Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-07-22 / 29. szám
új ifjúság 9 Michail Zoscenko: MARINA CVETAJEVA: Arisztokrata hölgy Grigorij Ivanovics nagyot sóhajtott, és mesélni kezdett, — fin bizony, barátaim, nem szívlelem az olyan nőket, a- kik kalapot hordanak. Ha egyszer az a nő kalapot visel, meg selyemharisnyát, vagy mopszlit cipel a karján, vagy aranyfog villog a szájában, az efféle arisztokrata jelenség az én szememben már nem is nő. csak madárfütty. Egyszer, persze, belehabarodtam egy ilyen arisztokrata höl- gyikébe. Sétálgattam vele, sőt operába is elvittem. A, az o- perában minden kiderült. Az operában teljes valóságában feltárta ideológiáját. A házunk udvarán találkoztam vele. Lakógyűlésen. Látom ám, ott áll egy amolyan puccos nőszemély. Harisnya a lábán, aranyfog a szájában. • Hát te honnan jössz, polgártársnő? Melyik lakásból? — Én a hetesből — azt mondja. — Rendben van — mondom erre. —* Légy üdvöz. Első pillantásra rettenetesen mgtetszett nekem. Eljárogat- tam hozzá. A hetes lakásba. Fogtam magam, megjelentem hivatalos minőségben. Nos, polgártársnő, mondom, mi a tény- álladék a vízvezetékkel meg az illemhellyel? Rendben működik? — Igen — mondja —, működik. Aztán csak beburkolózik egy nagy flahellkendőbe, és meg se mukkan. Csak sebesen pislog, és villogtatja a fogát. Mikor már egy hónapja járogattam hozzá: felengedett. Aprólékosan felelgetett. Mondok: hogy működik a vízvezeték? Köszönöm, jól. Grigorij Ivanovics. Telt-múlt az idő, sétálgatni kezdtünk. Ahogy kiérünk az utcára, rám szól, hogy karoljak belé. Hát karon fogom, és hallgatok, mint a csuka. Fogalmam sincs, hogy kezdjem az udvarlást, és szégyellem magam az emberek előtt. "* No, egyszer csak megszólal: — Hogyhogy — azt mondja —, mindig csak az utcát fogjuk róni? Csak úgy szédül a fejem — azt mondja. — Maga mint gavallér és mint a hatalom birtokosa, elvihetne példának okáért az operába. — Lehet róla szó — morgom. Másnapp épp küldött a tömb-bizottság operajegyeket. E- gyet kaptam, a másikat meg Vaszka, a lakatos ajándékozta nekem. Meg se néztem a jegyeket. Persze, nem egymás mellé szóltak. Az enyém a földszintre, Vaszkáé pedig a karzat legtetejére. Hát elmentünk. Helyet foglaltunk az operában. A hölgyi- ke az én jegyemmel, én meg a Vaszkáéval. Trónolok a kakasülőn, és egy mákszemnyit se látok a hölgyből. Bér ha kihajolok a korláton, látom. Csak rosszul. Unatkozom, egyre jobban unatkozom, aztán csak leballagok. Látom, épp szünet van. És ő sétálgat a szünetben. — Jő estét — mondom. — Jő estét. — Kíváncsi vagyok — mondom —, működik-e itt a vízvezeték? — Honnan tudjam? — mondja erre. Fogja magát, és elmegy a büfébe. Én utána. Járkál a büfében, és szemléli a pultot. A pulton tál. A tálon sütemény. ©n meg afféle gúnár módjára, afféle írmagnak hagyott bur- zsuj módjára keringek körülötte, és javaslatot teszek. — Amennyiben szándékában áll egy süteményt elfogyasztania — mondom —, ne zavartassa magát. Fedezem a költségeket. — Merci — azt mondja. 8s nyomban odalibeg azzal a szemérmetlen járásával a tálhoz, és hopp, bekap egy krémest. Csakhogy vajmi kevés a pénzem. Legfeljebb ha három süSfawomir Mrozék: teményre elég. Mialatt ő jóízűen eszik, és nyugtalanul kutatok a zsebeimben, és ujjaimmal tapogatom, mennyi a va- gyonom. Gs a vagyon: édeskevés. Hopp, most nyeli le a második krémest. Köhentek, És hallgatok. Amolyan polgári szégyenlősség kerít hatalmába. Még azt mondhatják: sőher gavallér. Csak körözök, mint a kakas, 6 pedig kacag, és bókokat szeretne kicsikarni tőlem. Azt mondom: — Nem kéne elfoglalni helyünket? Csöngettek, alkalmasint. — Azt mondja erre: — Nem. És fogja a harmadik süteményt. Azt mondom: , — Nem lesz ez sok éhgyomorra? Mire Ő: — Nem — azt mondja —, már megszoktam. És nyúl a negyedikért. Ekkor a fejembe szökik a vér. — Nem teszed vissza! — mondom. Erre megijed. Tátva marad a szája. Nekem meg szikrát hány a szemem mérgemben. Mindegy, gondolom, legfeljebb nem sétálok vele többet. — Nem teszed vissza! — mondom. — Azt a jégenkopogós rézangyalát! — Mennyivel tartozom a három elfogyasztott süteményért? Visszateszi. Odafordulok a kiszolgálónőhöz: A kiszolgálónő közömbösen viselkedik: értetlennek álcázza magát. — Ennyi és ennyi jár — azt mondja — a négy elfogyasztott süteményért. — Hogyhogy négyért?! — mondom. — Mikor a negyedik • ott van a tálon. — Azt már nem — feleli erre. — Ámbátor ott van a tálon, az ízlelés, valamint az ujjakkal való érintés megtörtént. — Még hogy ízlelés! — mondom. — Már megbocsásson. Ezek a maga zavaros rémképei. A kiszolgálőnő közömbösen viselkedik, csupán az orrom e- lőtt hadonászik. Közben, persze, odagyűlik a nép. Csupa szakértő. Az egyik azt állítja, hogy megtörtént az ízlelés, a másik azt, hogy nem. Kifordítom a zsebeimet — persze, minden kacat kiszóródik —, a nép vihog. Én nem. ©n a pénzemet számolom. Kiderül: épp hogy elég négy süteményre. Hiába minden vita, a keservit. Fizetek. Aztán a hölgyhöz fordulok. — Fogyassza el, poigártársnő — mondóin, — Fedezve van. Am a hölgy nem mozdul. Szégyell! elfogyasztani. Ekkor egy bácsika közbeszól. — Ide vele — úgymond —. majd én megeszem. És meg is eszi. Az én pénzemen.' Elfoglaljuk helyünket a nézőtéren. Végignézzük az operát. Aztán megyünk haza. A ház előtt azt mondja nekem jóféle polgári hangsúllyal. — Elég disznóság a maga részéről. Akinek nincs pénze, ne járkáljon hölgyekkel. Erre azt mondom: — Nem a pénz boldogít, polgártársnő. Elnézést az intő szóért. így aztán el is váltunk. Sehogy se tetszenek nekem az arisztokratikus hölgyek. 1823 Radványi Ervin fordítása Lagzi az atomdombon Hát csuda magasra kapaszkodott nálunk a technika, csuda magasra... A leendő férjnek' csinos kis laboratóriuma volt az erdő alján, vagy két reaktora a főútvonalon, és egy pirinyó, de szavamra tiptop szintetikus vegyi üzeme egészen közel. Az arának szép fekvésű villamos erőmüvet adott hozományul az apja, a falu kellős közepén, a templom mellett. Ezenkívül legalább hat biokémiai szabadalom volt a festett faládájában. Nem csoda, hogy a két fiatal egymásra talált, és hogy a szülők mindkét részről azonnal hozzájárultak a házassághoz. Az atomdombon ülik meg a lakodalmat. Éppen acéllemezt hengereltem hidegen, mikor az ara fivére eljött meghívni a lagzira. Kemény vágású tudósnak és derék cimborának ismertem még az egyetemi időkből. Rámköszönt egy „dicsér- tessék“-kel, a lábtörlőhöz dörgölte csupasz lábát, és leült egy hokkedlire. Elég nehezen ment a beszélgetés, mivel az égen csakúgy hemzsegett a rene sok lőkhajtásos repülőgép, és a csűr mögött kifutópályák húződtak; minden pillanatban felszállt egy gép, és lármás nótájába fullasztotta szavainkat. — Hát szóval férjhez adjuk — lehelte látogatóm. — Csak ne ütne ki semmi csetepaté a lagzin — tette hozzá szomorú hangon. — Már mért ütne ki csetepaté? — feleltem. — Hisz békelakodalom, vagy mi a szösz. Még jő negyedóra hosszat ültünk ott, elnéztük a gyerekeket, amint gyalog jöttek haza az egyetemről, és az öreg Jozwát, aki az üzemanyagot szállította a csűrbe; végül elköszönt és távozott. Eljött a lagzi napja. Elég rosszkor, mert éppen ekkoriban kezdődött meg nálunk a természet’ átalakítása. Az erdőket letaroltuk. de kárpótlásul csatornáztuk' is, a sivatagot viszont erdősítettük. A patak folyását megfordítottuk, hogy visszafelé folyjon. Ezért aztán a templomhoz , vezető utat valamivel távolabb vittük, az én udvaromban pedig nemzetgazdasági szempontból rendkívül jelentős, nagy zárógát épült, akkora, hogy az ajtőt nem lehetett rendesen kinyitni, és bajos volt kijutni a házból. Mikor megérkeztem a helyszínire, éppen kezdték bekötni a menyecske fejét. Koszorúslányok énekeltek: Mikor bekötik a fejed. Nézzed fent a mennyezetet, S még egy esztendő előtt Ringathatod csecsemőd. Azután elektrolízist végeztek rajta, és kivezették a magas nyomású szobába. Időközben tömegesen érkeztek a vendégek. Mindnyájan népter- mosztátot viseltek, csíkos tengerkék serzsöltönyre tűzve. Némelyiknek más kis folt sötétlett a búvárruhája orrán. Az udvaron pityókás pilóták légtömlőkkel pü- fölték egymást. A kutyák ugattak. De csak templomozás után kezdődött a java mulatság. A viskóból hol dodekafon, hol pedig szintetikus zene vidám hangjai szűrődtek ki. Sarkak verték hozzá szüntelenül az ütemet. Kavarogtak, üvöltöztek a duhaj termelőerők. Az égen egy csillag tűnt fel. A' gyerekek' kővel dobálták. A lagzi tetőfokára hágott, amikor kevéssel tizenegy óra előtt a szoba közepére szökkent az ifjú Smyga, a vizen túlról, vérbeli táncos, énekes és nagy kópé. Néhányszor körbeperdült, majd a zenekar előtt megvetette a lábát és rázendített:' Lám csak, kis falunk felett a jövő hidat vetett, boldogságunk árad végre az egész emberiségre — Oj, dana, oj, dana! Nagyon tetszett mindenkinek. Kacagás tört ki és zajos taps. De Íme, az Ifjú Pieg már pattan, mint a labda, bokázik egyet, sapkája ellenzőjét a fülére csapj?, és válaszképpen így énekel: No ha így van, rajta, kezdd el az erkölcsi kérdésekkel boldoggá csak tiszta lélek' teszi az emberiséget — Hopp, tra-dé-ri-dé-ra! Ismét kacagás és brávózás. In- nen-onnan biztatni kezdik Smy- gát, hogy feleljen meg Piegnek. Ám ő hallgat: de loppal Pieg mögé kerül, és észrevétlenül felrobbantja egy atomrakétafejjel, melyet zekéje alatt rejtegetett a mellén. Pieg összecsuklik és sugározni kezd: de még van annyi ereje, hogy megrántsa kabátja egyik gombját, s a kilövő pályáról, melyet jobb nadrágszárába dugott el, közepes nagyságú rakétát röpítsen a másik homlokéhoz. Bizonyára nem is hibázza el Sm.v- gát, ha nam úgy adódik, hogy a rakéta utolsó lépcsője nem gyűl be, ami valamelyes eltérést okozott röppál.yájában. Smyga hátrahőkölt, elvesztette egyensúlyát és a höfalnak támaszkodott; ez megrepedt. és Smyga máris elmerült a hőben, miközben együtthatója szüntelenül növekedett. — Jóemberek, hát mit gyárttok itt? — kiáltott fel a menyecske apja, egy özönvízelőtti, ócska fali Geiger-számlálőra mutatva. De a lárma fokozódott, s a dulakodás is; szoba közepén kék páfrányok nőttek ki nagy sebességgel, ami természetes dolog, ha zárt térben erős a rádióaktivitás. Már újabb rakéták kezdtek röpködni: egyedül Bambula maradt tisztességes, ő beérte a hagyományos késéssel. Ekkor éles si- vítás hallatszott. A házigazda, látva. hogy úgysem tudná lecsillapítani vendégeit, a házi tartályhoz ugrott, megnyitotta a csapot, és harci gázokat bocsátott a szobába, hogy az egész társaságot meg- mérgezze. Mindenki a védőöitözere után kapott, de észrevettem, hogy az enyém nem zár tökéletesen; ráadásul kissé álmos voltam már, el Is határoztam, hogy otthagyom a mulatságot és szép csendesen hazaballagok. Világos éjszaka volt, a lakodalmas tanyáról olyan sugárzás áradt, hogy minden nehézség nélkül megtaláltam az utat. Jól kiléptem, mivel időnként egy kis rádióaktív eső is szemerkélt. Csupán az zavart valamelyest, hogy kedvem támadt vért szívni, de muri után természetes az ilyesmi: meg hogy három pár fölös lábam kezdett nőni kétoldalt, a homlokomon zöld csáp, s a hátamon kis kitinpáncél. Jól-rosszul mégis hazaértem, az ablakkeret repedésén beröppentem, és miután találtam egy nyugalmas zugot a szekrény mögött a falszegélyen, távol a pokoltól, békésen elaludtam, miközben egyre azon járt az eszem, hogyan is folyt le ez az ördögadta lagzi. Egy az útunk Fegyenc vagyok. Te jössz utánam, fegyveres őr. A sorsod egy velem, Egy az útunk a pusztaságban, a puszta semmiben. Tudod: már rég megcsendesedtemi szememben sem látod a vad tüzet. Csak addig a fenyőig oldj el engem! Csak addig — nélküled! (Rab Zsuzsa) BORISZ PASZTERNÁK: Vallomás Ne sírj. Megduzzadt ajkaid ne ráncold. Fölrepeszted a tavaszi láz varait. Éppen hegedni kezdtek. Vedd le mellemről tenyered, Áram-telt vezetékek vagyunk: egy perc, egy rezzenet egybecsap, összeéget. Majd férjhez mégysz. Fut az idő. Feleded, mik gyötörtek. Asszony lehet mind, aki nő. Szívet szerezni: hőstett. és meg női kezek, nyaltak, vállak, hátak csodál előtt, míg élek, áhitat rabjaként fogok állni. De köt veled az éjszaka láncba, bármily nehézbe — Hajt még erősebb vágy, hív a szakítás szenvedélye! (Illyés Gyula) ALEKSZANDR BLOK: A máglya kék füstje kanyargón Maradt, marad/ velem, ne ment el, olyan régen szeretlek én. A máglya kék füstje kanyargón a szürke szürkületbe ring. Bíbort vet rám a bársony alkony, bársonya bíbor miseing. Ködként komor táj búja reszket, minden csalóka, lebegő. Keresztet vet, bíbor keresztet a messzeségre egy fenyő. Maradj, Mulass velem, te kedves, üljünk estvéli ünnepet, hogy a világról elfeledkezz, szomjazd a mélytüzű eget. Nézd bús gyönyörrel, a hunyó nap fényében a füst hogy remeg. Pánttal, karok pántjával óvlak, kerítéssel kerítelek. Eleven pánttal, pánt-karokkal, kerítéssel kerítelek. Elszállunk, kék füst, kavarogva, fátyolozzuk a tűz eget. (Lator László) FJODOR IVANOVICS IYUTCSEV: Száll a nap jön az éjszaka Száll a nap, jön az éjszaka. Nyújtja a hegy) árnyakat. Hamvad a felhők parazsa... Jön az éjszaka, száll a nap. Mint a bukó nap énnekem, mint, hogy hideg s zord a homály, csak te, bűvös kísértetem, csak te soha tova ne szállj! Suhogj köröttem, égi szárny, csöndesitsd nyugtalan szívem, s áldott gyolcs lesz a szürke árny lenyűgözött, bús lelkemen. Ki vagy? Honnan jössz? Föld vagy éj lakosa vagy? Égi követ? Tündér tán,... De tűz, szenvedély, amilyen asszony .csak lehet. (Szabő Lőrinc)
