Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-06-03 / 22. szám

­8 új ifjúság az ágyúgolyóban 20. A bűnügyi osztály vezető te, akit előző nap a Gál- kovská meggyilkolásá­ról szóló hír kellemet­lenül érintett, a kapi­tány szemébe nézett, aztán fog ta a papírdarabkát és óvatosan széthaltogatta. A tekintetét egy közönséges, fekete ceruzával rajzolt, precíz térképre szögez­te. A ralz fölött egy tollal irt nyomtatott betűs szöveg volt olvasható: A Zámocká utcai ház, ahol Edit lakik. A többi sokkal terjedelmesebb. de ugyancsak tollal írt szöveg, lent a térkép alatt következett. Minden szót külön figyelemmel olvasott el. De minél tovább olvasta. annál hitetlenebből rázta a fejét. A szöveg első sorai első pillantásra ártatlan­nak tűntek: a bejárattól az el­ső szoba balra, pontosan a két ablak között, 80 centiméterre a padlótól. Aztán rendkívül ér­dekes sorok következtek: A kis faláda vízhatlan anyagban van. Az alábbi dolgok vannak ben­ne: 3 kg arany rudakban. 1 kg tört arany, 6 platinagyűrű bri­liánsokkal, 25 darab arany kar­óra (Schaffhausen), 5 darab arany karperec (cca 70 dkg), 6000 dollár (amerikai), 7500 svájci frank, arany Budha-szo- bor. Az egyes értékek különböző­ség szerint következtek egy­más alatt. Aztán egy, az előb­bit kiegészítő bekezdés követ­kezett: A rejtékhely megbíz­ható, csak mi ketten ismerjük. A viszonyok csakhamar nor­malizálódnak. Az oroszok kivo­nulnak, én meg visszatérek, összeházasodunk és üzletet nyitunk. Az eldugott dolgokat ne szedd elő csak abban az esetben, ha velem történne va­lami. Edit semmiről sem tud. A te Előd. Staník alig tudta levenni sze­mét a papírról. Az egész fan­tasztikusnak, hihetetlennek tűnt neki, és mégis fehéren fekete volt minden. M ost már világos, hogy miért van az a sok szerencsétlenség. A kincs miatt. Ezért kel­lett meghalnia annak, aki a Feldmann család élete árán szerezte meg a szeretőjé­nek, és ami a legszomorúbb, az ártatlan, semmiről sem tudó lánynak. LIdka Galkovskának. Oppen most, délelőtt temetik, — sóhajtott fel. — A legjob­ban azonban az bánt, hogy eb­ben az esetben mi Is bűnösök vagyunk. Orted? — nézett sűrű szemöldöke alól a kapitányra. Krasko lehajtotta a fejét és hallgatott. Tudta, hogy mire céloz a bűnügyi osztály veze­tője. Ha Ismertük volna ennek a csecsebecsének a titkát, - mu­tatott a púderdobozra, - mind­járt Zechnerová meggyilkolása után, Galkovská még ma is él­ne. No. de ami történt, meg­történt. — tárta szét a kar­ját. — A gyilkosnak mielőbb el kell játszanunk a rekviemet. Ha jöl emlékszem, Zechnerová hátrahagyatt dolgait, Borovec, az érsekújvári unokatestvére vitte el. — Igen, ma már tudjuk, — szólalt meg Krasko keserűen. — Galkovskának Borovec lá­nya, Nataäa ajándékozta a pú­derdobozt. Galkovská számára pedig végzetesnek bizonyult, hogy a gyilkos is tudott a do­bozról. Bs sokkal előbb tudott róla, mint mi. — Azt akarod ezzel monda­ni, hogy Borovcová ismeri a gyilkost? — A gyilkossal feltehetően beszélt, de bizonyára nem is­meri. — Hát akkor mondd már el, hogy mi mindent állapítottatok meg. Vagy várj csak egy ki­csit. Gondolkodj, azalatt szó­lok, hogy hozzanak kávét Hogy el ne aludj itt nekem. — Jelsavskyt leküldtem Ér­sekújvárra, — kezdte Staník visszatérte után. — Borovec semmit se tudott a púderdo­bozról. Kihallgattuk a lányát. Itt lakik Pozsonyban, a Suvo­rov utcai internátusbán, filo­zófiát tanul. Az apja unokanő­vérével — Zechnerovával — nem tudott betelni. Beszélt ró­la az iskolában, az internátus­bán, még a kávéházban is az ismerősöknek. A Krymbe jár időnként. Vidám, csacsogó kis­lány. Előbb azonban azt mon­dom el, hogy került Galkov- skához a púderdoboz. — Bele­lapozott a jegyzeteibe, ahová a Borovcovával folytatott be­szélgetés főbb gondolatait leje­gyezte. Végre megtalálta, amit keresett. Persze, elmondhatta volna az egészet fejből is, de pontos akart lenni, ezért tá­maszkodott a füzetre. — — Borovcová egy évvel ez­előtt. a Grösslingben ismerke­dett meg Galkovskával. Aztán együtt járogattak fürödni. Zechnerová meggyilkolása után neki is beszélt az esetről. Ter­mészetesen, ő öngyilkosságról beszélt. Máig is meg van róla győződve, hogy öngyilkosság volt. Amikor a hagyaték között az ezüst púderdobozt is meg­említette, Galkovská hegyezni kezdte a fülét. Mint ezüst ré­giségek gyűjtője, megkérte a barátnőjét, hogy adja el neki a púderdobozt. ő erre neki ajándékozta. Valamikor ez év januárjában. A púderdobozt el­hozta otthonról, úgy is csak ott hányódott a kamra ablak­ban. — mondta. — Egy pillanat, Karol, egy pillanat! — állította meg Sta­ník a kapitányt. — Tegyük fel, hogy Borovcová igazat mon­dott. Tehát tudjuk, hogyan ju­tott Galkovskához a púderdo­boz. De nem tudjuk, hogyan szerzett tudomást mindenről a gyilkos. — Borovcovátől, — mondta Krasko bizonysággal a hangjá­ban. — Eddig azonban nincs semmiféle bizonyítékunk. — Miből következteted ezt? — Borovcová a kihallgatáson megemlített egy bizonyos ese­tet, amely egy hónapra rá tör­tént, hogy a púderdobozt Gal­kovskának ajándékozta. Vala­mikor februárban. Egy este a Krymben az újságokat néze­gette. Oda ült hozzá egy férfi és beszélgetésbe kezdett. Az ő ízlése szerint fess férfi volt. A társaságát, és azt, hogy be­szélgetést kezdett vele, egyál­talán nem tartotta különösnek. Gyakran megesik vele, hogy idegen férfiak leszőlítják. Csak úgy, szóba szót fűzve, anélkül, hogy kölcsönösen bemutatkoz­nának, és ő ennek az úrnak is elmondta Zechnerová történe­tét. A kapitány megkavarta a kávéját, amit Staník titkárnője tett eléje. Kettőt kortyintott be­lőle, aztán folytatta: — Az ismeretlen férfi csak hallgatta, hallgatta Borovcovát, ugyanúgy, mint már sokan előtte is. de egyáltalán nem nézett úgy ki, mintha valami különösen érdekelné a törté­net. Csak úgy mellékesen kér­dezte meg, hogy az apja uno­kanővére után vajon örökölt-e maga is valami értékeset. El­mondta neki, hogy a kezén lé­vő gyűrűn, meg egy öreg ezüst púderdobozon kívül nem örö­költ semmi említésre méltót. Csak az apja dühöngött, mert örökösödési adót kellett fizet­nie. A férfi aztán egy újabb, csupán udvariasságnak tűnő kérdést intézett hozzá, hogy vajon ez a púderdoboz valami értékesebb darab-e. Ő kifejtet­te az ezüstholmik iránt érzett ellenszenvét, és nem felejtette el hozzátenni, hogy különben is odaajándékozta a barátnőjének, aki gyűjti a hasonló régisége­ket. — A kapitány kiitta mara­dék kávéját és félre tolta a kis kínai porceláncsészét. — A férfinak többre nem is volt szüksége Galkovská nevét és azt is, hogy hol tanul és mi­lyen utcában lakik, Borovcová- tól szedte ki szóközben, úgy­hogy még csak álmában se ju­tott eszébe, hogy valamivel is meggyanúsítsa. — Borovcovát fel akarod használni a nyomozásban? — Nagyon problematikus kér­dés, őrnagy elvtárs. — Azért, mert a férfit azóta se látta. Szinte érthetetlen, hogy ezek a mai lányok milyen könnyelműen kötnek ismeret­ségeket, — csóválta a fejét Krasko. — A világért se tud­tam belőle kiszedni, hány éves lehetett az illető. Végül aztán huszonnyolc és harminckettő között egyeztünk meg. A sze­mélyleírását háromszor meg­változtatta, tulajdonképpen azt se tudja, hogyan nézett ki. Megkérdeztem tőle, hogy vajon megismerné-e. Itt aztán már csaknem feldühödtem. Úgy­mond, nem tud visszaemlékezni az arcára. így aztán nem is na­gyon bízom benne, hogy még valamiben is a segítségünkre lenne. S taník őrnagy hiimmö- gött egyet-kettőt, bal kezének mutatóujjával megdörzsölte az állát, míg a jobb kezében lévő ceruzával az asztalon ko­pogott. Mindez belső feszült­ségéről tanúskodott. Kifelé olyan nyugodtnak látszott, de aki ismerte, tudta, hogy Ilyen­kor erősen koncentrál. Krasko pedig nagyon jól ismerte. Vár­ta hát most is, hogy mivel ruk­kol ki a főnöke. Staník azon­ban nem siette el a dolgot. Ha elvi kérdésekről volt szó, min­den szavát megrágta. De vé­gül aztán mégiscsak megszó­lalt: — Ha a Krymbeli férfi a gyil­kos, akkor revidiálnunk kell Vesel9re a fogászra, és Ka­mensky doktorra vonatkozó né­zeteinket. Sem a személyleírás, sem pedig a megadott kor nem illik rájuk. Talán úgy ahogy Kolerusra még illene, de az börtönben ül. Galkovskát tehát semmi esetre sem gyilkolhatta meg. Krasko számított egy ilyen eszmefuttatással. Maga is ha­sonló eredményre jutott. — Veselít a fogászt és Ka­mensky doktort is kizárom Galkovská gyilkosságából. Az alibijüket ellenőriztük, mind­ketten gyanún fölül állnak, — igazolta Staník szavait Krasko. — Nem ismertük a gyilkosság pontos indítékait, az vezetett bennünket félre, — mondta fő­nöke régi véleményével egyet­értve. — A gyilkost egyedül csak Galkovská ismerte. Csak tőle tudhatta meg, hogy mikor nem lesz odahaza senki. A je­gyeket. amiket a lány táská­jában találtunk, bizonyára ma­ga a gyilkos vette. — Logikus, hogy így volt, — mondta Staník is. — Galkovská azonban többé már nem be­szél. Talán az anyja tudna va­lamit. A lánya megvallhatta neki fiú-ismerőseit. — Az orvosok nem engedik kihallgatni, — jegyezte meg Krasko. — Különben is, nem szól egy szót se. csak hallgat, és mint aki megzavarodott, cél­talanul bámul maga elé. Teg­nap bent voltam a kórházban. Azt mondják, hogy a lányával kapcsolatos bárminemű beszél­getés az életébe kerülhetne. — Ez aztán a pech, de en­nek ellenére is a’zönnal csele kednünk kell, — mondta Staník keményen. — Érted? Most már nemcsak a mi hitelünkről van szó, hanem a rendőrség mun­kájának a hiteléről — tette még hozzá. K rasko az ajkába hara­pott. Lélekben egyet­értett Staníkkal. Éppen ezért elhatározta, hogy elmondja a maga vé­leményét is: — őrnagy elvtárs, én sejtem ki a gyilkos. — Igen? — nézett rá Staník csodálkozva. — Ha jól emlék­szem, egyszer mintha már hal- lottarrí volna tőled hasonló va­lamit. Emlékszel még rá? Ko- lerussal kapcsolatban mondtál hasonlókat. — Nem állítottam, őrnagy elvtárs. Csupán feltételeztem — tiltakozott Krasko. — éjs kit gyanúsítasz most? — Engedje meg, őrnagy elv­társ, hogy most azonnal ne kelljen válaszolnom a kérdé­sére. Eddig nem ismerem a gyilkos nevét, sőt egyelőre azt se tudom, hogy hol keressem. De sejtem, hogy ki. Amint bi­zonyíték lesz a kezemben, a- zonnal jelentkezem. Nem aka-’ rom elsietni a dolgot. A z őrnagy egy kis ideig mérlegelte Krasko sza­vait. — Rendben van, — mondta aztán néhány pillanat múlva, — kényszeríte­ni nem akarlak, gondolom, hogy tisztában vagy vele, hogy mit mondtál. Eddig még mindig megbíztam benned. Azt azon­ban tudni szeretném, hogy mi­re készülsz. A kapitány elmondta az el­képzelését. A gyilkos mindenáron meg akarja szerezni a rejtékhely térképét. Úgy tűnik, hogy egyedül ő ismeri az ezüst pú­derdoboz titkát. Persze Zech­nerová is tudhatott róla, de ő már halott. Holttesteken át tör a célja felé. Figyeli a púder­doboz vándorlását az egyik gazdától a másikig. Minden kétséget kizáróan nagyon rafi­nált. &s főleg érzéketlen. Amerre csak megy, mindenütt a nyomában jár a halál is. Fel­tételezi, hogy a rendőrség nem törődik a régi, befeketedett púderdobozzal. Ez biztonságot kölcsönöz neki. Most már tud­ja, hogy hol a púderdoboz. Mindent el is követ hát, hogy megszerezze. é>s bizonyára sietni fog, nehogy közben újra gazdát cseréljen. (Folytatjuk) Az Atlas-rakéta félresikerült főpróbája kényszerhelyzetbe hozza az amerikai űrutazás kormányzóit. Gagarin űrrepülése négy tekintélyt szerez a Szovjetuniónak. Az Egyesült Államok sem maradhatnak le. Ezért olyan határozat születik, hogy az első amerikai űrhajóst a katonai célokra tervezett kőzépható- sugarú Redstone-rakéta viszi az űrbe. A hiba csak az, a Red­stone tolóereje kicsi ahhoz, hogy egy űrkabint a földkórUU pályára vigyen. Még akkor sem. ha az első amerikai űrhajót, a Mercuryt a lehető legkisebb méretre tervezték. Tehát az első amerikai űrhajós nem kerül földkörüli. orbttális pályára, hanem az ágyúlövedékhez hasonlóan, úgynevezett ballisztikus pályát fut be. Az űrhajós pontosan olyan helyzetbe kerül, mintha ágyúból lőnék ki, csak az ágyút most a Redstone- rakéta helyettesíti. 1961 május 5-én reggel 6 óra 10 perekor Alan Sheppard az első amerikai űrhajós belepréseli magát a műszerekkel túl­zsúfolt kicsi Mercury űrhajóba s lezárták a belépő nyílást. Amikor odaerősíti magát az üléshez, és bekapcsolja a légző­készüléket. a műszertáblán egy papíron ezt a feliratot pil­lantja meg: ebben a helységben tilos a kézilabdázás. Ez Shep­pard kollégáinak hozzájárulása az idegek megnyugtatásához. A startot különböző műszaki hibák miatt többször elhalaszt­ják. Sheppard három és fél órát szoronkodik a szűk űrhajó­ban. Végre 9 óra 34 perckor bekapcsolnak a motorok és a Redstone emelkedni kezd Cape Kennedy fölé. Körülbelül egy perc múlva, amikor a Redstone túlhaladja a hangsebesség ha­tárát. előre nem várt vibráció áll be. A vibráció olyan nagy. hogy Sheppard, aki közben már rádióösszeköttetésben van a földi állomással, nem képes leolvasni a műszerek adatait. De nem jelenti a helyzetet, nem akarja, hogy megszakítsák a repülést. Csak egy perc múlva, amikor azt jelenti, hogy most már sokkal nyugodtabb a repülés, sejtik a földön, valami nem volt rendben. Néhány perc múlva 184 km magasságban eléri pályájának legmagasabb pontját. Itt beáll a súlytalanság álla­pota. Sheppard most kézi irányítással a földhöz viszonyítva 34 fokos szögbe állítja a Mercuryt és néhány pillanat múlva automatikusan bekapcsolnak a fékező rakéták. Ez a repülés második kritikus pillanata. Az űrhajó ugyanis olyan óriási sebességgel hatol be a sűrűbb levegdrétegokbe, hogy a levegő súrlódásából hatalmas hő keletkezik. Ezért az űrhajó egyik oldalát lassan égő különleges műanyagból készült höpajzs vé­di. Mire a hópajzs elég, az űrhajó sebessége annyira csök­ken, hogy a súrlódás által keletkezett hó már nem veszélyes. Ha azonban az űrhajó nem a höpajzzsal védett oldalával hatol­na a sűrű légrétegbe, pillanatok alatt porrá égne. A manőve­rezés sikerül, és 15 perccel a start után Mercury 1150 km-re Cape Kennedytöl eléri az Atlanti-óceán felszínét. A pálya olyan pontos, hogy mire az űrhajót fékező ejtőernyő is a vízbe esik. a Mercury felett már egy amerikai helikopter le­beg. 11 perccel később Alan Sheppard és a Mercury űrhajó a Lace Champlain anyahajó fedélzetén van. Tizenegy héttel később az amerikaiak megismétlik a bal­lisztikus űrrepülést. Most Gust Grisson Amerika második űr­hajósa teszi meg az utat a Mercuryn. A repülés minden kü­lönleges akadály nélkül folyik le. Tizenöt perc repülés után Grisson is eléri az Atlanti-óceán felszínét. A leszállás olyan pontos, hogy a mentésére váró hajókról és repülőkről le is fényképezik. Amint a viz színére ér. Grissom kiold­ja magát az ülésből, feltűri az űrruha gumígallérját. Hadd mondja ö cl a további eseményeket. „Ebben a pillanatban nagy dörejjel felrobban a vészkijárat eltávolítására szolgáló rob­banótöltés. A vészkijárat záró fedele elrepül. Egy pillanatra meglátom a kék égboltot, majd vfz-zuhatag hatol be. Ösztön- szerűen lerántom fejemről az űrsisakot, kipréselem magam a vészkijáraton és beleesek a tengerbe. Szerencse, hogy még előtte felhúztam a gumigallért. Ha ezt nem teszem, a levegő kifut az űrruhából és a nehéz felszerelés pillámat alatt a víz alá húz. Ekkor veszem észre, hogy belekeveredtem a jelzésre szánt festékcsomagot tartó zsinórra, ha az űrhajó elsüllyed, a zsinóron magával visz. Nagynehezen kioldom magam a zsi­nórból, és ekkor tekintek fel először. Egy helikopter lebeg az űrhajó felett, kerekei a vizet súrolják. A nyitott ajtóban az egyik pilóta áll és sikertelenül próbálja kampóra akasztani az űrhajót. Közelebb úszom, hogy segítsek. De már sikerült. A motor felordít és kiemeli az űrhajót a vízből. Most várom, hogy a terv szerint nekem is ledobják a kötélhurkot és fel­húznak a repülőbe. De nem így történik. A helikopter távo­lodni kezd. Nem messzire. A helikopter motorja nem bírja a vízzel megtelt űrhajó súlyát. Az utolsó pillanatban sikerült a pilótának lekapcsolni az űrhajót, és az nagy csobbanással eltűnik a hullámok között — örökre. A vizet taposva körül­nézek és látom, hogy három további helikopter érkezett. Nyil­ván mindhárom meg akar menteni. De a légcsavarok által keletkezett légáramlás úgy felkorbácsolja a vizet, hogy alig tudom magam a felszínen tartani. Az erő elhagy, a nehéz felszerelés húz lefelé. Végre az egyik helikopter feiém lebeg, kihajol egy fiú és — fényképez, nyilván a családi album ré­szére. A helikopterek legénysége nem sejti válságos helyze­temet. Levegő után kapkodok és nagy mennyiségű vizet nye­lek. Intek a kezemmel, hogy siessenek, és ók barátságosan mosolyogva visszaintenek. Az agyamon egy gondolat cikázik át: szerencsésen végig utaztad az űrt és Itt a megmentök szeme előtt vízbe fúlsz. Nem a félelem, inkább a méreg vett rajtam erőt. Végre látom a harmadik helikoptert közeledni. Egy kötelet vonszol maga után. ajtójában Cox hodnagy. aki Sheppardot is kihúzta a vízből. No végre sikerült, gondolom magamban. De megint megijedek, mert a másik két helikop­ter által okozott hatalmas légáramlás megnehezíti a mentők közeledtét. De azután mégis sikerül. A kötélhurkot magamra csatolom és érzem, emelkedni kezdek. Néhány pillanat múlva négykézláb a helikopterbe mászom. Az első cselekedet — elka­pok egy úszómellényt és magamra húzom. Ha valami történ­ne a helikopterrel, nem szeretném az egészet még egyszer végig csinálni.“ A hajón azután az orvos megállapítja — még harminc má­sodperc és Grisson a vízbe fúl. Következik: Egy új felfedezés: Az ürbetegség

Next

/
Oldalképek
Tartalom