Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-04-15 / 15. szám
6 úi ifjúság ---------S0IQT batta györgy: A magnószalag őrzi mondatait, pontos, átfogó jellegű, kimerítő válaszait, elegendő megnyomni az indítógombot, s a szoba megtelik „minden idők egyik legnagyobb magyar balszélső-egyéniségének" hangjával. Dr. Fenyvesi Máté, Tüske 1969-ben már nem játékos, hanem edző. Nem fut ki a Ferencváros együttesével köszönteni a közönséget, nem fut el a balszélen, s nem utazik a nemzeti tizeneggyel sem külföldi portyákra, vagy sorsdöntő nemzetek közötti mérkőzésekre.Amikor elhatároztam, hogy levelet írok neki, s megkérem, álljon olvasóink rendelkezésére, arra gondoltam, hogy sokan veszik majd szívesen egy Fenyvesiről szóló, hosszabb lélekzetű cikksorozat közlését. Valószínű, hogy nemcsak a Fradi-szurkolők szeretik Fenyvesit, hanem általában a szurkolók, korra, nemre, és klub rajongásra való tekintet nélkül. A labdarúgás ma már nemzeti ügy. Amikor a pályán összecsap két — történelmi vagy egyéb jellegzetesség miatt — rivális ország csapata, tulajdonképpen mikro-mé- retekre szűkített hadműveletet látunk, ahol sok minden eldől, s ahol egyik félnek sem közömbös a csata végső kimenetele. A szurkoló tehát azt a játékost szereti, aki ezeken az összecsapásokon ereje végső megfeszítésével küzd, s minden igyekezete arra irányul, hogy megszülessen a győzelem. Fenyvesit sohasem vádolták „lazsálással“, róla sohasem keringett olyan pletyka, hogy „eladta“ a meccset. Fenyvesi mindig hajtott, mindig harcolt, lankadatlanul, akár ment a játék, akár nem. Éppen ez az egyik oka annak, hogy tisztelik, becsülik a futballhoz értők és a futballrajongók. A másik ok? Szűcs Lajossal, Fenyvesi egykori (milyen furcsa írni, hogy „egykori“) klubtársával beszélgetve megjegyeztem, hogy a „doktorral“ készítettem hosz- szabb lélegzetű riportot. Szűcs azonnal beszélni kezdett: Fenyvesi ritka ember és futballista Mindenki szereti, nincs egyetlen ellensége sem. Egyrészt példás magaviseleté miatt, másrészt a pályán való viselkedése miatt. Pályafutása során egyetlenegyszer sem szidta a szabálysértést elkövető játékost, ha buktatták, felkelt és játszott tovább, s ha ez nem ment, mert súlysabb sérülést szenvedett, nem rázta az öklét és nem szitkozódott. Pedig a játékosnak szüksége van arra, hogy megnyissa a „vészszelepet“ és lecsillapítsa Ingerültségét a meccs közben Is, ezt már a játék hozza magával. Fenyvesi ritka ember és sportoló — fejezte be értékelését Szűcs Lajos. Ezért kerestem fel levélben „Tüskét“: „Tisztelt Fenyvesi Máté, szívesen közölnénk pályafutásáról, élményeiről egy cikksorozatot. A csehszlovákiai magyarok körében számos tisztelője akad, s most, hogy befejezte aktív labdarúgó-pályafutását, szívesen vennék olvasóink, ha szerepelne lapunk hasábjain." Rövidesen befutott a válasz. Tömör volt, de precíz, és főleg örömet szerző. Elutaztam Budapestre, s közzéteszem az ott hallottakat. Helyenként túl szakszerű, túl tudományos lesz Fenyvesi fejtegetése, de éppen ez a jó. Nem olyan témaköröket mozgató kérdéseket tettem fel, mint a sztároknak szokás (kedvenc színe, levese, hobbyja?), hanem olyanokat, amelyek a labdarúgó életének szerves részei voltak. Ne felejtsük: Fenyvesi igazi szélső volt. Kezdjük hát rögtön ezzel a problematikával.-OA szélsőjáték főbb elemei: Milyen szélsó- tlpust igényelt az aranycsapat? Mi változott ötvenhat után? „A szélsőjáték egyik legfontosabb alapeleme a gyorsaság. Pontosabban: a robba- nékonyság. A huszonöt-harminc méteren érvényesülő robbanni tudás. A szélsőnek eleve gyorsnak kell lennie, hogy meg tudja előzni* a hátvédét, miután kicselezte. A szélsőjáték másik fontos követelménye a testtel való játék. Amikor kicsi a mozgásterület, s nem lehet technikai elemeket érvényesíteni, a hátulról kapott labdával le kell tudni „fordulni“ a hátvédről, s így bonyolítani le a támadás vezetését. Különösen fontos a „lefordulni-tudás“ nagy csapatoknál, mint. pl. a Ferencvárosnál is. Mi nagyobbára olyan csapatok ellen játszunk, amelyek védekeznek, azaz nincs terület az elfutásra, nincs tér a széleken. Ekkor kell tudni kihasználni a testi erőt, s alkalmazni a szélsőjáték eme egyik leglényegesebb mozzanatát. Gyakran- megtörténik, hogy kisebb egyesületből hozzánk átigazolt szélső, aki elfutásaival sok borsot tört régi egyesületében a védők orra alá, mert faképnél hagyta az egész hátvédsort, nem tud gyökeret verni a Ferencvárosban. Ilyen eset például a Ka- rábáé. Kis területen már nem tudja megfelelően érvényesíteni gyorsaságát, s mivel a „lefordulást“ nem bírja tökéletesen, gyakran esik el, ami akkor sem előnyös, ha mi rúgunk szabadrúgást, mert azalatt az ellenfél védelme meg tudja szervezni a támadás elhárítását. A lendület pedig megtörik. Fontos tulajdonsága a szélsőnek, hogy jól tudjon a szélről irányítani. Nekem, mint szélsőnek annyival könnyebb a dolgom, hogy csak egy oldalra kell figyelnem, míg a belsőcsatároknak kettőre. Én, mint szélsó irányíthatom a belsőcsatárokat, mégpedig úgy, hogy megfigyelem, melyik az előnyösebb helyzet a középcsatár vagy az összekötő részére és arra a lábára passzolom a labdát, amely a támadás további építéséhez a legjobban megfelel. Ezzel jelzem neki, merre induljon. Megtörténik az is, hogy egy-egy mérkőzésen nagyon jól szerepel az újonnan szerzett szélső, de a szakértő egy-egy átadásból már megállapíthatja, vajon a véletlen müve ez a jó szereplés, vagy az illetőnek valóban van hozzá érzéke. A csapatban az játszik, akinek érzéke van az átadásokhoz, aki nem akasztja meg, nem fékezi le a támadást. Hiába gyorsabb a másik játékos, ha hiányzik ez az érzéke. Ezért van az, hogy az utóbbi időben sok nem-szélsőt játszatnak a széleken, mert a labdákat jobban meg tudják játszani. A szélsőnek tudni kell továbbá a védelem mögé kerülnie, azaz lerázni a hátvédet és beívelni, vagyis gólhelyzetet teremteni társai számára. A beadásnál a vedönek nehezebb a dolga, s ezekből a helyzetekből aknázhat ki aztán a csatár gólokat. A beadásnál, beívelésnél kétféle elv érvényesül. Én mind a két elv szerint játszottam Kocsisék idejében az volt a fontos, hogy a szélső úgy ívelje be a tábát, hogy az szinte megálljon a levegőben, hogy jól meg lehessen fejelni. Ezért is tudtam Czibort kiszorítani, mert képes voltam ilyen labdákat bejátszani. Megjegyzem baloldalról csakis ballábbal lehet jól ívelni. Mindezt jól megtanultam és válogatott lettem. A kapura abban az időben nemigen voltam veszélyes, de ez nem is volt kívánatos, mert a belsőcsatárok olyan befejezőcsatárok voltak, Bozsikkal kiegészítve, hogy a szélsőknek nem is igen kellett gólt szerezniök. Az ő feladatuk az volt, hogy a védelem mögé tudjanak kerülni és onnan jól beíveljék a labdát. Ilyen típusú játékos volt Budai II is, így a mi játékunkat részesítették előnyben a szakvezetők másokkal szemben. 1956-ban szétesett az aranycsapat, a játékosok nagy része külföldre távozott. Az új válogatott belsőcsatárai már nem voltak ilyen klasszis játékosok, ilyen kiváló befejezők, ezért megkívánták a szélsőktől is, hogy gólokkal fejezzék be az akciókat. A szakvezetők olyan szélsőket kerestek, akik megfeleltek ezeknek a követelményeknek, (gy került be a válogatottba például Sándor Csikar. Én még fiatal játékos voltam, át tudtam állni erre a játékmodorra is, s ha kellett, befejeztem az akciót. Megváltozott a beadás jellege is. A belsőcsatárok nem voltak olyan kiváló fejelők, mint elődeik, ezért inkább azt kívánták, hogy a szélső erősen, ne olyan magasan lője be a labdát, hogy azt könnyebben lehessen befejelni. Párhetes edzés után megtanultam belőni a labdákat. Aki nem tud jól fejelni, az nem tudja az ívelt labdát erősen és pontosan eltalálni, az inkább igényli az erősen bevágódó labdákat, melyekhez elég szinte hozzáérni, hogy irányt változtassanak és a kapuba vágódjanak. Kocsis és Hidegkúti viszont jól fel tudott ugrani, és úgy meg tudta „ütni“ a hulló labdát, hogy az helyezve is volt és erősen is csapódott a kapuba. A mostaniak szinte örülnek, ha a szélső „fejbelövi“ őket a labdával, s azt nem kell „megütni.“ A mai magyar csatársorban egyedül Albert az, aki kellő erőt tud adni a fejeseinek, de ő is jobban szereti, ha belövik a labdát, s nem ívelik. Az angol szélsők és Dzsajics minden igényt kielégítenek játékukkal. A jelenkori magyar labdarúgásnak is meg kell oldania a szélső-problémát, hiszen ameddig a pályának széle lesz, szükséges a szélső is. A szélsőjáték fontosságát fokozta az is, hogy a közönség fokozatosan elmaradozik a meccsekről, mert fakóbb lett a játék, hiányzanak az elfutások, a beadások, és mindaz, ami a szélső játékával összefügg. A néző már únja, hogy a belsőcsatárok belül pilinckáznak. Igazi szélső lehet a dó- zsás Nagy Laci, vagy a ferencvárosi Szőke. Gyorsak is, robbanékonyak is, beadni és lőni is tudnak.“ Felmerül a kérdés, vajon Fenyvesi Máténak melyik szélsőjáték-típus felelt meg jobban? A Kocsisék idejéből való, vagy az ötvenhatos évek utáni? A válasz eléggé bonyolult. Mindkét esetben taktikai megoldásokat, utasításokat kellett betartani. Egy válogatott találkozón nem játszhat csak úgy, saját szakállára az ember, és Fenyvesi Máté mindig szívesen teljesítette az edző utasításait. Arra való az edzés és a kiskapus játék, hogy ott kifocizza magát az ember. A komoly meccseken az eredmény a fontos. Nézzük az utóbbi évek nagy szélső-egyéniségeinek jellemzését néhány mondatban. Fenyvesi mint embereket is ismerte őket. BUDAI II: Csendes, szorgalmas gyerek volt. Semmi különösebbet nem tudnék róla mondani, jelenleg Budapesten él és edző Szentendrén. A Központi Tiszti Iskola alkalmazottja. SÄNDOR CSIKAR: Hevesebb vérű, temperamentumos játékos, nagyon tudott alkalmazkodni a megfelelő környezethez, míg Budai mindig az ő megszokott játékát játszotta, addig Sándor rendkívül mozgékony, higanyszerű szélső volt, mindig megnézte alaposan, milyen ember a bekkje, és akkor az első perctől fogva hajtott, mert az volt az elve, hogy a védőt a játék ritmusával kell szétzilálni, perceken belül „tönkretenni", megzavarni, hogy azt se tudja, hol áll. ö befejező csatár volt, nem is nagyon tudott beadni, mindig a befejezésre törekedett. Pillanatokon belül ott termett, ahol helyzet adódott, például a lehulló labdákra csapott le, a hátvéd még fel sem fogta, mi történt. Csikar már elvette a labdát. Lesipuskásságára jellemző, hogy egy válogatott mérkőzés előtt azt mondta nekem, ad száz forintot, ha úgy lövöm el a labdát a hosszúsarok mellett, hogy az fejmagasságú legyen. Sándor ott voit mindig az ötösön, ha én lendítettem a lábam, ő már befutott, hogy belevetődjön az esetleg mellé szálló lövésbe. CZIBOR: Szangvinikus típus volt. Hol jó- kedélyű, hol kedélyromboló, akár a társaságban is. Teljesen kiszámíthatatlan volt. Ugyanezt játszotta meg a pályán is. Sohasem lehetett tudni, hogy mit fog csinálni. Sokszor szakemberek is kétségbe vonták a tudatosságot az ő cseleiben. Rángatta jobbra-balra a labdát, de általában jól „rángatta“. Elég sok gólt is rúgott mint szélső. Bal lábbal nemigen tudott, jobblábas volt. Gyors volt. Jelenleg Barcelonában él, ott ahol Kocsis, és ifiedző. Bár nem volt szélső, de nagyon nagy volt, szóljon hát egykori játékostársa Puskás Ferencről is: Puskás nagyságát azon keresztül lehet a legjobban lemérni, amit 56 után produkált, ő eléggé mélyponton volt, amikor itthagyta az országot, ötvenhatban úgy volt, hogy kimarad végleg a válogatottból, olyan hangok is hallatszottak, hogy abbahagyja az aktív labdarúgást, és ekkor maradt kint. Élőiről kezdett mindent, s nagyságára jellemző, hogy tizen- két-tizenhárom kilót leadott, s Európa egyik legjobb játékosa lett két éven belül. ő. ha a félpályán átvette a labdát, már gólveszélyt jelentett az ellenfél kapujára. Nagyon robbanékony volt, és ha elhúzta a labdát jobbra vagy balra, máris rúgta. Élmény volt nézni nekem, a fiatal játékosnak, ahogyan Puskás rugdalt kapura. Olyan gyönyörűen tudott rúgni, hogy azt tanítani kellene Teli rüszttel rúgta egymásután a labdákat az ellenkező sarokba. Más játékostól ilyet azóta sem láttam. Ragyogóan tudta megjátszani a szélsőket, ugyanúgy, mint a belsőket. Milliméter pontossággal adta a labdákat. Passzolni is nagyon tudott. Egy kép maradt meg bennem, a jugoszlávok ellen Játszottunk elég szoros mérkőzést, s a jugoszlávok középhátvéde Horváth volt. aki nyúlánk játékos volt. Kocsis például a válláig ért. Egy alkalommal Puskás keresztbeívelt egy labdát. s a hosszú Horváth épphogy csak meg tudta csúsztatni Kocsis elől. A következő nercekben, ugyanarról a helyről, ismét ívelt Puskás Kocsis felé, és hiába nyújtózkodott a nyurga Horváth, hogy elérje. Kocsis viszont éppen a fejére kapta, és be is feleselte a kapuba a labdát. A mai magyar válogatottban ilyen típusú iátékos nincs. Puskásban a robbanékony- ság, a helyzetek gyors felismerése, pasz- szolni tudás és lövés egyaránt tökéletes formájában volt található. (Fob^tatjuk^ A tél úgy nyúlt ebben az esztendőben, mint a rágógumi. Mi ezzel a felvétellel múcsúzunk tőle. Maskovát látjuk, közvetlenü egy bukás után. Hol heveri ki bánatát? Nem akarunk pletykálni, de Prágában egyre gyakrabban látható egy bizonyos Staidl nevű fiatalemberrel, Ladislav Staidlról van szó, Karel Gott dalai szövegírójáról. ' v' - ' ' ' &0 - •
