Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-03-04 / 9. szám
A szerelemben elegendő, ha szeretetre méltó és kellemes tulajdonságaink tetszenek: de a házasságban, hogy boldogok legyünk hibáinkban kell szeretnünk egymást, vagy legalábbis megfelelnünk egymásnak. Chamfort Megjelenik minden kedden • Kiadja a Smena a CSISZ Szlovákiái Központi Rl/oi tságának kiadővölla- lata O Szerkesztősén és adminisztráció: Bratislava. Praískó 8. Tel.: 485-41 -45. Postafiók 30. • Főszerkesztő: S7HKF JÓZSEF, tö- szerkesztőhelvettes: STRASSER GYÖRGY, kultúra: TÓTH ELEMÉR, kill- és belpolitika: SÁRKÁNY ÁRPÁD riporterek: MICHAL MÁRTA. ZÁCSEK ERZSÉBET keletszlovákiai szerkesztő és sportrovatvezetö: BATTA GYÖRGY, grafikai szerkesztő: GYURÁK ÉVA. Nyomta Západoslovenské tlaílarne 81 • Előfizetési dl] egész évre 52.— Kis. fél évre 26.— Kés. negyedévre Í3.— Kés • Terjeszti a Posta Hlrlapszolqálata. előfizetni minden postán lehet • Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem adunk vissza • A lapot külföld számára a PNS Ostredná ezpedlcla. Bratislava, Gottwaldovo námestle é. 48 — Étán lehet megrendelni. E HETI SZAMUNKBAN: • Politika mindenkinek: Az út, amely nem vezet javuláshoz • Klub-híradó • Vérmező 1969 • Solt szó helyett • Ki látja meg a piramisokat? • Beat- les-történet • Nagy Lajos: Tériszony • A könyv barátaihoz • A háromszázalékos tengerről • Duba Gyula: Lélektani gyógymód • Csúzli • Hogyan terjed a pletyka? • Ilyen egylet is létezik? • A mo- nogramos púderdoboz • Miért szeretik a nők Udo Jürgenst? • Orvosi szenzáció Svédországban: Ikerpár — 7 hét korkülönbséggel • Balett házasság • Sport • Népszámlálásra készülünk • TV-műsor • Keresztrejtvény • Márciusi bók • 5 perc szépség- ápolás • Kézimunka • Veronika válaszol • „Amilyen vagyok, olyan vagyok. Egyszerűen nő vagyok.“ Jacques Prévert francia költő ezzel a mondatával több mint valószínű nem rám, 1969 megkínzott, agyonhajszolt, a sötét és sáros lakótelep drótjaitól megtépett harisnyáid nőjére gondolt. Könnyű ma azt mondani — nő Évezredeken keresztül megénekeltek, az inspirációk forrása, a szépség és gyöngédség szimbóluma voltam, nem egy húr pattant el a hangszereken, amelyekkel ablakom alatt éjjeli zenét adott a teremtés koronája, gyilkoltak miattam és meghalni is tudtak értem, életet áldoztak szerelmemért. És most újra itt vagyok — én a nó. Bajok vannak velem; nincs hová menekülnöm a nedves albérletből, gyermekeim számára nincs hely a bölcsödében, nem minden munkára vagyok alkalmas, lányom a legrosszabb időben betegszik meg, komplexusokkal tele és levert vagyok, néha érzem, hogy van önálló véleményem, sót még rosz- szabb. néha ki is mondom. Leérettségizem, vagy még csak tizenöt éves vagyok és a társadalom már nem tudja, mi legyen velem, néha nem is örülök a fiatalságomnak; húsz éves vagyok, nincs eszményképem, szerelmem és gyereket sem akarok. Erről jogom van határozni, ha valaki már előre meghatározta annak jövőjét... Sose voltam lövészárokban és puskát is csak a CO gyakorlaton adtak kezembe; nem a fronton szereztem reumát, hanem a fűtetlen irodahelyiségben. A főiskolára sem vesznek fel, mert lány vagyok, magyar érettségim van, nem tudok jől szlovákul, a cérnagyárban százhetven koronával kevesebbet keresek, mint a velem egyidős, azonos munkát végző férfiak. Egyszóval, nehézségek vannak velem, konfliktusok előidézője ' vagyok, ahová csak fordulok, ingerültség és félreértés jár a nyomomban. Hol vagytok költők, hogy újra meggyújtanátok dicsőségem pislákoló csillagát? Más vagyok talán, mint száz évvel ezelőtt? Nem. Egyformán szép. vonzó, bájos, gyöngéd, érzékeny, megértő, szenvedő, szerető, önfeláldozó vagyok, ugyanúgy várok a szerelemre és simogatásra, ugyanolyan a könnyem és mosolyom, fehér fogsorom és csípős nyelvem — mégis kit kell vádolni azért, hogy mégse vagyok ugyanaz? Krinolinban nehezen vágnám keresztül magam a túltömött villamoson, de még így is, a miniszoknyában, a lépcsőn állva várom, hogy valaki majd kezét nyújtja és habár a bokámat sem arany cipőcske fogja át, udvarias kar nélkül ma is ugyanúgy kificamíthatom, mint abban az időben. Csakhogy ki gondol ma erre? Amikor egyik kezemben két szatyrot, másikban a gyereket cipelem, különben is fölösleges neheztelnem, így bajosan idézem fel valakiben a szépség, gyöngédség megtestesítőjét; megpróbálom utánozni Hercules arckifejezését, felfújom magam, hadd higgyék erős vagyok, másképp talán el sem bírnám terhemet, de lelkem fenekén mégiscsak várok... Várok. — Várom, hogy egyszer valaki még azelőtt helyet ad. hogy a karomon ülő gyerek elbőgi magát. — hogy valaki nem fogja gyöngeségnek tartani ha pár métert segít a szatyorcipelésben. — hogy valaki belesegít kabátomba, — vagy felveszi az elgurult koronát, kalapot, — vagy majd egy reggel, amikor átlépem munkahelyem küszöbét, a virágot, amelyet útközben vettem, a portás néninek ajándékozom, mert az én vázámba már a kollégám tett néhány szálat... Várok. Mindamellett megvan minden, amit akartam, amit a természetes fejlődés, körülmények, évszázadok „kiöklöztek“. Művelt vagyok, van diplomám, választhatok, dönt- hetek fontos dolgok felől, önállóan cselekedhetek. De mindenhez erő kell — és én csak nő vagyok. Sajnos, ez a klíssé napről-napra „klissébb“, de mögötte egy nagy darab igazság van. Valami vagy valaki szerettem volna lenni, — de egyszeriben úgy tűnik, hogy mindezért túl sokat kell fizetnem. Akartam azt, ami van, de talán mégse pontosan úgy és ezt. De ma már nem tudok védekezni, nem bírok az ár ellen úszni. Ha valami elkedvetlenít, szomorú vagyok, haragos és nyelvemre megszokott káromkodások gyűlnek, pedig én ahelyett — kezem a szívemen — inkább kipanaszoinám, kisírnám tnagarr valakinek a sarokban, de mégis magamba fojtom, ami kikívánkozik belőlem, összeszorítom elgörbült ajkam, sőt valahonnan még egy furcsa mosolyt is elővarázsolok és — megyek tovább. Ugyanazt az utat járom, amelyet édesanyám sok évvel ezelőtt. ZSÄCSEK ERZSÉBET
