Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-21 / 3. szám
úi ifjúság 5 BERECK JÓZSEF: VALAHOL O lga már az autónál várta. A Cortina nyitott ajtajának támaszkodott és ahogy fejét hanyagul oldalra hajtotta, szőke, opálosfényü haja a fedetlen vállát verdeste. Kelet felé, a házak felett enyhe világosság derengett. Az autó vajszínű testét finom harmatréteg fedte be. — Vezess, — mondta az asszony a kormánykerékre mutatva. — Jól tudod, hogy nincs jogosítványom. — Sokat ittam, de nem baj, — mondta és beült a volán mögé. Még egy pillanatig nézte Olga magabiztos mozdulatát, a- mint beindította a motort, majd a hátsó ülésre ült. Az asz- szony szűk ruhája nagy darabot fedetlen hagyott térdén felül a testéből. Elfordította a fejét. Nem láthatta az elsuhanó házakat, mert az autó ablakai bepárásodtak. Nem lényeges. Ismeri az utcákat. Nyolc év után is. Igaz, az a szálló aljkor még nem volt. A Cortona puhán siklott az utcákon. Olgának nagyon szép, telt válla van. A ruhájának kivágása viszont ízléstelen. Amikor a negyedik évfolyamba járt és találkozott Olgával a Művészek Klubjában, lényegében akkor kezdődött minden. Olga kívánságára elmentek egy mulatóhelyre. Ugyanez a vajszínű Cortina suhant velük a nagyváros utcáin. — A férjed tudja, hogy merre jársz? — Nem szeret táncolni és a saját dolgain kívül ritkán érdekli valami —, mondta Olga és belecsókolt a nyakába. Rajtuk kívül még két pár táncolt a parketten, Olga dekoltázsa ugyanilyen mély volt, de akkor nem tűnt ízléstelennek, — Tudod, hogy Benedik Svédországban van? — Nem tudom. KI az a Benedik? — A férjem. Akarsz valamit Svédországból? írok neki. — Nem akarok és ne írjál neki. — Szegény mérnök úr, valami újításon dolgozik. Most tanulmányúton van. — Miért vett el? Tetszettél neki? — Azt hiszem, ahhoz már túl öreg. Mindenesetre a szőke nőket kedveli. — Te nem vagy eredeti szőke. — Az nem számít. — Svédországban mindennapi a szép, jótestű, szőke nő. — Nem érdekel —, mondta Olga és újra megcsókolta. Nagyon puha, meleg ajka volt Olgának. Aztán ültek a bárpultnál, ittak, majd megint táncoltak. Rajtuk kívül még két pár táncolt a parketten A zenészek halk, lassú melódiákat játszottak és időnként vörösbort ittak A teremben nagyon meleg volt. Olga teste is nagyon meleg volt. a dekoltázsa meg merész és egyáltalán nem Ízléstelen. Mégegyszer ittak, majd a vajszínű Cortina átsuhant a városon. Akkor is Olga vezetett, mert neki nem volt jogosítványa. Egy alagúton is átsuhantak, majd a hegylánc déli oldalán kacskaringós hegyi utacskák végtelenje következett. Mindent jól látott, mert az autó ablakai nem párásodtak be. Az éjszakai égbolt is nagyon tiszta volt, a csillagok szárazon vibráltak. — Szép vlkendház! — mondta. Az asszony csak mosolyogva bólintott. Leült a négy nádfonatú szék egyikére. Olga egy furcsa- címkés, lapos üveget hozott. Keserű volt, amit ittak. A Bac- cardi olyan keserű... Később az ágyban még valamit megpróbáltak, ami nem sikerült, mert nem is sikerülhetett. Huszonhárom éves volt és impotens. Olgának is megmondta, miközben részeg emberek tehetetlenségével sírt. Az asszony, szerelmének ólomnehéz bárányfelhőjével zuhant rá, lecsókolta a könnyeit és képzelődő csacsinak nevezte... — Megérkeztünk! Olga hangját egészen messziről hallotta. Pedig ott ült előtte, s éppen hátra fordult, lábait felhúzva az ülésre. Szűk ruhája felcsúszott a térdén. Egy pillanatra arra gondolt, hogy szép, arányos teste van Olgának, szívesen jött el mindig modellnek. Aztán arra gondolt, hogy hátra dől az ülésen, mert az asszony biztosan meg fogja csókolni, de nem dőlt hátra, úgy maradt, karjával az első ülés támlájának támaszkodva. Olga ujja! beletúrtak a hajába, tenyerének melegét érezte a homlokán, majd a nedves puha ajka az övére tapadt. „Szeretlek. Nem tilthatod meg, hogy szeresselek. Nekem ennyi elég. Nem kérek tőled kárpótlást. Amikor nem vagy velem, nagyon szeretlek, amikor velem vagy, boldog vagyok. Nekem ennyi elég.“ Többször hallotta ezt Olgától. Ültek a vlkendház teraszán, fejét az asszony ölébe hajtotta és nem gondolt semmire. Lényegében arra kellett voina gondolnia, hogy nagyon jó volt úgy, nem gondolni semmire. M ost ha szólna, Olga a három év előtti mondókáját mondaná. Szörnyű volt elviselni a hisztérikus szerelmét, segltókészségét. Divatújdonságokat erőszakolt rá, mindenhová magával cipelte, negyedikes volt és műtermet bérelt neki. Lakásukban kiaggatta a rólakészült aktvázlatait... Akkor mégis úgy érezte, szüksége van Olgára. — Várj itt egy pillanatig —, mondta az asszony és a portásfülke felé Indult. Megállt a szálló előtermének sarkában, közvetlen az ajtó mellett, egy hatalmas délinövény tövében. Olga még visszanézett rá, ahogy ment, maid a magas pulthoz támaszkodva alig észrevehetően bólintott az ősz altiszt hangos jóreggelére. Elfordult. — Hálásan köszönöm, asszonyom! — hallotta az altiszt rekedt hangját és ahogy Olga hívására elhaladt a magas pult előtt, az ősz ember faarccal, előtte is mélyen meghajolt. Elindultak felfelé a lépcsőkön. Szinte gyerekes Izgalommal készült a tegnapi találkozóra. Nyolc év az sok idő. Lényegében nem is tudja, hogy annak idején miért éppen nyolc esztendőben egyeztek meg. Talán, mert különleges osztály voltak. Azzal is különbözni akartak a többi osztálytól, hogy nyolc évet írtak a tablóra. Tulajdonképpen ö Irta. Minden érettségiző osztálynak ő rajzolta a tablóját. A sajátjukét ingyen, de a többiekért általában kétszáz koronát fogadott el. Sok pénze volt akkor. Olgát Is elhívta egyszer cukrászdába, de az nem ment el vele. Lényegében nem is bánja, hogy eljöttek. Egészen másként képzelte el az egészet. Leginkább abban a néhány fiúban csalódott, akikkel valamikor szinte testvérként élt. Azért is vállalkozott a találkozó megszervezésére, mert a nyolc év e- lőtti fiúkat várta. De mindenki megváltozott. Azok a kedves fiúk éjfélkor a feleségeikbe karoltak és sajnálkozva búcsút mondtak a társaságnak. Sokan elmentek. Olga nem. Olga egész este mellette volt. — Már úgy féltem, hogy elkések. A szállóból egyenesen ide hajtottam —, mondta. Ültek a bárpultnál, ugyanúgy, mint három éve, amikor találkoztak a Művészek Klubjában és utána Olga kívánságára elmentek egy mulatóhelyre. — A férjed hol van? Ss egyáltalán miért jöttél el? — A meghívón a te neved állt. Tudtam, ha te szervezed', akkor biztosan itt leszel. Nagyon régen láttalak... — Udvarolsz? — Neked kellene, de amint látom kedvetlen vagy. — Jól látod. — A vén Somogyi éppen olyan hülye, mint azelőtt. Az előbb beszéltem vele és szinte pirulva azt mondta, hogy annak idején mindig elfogult volt, ha osztályoznia kellett. Felajánlotta a társaságát. — Menj, szerezz neki egy-két boldog percet! — ízetlen vagy! — Azt nem tudom, de hogy kedvetlen, az biztos. — Gyere, elmegyünk innen! Nem válaszolt, de amikor hajnal felé. a volt zsidótemplom felett derengeni kezdett az ég, ők is elmentek. A 46-os számot viselő ajtő előtt megálltak. Ment az asz- szony után, nem nézett rá, nem akart ránézni, csak a cipője kopogását hallotta. Aztán már azt sem, mert a szobában finom szőnyeg volt. Az ablakhoz ment, kinézett az ébredő városkára. A szállő körülötti park valóban szép, gondolta, pedig itt nem rég még temető volt. Éppen erre járt, amikor buldozérok simították el a sírokat. Voltak persze olyanok is, aki újra koporsóba rakatták elhúnyt hozzátartozóik megsárgult csontjait, és újabb, békés földet kerestek számukra. A csontokat rakosgató emberek gumikesztyűben dolgoztak és részegek voltak. O lga ruhájának suhogását hallotta a háta mögött. Most átkarolja a nyakamat, gondolta, várt egy pillanatig, de aztán nem történt semmi. Megfordult. Ott állt előtte az asszony. A pillantása szokatlanul komoly volt. majd egy tétova, befejezetlen mozdulatot tett a kezével és az addig komoly, merev pillantása meg- rezdült. Az előbbi mozdulat folytatásaként a falhoz lépett és bekapcsolta a vezetékes rádiót: „... hallják Juliette Greco e- lőadásában.“ Ahogy hallgatta a sanzont, egy pillanatra Párizsra gondolt, aztán a festő Greco árnyszerű alakjai villantak fel előtte, majd egy megnyúlt árnyék a vlkendház falán. Az ő árnyéka volt az három évvel ezelőtt. Egy este nagyon egyedül érezte magát a városban és az utolsó autóbusszal kiment a víkendházhoz. Olga a férje kulcsát neki adta, de a kulcs akkor nem kellett, a ház ajtaja nem volt bezárva. Egy pillanatig nézte hosszúranyúlt árnyékát a falon, majd bement. Felkattintotta a villanyt A heverőn Olga feküdt egy fiatal fiúval. Aludtak. Mellettük a földön egy bekapcsolt megnetofón kerekei forogtak, de a szalag már lejárt Kikapcsolta. A villanyt is eloltotta és elment. Kint holdvilág volt. A hegy túlsó oldaláról tompán hallatszott a város éjszakai zaja. Sokáig bolyongott a kacskaringós hegyi utacskákon és érezte, hogy már nincs szüksége Olgára. — Kérlek, adj egy cigarettát! Asszony az ágy szélén ült. A combján felcsúszott a ruhája. Ahogy meggyújtotta a cigarettát, látta, hogy reszket az asz- szony keze. Nem néztek egymásra. Amikor már elfújta az égő gyufaszálat, eszébe jutott, hogy ő is szeretett volna rágyújtani. A lépcsőfokokat sem számolta végig. Pedig amikor elindultak fel a szálló halijából, elhatározta, hogy megszámolja. Valahol a második emeleten hagyta abba. ÖRKÉNY ISTVÁN: Perpetuum mobile Auspttz azt mesélte, hogy Idehaza péksegéd volt a Veress Pálné utcában. Azt mesélte, hogy reggelente csak úgy a hóna alól befalt egy egykilós kenyeret. Akkor kl- lencvenkét kiló volt. — Mit gondoltok, most mennyi vagyok? Ezt nem tudtuk megmondani. Tény, hogy már szükségre se lárt, ami rossz lel, és csak vizet Ivott, ami még rosszabb. Folyton Itta a vizet. Nem Is szomlazott, csak itta, mint egy lefolyó. Az se felent lót, hogy a ruháfa tele lett tetütofással. A tetveket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember minden percben óldóst ókét; másként elszaporodnak és telerakják serkélkkel a ruhavarrásokat. főleg a meleg testtájakon. Auspttznak egészen megszürkült a hónalja a tetútolásoktól. Nem Is szóltunk neki. Ilyenkor már nem segít a szó. Egy élszaka arra ébredtem, hogy nagyon forgolódik. Azt kérdeztem: — Mondd, mit csinálsz Auspttz? Azt mondta: — Eszem. Azt kérdeztem: — Mit eszel, Auspitz? Azt mondta: — Kérlek szépen, tetüto- Jást eszem. Es, kérlek szépen, tetveket. Gyufát gyújtottam, de rögtön el ts fújtam. Egészen közel volt már a front; cigarettázni ts ttlos volt éjszaka. Csak annyit láttam, hogy nyugodt az arca, majdnem elégedett. Azt mondtam neki: — Ne beszélj bolondokat, Auspttz. — Hanem megvárjam, a- mlg kiszívják a vérem? — kérdezte. Maximum két hétig kell kibírni, magyarázta. Márpedig, ha 8 megeszi a tetüt, akkor Játszva kibírja ezt a két hetet, mert nem megy veszendőbe semmi. Minden csöpp vére, amit kiszívtak, megint visszajut a szervezetébe: vagyis se nem gyengül, se nem erősödik. — Akkor te föltaláltad a perpetuum mobilét — mondtam. Nem tudta, ml az. Mondtam, amihez nem kell energia. Ezt sem értette. Miközben a serkéket ette, megmagyaráztam a perpetuum mobilét. Később elaludtunk. Reggel megpróbáltam fölrázni, de már nem volt benne élet. Farkas Jenő versei VÉGRENDELET Budán búsuitattak, Prágában pereltek, Csallóközben csaknem csahosnak neveztek. Gomblyukam virágát sárba betaposták, zsebeim százszor is forgatták, kutatták, Bécsbe nem futottam, kenyerét se kértem, nem szédített pompa, sem pedig az érdem. Ma is csak azt vallom, mit fogcsikorgatva vallottam nem egyszer ajkamba harapva. Földemé a testem a szivemmel együtt s a lelkem bármilyen szakadozott s elnyűtt — szőhetnek belőle hét inget, mint régen hét hollónak szőttek szomorú mesében, — hátha minden gyász így válik majd örömmé s akad tán olyan is, aki megköszönné a királyi köntöst s azt, hogy megmaradtam kicsi királyfinak mindenféle bajban. Nem vágyom Budára, Bécs felé se nézek! Itt is kell királyfi és királyi élet. Itt is kell regélni múltról és jövőről, titkos tavaszokról, örömteli őszről. Hol volt — hol nem volt? Hej! Valahol csak lesz még olyan jövő, melyet nem keserít emlék ... ÜJÉV Megint ütött az óra s egy rút ruhát ledobtam, de Itt az új... A hóra keskenyebb árny vetődik mögém. Talán majd megrakottan sok gonddal s fogaim közt futkosó jajjal és örömmel — újra megnő az árnyam. Most hó hull. Tegnap lombok suttogtak merre léptem. Csak a szívem a régi s mégis csak őt nem értem. A hő fehér, a lomb aranyszin s bordó. Az óra üt a toronyban, szinte Jajgat. Unszol a szél, a múltat messzehordó. Rólam beszél talán, amerre száguld, vádol, dicsér —? mindegy. Üj év jött s ez is valami. Elég pár versre. — A meddő percek majd csak ez évben is kemény ágak közt, kócos Absalomként riadtan fennakadnak. AZ ETNA ALATT Etna tövén ma csupán a láva lepett meg s láva között az arany-fürtök a kertek ölén. Száz kialudt kráter peremén most elvesz a hangom, ám az Etna bora visszakiáltja szavam. Mit tudora én vörös-e a balom halomra tetézve, tán csupa képzelet ez. — Vagy tüzes Etna bora festi pirosra tüzévei a rengeteg távoli tájat? Halmokon járok-e? Jaj, nemcsak a lábam Inog? Büszke parasztként fújja pipáját ott fönn a kráter — jó, hogy lenn vagyok, ám itt is emészt a meleg. Fenyvesek illata futkos a gyanta szagával, hív haza, ám csalogat alább a pálmaliget. Jaj, de kopár e vidék! Jaj, mennlyre botlik a lábam! Gesztenye szúr és mogyoró-cserje csal újra haza. így jutok le a havasból a zsenge tavaszba s hinné: lenn az ősz aranyos ágboga vár s kikacag. S mint ki november langy idején a prést nyalogatta hús pincének ölén s roggyan a térde s inog: Etna borát szopogatva vitézül az északi vándor mit tehet most egyebet, víz után vágyakozik, íme a víz! A jeges! A hús, az édenl harmat! Csin-csin — szól az olasz és mégse koccint. De miért? Vízzel vaj ki koccint? Jó! Éljen az Etna szinyor? S én hadd legyek áldozata, égjek el lángjaiban! Catania, 1968 szept.
