Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-03-04 / 9. szám
/ Viszik a disznót, a marhát, poros, latyakos, behavazott utakon, pótkocsin rázódva, teherautóra gyömöszölve, minden nap, a vesztőhelyre, a Vérmezőre, mert az ember pörköltöt, kolbászt, sonkát kíván enni. Mennek a jámbor állatok, amelyeknek ez lett a sorsuk, mennek, olyan fanyar kedvvel, akár kötóllel-verbuvált katona a középkorban. A margaréta szabadon leng a szélben, nyár izzítja, ősz tépi, tél temeti. A kő ott hever a parton, víz csiszolja, hullám löki ndább. A disznó és a marha nem természetes módon pusztul el, nem akkor omlik össze, mikor elernyednek izmai és meg- ködösödnek szemei. Először csak néhány percre tárult elém a vágóhíd, gőzölgő tetemeivel, fehérre kopasztott sertéseivel, s a mindenütt jelenlévő vérrel. A látvány, a szagok, a zajok nem hagytak nyugodni. Már- már olyan állapotba kerültem, mint kölyökkoromban, amikor megpillantottam (az apró temető hullaházának ajtaján át) az előző nap halálra gázolt vasutas tetemét. A halál mindenütt jelen van. Az ember, aki sohasem iehet tisztában saját halálával, mert sohasem ismerheti meg (vagy talán mégis megismeri?) önmagát, a nála alacsoriyabbrendü, a fejlődés darwini fokozatainak aisó lépcsősorán elhelyezkedő élőlények fizikai végét figyeli borzongó szívvel. Nekem minden utazás élmény, s akár a vonat utasa, akár a gépkocsi vezetője vagyok mindig felszabadultan lépek a megérkezés színhelyére: megúsztam! A félreértések elkerülése végett: a szorongás onnan ered, hogy nemcsak az általában előforduló veszély-variációkkal kalkulálok, hanem — elektronikus számológép módjára — minden eshetőséget figyelembe veszek, s a statisztika, az egyre szaporodó szerencsétlenségek fel is jogosítanak erre. Amikor tehát a nagyváros egyetlen vágőhídjának vezetője végigkalauzol a ma már korszerűtlen, aránylag apró üzemen, sok minden kavarog koponyámban. És én, minden érzékszervemmel, energiám maximális bevetésével figyelek; nem hétköznapi riporttéma ez, s a mindig más, de azért számos fakó nap között is különleges vonzóerővel bíró ez a mai. Villamosszék A villamosszéket amerikai könyvekből ismerem. Elve egyszerű: sokkal több ampért adagolni az emberi szervezetbe, mint amennyit elbír, s azonnal beáll a halál. A vágóhídon ma háromszázhúsz sertés jut el a sertések mennyországába, vagy poklába, ha van ilyen. Elképzelhetetlen, még a korszerűtlen termelési feltételek között is, egyenként kergetni őket, körbe-körbe az udvaron, mint disznóöléskor falun, s a megfelelő pillanatban eltalálni a szívet. Egy találékony elme kitalálta tehát a sertések villamosszékét. A „szék“ ugyan fogóalakú, de az elv ugyanaz A lepkesúlyú henteslegény leakasztja a harapófogónál negyvenszer nagyobb, vérrel összekent, eredetileg fehér szerszámot, s az istállóból husánggal beterelt halálra ítélt nyaka köré helyezi. A disznó azonnal elvágódik a csupa-szenny kőpadlón, és ilyen állapotban gyerekjáték, gyakorlottság kérdése szlven- szúmi, majd két hátsó lábánál fogva egy futószalagra függeszteni. A négyszer is megszűrt disznó olyan szívósnak bizonyult, hogy még a futószalagon is mozgott, miközben eleven szökőkút gyanánt spriccelt belőle az élénkpiros, habzó vér. A henteslegény értetlenül, csóválta fejét, s méq kettőt döfött a jövendőbeli élelmiszerbe. A szemlélő? Ogy okoskodott, hogy félre az érzelgősséget, a disznók sorsa ez: kolbásszá, sonkává válni. A szemlélő maga is imádja a sonkát és a kolbászt. Dehát' a halál itt is halál, az utolsó energiáját is mozgásra, tiltakozásra fordító élőlényt látni — keserves élmény. Keserves nekem, aki most látom először ilyen nyersen és durván azt, hogy miképpen szakadhat vége egy életnek. Keserves továbbá azért,, mert a vért nem szívesen látom amúgy sem, s mert nem is voltam éppen a legkiválóbb idegállapotban, megrázott a dolog; érzem a szagokat, látom a vergődő, vért-sugárzó állatot most is, írás közben. A henteslegény viszont fütyiirészve tereli az újabb példányokat a karámból, s olyanokat vág gumibotjával hátukra, hogy a csontjaik ropognak. É gondolat kapcsán szóljunk talán néhány szót a vér és az ember összefüggéseiről. Az irodahelyiségben is a vér dominál; ebben az üzemben nem menekülhet a vértől senki; a fehér köpenyen vérfoltok, a kézmosásra óda- készített lavórban vér, az adminisztrációs nyomtatványokon vér. Mindenütt vér, vér, vér. És mindenütt ember. Szó esett a fütyörészgető henteslegényről, aki unalmas arckifejezéssel küldözgeti a halálba a sertéseket. Az irodában hallottam viszont egy esetet, a vágöhíd női alkalmazottjának történetét, aki nem bírta idegekkel elviselni a környezetet, s akit gyógykezeltetni kellett érzékenysége miatt, őt az évek sem törték be! A fürdőváros zöld ligeteiben is véri látott és vért érzett, úgy ült le a vakító fehér asztalhoz, hogy percenként vizsgálta: nem kent-e össze valamit, pedig hol volt már a vértől, vágóhidtői! Saját bevallása szerint még a szagot is érezte, s minduntalan agyvelőt látott lelki szemei előtt, ugyanis ezen a részlegen dolgozott. Jön aztán, az idősebb asszony szájából, az iroda szócsövéből az ellenpélda is: negyvenkétéves hentesük akkor érzi jói magát, ha lucsokban, bűzben, koszban van, lehetőleg az istállóban; frissen mosott köpenye perceken belül csupa vér, vadonatúj bakkancsa csupa kosz; Munkaköre nem az istálló látogatása lenne, s őt mégis ott: találják a leggyakrabban. A sors iróniája, hogy az emlegetett személy betoppan az irodába, s az idős asszony máris rámkacsint: nézze csak végig. ugye nem füllentettem? Nem füllentett, valóban, sőt! Negyedórával később, kit latok az istállóban ténferegni? A negyvenkétéves, feketehajú, barnaszemű hentest! Kínai sertések A futószalag lassan „fut“, s -ez elegendő ahhoz, hogy az áldozatból kicsorogjon a vér. A következő lépés a kopasztás, ez automatikusan történik, s á netalán itt-ott megmaradt szőrzetet gázégővel perzselik le az itt dolgozók. A disznó aztán megválik bőrétől, majd egészen közel kerül küldetése megvalósulásához: feltrancsírozzák, s a fogyasztóhoz továbbítják. Közben persze történik egy és más. új ifjúság 3 VÉRMEZŐ illlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll 1969 A fagyasztóban^ tárolják, hogy egyenletes lehessen a piac ellátása. Disznóhúsból így is kevés van, viszont a marhahússal nem tudnak mit kezdeni. Az emberek a sertéshúst szeretik jobban. Ennél az oknál fogva importálnunk kell. Láttam kínai sertéseket a fagyasztóban csüngni, különleges vászonzsákba göngyölve, titokzatos kínai utasító szöveggel. A küldemény hajóval érkezik Európába, Hamburgból pedig vonat szállítja Csehszlováklába. A disznóra is érvényes ugyanaz az axióma, amely az energiákra: nem vész el, csak átalakul. Kolbász, hús, sonka, konzerv alakjában éli tovább életét kirakatokban, hentesüzletekben, háztartásokban. Ha a disznó naplót vezetne, bizonyára fasisztának nevezné az embert. Az ő szemszögéből teljesen jogosan. Szarvasmarhák vesztőhelye Az üzem egyik őre jóindulatúan figyelmeztetett: húzódjak félre, ha szarvasmarhát terelnek a vesztőhelyre, mert megtörténhet, hogy elszabadul, és akkor nem kegyelmez az újságírónak sem. A sertések ezek szerint szerencsésebbek, mert az áram elkábitja őket', s a szúrást talán már nem is érzik. A marhát klasszikus módon ölik ezen a vágóhídon. Fantasztikus látvány. Én szomorúnak nevezném, de persze van, aki élvezné. A megölt állattal hasonló dolgok történnek, mint a disznóval, őt is két hátsó lábánál fogva, felhúzzák egy drótkötélpálya-szerűségre. Akkor aztán egy markos ember borotvaéles hosszúnyelü fejszét ragad, s mint favágó a fenyőnek, nekiesik a marhának. Kettévágja, hogy a belső szerveket ki lehessen szedni. Rendkívüli, s csakis filmezőkamerával érzékeltethető látvány a még gőzölgő, a még vérző állat belsejét megpillantani. Benne is volt élet, csak kezdetlegesebb formában. Az elv azonban ugyanaz. A húsba ágyazott, inakkal csontokhoz szövött izmok, az ezernyi nyálkahártya, az erek vezetékei, az idegek hálói az emberi testet idézik, s a szemlélő megint elborzad, most járja át a második hullám. A disznóknál las- san-lassan beletörődött a megváitoztathatatlanba, s kénytelen volt tudomásul venni, hogy ez a természetes, ennek így kell lenni és nem fordítva; az ember jár-kel a szállításra előkészített, drótkampókon függő sertések között, mint valami folyosón. Dehát most megint végignézni az életért, a legerősebb ösztönért folyó küzdelmet, látni a gőzölgő vért, belenézni a félórája még működő gyomorba, megtapintani a még meleg húst? Az udvaron sem tud megnyugodni a látogató. Egy rakáson vagy ötszáz fogsort, egy másik kupacban szarvakat, másutt lábcsontokaf lát. A raktárban összegöngyölt, besózott bőrhalmaz, a marhák nemrégen eleven szőnyege, mely testükre borult. A csontot elszállítják, egy gyár enyvet készít belőle. Adoma már az első filmvetítések egyike Párizsban; a vásznon csak kezet, vagy csak lábat látó néző hanyatt-homlok menekült a teremből. Az utód nem hökken meg hasonló élmény hatására a moziban, de itt, a csupasár udvaron, a henti jelenetek nyomasztó érzéseivel még a koponya-hegyek és szarv-piramisok is tovább borzolják az idegeit. De az idegek próbája még csak most jön igazán! Vezetőm elkísér a belezőbe. Az ósdi vágóhíd legósdibb helyisége, ahová lépek. Vagy hat ember orrfacsaró bűzben, sárgás-fehér ködben, (a párolgó-gőzölgő belek teremtik) dolgozik, szedegeti szét a bélrendszer elemeit, tisztítja az ürüléktől, és mossa. A huszadik század is a kontrasztok százada. De ilyen körülmények között, ilyen feltételek között dolgozni? Hihetetlen,. pedig így van. Az új vágóhíd most épül, ki tudja mikor lesz kész, már vagy négyszer át kellett volna adni. A nagyváros sorra kapta a gyárakat, üzemeket. Az élelmiszer-iparról, a megnőtt fogyasztásról, a termelés korszerűsítéséről egyszerűen megfeledkeztek. Az ősember is így tisztította meg a beleket; bár szerszámai alig voltak még, dehát itt is a puszta kéz a fószerszám. Nem bírjuk sokáig — a szem, a fül, az orr sem — ezt a környezetet. És a friss levegőre kijutva mégsem' az enyészet, a részeire szétszedett, nemrég még élő állat sorsa izgat most. Az emberé, a béltisztttőé, aki embertelen körülmények között fecsérlí el egyetlen életét, mások könnyelműsége, ostobasága miatt. Befejezésül is vér Jönnek, naponta, az állatok a Vérmezőre, a vesztőhelyre. És pusztulnak,• naponta, százával, hogy az ember jóllakhass sék. Folyik, spriccel, fröcsög a vér. Itt a vér dominál. Kísérőm fehér köpenybe bújtatott utunk megkezdésekor. Csak otthon, órákkal a vágóhíd megtekintése után veszem észre: hogy, hogynem, kabátomon mintha jelvény lenne, ott piroslik egy vércsepp. írásom címe tehát mindenféle szempontból indokolt! BATTA György Foto: TÖTHPÄL GYULA' SOK SZŐ HELYETT — Hová, hová, elnök elv- társ? Talán megint a járási nemzeti bizottságra? Gyakran hangzott el ez a kérdés az udvardi szövetkeze- tesek körében, ha Ján Blisían, az EFSZ elnöke örömteljes jelentést vitt a járási nemzeti bizottságra. Ott egyetértőén bólogattak a kölcsönös üdvözlés után. S ennyi volt az egész. Ilyen ember volt az EFSZ elnöke. S most is ilyen. Az emberek olyannak ’szeretik, amilyen. Keveset beszél, szereti a munkát, sokat ad a szövetkezet jó hírnevére. Miféle jelentés volt az? Hát hogy a gazdasági évet jobban be sem fejezhették volna — szólt közbe elégedett kifejezéssel Ladislav Lebo, a legjobb fejők egyike. , Mosoly suhant át az elnök arcán. Valószínűleg tetszett neki az elismerés. S főleg, ha azok mondták, akiknek a keze munkája nyomán a szövetkezet nemcsak gazdagabb, de a piacot is ellátja mezőgazdaság* és hústermékekkel. — S mondja — szólt az elnök felém fordulva, — miért elégedetlenkednénk, amikor 4500 mázsa hús helyett 4930 mázsa húst adtunk el. A tejjel is dicsekedhettünk, 76 000 litert adunk el terven felül, továbbá 17 mázsa baromfit is. Ez idén még többet termelünk. S közben kezet fogott velünk, #s sietett Érsekújvárra. Eleinte sajnáltam is, hogy beszélgetésünk ilyen kurta volt. De aztán meggondoltam. Hisz az elnök szavaiból úgy is látjuk, hógy a szövetkezet munkája, sikere osztatlan. Polgárjogra tett szert a kezdeményezés. — Az elnök fiatal, nemrég még az ifjúsági szövetség tagja volt mondja nevetve a 70 traktoros egyike. Kiről írjunk e csoportból ? Talán Jozef Lengyel nevét említsük meg. Persze, a kom- bájnosokról sem szabad megfeledkeznünk. Aztán itt van Jozef Sláma, Mária Joőíková állatgondozó, Albína Okruhli- cová és Albína Bálázóvá fejőnő, Vadkerty Béla juhász Az állattenyésztési és növénytermesztési csoport, a kertészet; mindez szót érdemel. S ami örvendetes, Hogy a' szövetkezetben senki sem akar lemaradni. Ezt bizonyítják az elért eredmények. Az össze h hasonlítás kedvéért: 1962-ben a bevétel 18 750 000 korona volt, tavaly 405 509 000 korona. Ennyi is elég, hogy megmutassuk az udvardi szövetkezet népgazdasági jelentőségét. így már könnyebben megérti az ember Jozef Bétáknak, a HNB elnökének szavait, amikor á szövetkezet vezetősége és az építőcsoport közötti jó együttműködést dicséri, Alexander Slovák vezetésével. EREDMÉNYEK ÉS PROBLÉMÁK Az EFSZ vezetőinek egyik főfeladata, hogy sokoldalúan törődjön a dolgozóival. Az épl- tőcsoport már felépítette az óvodát, a szövetkezeti klubot,' amely több mint 2 900 000 koronába került, s több más objektumot. Az EFSZ vezetőivel folytatott beszélgetés során szó esett a kultúrtevékenységről is. Elégedettség csengett ki á szavukból. De azért némi két-* kedés is vegyült bele. Éreztem, hagy valami gyötri őket. Ud- várd ugyanis jóformán külvárosa Érsekújvárnak, s a város bizony vonz. Nemcsak a fiatalokat. Egyesek nagyobb kereset után nézegetnek. Ez gondol kon dásra késztette a vezetőket, —; megjavult a munkaszervezés. Az EFSZ-ben az űjítómozgá- lomnak már megvan a maga hagyománya. Ebben a gépesít tők járnak az élen. Nagy Lajost és kollektíváját említjük meg, aki műszaki újításával meggyorsította a csépíést. 100 hektáron évenként több mint 400 000 koronát takarítanak meg. Ján Brelik dohánytermelő csoportja tavaly 74 43Ó korona értékű dohányt termelt hektáronként, kukoricából 46 mázsát. S a gabonafélék? Búza 36, árpa 34 mázsa termett hektáronként. Dícséretreméltó eredmények. Az évzáró közgyűlésen 3 millió 300 000 korona qazdára. (Hlas ludu - Á) * * v i. m i MMÉ i y
