Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-02-11 / 6. szám

JOZEF DANEK: a. A gyilkosnak nagyon butá­nak kéne lennie ahhoz, hogy ilyesvalamit figyelmen kívül hagyjon. Nem gondolod? De ő még ennek ellenére is ki­nyitotta a gázcsapot. Mondd, miért tette volna? Mit akart elérni az ilyen dilettáns álcá­zással? No látod! Hallgatsz! De nézzük csak tovább: te azt állítod, hogy a gyilkos az ék­szereket akarta megkaparin­tani. Ám nem hagyott semmi­féle ujjlenyomatot. A morfiu- mos dobozon található ujjle­nyomatokon kívül, természete­sen. De miért hagyta pont azon rajta? Megjnt hallgatsz? No mi lesz hát? Még mindig ki­tartasz amellett a két hét mel­lett? — Lehet, hogy egy kissé el- számitottam magam. De nekem az elején úgy tűnt, — engedett Jelsavsky elbizonytalanodva. — Nézd, iavasolni fogom, hogy te kapjad az esetet, ha neked az ennyire fontos. — mondta ki Krasko szavakkal azt, amit észrevett a főhad­nagy arcán. — De jól tudod, hogy Stanfké az utolsó szó. Erre azonban még van idő. Most más gondunk van. Fe­jezd be a házkutatást, én meg azalatt kihallgatom a házmes­ter feleségét. K rasko ., szabad"-jára egy alacsonyabb, de széles, vastaglábú asszony lépett a kony­hába. Aszott férjének pontos ellentéte. — Gereckyné asszony? — Igen. Jozefina Gerecká vagyok. — Foglaljon helyet kérem! Szeretnék öntől valamit kér­dezni. Az asszony megigazgatta ri­kító rózsás kasmír kendőjét, a szék megreccsent alatta. Re­pedezett bőrű kezét az ölében nyugtatta. — A lakókat jól ismeri a házból? — Naná, hát már hogyne ismerném. Van is velük épp elég bajom. Mit mondjak ma­gának. Sok helyütt laktam már, de ilyen famíliákat, mint ami­lyenek ebben a barakkban lak­nak. lámpással kell keresni. Tudtam én, hogy egyszer itt még történik valami. — Olyan szózuhatag tört fel belőle, hogy Kraskót csaknem elkábí­totta. — Az, aki az egyesben lakik, az aztán a szám. Minden második nap részegen jön ha­za. Aztán otthon a Rebekájá­val veszekszik, verekszik, néha reggel háromig is. Már szóltam neki, hogy ha éjszakánként ilyen felfordulást csinálnak, hát rendőrt hívok rájuk. Az a másik szemben meg, az is egy jóféle, mondhatom. Az ura alig húzza ki a lábát, már ott is van a pasasa. De még ha valami fess fiú lenne. De olyan csúfság, hogy na. Ha találkozik vele az ember, azt se mondja, hogy búú No és a Struhárék huligán fia, azoké, akik velünk szembe laknak, még tizen­nyolc éves sincs és már szaj­hákkal mászkál — Várjon csak. várjon Ge­reckyné asszony. Nem erre vagyok kíváncsi, — tért végre magához Krasko és megállí­totta a házmester feleségét a további „káderezésben". — Azt mondja meg nekem, hogy mit tud a megboldogult Zeehnero- vá kisasszonyról?. A házmesterné lebigy- gyesztette húsos alsó­ajkát. a szemét égnek emelte, egy percig ha­bozott, majd újra rá­kezdte: — Amit tudok, én azt meg­mondom. Furcsa egy teremtés volt. — Istenem, legyen neki könnyű a föld. Bolond egy nő volt. Egyszer úgy nevetett, mint aki eszét vesztette, más­kor meg a köszönést se fogad­ta. Az ördög ismerte ki magát benne! A fejével volt egy kis baj. — Járt valaki Zechnerová kisasszonyhoz? Babátok. Eset­leg rokonok? — De kérem! Ugyan ki járt volna hozzá? No mondja! Maga kikezdene egy zavaros nővel? Nem járt ahhoz senki. A többi lakó is, ha tehette, inkább el­kerülte. De mondok magának valamit, —'hajolt közelebb bi­zalmaskodva a kapitányhoz és lehalkította a hangját — Azt hiszem, hogy valamikor ez is jobbfajta dáma lehetett. — Hát ezt meg miből gon­dolja? — Mindia drága prémeket hordott a nyakában Egyik is­merősöm mondotta, hogy még kávéházba is járt. Ha jól em­lékszem, a Grand kávéházba De az már régen volt. — Tegnap senki se látogat­ta meg? Maguk a földszinten laknak és észrevettem, hogy, a lakás ajtaja üvegezett. Magá­nak végtére is látnia kell, ki jön be a házba. — No és? Azt hiszi, hogy én mindenkit figyelek? Elég nekem a magam dolga. Nem vagyok én rendőr. Este meg különben sem lát az ember semmit. Valami mamlasznak úgy látszik nincs öt koronája, mert ahogy a férjem új kör­tét csavar be, mindjárt eltün­teti. Én mondom magának, hogy ebben a barakkban aztán szép banda jött össze. — Gereckyné asszony! Azt mondja meg nekem, kérem, hogy tegnap vagy az éjszaka folyamán meglátogatta-e vala­ki Zechnerová kisasszonyt? — kezdte türelmét veszteni a ka­pitány, amikor látta, hogy az asszony kerüli az egyenes vá­laszt. — Nem láttam senkit, — mondta bizonytalanul és a föl­det nézte. Krasko látva, hogy Gerecky- nével feleslegesen vesződik, a jegyzetfüzetét visszatette a táskájába és a többiek után indult a szobába. A házmes­ternek és feleségének a kihall­gatása nem hozott semmi ér­demlegeset. — Mi so, hogy haladtok a munkával ? — Mindjárt végzünk. Csak méq Urbanlk befejezi a jegy­zőkönyvet. N em is egész fél óra múlva a lépcsőházban erős kalapácsütések visszhangzottak. Jel­savsky egy asztalos ügyességével verte a vastag szögeket az ajtóba. Aztán Ur- baník ragasztószalaggal és pe­cséttel végleg lezárta az ajtót, véget vetve a hivatalos aktus­nak. Amikor az autók elin­dultak a ház elől a város felé, o Podhradná utcán, pontosan délután három óra volt. fejét lehajtotta és a válla kö­zé húzta. Zsebre dugott kézzel kerülgette a járda mélyedései­ben keletkezett piszkos esővíz tócsákat. — Pardon. — mondta gépie­sen, amikor vállal egy szembe­jövő idősebb férfiba ütközött. Az csak rámeredt és a vak­ságról mormogott valamit az orra alatt. A kriminológiai iskola el­végzése óta három év gyakor­lat volt már mögötte. Nem egy eseten dolgozott már, de gyil­kosságon még soha. Csak most. Tudatosította, hogy a gyilkos­ság felderítése bármely más esetnél sokkal nehezebb. — Szörnyű egy foglalkozás, — gondolta. — Ha nem érdekelne annyira mindjárt itt hagynám az egészet. Abban a pillanatban elzű- gott mellette egy autó. Urba- ník vasalt nadrágjára és bal­lonkabátjára zavaros víz íröcs- csent. Észre se vette. A civilek nyugodtan alszanak, és te? Csak gyerünk. Akár éj­félkor is. Valamilyen gauner- nak kedve szottyan a máséra, hát nyugodtan lop. Vagy éppen gyilkol. Másvalaki meg meg­unja az életét, hát felakasztja magát vagy lenyel egy csomó luminált, te meg rohanj! Vizs­gáld ki az ügyet! Fütyülnek a magánéletedre. I lyen sötét gondolatokba merülve észre se vette, hogy néhány lépés után jobbra kell fordulnia. Ott van a Slovan mozi. És a mozi előtt várja az ő Vierkája. Vterka Kanysová. — Csakhogy végre itt vagy! Tíz percet késtél' -. mondta szemrehányóan és ránézett nagy kék szemével. Az öröm­től ragyogó arc azonban el­árulta, hogy mindent megbo­csátott neki. Megfogta a kezét. Megcsó­kolta. — Ne haragudj, de nem tud­tam hamarabb... Hidd el! Meg kell értened! Vierka megértette. Semmit se vetett a szemére, de az arcára kiült a szomorúság. Olyan nagyon Örült az estének. — Holnap hívjál föl telefo­non, de biztosan. Várni fogom, — kiáltotta még, amikor ő már a villamos felé futott, hogy le ne késsé megint, mert este nyolckor bent kellett lennie az osztályon. III. Este elállt az eső, észak­nyugatról hideg szél fújdogált. A Ceskoslovenská armáda ut­cán Urbaník hadnagy ment. Sietett. Barna ballonkabátjá­nak gallérja fel volt tűrve, a Az osztály vezetője Staník, nagyon figyelmesen hallgatta Krasko jelentését Magdaléna Zechnerová meggyilkolásáról és a nyomozás további mene­tét illető javaslatokról is. Nem igyekezett mindenáron félbe­szakítani a kapitányt. A maga észrevételeit, a nyomozási terv végső jóváhagyását, esetleg elvetését, mindig a végére hagyta. Régi bevált módszere volt ez. Így bizonyosodhatott meg a legmegbízhatóbban alárendeltjei önálló elképzelé­seiről. — A terveddel kapcsolato­san nincs lényeges megjegyez­ni valóm, Karol, — vette át a szót, mikor a kapitány befe­jezte jelentését. — Abból, amit eddig , megállapítattok, úgy tűnik, hogy Zechnerová esete nehéz dió lesz. Éppen azért személyeseit vezeted majd a vizsgálatot. Ismerem a véleményedet Jelsavsk^ról, megértem a javaslatodat is, hogy bízzuk rá a nyomozást. Én is becsülöm a munkáját, a tapasztalatát, de ebben az esetben a javaslatodat nem fo­gadom el. Azt te se tagadha­tod le. hogy Jelsavsk^nak van egy bizonyos tulajdonsága, ami a bonyolultabb eseteknél nem a legelőnyösebb. Néha elha­markodottan von le végkövet­keztetéseket. Tudod, mire gon­dolok. Egyszóval nem eléggé tudományos a hozzállása. A rutin mindig nem elég, ha alátámasztja is a becsületes igyekezet, amit a Jelsavsky esetében egy pillanatig sem vonok kétségbe... de tulaj­donképpen miért javasolod Jelsavskynak az ügyet? Félsz talán va,amitől? — Dehogyis! Sőt, ellenkező­leg, nagyon is érdekel az eset —, tiltakozott Krasko és lélek­ben dühöngött magára, hogy ilyen javaslattal rukkolt ki. A felettese a végén még meg­gyanúsítja, hogy megijedt az esetleges sikertelenségtől. — Én vetettem fel Jelsav­skynak .. . Egyszóval, panasz­kodott nekem, hogy már régen nem volt egy valamire való ügye, nos hát. . — Értem, — vágott a sza­vába Staník, — az elhatározá­somat azonban akkor sem má­sítom meg. Tolmácsold neki az álláspontomat, mint parancsot. És most ne vesztegesd az időt. A rendelkezésedre all, az egész daktiloszkópia, az egész tech­nika, és a laboratóriumok, hát csak láss hozzá A nyomozó- csoportot válogasd össze ma­gad és reggel mindjárt infor­málj. — Fölállott és kezet nyújtott Kraskonak. Az osztályvezetőjétől Krasko egyenesen a maga dolgozószo­bájába ment. Jóleső elégtételt érzett, amiért így történt, ahogy történt. A másik olda ion viszont nagyon szívesen látta volna, ba JelSavsky kap ja az esetet. Ugyanakkor azon­ban tudatosította azt ts, hogy egy gyilkosság kivizsgálásának a vezetésére szőlő megbízás a kriminalista képességeibe ve­tett rendkívüli bizalomnak a jele. Ez nem játék, hanem rendkívüli megerőltetés, a si­kertelenség rizikójával egybe­kötve. Mégis kételkedett ben­ne, hogy Jelsavsky vajon el- hiszi-e majd neki. hogy ígére­tét megpróbálta beváltani. De tulajdonképpen miért kell eb­ből ekkora problémát, csinálni? Ügyis közösen fognak dolgozni az eseten együtt osztoznak majd az örömben és az esetle­ges fiaskó kellemetlen érzésé­ben is, amit ebben a munká­ban sohasem lehet kizárni. Utővégre Is, egy dörzsölt gyil­kost leleplezni nem néhány óra kérdése Néha napokig eltart, néha hetekig, hónapokig, sőt néha évekig is. De előfordul­tak már olyan esetek is, hogy a gyilkost egyáltalán nem si­került kinyomozni. L elki szemei előtt hirte­len a meggyilkolt Zech­nerová képe jelent meg, annak az első képnek a hű másolata, ami akkor rögződött bele, ami­kor délelőtt a Podhradná ut­cában belépett a lakásba. Gon­dolatban átfutott minden rész­leten. amit, a nap folyamán megállapítottak, és nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy rendkívüli esettel ál! szemben. Egy lelkileg roncs nőt — morfinistát — meggyil­kolt egy ismeretlen tettes. S ráadásul a nő múltját is titok­zatosság fedi. A helyszíni vizsgálat jegy­zőkönyvét tartotta a kezében és azon gondolkodott, honnan szerezhette az áldozat azt a rengeteg aranyat és ékszert. Egyik tételt a másik után ol­vasta: hetvenkét aranypénz, három fehér fémből való gyű­rű, valőszínüleq briliánsokkal, két vastag arany karkötő, öt aranylánc függőkkel együtt... Ki tudja, honnan? És mégis, valakinek erről tudnia kellett. Valakinek, akit senki se látott Zechnerovához bemenni. De ki tudja, hogy az arany is nem bűntényből származik-e? Hát­ha csupán ismétlődik az egész? De a meggyilkoltnál talált arany lehet-e a gyilkosság va­lódi oka? És mi történik ak­kor, ha a morfium játssza benne a főszerepet? Persze, még az se biztos, hogy Zech­nerová morgfinista volt. A mor­fiumot közvetíthette valaki másnak is. Csakhogy minek kellett akkor neki az injekciós fecskendő a tartaléktűkkel? Vigye el az ördög. Várni kell. Holnap majd megtudják a boncolás eredményét. Megerő­síti vagy megcáfolja, hogy ne­ki magának volt-e szüksége a morfiumra. így is, úgy. is ki kell azonban hallgatni mind­járt reggel a többi lakót is. (Folytatjuk) Főszerep a magánéletben-játsszák: SOPHIA LOREN ES IFJABB CASIO PONTI Nem, ez a sajtókonferencia nem olyan volt, mint amikor egy filmszinésznő tájékoztatja a sajtó képviselőit. Ez inkább egy gyermekágyban fekvő királynő audienciájához hasonlított. A ki­rálynő: Sophia Loren, Pozzuoliban, Nápoly szegénynegyedében született. Amikor csaknem hat hónap után először mutatkozott a nyil­vánosság előtt — az ágyban fekve, még szebbé vált keskeny arcán boldog mosollyal fénylő gesztenyebarna hajához remekül illő halványsárga hálóingben — halálos csend fogadta a genfi kantonkórház előadótermében. A riporterek meghatottan nézték az anyává lett film-királynőt. Némán szegezödött rá száz és száz tekintet, filmfelvevőgép, tévé kamera, fényképezőgép... Csak amikor a magas, vékony Hubert de Watteville professzor óva­tosan Sophia karjára helyezte a kisfiát, akkor tört ki a terem­ben az üdvözlő kiáltás: ..Bravo Sophia!“ — ,.01é, mamma Pon­ti!“ A fiatal mama mandulavágású szeméből sugárzott a boldogság, Az ágy mellett álló apa, Carlo Ponti arcvonásai hol büszkeséget, hol pedig meghatottságot árultak el. De Watteville professzor, jelenleg a világ leghíresebb szülésze, magasba emelt kezekkel csitította a kiáltozó embereket. Csak egy valaki nem vett tudo­mást a nagy eseményről: Carlo Uberto Leone Ponti, a három és fél kilós, kék szemű sötét hajú csecsemő, a szenzáció fő­szereplője. —O­Jűíius végén, óriási napszemüveggel, mélyen a szemébe húzott kalappal egy magas, nagyon szép nő lépett be a genfi ,,Inter­kontinental“ luxusszálloda hátsó bejáratán s a személyzeti liften a 18. emeletre, az 1801-as számú diplomata lakosztályba ment. A szállodában hivatalosan „Signorina Villani" néven tartották nyilván, s egynéhány .beavatotton kívül senki sem tudta, hogy az álnév alatt Sophia Loren rejtőzik. Még a szálloda személy­zete sem tudott róla, mert a saját szakácsa főzött számára két szobalánya szolgálta ki és saját titkárnője állt rendelkezésére. Az 1803-as lakosztályt csak három személy látogathatta: Carlo Ponti, a férj ..Mama“ Romílda Villani a sztár édesanyja és Hu­bert de Watteville professzor. A professzor hetente háromszor, hétfőn, szerdán és penteken kopogtatott előkelő páciense ajta­ján. Az ö rendeletére zárta el magát Sophia a világtól, hogy a legteljesebb nyugalomban élhessen ö gondoskodott arról, hogy a szoba hőmérséklete állandóan 25 fok legyen, ő rendelte el, hogy a leendő anya sok tejterméket, vitamint, vas- és kal- ciumtartalmú ételt fogyasszon, és hogy naponta húsz órát fe­küdjön. A filmsztár mindenben megfogadta orvosa tanácsát, aki megígérte neki, hogy egészséges gyereket hoz a világra.-—0— Amikor Sophia felébredt a narkózisból alig hallhatóan mor- moUa maga elé: ..Anya vagyok, anya vagyok...“. Ponti: ,,Egy­másra néztünk sokáig, szótlanul... azt a boldogságod amit akkor ereztünk, neme lehet szavakban kifejezni...! Azután Sophia első dolga volt, hogy megköszönje a professzornak mindazt, amit értünk tett. Kitnondharatlanu! hálásak vagyunk neki ö segí­tette Sophiát ahhoz, hogy élete legnagyobb vágya tejlesüljön“. Sophia a névadásnál sem feledkezett meg róla. A kisfiú három keresztneve: Carlo, az apa után Uberto. Hubert de Watteville professzor után és Leóm* Ponti nagyapa után. De Carlo Ponti nemcsak szavakkal fejezi ki háláját a kis Carlefto — így becézi kisfiát — ..második papája“ iránt: egy klinikát akar neki ajándékozni, ahol olyan asszonyokat kezelnek majd, akik mint Sophia, csakis speciális kezelés után szülhet­nek, ,,Fogalmam sincs róla, mennyibe kerülhet egy ilyen klinika építése, nyolc, vágy Üz millió svájci frankba nem vagyok szak­ember ezen a téren. De az biztos, hogy a főorvosa de Watte­ville professzor lesz,“ A dúsgazdag filmproducensnél valóban nem számit egy-két millió. Bár semmije sem volt és teljesen a sajat erejebol küzdötte fel magát, ma többszörös milliomos. A Ponti-orókös születését — Sophia Loren hónapokon át tartó szállodai tartózkodását (a lakosztály napi ára 157 svájci frank volt), a speciális kezelést, sokan az utóbbi évek legdrágább szülésének tartják. Konti: ..Többen kérdezték már, mennyibe került Cáriét to születése... nem ertem ezt a kérdést... ez eset­ben a pénz egyáltalán nem játszott szerepet...“ —0— Sophia minden négy órában szoptatja a kisfiát. Legjobban szeretné, ha állandóan mellette lenne. Éjszakára azonban külön szobába viszik ahol gondos ápolónovérek örködnek felette. Nap­pal Sophia mellett van a kisfiú, s a boldog mama simogatja, csókolgatja. Ugyanígy babusgatta a sajtóértekezleten is, miköz­ben olaszul, angolul és franciául felelt az újságírók kérdéseire. „Nem, a szülésnél nem volt semmilyen komplikáció, s a csá­szárvágás helye még akkor sem zavarna a felvételeknél, ha bikinibe^ filmeznék. Hogy akarok-e még egy gyereket? Termé­szetesen, egy kisfiút...“ Ez volt Sophia Loren bár legmegerőlte- tőbb, de legszebb fellépése a nyilvánosság előtt ,,Merei“ — (köszönöm), mondja kedvesen a riporter-közönség felé. s inte­get, mialatt egy ápolónő kitolja ágyát az előadóteremből. —O— Ponti: „Ügy tervezzük, hogy Sophia júniusban vagy júliusban már a felvevögép elé áll, de Sica rendezése alatt. Ezentúl va­lószínűleg magával viszi Carlettot a forgatásokra. Azt hiszem, egy pillanatra sem akar majd megválni »öle... de én sem! A boldog Ponti-házaspár a várva-várt ifjabb Carlo Pontival t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom