Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-02-04 / 5. szám
új ifjúság 5 ALEKSZANDR GRIN: u II ázimanó, és a foga fáj; I I nem ráfogás ez olyan lénnyel kapcsolatban, akinek annyi boszorkány és varázsló áll szolgálatában, hogy nyugodtan eheti a cukrot, hordószámra? Pedig hát így van, így volt: egy kis szomorú házimanó gunnyasztott a hideg tűzhely előtt, amely ki tudja, mikor látott utoljára tüzet. Ütemesen ringatta kócos fejét, s bekötött arcát szorongatva, panaszosan nyögött, mint egy gyerek; zavaros fényű, vöröses szemében fájdalom reme-1 gett. Szakadt az eső. Betértem ebbe az elhagyott házba, hogy meghúzódjam a zivatar elvo- nultáig, és megpillantottam: elfelejtett eltűnni... — Most már mindegy — mondta, s olyan volt a hangja, mint egy papagájé, amikor nagy kedvében van —, úgysem hiszi el neked senki, hogy láttál. Mutató és középső ujjamból mindenesetre csigaszarvat, azaz gonoszt elhárító „jettetaurát“ csináltam, és így feleltem: — Ne félj. Sem ezüstpénzt nem lövök rád, sem hosszú ráolvasástól nem kell tartanod. De hiszen üres a ház... — ö jaj, azért mégis milyen nehéz elmenni innen! — sóhajtott a kis házimanó. — Ide hallgass, elmondom, ám legyen! Ügyis fáj a fogam. Ha beszélek, könnyebb. Sokkal köny- nyebb... Ja-aj! Nos, kedvesem, volt egy óra... amiatt maradtam itt. Tudod, meg kell értened, hogy mi is volt és miért, ök az enyéim — sírősan felsóhajtott —, no hát ők, egyszóval, a mieink, régen a hegyeken túl tisztogatják már a lovak farkát, mivelhogy elköltöztek innét, de én nem mehetek, mert meg kell értenem valamit. — Nézz körül itt: csupa lyuk a mennyezet és a falak, de képzeld el, hogy ragyogóan tiszta rézedények lógnak körös-körül, az ablakokon áttétszó, hófehér függönyök és annyi virág mindenütt, mint odakint az erdőben: a padló fehérre súrolt; a tűzhely, a- melyen úgy ülsz most, mint egy hideg sírkövön, vörösre tüzesedett. s a fazekakban fortyogó ebédből ínycsiklandozó-1 an gomolyog a gőz. Kőbánya volt a közelben, gránitkőfejtés. Férj-feleség lakott e hajlékban, ritka pár. Az embert Philipnek hívták, az asszonyt Anniénak, ö húszéves volt, Philip huszonöt. Ide nézz, épp ilyen volt, ha tetszik — letépett egy kis vad- virágot, amely az ablakpárkány hasadékában nőtt az évek alatt meggyülemlett földből, és felém nyújtotta. — A férjét is szerettem, de 6 jobban tetszett nekem, mert nemcsak gazdasszony volt; mi, manók, azt szeretjük az emberekben, ami hozzánk közelíti őket. Annie kézzel kapkodott a halak után a patakban, megkopogtatta a nagy követ ott a ke- resztútnál, hallgatta hosszas elnyújtott, egyre halkuló zengését, és kacagott, ha táncoló arany napsugarat látott a falon. Ne csodálkozz, mágia ez, a tiszta, szép lélek nagy tudása, de csak mi, kecskelábúak, értünk a jelek felismeréséhez, az emberek nehéz felfogású- ak. A nnie! — kiáltott vidáman a férj — amikor ebédre hazajött a kőbányából, ahol az irodában dolgozott. — Nem egyedül jövök, itt az én Ralph brátom!“ — De ez a tréfa annyiszor megismétlődött, hogy Annie nem hitte el többé, mosolyogva merte ki a levest a két tányérba És mintha csak hosz- szú válás után találnának egymásra, mindig elébe szaladt a férjének az pedig felkapta, és karján vitte be. Esténként Philip előszedegette Ralph leveleit — Ralph a barátja volt, életének jó részét vele töltötte, mielőtt megházasodott —, s felolvasott belőlük. Annie, fejét kezébe támasztva, hallgatta a jól ismert szavakat tengerről, ragyogásról, a földgömb túlsó fején élő csodálatos emberekről, tűzhányókról, gyöngyökről, viharokról, rengeteg mélyén vívott nagy ütközetekről És minden szó olyan volt számára, mint az a zengő kő a keresztútnál, amely minden koppintásra hosszan elnyújtott' hanggal felel. Nemsokára megjön — mondogatta Philip — itt lesz, mihelyt „Szindbád" nevű három- árbocosa befutott a grace-i kikötőbe. Onnan már csak egy óra vonaton az út, s még egy óra az állomástól idáig. Megesett, hogy Annie kérdezett egyet-mást' Ralph életéről; Philip ilyenkor nagy élvezettel beszélt neki barátja bátorságáról, kedvteléseiről, nagylelkűségéről, mesébe illő sorsáról: szegénység, aranybánya, hajővásárlás — zengő legendáknak hajókötelekből, tengeri tajtékból és kereskedelemből, veszélyből és leleményből szövögetett csipkéje. Örök játék. Örök izgalom. Part és tenger örök muzsikája. Nem hallottam veszekedni őket, pedig mindent meghallok. Nem láttam, hogy csak egyszer is hidegen pillantottak volna egymásra — pedig mindent meglátok. „Almos vagyok“ — mondta minden este Annie, és Philip ölben vitte az ágyához, lefektette s úgy bebugyolálta, mint egy pólyás babát. Elalvás előtt még kérdezgetett: „Phil, ki suttog a fa csúcsán? Ki járkál a háztetőn? Miféle arcot látok a patakban, az enyém mellett?" Philip, félig húnyt szemébe nézegetve, nyugtalanul válaszol- gatott: „Varjú tipeg a háztetőn; szél zúg a fák lombja között; kövek csillognak a patakban; aludj, és ne járkálj mezítláb!“ Majd asztalához ült, hogy befejezze aznapi számadását; utána megmosakodott, aprófát készített be és lefeküdt; nyomban elaludt, és mindig elfelejtette, hogy mit álmodott. És sohasem zengette meg a nagy követ ott a keresztútnál, ahol a tündérek porból és holdsugárból csodaszép szőnyegeket szőnek... 2 — No, hallgasd tovább... Erről a három emberről el kell még mondanom valamit, amin sehogyan sem tudok eligazodni. Napsütéses, virágos tavaszi délelőtt volt; Philip notesszel kezében jelölgette a kőrakásokat; Annie pedig bevásárlás után, az állomásról jövet, megállt a nagy kőnél, és mint mindig, megzengette kulcsával. Letört sziklatömbből lett ez a kő, fele a te magasságodnak. Ha ráütnek, sokáig zeng, egyre elhalóbban, s ha azt hiszed, hogy elnémult már, tartsd oda a füledet, és meghallhatod belsejében az alig-alia zúgó hangot. A mi erdei utaink, mint megannyi virágoskert, szívszo- rongatóan szépek. A fejünk fölé hajló ágak s a virágok elnézik a nap folytonos szín- elváltozását, de a mi szemünk belefárad, s tekintetünk céltalanul vándorol; sárga, krétaszínű és sötétzöld fény viliódzik a fehér homokon. Ilyen napokon a hideg víz mindennél jobban esik. Annie megállt,- hallgatta, hogyan dalol szívében az erdő, és megütötte a követ; mosolygott, ahogy az új zengéshullám felerősítette a már elhalóban levőt. így mulatott, azt hívén, hogy senki sem látja; de az út kanyarulatában feltűnt egy ember, és közeledett feléje. Lépései egyre csendesedtek; végre megállt. Annie nem hátrált, meg sem rezzent; mosolyogva úgy nézett rá, mintha mindig ott lett volna, ott állt volna előtte. P s I arna volt az ember, namm gyón barna, s arcán a tenger futó habjainak éles nyoma látszott. Mégis gyönyörű arc volt ez, mert szilaj és gyengéd lelket tükrözött. Sötét szeme Annie-t nézte, még sötétebb ragyogásra gyúlva, és az asszony világos szemében gyengéd fény csillogott. Jól sejtetted: mindig a nyomában jártam, kígyók vannak ám az erdőben. A kő régen elnémult már, ők még mindig nézték egymás^ mosolyogva, szótlanul; ekkor a férfi kinyújtotta kezét, az asszony is lassan a magáét; a kezek összekapcsolódtak. A férfi megfogta Annie fejét, óvatosan, olyan óvatosan, hogy szusszanni se mertem, és szájon csókolta az asszonyt. Annie szeme lecsukódott. Majd szétváltak — a kö még mindig ott volt közöttük. Annie észrevette, hogy Philip közeledik; feléje sietett. — Itt van Ralph, megérkezett! — Igen, megérkezett! - Philipnek örömében szinte elakadt a hangja, de aztán feldobta kalapját a magasba, és megölelte barátját. — Annie! — kiáltotta. — Te már ismered őt. Ralph, ez a feleségem. — Jóságos, kemény arcán a viszontlátás izgalma égett. — Itt maradsz minálunk, Ralph, majd mindent megmutogatunk neked. Kibeszélgetjük magunkat. Itt van a feleségem,- ő is nagyon várt téged. Annie a férje vállára tette a kezét- ránézett, tágranyílt szemének legmelegebb, legtisztább pillantásával, majd ugyanazzal a kifejezéssel a vendég felé fordult, mintha mind a ketten egyformán kedvesek volnának a szívének. — Mindjárt jövök — mondta Ralph. — Phil, összezavartam a címet, azt hittem, rossz helyen járok. Ezért nem hoztam el a poggyászomat. Tüstént elmegyek érte. Ebben megegyeztek, elváltak egymástól. Ez minden, amit a dolgokról tudok. És nem bírom megérteni. Te talán megmagyarázod. — Visszajött Ralph? — Várták, de azt írta az állomásról, hogy valami ismerőssel találkozott, aki sürgős, kecsegtető üzletet kínált. — És ők? — Meghaltak, régen meghaltak mind a ketten, vagy harminc éve már. Hideg víz, nagy melegben. Először az asz- szony fázott meg. Férje félig őszen követte a koporsót. Aztán eltűnt: azt beszélték, bezárkózott a szobába, széngázzal... Mi volt ez hát?... Fáj a fogam, s nem bírom megérteni. — Köszönöm — mondtam udvariasan, és búcsúzóul megráztam a mosdatlan, szőrös kis mancsot. — Csak mi, ötújjű- ak, értjük meg a szív jeleit, a házimanók nehéz felfogású- ak. A csallóközi vonatról A tévé képernyőjén nemrégen a véletlen folytán két olyan adást láthattunk, amely elénk tárta az emberi agy teljesítő képességének végtelen határait. Míg az egyik ilyen adás Stephenson híres mozdonyát, a „Rocket"-et mutatta be, addig a másik adás segítségével részesei lehettünk az Apollo—8 űrhajó fantasztikus kirándulásának. Persze, a két közlekedő eszköz sebessége között volt némi különbség. Az 1829-es év szenzációja, a Rocket, 58 kilométer óránkénti sebességgel száguldott, puffogva az ámuló angol polgárok nagy meglepetésére. Az Apollo viszont 1968-ban 40 000 kilométer óránkénti sebességgel nyargalt a Hold felé. A technika fejlődésének e két mérföldkövéről elmélkedtem a minap a csallóközi „expressz“ egyik meglehetősen mérsékelten fűtött vasúti kocsijában. Az utazás egyetlen szórakozása rendszerint a gyönyörködés az ablak előtt elfutó tájban. Ez esetben azonban e szórakozásból kizárták az utasokat, mivel az ablakokat tej- üveggel üvegezték be. Én ugyan arra gyanakodtam, hogy régen nem mosták meg őket, egy útitársam azonban elárulta, ez csel, és arra szolgál, hogy a közeljövőben bevezethessék az átlátszó ablakú „panoráma" kocsikat. Természetesen ezek csak a megfelelő „kilátási“ díj befizetése ellenében lesznek igénybevehetők. Mivel a modern technika eme vívmányát egyelőre nem élvezhetem, így unaloműzés céljából, más dolgom nem lévén, elmélkedtem, majd később számolgatni kezdtem. Megérte, mert világraszóló felfedezésekre jöttem rá. Elsősorban sikerült kiszámítanom, hogy a Csehszlovák Államvasutak csallóközi vonalán a közlekedés már ma, 1969- ben eléri a 28,8 kilométer óránkénti átlagsebességet. Ehhez a számításhoz a hivatalos menetrendet vettem igénybe. Ez arra enged következtetni, figyelembe véve az eddigi fejlődés dinamikáját, hogy már 2000-ben elérhetjük Stephenson Rocket-jének 48 kilométeres óránkénti sebességét. Hát nem fényes kilátás? Továbbá felfedeztem egy új fizikai egységet, a „ötvennyolcpercnullakilométer"-t. Ezzel tökéletesen bizonyítható, Einstein relativitás elméletének hitelessége. Az utas csak viszonylag utazik. Vonaton ül ugyan, de ötvennyolc percig egy méterrel sem jut tovább a dunaszerdahelyi állomásról. Ha ezt úgy Einstein tudta volna! Lenne egy javaslatom. Haladjunk mi is a világtechnikával. Szervezzünk mi is űrutazást. Célul ne a holdat vagy a Vénást válasszuk. Nem, ez rangunkon aluli volna! Mi legalább a Síriusra próbáljunk eljutni, űrhajónak nyugodtan használhatjuk a csallóközi vonatot, űrhajósoknak viszont az államvasutak ama alkalmazottait javasolnám, akiknek feladatuk a csallóközi vasút fejlesztése. H. R. VARGA IMRE versei Január temetők zajából felkelnek a szentek lehajtom fejemet ők az erősebbek nézem a kezemet: csupa sár csupa lábnyom életemért vérdlj vérdíj a halálom temetők gödréből felkelnek a szentek megadom magamat — ők az erősebbek Cl Templomszolga álma kővé vált öklöm pottyant a patakba évekig rohant az ér felette végül metafórává csiszolta Reggelire: narancs szilvafák ujjain billeg a felhő rajta egyetlen vigaszom: a nap felkelek és meghámozom * Krisztus Ügy érzem Kár volt keresztre mennem Korai halál ez Ereimben rozsdát görget a vér De meglehet: barna csontjaim láttán felorditnak az akácok Burleszk vasbetonba költözött a nap a sírkövek nem felelnek vissza vasárnap katonás a kert testvéreim hívnak vissza virágot nevelt a combod maradt a kezeid hiánya legszélén a szakadéknak maradt a kezeid hiánya ez az öklöm itt a pocsolyában * a szél ábécéje engem részegít lótej denevér egy kés s egy tükör a bajokban megsegít vasbetonba költözött a nap a sírkövek nem felelnek vissza vasárnap katonás a kert testvéreim hívnak vissza pszichológia ám az utcasarkon elhagyta önmagát azóta »
