Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-04-22 / 16. szám

8 új iíjü.jg BEATLES-TÖRTÉNE' 14. — Ejnye?! Hozzám? — cso­dálkozott Kanys őszintén. — EZ aztán az újság. Tán csak nem akarsz a kriminalisztika titkára beavatni? — Ne tréfálj! De különben közel jártál az igazsághoz, — próbált Krasko is mosolyogni és érezte, hogy Igor jókedve segít elűzni komor hangulatát. — Hát akkor mi a baj? Ki vele! De előbb kóstoljuk meg. K rasko ivott a pohárból, aztán visszatette az asztalra és felsóhaj­tott. — Tudod, van egy na­gyon összekúszált esetem. És több mint valószínű, hogy ká­tyúba kerültem. De nem akar­lak holmiféle hosszú magya- rázgatással untatni, — legyin­tett. — Inkább mindjárt a lé­nyegre térek. — Hallgatlak. — Kényelme­sen elhelyezkedett a műbőr fo­telben és állát a kezére tá­masztotta. — Mond neked valamit ez a név, hogy Zoltán Kamensky? Kanys összeráncolta homlo­kát. — Arra az ideggyógyászra gondolsz? — Igen. Ideggyógyász. Isme­red? — Egy kicsit. Miért? Mi van vele? — Ezt hagyjuk a végére. Tudnál nekem valamit monda­ni róla? Kicsoda, micsoda? Mi­lyen káder? — Éin csak futólag ismerem, Karol. Három évvel ezelőtt hallottam róla először. A re­ceptjeivel volt valami. Azt hi­szem túl sok .morfiumot írt fel, vacw hasonló. De nem akarlak 'itt pletykákkal untat­ni. — Azt mondod, hogy mor­fium-receptek miatt? Igen. Akkoriban -rengeteget beszéltek róla orvosi körökben. A kerületi gyógyszerraktár el­lenőrei jöttek is valamivel. De aztán az egész ügy elcsende­sedett. Azt sem tudom tulaj­donképpen, hogy miről is volt sző. — Látod Igor, engem éppen ez a morfium-ügy érdekel. — Csakhogy én valóban semmi közelebbit se tudok ró­la. Arra emlékszem, csupán, hogy ebben az összefüggésben számos történetkét meséltek róla. — Hát akkor mondj el va­lamit ezek közül!. — De kérlek! Hiszen isme­red az embereket. Összehorda­nak hetet-havat. Inkább idd meg, hadd töltsék. — ßn komolyan kérlek Igor Ebben az esetben kivételesen még azok a , mindenféle plety­kák is érdekelnek. Hátha hasz­nálhatók belőlük valamit. — Ahogy akarod. De arra kérlek, hogy azt amit itt el­mondok neked, ne vedd kész­pénznek, — csóválta a fejét Kanys doktor zavartan. — Azt beszélik róla. hogy nagyon kü­lönös ember. Nincs humorérzé­ke, kerüli az embereket és rá­adásul, hogy rettenetes skót is. Ezért nincsenek barátai sem. Az egyik kolléga egyszer a fe­leségéről mesélt valamit. Hogy állítólag valami főnemesi csa­ládból származik. De hogy honnan szedte, nem tudom. Ha jól emlékszem az Eszterházya- kat emlegette. No látod. Ilyen butaságokat. — Folytasd csak! Ezek na­gyon is érdekes dolgok. — Azt mondják a vagyon miatt nősült. Illetve az örök­% ?• lg ség miatt. Beszélik azt is, hogy a háború után, amikor az örök­ségnek már befellegzett, el akart válni a feleségétől, de az esztergomi érsek személyes közbelépésére, végül is elállt szándékától. Figyelmeztette­lek, hogy ezek a történetkék nagyon fantázia szagúak. — Az a kollégád, akit az imént említettél, bizonyára több más dolgot is tud még Kamensky doktorról, — pró­bálkozott Krasko. — Hagyd békén a kollégá­mat. fes hagyj fel már ezzel a kihalgatással. Inkább azt mondd meg, hogy mit tippelsz a vasárnapi prágai meccsre. — Elnevette magát, töltött a köz­ben kiürült poharakba, kihúz­ta a fehér festéktől világító asztal fiókját, és egy doboz külföldi cigarettát vett ki be­lőle. — Neked tartogattam. A kapitány futólag meg­nézte az exkluzív cso­magolást, aztán a do­bozt félre tolta és meg­köszönte. Megvolt róla győződve, hogy barátja a va­sárnapi mérkőzésre vonatkozó közbevetett kérdéssel csak más témára akarta terelni a beszél­getést. — Szerinted Igor, Kamensky doktor képes lenne gyilkolni? Kanys doktor értetlen, egy kissé zavart tekintettel nézett rá. — Hogy kérdezhetsz tőlem ilyesmit? — szedte aztán ösz- sze magát. — Kamenskyt va­lóban csak, véletlen találkozá­sokból és mások elbeszéléséből ismerem. Ha olyasvalakiről kér­deznél is, akivel nap mint nap együtt vagyok, erre a kérdés­re akkor sem adnék választ. Ös senki sem adna. — Felál­lott és a szekrényből egy hal­ványzöld beteglapot vett elő. — Nézd, — nyújtotta oda Kraskonak. — Ez az egyik ese­tem. Harminckét éves, nőtlen férfi, akiről minden ismerőse és rokona azt. állítja, hogy a légynek se tudna ártani, ßs most itt van gyógykezelésen. Tudod miért? Azért mert azt képzeli, hogy egy titokzatos férfi állandóan követi, hogy megszabaduljon tőle. ßrted? Elegendő, ha azt szugerálja be magának, hogy például én va­gyok te, egyszóval valaki, akit véletlenül megpillant az utcán a maga közelében, az a titok­zatos férfi és bekövetkezhet a tragédia. — Ez képtelenség, — fész- kelődött Krasko a székben. — Mégsem hasonlíthatsz össze egy pszichiátriai esetet egy egészséges emberrel, aki tel­jes tudatában van tettének és aki tisztában van a bűntényből származó összes erkölcsi és jo­gi következményekkel. K inys doktor barátja ar­cát vizsgálgatta, mint­ha a lelke legmélyére akarna látni. Igyeke­zett megérteni a prob­lémákat, amelyek barátját kínoz­ták, szívesen segített is volna neki. bár azonnal tudatára éb­redt. hogy erre nincs lehető­sége. Állíthatjuk egyáltalán vala­kiről, hogy abszolút egészsé­ges? — kérdezte rövid hallga­tás után inkább magától mint­sem Kraskótól. — Véleményem szerint, minden második em­berben ott szunnyadnak a neu­rózis csírái. A mostani élet­tempó mellett ezen mégcsak nem is csodálkozom nagyon, — tette hozzá elgondolkodva. Nem egészen egy óra múlva a kapitány elhagyta az elme- gyógyászat épületét. A Kanys- sal való találkozások mindig felüdülést jelentettek számá­ra, de ennek a mainak volt egy másik célja is. Barátjának nem róhatta fel, hogy Kamenskyról nem tudott többet. A fejében állandóan az a morfiumaffér motoszkált. Igen, a morfium. Ezen az úton kell elindulnom. A receptek körüli visszaélé­seknek utánanézni; Minél előbb. Még mielőtt Kamenskyt beren­delném kihallgatásra. Még ma, határozta el magát hirtelen. Lassan lépkedve haladt az au­tó felé, amely mellett az első sárhányóhoz támaszkodva várt a sofőr. Csak most döbbent rá, hogy kint valami megváltozott. A hosszú borongós napok után végre felszakadozott a felhő­zet és a felhők közül kiku­kucskált a nap a maga sze­rény őszi melegével. Beszállt az autóba és hirtelen farkaséhsé­get érzett. A sofőrhöz fordult. — Ebédelt már? — Még nem kapitány elv­társ! Nem akartam elmenni, mert a kapitány elvtárs nem mondta, hogy meddig marad. — Hát akkor elugrunk hoz­zám. Majd csak akad mindket­tőnknek valami harapnivaló A kerekek csikorogtak, az autó megfordult és a kapitány lakása felé indult. Az irodába délután öt körül tért vissza. Az előcsarnok tej­üveges szárnyas a jta jában Sta- níkba botlott. — Ember, hol bújkálsz te? — volt az első kérdése. — Már egy órája telefonálgatok min­denfelé és senki sem tudta, hogy hol vagy, — korholta szeretettel és félre húzta. — Kamensky már visszajött? — kérdezte halkan. — Nem tudom, a városban voltam őrnagy elvtárs. De mindjárt küldök hozzá valakit. — Ezt már rég meg kellett volna tudnod. A fiúk várhat­tak volna a lakás előtt. Ha köz­ben visszatért Rózsahegyről, Vesel? megelőzhetett bennün­ket. — Arról biztosan tudnánk. A fiúk minden lépését figye­lik. Ha Kamenskyt felkeresi, a gyanúnk csak még inkább meg­erősödik ellenük. — No. de nem tartalak fel. Karol. Most a városi igazgató­ságra kell rohannom, ahol egy előadást tartok. Utána otthon leszek. Hívj fel, ha megtudsz valami újat — hangsúlyozta. A kapitány monoton lép­tei visszhangzottak a hosszú folyosón. A munkazaj már elcsen­desedett, csak egy író­gép kopogott hosszabb-rövi- debb megszakításokkal valame­lyik irodában. Horáéková már elment. Belépett a maga iro­dájába és gondolataiba merül­ve vetette le a kabátját. Gon­dolatban még mindig ott járt, ahonnan éppen megjött. Mér­ges volt azért, hogy milyen messzire nyúlik az emberi könnyelműség, a büntetendő koma-sógorság és a nemtörő­dömség. A sofőrrel kettesben elfo­gyasztott szerény ebéd után, a kerületi gyógyszerraktárba vitette magát. Az ellenőrző osztályon sokáig nem tudták megtalálni az Í953-ból való revíziós jegyzőkönyveket. Az archívumért felelős előadó be­teg volt, a többiek meg nem tudták, hogy melyik szekrény­ben találják meg a megfelelő aktákat. Míg az össze-vissza dobált papírhalom között rá­akadtak a Kamensky doktor morfium afférjáról szóló be­jegyzésekre, csoda hogy bele nem bolondult. A fenét volt az affér! így csak Kanys doktor nevezte, futott át az agyán a gondolat, amikor elolvasta a szerény jegyzőkönyvet, rádöb­bent, hogy azért a rengeteg morfium-receptért amit Ka­mensky doktor kiírt, csak szó­beli megrovásban részesítették és ezzel az ügyet lezárták. Ä világosan bizonyítható kábítószeres machiná­ciók, minden recept más-más nem létező emberek részére kiál­lítva, és tessék! A bűntettet elintézték szóbeli megrovással. Csak azért mert a revíziós bi­zottság vezetőjének a felesége Kamenskyné unokahuga! Ma­gába fojtva gondolatait, fele­melte a telefonkagylót, de a következő pillanatban már visz- sza is tette. Megfordult és ki­sietett az irodájából. Jelsav- skyt az irodájában találta. Ur- baník volt vele. Amikor az aj­tóban megjelent, Urbaník, aki épnen Jelsavskynak magyará­zott valamit dühösen, elhallga­tott. — Folytasd csak. ßn is sze­retnék megtudni valamit - biz­tatta, amikor látta, hogy a megjelenése mennyire zavarba hozta a hadnagyot. — Miről van szó, tulajdonképpen? — A, csak úgy, parancsnok elvtárs, — húzódozott. — Néha elmegyek egy-egy detektfv- filmre és borzasztóan feldühít, hogy minden filmben a rend­őrség mindjárt tud mindent előre. A főhős meg egyenesen látnok. — No és?! Mi itt a baj? — De hiszen a kapitány elv- társ is nagyorT jól tudja, hogy ez nem igaz. — Teljes mértékben egyet­értek önnel, — jegyezte meg a kapitány. A szája sarkában megjelenő kis mosolyt Urbaník nem vette észre... — De mondja csak, önnek tetszene az a film, amely pontosan azt mutatné be. amit mi Itt a gyilkos után nyomozva végzünk ? Például Zechnerová gyilkosa után. — Hiszen én is magyarázom neki. hogy egy detektivfilm a civilek szórakoztatására szol­gál és nem a kriminalisták út­baigazítására, — szólt közbe Jelsavsky is. Krasko az órájára nézett. — No fiúk mára már elég volt a beszédből, megyünk Ka- menskyhez. XI. A csengetésre Kamenskyné nyitott ajtót. Urbaník bemu­tatkozott mint a bűnügyi rend­őrség dolgozója. Zavartan el­mosolyodott. — Tessék! Jöjjön beljebb! — invitálta megjátszott udvarias­sággal. — A férjem egy fél órája tért haza szolgálati út­járól. ßppen most fejezte be az ebédet. Zoltán Kamensky doktor, idősebb úr csaknem fehér, és erősen megritkult hajjal, pi­rospozsgás arccal és apró kék szemekkel, a konyhában ült az asztalnál. nyitott újsággal a kezében. Az évekkel megjelölt bőr arcának mindkét oldalán enyhe lebernyeget képezett. Az álla alatt csüngő toka pe­dig ötven éven felüli jólétben élő emberre vallott. — Apu, a rendőrségtől ke­resnek. — mondta Kamensky­né, amikor Urbaník belépett a konyhába. (Folytatjuk) Négy nappal később a Beatle-fiúk aláírták a szerző­dést. Epstein azóta sem. — Elég az én szavam is — mondta. Harry Epstein, az apa, egyáltalán nem lelkesedett Brian hobbyjáért. Lemezt kiválóan tudott árulni, vi­szont mint egyetemi hallgató, katona és színész csődöt mondott. Brian azonban nem hallgatott az intő szóra — elhatározta, hogy valóságos társaságot alakít, amely a Beatles-együttes dolgait irányítja. így is tett. A tár­saságot Nems Enterprisesnek nevezte el. Az első cég­jelzéses papírra a Beatle-fiúknak szóló instrukciókat írta fel: rendesnek, tisztának kell lenniük, megfelelő öltözéket kell viselniük, műsor közben pedig nem sza­bad sem enniük, sem dohányozniok. John meséli: — Brian mindenáron ráncba akart szeflni bennün­ket. Számtalanszor beszélgetett velünk, és bizonygatta, hogy sohasem lesz Deiölünk semmi, ha rendetlenek, piszkosak maradunk. A fiúk szomorúan gondoltak vissza a „régi jó idők­re“, úgy érezték, új külsejükben már nem olyanok, amilyenek voltak — de azért szót fogadtak. Mert mé­giscsak ez volt az egyedüli útja annak, hogy kitörjenek az ismeretlenségből. Epstein azt is megkövetelte, hogy legyenek udvariasak az újságírókkal, mert a publici­tás mindennél többet ér. De még így sem gyakoroltak mindenkire túl nagy hatást. Paul mondja: — Akkoriban gyakran hallottuk a kérdést: „Hova valósiak? Liverpooliak? Feltétlenül Londonba kell men­niük, hogy sikerük legyen. Liverpoolban eddig senki sem vitte semmire.“ UTAZÄS LONDONBA Brian Epstein kihasználta minden korábbi ismeret­ségét a lemezgyárosok körében, csakhogy sikerre vigye együttesét. 1961 decemberének végén a legnagyobb angol lemezgyár, a Decca, kiküldte ügynökét, Mike Smithet Liverpoolba, hogy nézzen körül, mi is törté­nik tulajdonképpen a Beatles-együttes háza táján. Kö­rülnézett, és újév napjára audíciót beszélt meg ve­lük. No, akkor ez még nem jelentett valami sokat, sikerszámba csak azért vették, mert más liverpooli együttesek még annyira se vitték. Epstein vonattal utazott Londonba. A négy fiút Neil Aspinall, az „utazási főnök“ mikrobusszal szállította a fővárosba. Aspinall meséli: — Tíz óra hosszat utaztunk Londonig. Wolverhamp- tonnál hóviharba keveredtünk, alig tudtunk áttörni rajta. Aztán, amikor végre bejutottunk Londonba, a Charing Crosson megpróbáltunk valami meleg ételt kapni. Minthogy a vendéglős csak a levesért hat shil­linget kért el, tiltakozni kezdtünk — erre kidobott bennünket. AZ AUDlClO Az audíciót újév reggelére beszélték meg. Aznap Angliában hivatalosan nem ünnepelnek, de a Decca szakemberei mégis elkéstek, ami Brian Epsteint szer­fölött felbosszantotta. „Látom, semmibe sem vesznek bennünket". És amikor végre megjelentek, az első szavuk az volt, hogy rozoga erősítőiket azonnal dobják a fenébe. Az audición a Beatles-együttes nem játszotta tag­jainak szerzeményét, Epstein azt tanácsolta, ragasz­kodjanak az eddig jól bevált repertoárhoz. Neil szerint Paul rettenetesen ideges volt, a hangja valósággal recsegett. Amikor aztán eljátszották azt a néhány számot, úgy tűnt, mindenki meg van elégedve. Mike Smith, a cég képviselője kijelentette, hogy a felvételek ijesztően jól sikerültek. Pete Best mondja: — Azt hittük, vége az ismeretlenségnek. A Decca néhány nappal később az alábbit táviratozta: „A szer­ződés száz százalékosan biztos“. Márciusban mégis ki­derült, hogy nem lesz belőle semmi — nem tetszett nekik a hangunk, s szerintük a gitáregyüttesek lassan kimennek a divatból. Epstein azonban nem adta fel a küzdelmet. Kitar­tóan kilincselt a lemezgyárakban, sajnos, egyelőre hiá­ba. Helyi viszonylatban azonban a Beatles-együttes mégis előrehaladt. Liverpoolban első lett a beat-együt- tesek népszerűségi ranglistáján. Epstein kihasználja a lehetőséget: A legnépszerűbbek Merseyside-ban! Szerzeményeiket lemezre vette a Polydor társaság! Hamarosan Európai turnéra indulnak! 4 ßS MÉG EGYSZER HAMBURGBAN ✓ Ez az európai turné tulajdonképpen csak a harmadik kirándulásuk volt Hamburgba. Ezt a vendégszereplést lekötötték, még mielőtt Épstein a menedzserük lett volna, ő azonban most vitatkozni kezdett a tisztelet­díj körül Peter Eckhornnal, a Top Ten klub tulajdono­sával. Eckhorn fejenként 300 márkát kínált hetente. Epstein ezt kevesellte. Eckhorn dolgavégezetlenül utazott vissza Hamburg­ba, de nem üres kézzel: magával vitte Licerpoolból Ringó Starrt, a dobost. Epstein pedig mégis kicsikart heti négyszáz márkát fejenként, mégpedig Manfred Weissledertől, aki éppen akkoriban új klubot, a Star Clubot nyitotta meg Ham­burgban. Életükben először utaztak repülőgépen Euró­pába, s mint Pete Best mondja, rettenetesen meg vol­tak ijedve. De félelmükről csakhamar megfeledkeztek, pontosan akkor, amikor beléptek a Star Clubba. — A színpad előtt még valódi függöny is volt — me­séli George. Astrid Kirchherr ugyan nem várta äket, a Beatles-fiúk azonban haladéktalanul fölkeresték, el­halmozták mindenféle Ajándékkal, és igyekeztek vala­hogy megvigasztalni, mert még mindig nagyon bánkó­dott Stu Sutcliffe után. „Sohasem hittem volna, hogy ennyire aranyosak tudnak lenni.“ (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom