Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-06-03 / 22. szám

8 új ifjúság

az ágyúgolyóban

20.

A bűnügyi osztály vezető te, akit előző nap a Gál- kovská meggyilkolásáról szóló hír kellemetlenül érintett, a kapitány szemébe nézett, aztán fog ta a papírdarabkát és óvatosan széthaltogatta. A tekintetét egy közönséges, fekete ceruzával rajzolt, precíz térképre szögezte. A ralz fölött egy tollal irt nyomtatott betűs szöveg volt olvasható: A Zámocká utcai

ház, ahol Edit lakik. A többi sokkal terjedelmesebb. de ugyancsak tollal írt szöveg, lent a térkép alatt következett. Minden szót külön figyelemmel olvasott el. De minél tovább olvasta. annál hitetlenebből rázta a fejét. A szöveg első sorai első pillantásra ártatlannak tűntek: a bejárattól az első szoba balra, pontosan a két ablak között, 80 centiméterre a padlótól. Aztán rendkívül érdekes sorok következtek: A kis faláda vízhatlan anyagban van. Az alábbi dolgok vannak benne: 3 kg arany rudakban. 1 kg tört arany, 6 platinagyűrű briliánsokkal, 25 darab arany karóra (Schaffhausen), 5 darab arany karperec (cca 70 dkg), 6000 dollár (amerikai), 7500 svájci frank, arany Budha-szo- bor.

Az egyes értékek különbözőség szerint következtek egymás alatt. Aztán egy, az előbbit kiegészítő bekezdés következett: A rejtékhely megbízható, csak mi ketten ismerjük. A viszonyok csakhamar normalizálódnak. Az oroszok kivonulnak, én meg visszatérek, összeházasodunk és üzletet nyitunk. Az eldugott dolgokat ne szedd elő csak abban az esetben, ha velem történne valami. Edit semmiről sem tud. A te Előd.

Staník alig tudta levenni szemét a papírról. Az egész fantasztikusnak, hihetetlennek tűnt neki, és mégis fehéren fekete volt minden.

M

ost már világos, hogy miért van az a sok szerencsétlenség. A kincs miatt. Ezért kellett meghalnia annak, aki a Feldmann család élete árán szerezte meg a szeretőjének, és ami a legszomorúbb, az ártatlan, semmiről sem tudó lánynak. LIdka Galkovskának. Oppen most, délelőtt temetik, — sóhajtott fel. — A legjobban azonban az bánt, hogy ebben az esetben mi Is bűnösök vagyunk. Orted? — nézett sűrű szemöldöke alól a kapitányra.

Krasko lehajtotta a fejét és hallgatott. Tudta, hogy mire céloz a bűnügyi osztály vezetője.

Ha Ismertük volna ennek a csecsebecsének a titkát, - mutatott a púderdobozra, - mindjárt Zechnerová meggyilkolása után, Galkovská még ma is élne. No. de ami történt, megtörtént. — tárta szét a karját. — A gyilkosnak mielőbb el kell játszanunk a rekviemet. Ha jöl emlékszem, Zechnerová hátrahagyatt dolgait, Borovec, az érsekújvári unokatestvére vitte el.

— Igen, ma már tudjuk, — szólalt meg Krasko keserűen. — Galkovskának Borovec lánya, Nataäa ajándékozta a púderdobozt. Galkovská számára pedig végzetesnek bizonyult, hogy a gyilkos is tudott a dobozról. Bs sokkal előbb tudott róla, mint mi.

— Azt akarod ezzel mondani, hogy Borovcová ismeri a gyilkost?

— A gyilkossal feltehetően beszélt, de bizonyára nem ismeri.

— Hát akkor mondd már el, hogy mi mindent állapítottatok meg. Vagy várj csak egy kicsit. Gondolkodj, azalatt szólok, hogy hozzanak kávét Hogy el ne aludj itt nekem.

— Jelsavskyt leküldtem Érsekújvárra, — kezdte Staník visszatérte után. — Borovec semmit se tudott a púderdobozról. Kihallgattuk a lányát. Itt lakik Pozsonyban, a Suvorov utcai internátusbán, filozófiát tanul. Az apja unokanővérével — Zechnerovával — nem tudott betelni. Beszélt róla az iskolában, az internátusbán, még a kávéházban is az ismerősöknek. A Krymbe jár időnként. Vidám, csacsogó kislány. Előbb azonban azt mondom el, hogy került Galkov- skához a púderdoboz. — Belelapozott a jegyzeteibe, ahová a Borovcovával folytatott beszélgetés főbb gondolatait lejegyezte. Végre megtalálta, amit keresett. Persze, elmondhatta volna az egészet fejből is, de pontos akart lenni, ezért támaszkodott a füzetre. —

— Borovcová egy évvel ezelőtt. a Grösslingben ismerkedett meg Galkovskával. Aztán együtt járogattak fürödni. Zechnerová meggyilkolása után neki is beszélt az esetről. Természetesen, ő öngyilkosságról beszélt. Máig is meg van róla győződve, hogy öngyilkosság volt. Amikor a hagyaték között az ezüst púderdobozt is megemlítette, Galkovská hegyezni kezdte a fülét. Mint ezüst régiségek gyűjtője, megkérte a barátnőjét, hogy adja el neki a púderdobozt. ő erre neki ajándékozta. Valamikor ez év januárjában. A púderdobozt elhozta otthonról, úgy is csak ott hányódott a kamra ablakban. — mondta.

— Egy pillanat, Karol, egy pillanat! — állította meg Staník a kapitányt. — Tegyük fel, hogy Borovcová igazat mondott. Tehát tudjuk, hogyan jutott Galkovskához a púderdoboz. De nem tudjuk, hogyan szerzett tudomást mindenről a gyilkos.

— Borovcovátől, — mondta Krasko bizonysággal a hangjában. — Eddig azonban nincs semmiféle bizonyítékunk.

— Miből következteted ezt?

— Borovcová a kihallgatáson megemlített egy bizonyos esetet, amely egy hónapra rá történt, hogy a púderdobozt Galkovskának ajándékozta. Valamikor februárban. Egy este a Krymben az újságokat nézegette. Oda ült hozzá egy férfi és beszélgetésbe kezdett. Az ő ízlése szerint fess férfi volt. A társaságát, és azt, hogy beszélgetést kezdett vele, egyáltalán nem tartotta különösnek. Gyakran megesik vele, hogy idegen férfiak leszőlítják. Csak úgy, szóba szót fűzve, anélkül, hogy kölcsönösen bemutatkoznának, és ő ennek az úrnak is elmondta Zechnerová történetét.

A kapitány megkavarta a kávéját, amit Staník titkárnője tett eléje. Kettőt kortyintott belőle, aztán folytatta:

— Az ismeretlen férfi csak hallgatta, hallgatta Borovcovát, ugyanúgy, mint már sokan előtte is. de egyáltalán nem nézett úgy ki, mintha valami

különösen érdekelné a történet. Csak úgy mellékesen kérdezte meg, hogy az apja unokanővére után vajon örökölt-e maga is valami értékeset. Elmondta neki, hogy a kezén lévő gyűrűn, meg egy öreg ezüst púderdobozon kívül nem örökölt semmi említésre méltót. Csak az apja dühöngött, mert örökösödési adót kellett fizetnie. A férfi aztán egy újabb, csupán udvariasságnak tűnő kérdést intézett hozzá, hogy vajon ez a púderdoboz valami értékesebb darab-e. Ő kifejtette az ezüstholmik iránt érzett ellenszenvét, és nem felejtette el hozzátenni, hogy különben is odaajándékozta a barátnőjének, aki gyűjti a hasonló régiségeket. — A kapitány kiitta maradék kávéját és félre tolta a kis kínai porceláncsészét. — A férfinak többre nem is volt szüksége Galkovská nevét és azt is, hogy hol tanul és milyen utcában lakik, Borovcová- tól szedte ki szóközben, úgyhogy még csak álmában se jutott eszébe, hogy valamivel is meggyanúsítsa.

— Borovcovát fel akarod használni a nyomozásban?

— Nagyon problematikus kérdés, őrnagy elvtárs.

— Azért, mert a férfit azóta se látta. Szinte érthetetlen, hogy ezek a mai lányok milyen könnyelműen kötnek ismeretségeket, — csóválta a fejét Krasko. — A világért se tudtam belőle kiszedni, hány éves lehetett az illető. Végül aztán huszonnyolc és harminckettő között egyeztünk meg. A személyleírását háromszor megváltoztatta, tulajdonképpen azt se tudja, hogyan nézett ki. Megkérdeztem tőle, hogy vajon megismerné-e. Itt aztán már csaknem feldühödtem. Úgymond, nem tud visszaemlékezni az arcára. így aztán nem is nagyon bízom benne, hogy még valamiben is a segítségünkre lenne.

S

taník őrnagy hiimmö- gött egyet-kettőt, bal kezének mutatóujjával megdörzsölte az állát, míg a jobb kezében lévő ceruzával az asztalon kopogott. Mindez belső feszültségéről tanúskodott. Kifelé olyan nyugodtnak látszott, de aki ismerte, tudta, hogy Ilyenkor erősen koncentrál. Krasko pedig nagyon jól ismerte. Várta hát most is, hogy mivel rukkol ki a főnöke. Staník azonban nem siette el a dolgot. Ha elvi kérdésekről volt szó, minden szavát megrágta. De végül aztán mégiscsak megszólalt:

— Ha a Krymbeli férfi a gyilkos, akkor revidiálnunk kell Vesel9re a fogászra, és Kamensky doktorra vonatkozó nézeteinket. Sem a személyleírás, sem pedig a megadott kor nem illik rájuk. Talán úgy ahogy Kolerusra még illene, de az börtönben ül. Galkovskát tehát semmi esetre sem gyilkolhatta meg.

Krasko számított egy ilyen eszmefuttatással. Maga is hasonló eredményre jutott.

— Veselít a fogászt és Kamensky doktort is kizárom Galkovská gyilkosságából. Az alibijüket ellenőriztük, mindketten gyanún fölül állnak, — igazolta Staník szavait Krasko. — Nem ismertük a gyilkosság pontos indítékait, az vezetett bennünket félre, — mondta főnöke régi véleményével egyetértve. — A gyilkost egyedül csak Galkovská ismerte. Csak

tőle tudhatta meg, hogy mikor nem lesz odahaza senki. A jegyeket. amiket a lány táskájában találtunk, bizonyára maga a gyilkos vette.

— Logikus, hogy így volt, — mondta Staník is. — Galkovská azonban többé már nem beszél. Talán az anyja tudna valamit. A lánya megvallhatta neki fiú-ismerőseit.

— Az orvosok nem engedik kihallgatni, — jegyezte meg Krasko. — Különben is, nem szól egy szót se. csak hallgat, és mint aki megzavarodott, céltalanul bámul maga elé. Tegnap bent voltam a kórházban. Azt mondják, hogy a lányával kapcsolatos bárminemű beszélgetés az életébe kerülhetne.

— Ez aztán a pech, de ennek ellenére is a’zönnal csele kednünk kell, — mondta Staník keményen. — Érted? Most már nemcsak a mi hitelünkről van szó, hanem a rendőrség munkájának a hiteléről — tette még hozzá.

K

rasko az ajkába harapott. Lélekben egyetértett Staníkkal. Éppen ezért elhatározta, hogy elmondja a maga véleményét is:

— őrnagy elvtárs, én sejtem ki a gyilkos.

— Igen? — nézett rá Staník csodálkozva. — Ha jól emlékszem, egyszer mintha már hal- lottarrí volna tőled hasonló valamit. Emlékszel még rá? Ko- lerussal kapcsolatban mondtál hasonlókat.

— Nem állítottam, őrnagy elvtárs. Csupán feltételeztem — tiltakozott Krasko.

— éjs kit gyanúsítasz most? — Engedje meg, őrnagy elvtárs, hogy most azonnal ne kelljen válaszolnom a kérdésére. Eddig nem ismerem a gyilkos nevét, sőt egyelőre azt se tudom, hogy hol keressem. De sejtem, hogy ki. Amint bizonyíték lesz a kezemben, a- zonnal jelentkezem. Nem aka-’ rom elsietni a dolgot.

A

z őrnagy egy kis ideig mérlegelte Krasko szavait.

— Rendben van, — mondta aztán néhány pillanat múlva, — kényszeríteni nem akarlak, gondolom, hogy tisztában vagy vele, hogy mit mondtál. Eddig még mindig megbíztam benned. Azt azonban tudni szeretném, hogy mire készülsz.

A kapitány elmondta az elképzelését.

A gyilkos mindenáron meg akarja szerezni a rejtékhely térképét. Úgy tűnik, hogy egyedül ő ismeri az ezüst púderdoboz titkát. Persze Zechnerová is tudhatott róla, de ő már halott. Holttesteken át tör a célja felé. Figyeli a púderdoboz vándorlását az egyik gazdától a másikig. Minden kétséget kizáróan nagyon rafinált. &s főleg érzéketlen. Amerre csak megy, mindenütt a nyomában jár a halál is. Feltételezi, hogy a rendőrség nem törődik a régi, befeketedett púderdobozzal. Ez biztonságot kölcsönöz neki. Most már tudja, hogy hol a púderdoboz. Mindent el is követ hát, hogy megszerezze. é>s bizonyára sietni fog, nehogy közben újra gazdát cseréljen.

(Folytatjuk)

Az Atlas-rakéta félresikerült főpróbája kényszerhelyzetbe hozza az amerikai űrutazás kormányzóit. Gagarin űrrepülése négy tekintélyt szerez a Szovjetuniónak. Az Egyesült Államok sem maradhatnak le. Ezért olyan határozat születik, hogy az első amerikai űrhajóst a katonai célokra tervezett kőzépható- sugarú Redstone-rakéta viszi az űrbe. A hiba csak az, a Redstone tolóereje kicsi ahhoz, hogy egy űrkabint a földkórUU pályára vigyen. Még akkor sem. ha az első amerikai űrhajót, a Mercuryt a lehető legkisebb méretre tervezték. Tehát az első amerikai űrhajós nem kerül földkörüli. orbttális pályára, hanem az ágyúlövedékhez hasonlóan, úgynevezett ballisztikus pályát fut be. Az űrhajós pontosan olyan helyzetbe kerül, mintha ágyúból lőnék ki, csak az ágyút most a Redstone- rakéta helyettesíti.

1961 május 5-én reggel 6 óra 10 perekor Alan Sheppard az első amerikai űrhajós belepréseli magát a műszerekkel túlzsúfolt kicsi Mercury űrhajóba s lezárták a belépő nyílást. Amikor odaerősíti magát az üléshez, és bekapcsolja a légzőkészüléket. a műszertáblán egy papíron ezt a feliratot pillantja meg: ebben a helységben tilos a kézilabdázás. Ez Sheppard kollégáinak hozzájárulása az idegek megnyugtatásához. A startot különböző műszaki hibák miatt többször elhalasztják. Sheppard három és fél órát szoronkodik a szűk űrhajóban. Végre 9 óra 34 perckor bekapcsolnak a motorok és a Redstone emelkedni kezd Cape Kennedy fölé. Körülbelül egy perc múlva, amikor a Redstone túlhaladja a hangsebesség határát. előre nem várt vibráció áll be. A vibráció olyan nagy. hogy Sheppard, aki közben már rádióösszeköttetésben van a földi állomással, nem képes leolvasni a műszerek adatait. De nem jelenti a helyzetet, nem akarja, hogy megszakítsák a repülést. Csak egy perc múlva, amikor azt jelenti, hogy most már sokkal nyugodtabb a repülés, sejtik a földön, valami nem volt rendben. Néhány perc múlva 184 km magasságban eléri pályájának legmagasabb pontját. Itt beáll a súlytalanság állapota. Sheppard most kézi irányítással a földhöz viszonyítva 34 fokos szögbe állítja a Mercuryt és néhány pillanat múlva automatikusan bekapcsolnak a fékező rakéták. Ez a repülés második kritikus pillanata. Az űrhajó ugyanis olyan óriási sebességgel hatol be a sűrűbb levegdrétegokbe, hogy a levegő súrlódásából hatalmas hő keletkezik. Ezért az űrhajó egyik oldalát lassan égő különleges műanyagból készült höpajzs védi. Mire a hópajzs elég, az űrhajó sebessége annyira csökken, hogy a súrlódás által keletkezett hó már nem veszélyes. Ha azonban az űrhajó nem a höpajzzsal védett oldalával hatolna a sűrű légrétegbe, pillanatok alatt porrá égne. A manőverezés sikerül, és 15 perccel a start után Mercury 1150 km-re Cape Kennedytöl eléri az Atlanti-óceán felszínét. A pálya olyan pontos, hogy mire az űrhajót fékező ejtőernyő is a vízbe esik. a Mercury felett már egy amerikai helikopter lebeg. 11 perccel később Alan Sheppard és a Mercury űrhajó a Lace Champlain anyahajó fedélzetén van.

Tizenegy héttel később az amerikaiak megismétlik a ballisztikus űrrepülést. Most Gust Grisson Amerika második űrhajósa teszi meg az utat a Mercuryn. A repülés minden különleges akadály nélkül folyik le. Tizenöt perc repülés után Grisson is eléri az Atlanti-óceán felszínét. A leszállás olyan pontos, hogy a mentésére váró hajókról és repülőkről le is fényképezik. Amint a viz színére ér. Grissom kioldja magát az ülésből, feltűri az űrruha gumígallérját. Hadd mondja ö cl a további eseményeket. „Ebben a pillanatban nagy dörejjel felrobban a vészkijárat eltávolítására szolgáló robbanótöltés. A vészkijárat záró fedele elrepül. Egy pillanatra meglátom a kék égboltot, majd vfz-zuhatag hatol be. Ösztön- szerűen lerántom fejemről az űrsisakot, kipréselem magam a vészkijáraton és beleesek a tengerbe. Szerencse, hogy még előtte felhúztam a gumigallért. Ha ezt nem teszem, a levegő kifut az űrruhából és a nehéz felszerelés pillámat alatt a víz alá húz. Ekkor veszem észre, hogy belekeveredtem a jelzésre szánt festékcsomagot tartó zsinórra, ha az űrhajó elsüllyed, a zsinóron magával visz. Nagynehezen kioldom magam a zsinórból, és ekkor tekintek fel először. Egy helikopter lebeg az űrhajó felett, kerekei a vizet súrolják. A nyitott ajtóban az egyik pilóta áll és sikertelenül próbálja kampóra akasztani az űrhajót. Közelebb úszom, hogy segítsek. De már sikerült. A motor felordít és kiemeli az űrhajót a vízből. Most várom, hogy a terv szerint nekem is ledobják a kötélhurkot és felhúznak a repülőbe. De nem így történik. A helikopter távolodni kezd. Nem messzire. A helikopter motorja nem bírja a vízzel megtelt űrhajó súlyát. Az utolsó pillanatban sikerült a pilótának lekapcsolni az űrhajót, és az nagy csobbanással eltűnik a hullámok között — örökre. A vizet taposva körülnézek és látom, hogy három további helikopter érkezett. Nyilván mindhárom meg akar menteni. De a légcsavarok által keletkezett légáramlás úgy felkorbácsolja a vizet, hogy alig tudom magam a felszínen tartani. Az erő elhagy, a nehéz felszerelés húz lefelé. Végre az egyik helikopter feiém lebeg, kihajol egy fiú és — fényképez, nyilván a családi album részére. A helikopterek legénysége nem sejti válságos helyzetemet. Levegő után kapkodok és nagy mennyiségű vizet nyelek. Intek a kezemmel, hogy siessenek, és ók barátságosan mosolyogva visszaintenek. Az agyamon egy gondolat cikázik át: szerencsésen végig utaztad az űrt és Itt a megmentök szeme előtt vízbe fúlsz. Nem a félelem, inkább a méreg vett rajtam erőt. Végre látom a harmadik helikoptert közeledni. Egy kötelet vonszol maga után. ajtójában Cox hodnagy. aki Sheppardot is kihúzta a vízből. No végre sikerült, gondolom magamban. De megint megijedek, mert a másik két helikopter által okozott hatalmas légáramlás megnehezíti a mentők közeledtét. De azután mégis sikerül. A kötélhurkot magamra csatolom és érzem, emelkedni kezdek. Néhány pillanat múlva négykézláb a helikopterbe mászom. Az első cselekedet — elkapok egy úszómellényt és magamra húzom. Ha valami történne a helikopterrel, nem szeretném az egészet még egyszer végig csinálni.“

A hajón azután az orvos megállapítja — még harminc másodperc és Grisson a vízbe fúl.

Következik: Egy új felfedezés: Az ürbetegség