenül megsemmisíti őket. A törzstisztek arra hivatkoztak, hogy esküjük köte­lezi Őket, a fiatalabb tisztek alig egy félóra múlva beje­lentették, hogy készek letenni a fegyvert. Alaposan meg­lepődtek, amikor észrevették, hogy osztagunknak csak 70 harcosa volt, míg ők csaknem ötször annyian lehettek. A legénység fele hozzánk csatlakozott, a többit hazaküldtük, hogy agitáljanak a háború gyors befejezése mellett. A nálunk maradt harcosok — sokan Újpestről, Szabadkáról stb. nagyobbrészt munkások és parasztfiúk, becsületesen harcoltak velünk együtt a fasiszták ellen. A lefegyverzés­kor rengeteg hadizsákmány került a kezünkbe. Azóta sem jelentl*ezett senki e magyar harcosok közül, érdekelne 25 év után további sorsuk. Hátha valaki olvassa e sorokat és figyelmezteti az egykori magyar távirászegy- ség tagjait? g—e hegygerinceket és tisztásokat, felderítették a máglyák hollé­tét és megakadályozták az ej­tőernyősök leszállását. A dan­dár rá volt utalva a polgári összekötők, hírszerzők lelemé­nyességére és munkájára. Hlavina apraja-nagyja be volt avatva ebbe a munkába. Valóságos kis partizánország volt ez a néhány négyzetkilo­méternyi térség, amelybe az ellenség több mint 5 hétig nem tette be a lábát. Amikor meg­szervezték az egyes századokat és szakaszokat rövid időn be­lül már 1200 tagja volt a bri­gádnak. Kostelny Martin apja: Ste­fan Kostelny bácsi szófukar, szelíd ember volt. Gyakran me­sélt az első világháborúban át­élt frontélményeiről. Felesége — akit csak Babkának szólí­tottunk, „viselte a nadrágot“, ő dirigált bennünket is. Ha pihenéskor rámkiáltott erős hangján „Imro gyere megetet­ni a malacokat!“ — készséggel felugrottam és teljesítettem kívánságát. Igyekeztem vele jó viszonyban lenni. Babka külön kedvtelésből halottakat siratott és mosott, titokban pedig mint javasasszony füvekkel és ráol- vaüssal gyógyított — állítólag nagy sikerrel. 1845 februárjában vívták a partizánok Cetunán egyik leg­véresebb ütközetüket, ahol Mi- lós Uher és sok hű harcosa elesett. Néhány nap múlva Hlavinára is feljöttek a néme­tek. Éppen a Kostelnyék első­szülött fia: Pavel volt otthon szabadságon, Martin és család­ja a városba mentek. A fasisz­ták bosszút forraltak elszen­vedett nagy veszteségeikért, hogy megbüntessék a lakossá­got. A kegyetlen német pa­rancsnok kitereltette az embe­reket és falhoz állította Kos-* telny bácsit és fiát Pavelt. Pa­rancsot adott kivégzésükre. Mindketten tarkólövéstől hal­tak meg, miközben a nácik fel­gyújtották a házat. A beteg Babkát alig tudták a lángokból kimenteni. Babka azóta már régen örök álmát alussza. Mar­tin meg keservesen felépített házában unokáit neveli. A közeli Roh-hegyen levő emlékműnél az idén szeptem­ber elején találkozik a lakos­ság és a partizándandár egy­kori tagjai 25 év után. Az emlékmű tövében 1946 óta Mi­los Uher és 45 harcos társa alussza örök álmát. Az emlék­műbe vésték Gyibrova ezredes nevét is. Az ő testi maradvá­nyai azonban a távoli Ukrajna Alekszandria városkájában van­nak elhantolva. Gyakran felködlik előttem mosolygó, barátságos arca. Atyai gondoskodásáért hívták őt a legszívesebben Batykónak. Szabad időnkben gyakran el­beszélgettünk vele, aki atyai szeretetével tűntetett ki en­gem és feleségemet. Bizalma­san mesélte el gondjait, csa­ládi vonatkozású ügyeit. Meg­ismertük egész mozgalmas életrajzát. Ukrajnában a Vo- rosilov partizán-egység pa­rancsnoka volt. sok magas ér­demrend viselője. Valamennyien megsirattuk 1944 október 11-én az ellen­ség hatalmas erőkkel támadott ránk, be akarva keríteni dan­dárunkat, ami azonban nem sikerült. Brigádparancsnokunk rendkívüli ügyességgel éjjel ki­vezette a dandárt a gyűrűből. Hajnalra elértük a Javorina hegy felső csúcsát. A Holuby menház környékét sűrű köd borította, amikor oda érkeztek az első előőrsök. A parancsnokság után mentek csendben a partizánok. A ma­gas fű csaknem derékig ért, síri csend uralkodott a tájon. Egyszerre meghallottuk egy gépfegyver kattogását. A leve­gőben golyók süvítettek. Milos Uher néhány társával ártal­matlanná tette a gépfegyvert. Egyszer csak a közelben — hiszen csupán vagy 20 méterre haladtunk a törzskar mögött — láttam még amint Gyibrova ezredes helyettesének Brunov- sky kapitánynak kezét fogva megtántorodott. Golyó találta el. Nemes szívét érte az auto­matapisztoly golyója. Szomorú menet volt az to­vább. Az elesett hőst a Bosáca melletti Spanie nevű erdőben temették el s csak a háború után vitték testi maradványait repülőgépen hazájába, ahol ha­talmas gyászoló tömeg kísérte utolsó útjára. A törzskar Jozef Brunovsk^t választotta meg a brigád pa­rancsnokának, aki a felszaba­dulásig még sok harcban ve­zette győzelemre partizánjait. A személyi kultusz idején hosszú időre hamis vádak a- Iapján őt is börtönbe zárták, de sikerült őt rehabilitálni. Gyibrova ezredesre kegyelet­tel gondol Szlovákia népe. Em­lékét hirdetik a Javorina hegy alatti emlékmű, Bratislavában a róla elnevezett tér és em­léktábla. Nővé Mesto n. V.-ban és Zilinán utcák. A Gyibrova családot Is sok csapás érte. Elesett az apa, a veje és fia. Él még beteg felesége és lá­nya Ludmila Iljicsna. Az utóbbi már kétszer volt nálunk, hogy megnézze, hol esett el az apja. Stará Turá város tiszteletbeli polgárának ismerte el Ludmi- Ját A Szlovák Nemzeti Felkelés fényes bizonyítéka volt annak, hogy milyen hatalmas erőt kép­viselt, milyen tömegkapcsola­tokkal rendelkezett és milyen energiát volt képes a szabad­ság, az eszme felszabadítani a tömegek szívében. A kommunisták vezette sza­badságharcban a harcosok sze­me előtt olyan eszmények le­begtek, hogy majd az itt élő népek a közös hazában együtt fogják rendezni ügyeiket, a- melyben mindenki megtalálja a maga helyét és jövőjét. Gregorék háza Hlavlnán, ahol a leadóállomás működött (bal­ról a szerző, középen Ludmila Gyibrova, mellette Jozef Bru- novskj), volt brigádparancsnok),

Next

/
Oldalképek
Tartalom