Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-05-13 / 19. szám
CSERES TIBOR: ÖDIBN gyepen, a fű még akkor is ö- rizte talpát, amikor ö már eltűnt a diófák között, a kert sarka felé. Annyit tett Simon, hogy lassan felöltözött, s amikor Kamilla idő múltával visszaérkezett, s pihegve fekvőhelyére hanyatlott, 6 bakancsát fűzte hallgatagon. Várta az ember, magyarázkodjék az asszony. De az nem szólott, inkább kerülte még a világosságot is. Délután aztán motorra kapott az ember, s be az irodába, a faluba. Tokban valami eszközt hozott ki, nemsokára csak úgy verte a port a fák között gépével. Vadászpuska, tarjedt el a híre, még be sem sötétedett. Kamilla tudta, a következő hajnalon eldönti a sorsot. S imon arca egészen megfeketült, de sem az úti port, sem a bosszú haragját nem mosta le. Vac.soraidőben a kerülő, a szövetkezet éjszakai csősze állított be, hogy mindent lásson, pedig hőnapszám még színét sem tapasztalták, úgy vigyázta a sötétet. De még mielőtt látott volna mindent, már szólni akart. Talán nem is tudta, hogy mit, de nem lehetett, mert Kamilla ott állt az ajtó mellett, teljes órát, amíg az öreg a virágzásról beszélt vé- gefogyhatatlan s el nem köszönt. Kissé meg is zavarodva talán Kamilla nyugalmától. Hajnalban enyhe köd szállt a kert felé, s pacsirták húztak fel a ködből. Kamilla röpült a füvön, a- lig hagyott nyomot a talpa. Hátra sem nézett, meg sem állt a kalyibáig. A nyitott ablak előtt megtorpant. A szőke fiú hanyatt aludt, odabent — s horkolt. Pongyolája alatt gyorsan le- hántotta hálóingét Kamilla, s lefektette az ablakpárkányra, hogy minél több Játszódjék belőle. Nem ment be! Hirtelen hát- rapillantott, és sebesen megkerülte a kalyibát. Sovány percek múltén az asszony nyomán Simon szelte át a dióst. S amint férőiről az ablakra vetett lobogót meglátta, egyenest oda tartott, s megemelte kétcsövű vadászpuskáját: egyik csöve élesre járt, a másik sörétesre. Ha bevág szeme az ablakon, abban a pillanatban vége a fiúnak! A z öreg csősz csak most kezdte érteni az inget! — Simon úr! Simon elvtárs, kérem! — kiáltott, és döcögve tört e- lő egy vén diótörzs mögül. Szinte részegen, hogy lefogja a kertész figyelmét, amíg elmagyarázhatja: — Ártatlan a szóke fiú s ártatlan az asszony is! Csak futkos hajnalonta a világba már második hete, de ma az első, hogy a kalyiba ablakán behajolt! Dél felé került elő Kamilla a parti füzesből. Csatakosan a várakozástól. Simon otthagyta az inget az ablakon. S a fiú sem mert hozzányúlni. Kamilla elutazhatott. Nem marasztalta többé Simon, sem szóval, sem öldöklő tekintetfp! Elutazhatott örökre. Dénes György versei Metamorfózis Látod, mint árad szét a test a föld nyálkás csövein át, föltolul a füvek hegyébe áttetszőn, mint a délibáb. Sziporkázik a szélfúvásban, amíg a fény el nem nyeli, könnyű ezüst golyócskaként koráll-szín felhő pergeti. Virágzó jégkristályba fagyva erdők pihés ölébe hull, átüt a fák gyökér-közén, nyirkos kövek alá szorul, s ha a bokrokon tavasz zöldell, újra harmat lesz, zsenge fény. Az angyal érkezése Vad sötétségből felszivárog a hajnal, már teregeti szárnyait az angyal. Nem üdve ő a földnek: holt rege, lélek, néma lánya a félelem istenének. Ml szüljük őt, az angyalt, mi rebegünk helyette rossz imát. Mi állunk ő felette. Swápsége világít, betölti zord világunk, — s öldöklünk, hogy magunknak megbocsássunk. f’; J* fi s V /'<1 fi! Nehéz körforgás Már úgy vonszolom életem, mint szürke börtönét a rab. akit a rácsok földre nyomnak s gyötörnek végtelen falak. számlálja napjait, mihaszna, kis föidszigeten körbe jár, a börtönudvar négyszögében éretlen száll a tél, a nyár, s az ég is egyre magasabb, mert nő a messzeség körül, évek, évadok elforognak, a lét ködös mélybe merül, már a lélek is ceila-kamra, fenyegetőbb egyre a csend; hol van az isten, hol az isten, aki megöl s újra teremt? Feltámad a Kéz Egy szó, egy kékeres, nehéz szó hull a csöndbe: s feltámad a Kéz, a dajkáló, a porrá lett, a hű, az elfelejtett s örökéletú. Mintha beszélne, morzsolná, amit elhallgatott, magával sírba vitt: a bánatot, a fájdalmas valót, az irgalmatlan életet, a holt idők méhéböl rezdülö eget, s a földet, melyből kínnal vétetett Szólít a Kéz, a kenyeret szegő, a síri csöndbe rejtett vallató, az anyamellet balgán kelletó, a sose volt, az örökkévaló. Ú gy szerette Simon a gyümölcsöst, életét adta volna érte, ha kell! De nem kellett, s csak annyi áldozatot hozott, hogy telente is kint lakott, messze az emberjárta helytől, kir\t az alvó fák között. Minden neszt ismert! Egy hajnalon arra ébredt, hogy a gyümölcsös legtávolibb sarkában valaki baltával vágja egy szilvafa tövét. Még azt is hallotta, hogy szilvafa! Felkelt, ruhát kapkodott magára, s odaosont. A ködben karnyújtásnyira meg tudta közelíteni a gonosztevőt, s akkor övöltve vetette magát reá! A baltát kicsavarta kezéből, s ha ellenkezik, akár agyon is vágja, úgy határozott. S az bizony ellenkezett. Szőke és nyurga volt a gonosztevő, e- gészen fiatal, Simon pedig a- lacsony, tagolt, izmos! Jől megkülönböztették egymást, még a heves összekapaszkodásban is, de a tolvaj, baltája veszvén, hamar elgyöngült. Mégis támadott, mihelyt karja szabadult kissé. Simon ott helyben kettőbe vágta volna, de a halálos zajra a szövetkezet éjszakai csősze odarohant, s nem engedte a vért. Simon sírva bocsátott meg. A fiú pedig nem a vén csősz i- ránt táplált hálát, hanem a kertészt - akarta híven szolgálni élete végéig. Ebből csak annyi lett, hogy nyaranta ott dolgozhatott a kertben, s egy kicsi nyári kalyibában lakhatott kedvére, hogy minden hajnalon láthassa, mikor indul vizsgáié útjára Simon. Ha erdő mellett nem is jó lakni, gyümölcserdő közepén, alma, dió, cseresznye, szilva rengetegében öröm élni, lakni is. Hiszed ugye? Hittem én is. Simon is azt hitte, hiszen tíz év alatt megtízszerezte a termő erdőt a szövetkezet számára. ott a Tisza árterében, két-három kiáltásnyira onnan, ahol a Bodrog átadja magát. Legöregebb a diós. Mint kitárt szárnyú madár védi a többi fákat a téli-nyári szelektől s az őszi-tavaszi ködöktől. (Jár a szél nyáron is! S feljő a köd télen is, míg csak be nem fagy a Tisza!) S minden veszedelem hajnalban indul, minden sziromfojtogató és gyümölcshullajtő veszedelem. F igyelte a fák minden moccanását Simon, s ha maradt még ideje .leballagott a vízre horgászni. Onnan jó! láthatta a tokaji hegyeket, s ennek mindig nagyon örült, mivel hegyi származék. Ez a látvány hozzátartozott a boldogságához. Csak egy hiányzott... asz- szony! De a környéken senki serr látszott alkalmasnak és méltónak! S valahogy nem is szeretett volna olyant, aki akármikor haza járogathat, mikoi kedve jön. S akit mindenki ismer a környéken! A véletlenre sem bízhatt; magát! Esztendők múlhatna! el, és senki sem tér az ös vényre, pedig a szomszédo: városokat csakis azért járja nem a vegyszerek beszerzése miatt, csakis azért: hátha va laki az ösvényre jön? „Aki a víz partján és tér mő gyümölcsös közepén sze retne élni, boldogan...“ — hir dette az újságban, s magá írta le, nem azt, akit kíváni Olyant fog ő majd imádni - állapodott meg gondolatban, - •kinek reá lesz szüksége. Hetvenhárom levél érkezett a boldogság hirdetményére. Legtöbbjében fénykép is jött. Mint a kártyát, pakliba rakta a képeket Simon. Még gondolta is: „Kivetem magamnak az igazit, nem kell hozzá cigány- asszony!" Megverte a képcsomagot, s elemelte, megnézte a legfelsőt. Kevert, megint emelt újra, s odatekintett, melyik van felül. Kártyázott harmadszor is az orcákkal, kettéválasztotta ismét őket, és megnézte. Mindháromszor ugyanaz a fej nézett rá! Omló hajú, szőke, tejarcú lány, finom szomorúsággal szeme körül. Jaj, lefújni azt a leheletnyi bánatot onnan! Az ilyen bőrön nem fog a nap! Nyárban szedres, télben szederjes az ilyen... Hogy csakugyan így van, csak akkor tanulta és szerette meg Simon, amikor feleségül vette Esztergomból Kamillát. Nem is nézett többé a másik hetvenkettőre! Esdő és kínálkozó^ levelüket olvasatlanul dobta tűzbe. Nyár végére jutott az esküvő. amikor a kert közepén unatkozni még az sem tud, akire semmi munkát nem hárítanak. Simon egyik szeme a kerten, a másik Kamillán. S alig is engedte el a kezét: permetezéshez, gyümölcsszedéshez, ritkításhoz úgy kerültek mindig, hálójukban fürdőruha, bármikor leszökkenhettek a vízre. A gátőr tanyája mellett lankáé a part. merítkézésre, he- verészésre termett. Ott látta Simon először a szedres bőrt. Csudájára járult csókkal, de már akkor boldogsága tenyészett volna attól is, ha fekete foltokat talál Kamilla vál- lain. Bolondulásig oda volt Simon az asszonytól. D e ott jutott eszébe a parton az, ami a közönséges halandóknak első pillanatban eszükbe ötlött: — Te? Te olyan gyönyörű vagy! Te nem tudtál volna férjhezmenni újsághirdetés nélkül? Egy nagy vízhancúrozás u- tán: iihegőn, pihegőn! ' — Tudtam volna! ö, de hányszor! De még maradtam volna, ha nem olvasom: „Aki a víz partján és termő gyümölcsös közepén szeretne élni boldogan...“ Bárki felismerte volna, hogy hazudik, de Simonnak köny- nye gyűlt... ilyen halk emlékezéstől... — Nincsen az a vétek, a- mit meg ne bocsátanék néked... Kamilla elpirult, s napba nézett, behúnyt szemmel, s beismerte ezzel, hogy múltja volt. ősz hajlatán gondolt ilyesmire Simon is, de szavához híven nem érdeklődött, s az asz- szonyt dédelgette tovább: Nem bánok én semmit, csakhogy itt vagy! Akárki voltál, mindegy! Milyen leszel? Az érdekel engem! — Én is azt gondolom — hízelkedett még csendesen a nő, — csakhogy itt vagyok. Minden szavából látszott, tervszerű asszony! Az volt, a- 1 mikor az újságban olvasta a • kertet és a boldogságot... A tél azonban változó, sőt megváltozott gondolatokkal találta Kamillát. Előbb hallga- • tással, majd szóval is: — Meg- - bolondulok ebben a csöndben! - Csak a varjak hangját hallom t csak az ő feketeségüket lá- . tóm! Az a nyomorult telepes - rádió olyan, mintha méz he- - Ivett melasszal kínálnám t szájamat!. Engesztelni próbálta Simon: — Nézd Kamilla, ködöl a Tisza! Nem tudott még befagyni! Az asszony nem szerette az ilyen jelképes beszédet, durcásan hallgatott. — Olyan keveset tudok rólad, az életedről, szívem — dünnyögte Simon, egyszer, úgy tavaszodtán, amikor már madártojást lehetett találni imitt- amott, s hozott is egy zsebkendőre valót s leterítette az asztalra, maga dünnyögésére választ sem várván. De az asszony megszeppent mint akinek gondolatába lestek. Sebten elkeverte a madártojásokat a tyúktojások közé — pedig azt nem szabad — Majd egyszer mindent elmesélek... — Ha elhagynál — tapad' meg Simon a tojásos kosáron, — nem élném túl! — És tett-vett valamit az asztalon, s néhány perc múlvi még ennyit mondott: — De ti sem élnéd túl, tudom! H alkan mondta, fenyegetés nélkül. De a: asszonyt egyszerri elöntötte a lúdbőr Kapkodni kezdett i levegő után, nagyon megrémült. S attól a perctől magái érezte férje szemét, mint eg; rab. Maradok én — tördelte i kezét, ha magában maradt, - maradnék én, csak ne kész tetne erőszakkal! S hitte-e, hogy maradna, a mikor a tenger fehér virág a: almaerdőben mind egyszerri nyílt ki, s a bódító, sok szál longó sziromtól még a feketi éjszaka is megvilágosodott Hihette-e hogy élhetne a táj tékzó virágporban, holott i röpke madarak is köhögtek fulladoztak néha a langyos éj jeleken. Megszökni nem mert. Tud ta, bármerre indulna, nyomá ra bukkan Simon, még abba: a napszakban. (Akadt valam dolga Tokajban, beengedte a ember. S ott, míg a buszn várt. arra gondolt, mi lenne ha az ellenkező irányba ülni fel? S még neki sem durált; magát, ott termett mellett Simon!) De Kamilla nem hagyta sor sát. Egész tavaszon zakatol agya, s kitervelte menekülési útját! Nyár közeledvén, akkoriba! szállingóztak a kert környé kére a szegődményesek, köztük az a szőke fiatalembei aki hálából a szigorúságér minél többet szeretett voln életéből Simon mellett tölte ni. A kalyiba, túl a diós szé lén, az övé volt. Reá tekintett Kamilla, ami kor menekülésén töprenget' jártában-keltében a diófák a latt zöldellő gyepen. S egy hajnalon felserken' akarattal és jókor, negyedórá va! ura ébredése előtt. Pon gyolát kapott hálóingére, s ki sietett, hogy megjártassa ma gát a harmaton. Ahogy visz szaérkezett ágyába, Simo máris ébredezett. Ébredezet és nyomban megérezte a har mat és a hajnali kert szagá Gyanakodni csak harmac vagy negyednap kezdett, akkor már a fél szeme nyit va volt, amikor felesége futás tói lihegő csendességgel be húzta maga után az ajtót. E qyikük sem szólt. Másnap első alkalommal fu tamodott Kamilla úgy, hog tudta, férje figyeli az ablak ból, a függöny mögül! Lelke sen futott, talán soha ilye lelkesen még nem — mezl télén lába nyomot hagyott
