Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-03-25 / 12. szám
új ifjúság 3 Március 28: A TANÍTÓK NAPJA Szeretettel köszöntjük pedagógusainkat IEm- «KITES E lnézem a szánkózó, vidáman zajongó gyermeksereget. A tél egy kicsit tovább osztogatta nekik „örömeit“, no, mi öregek inkább a kályha mellé húzódunk és onnan nézegetjük a világot, hogy néha akaratlanul is visszaszálljon gondolatunk az átélt múltba. Mi volt benne a szép és mi nem volt szép. Mindenesetre a fiatalságunk, a saját gyermekkorunk, ami évtizedek távlatából is kitörülhe- tetlen nyomokat hagy az emlékezetben. Eszembe jut a saját gyermekkorom is. Nekem sohasem volt szánkóm, sohasem volt korcsolyám. S amikor mint kis gimnazistákat akkori tornatanárunk csapatosan kivitt a jégpályára, nem volt mit felkötnöm, s így csak a melegedő ablakán át nézhettük a vidáman suhanó jobbmódúakat. Többen is voltunk az osztályból. S egyikünknek sem jutott eszébe, hogy valamelyik osztálytársunktól „kölcsönkérjük“ a korcsolyát. A szegények megnevezhetetlen dacossága élt bennünk, kifelé szerények és hallgatagok voltunk, befelé annál lázasabban élt bennük a vágy, hogy egyszer mi is felköthessük saját korcsolyánkat, megfizethessük a húsz filléres belépőjegyet, s meleg szvettert hordhassunk a kopott ruha alatt. S bizony, sok évnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy nekem is legyen saját korcsolyám, de akkor már örülni sem tudtam neki, idő előtt kinőttem a fiataloknak való szórakozásból. Az örömbe üröm vegyült, s csak az nyugtatott meg, hogy idősebb leányom már négyéves korában elég ügyesnek mutatkozott arra, hogy a saját lábán álljon meg a jégen is. ... S amíg gondolataim így kalandoznak, eszembe jutnak azok a telek, amikor a „nagy munkanélküliség" idején na- gyobbára szegény gyerekeket tanítottam, nevelgettem. Egy kicsit mindig közelebb álltak hozzám, mint a jobbmódúak, bár kifelé alig éreztettem velük. A tanítónak minden tanítványa egyforma. Mikor beálltak az esős, hideg őszi napok, akaratlanul is megfigyeltem az első „változásokat“. A leánykák „nagykendője“ biztosan a nagymama nagykendője volt. A télikabát az idősebb nővéré, vagy talán valamelyik rokon nagylelkű ajándéka. A fiúk kiskabátja majdnem térdig ért, rendes télikabátot alig lehetett találni. Valamikor még Nagy László tanított meg „gyermektanulmányozásra“, a munkanélküliség idején bőven nyílt alkalmam rá, hogy a magam környezetét alaposan megismerhessem. Nem azok közé a tanítók közé tartoztam, akik elvégezték mindennapi munkájukat, aztán hátat fordítottak iskolának, életnek, s csak a maguk apró-cseprő bajai érdekelték őket. Én fiatal koromtól afféle Gárdonyi tanítója akartam lenni. „Ő indított el tudatosan és tudat alatt tanítói pályámon, és hányszor idéztem verséből, amit az életbe kilépő tanítókhoz Ire: ... s ha látsz közöttük rútat, rongyosat, gyermeki arccal búbánatosat, ismerd fel bennl a korán szenvedőt, Ő j magadhoz és csókold meg őt. gondolatban hányszor és hányat öleltem magamhoz. Amikor otthagytam a szegény falusi gyerekeket, a szegény kisvárosi gyerekek tanítója lettem. Közöttük még több volt a nyomorúlt, az esetlen, hiszen legtöbbjének sem háza, sem kertje nem volt, s a munkás apa keresetéből kellett megélniük. Ha akadt az édesapák számára munka, ha elég volt a mindennapi kenyérre! De a legtöbbször bizony nem volt elég. Sok apa a munka- nélküli segélyből élt, „koldúscédulákat“ az édesanyák váltották be az élelmiszerüzletekben, amelyek kirakatai mindenféle jóval voltak teli, de a szegény édesanyák „cédulájából“ csak kenyérre és lisztre tellett. A cukrot és a húst a legtöbbször hozzá kellett gondolniuk. Nem emlékszem rá, hogy szegény gyerek kezében narancsot vagy kiflit láttam volna. S ahogyan az a kapitalista társadalomban lenni szokott, megszólalt a hatalmon levők „lelkiismerete“. így születtek meg a karácsonyi akciók, a szegény gyerekek egy pár cipőt vagy ruhát kaptak, s hogy télen át is jusson „meleg“ étel számomra, bevezették az ingyentej és ingyenkenyér akciót. Minden tanítási napon a tízórai nagyszünetben felsorakoztak bögréikkel a gyerekek, hogy megkapják a két deci tejüket és a friss kenyeret. Csak ismételhetném, amit mások is megírták, hogy sokszor a kisebb testvér várt odakint a nagyobb testvérre, hogy megosszák a tízóraijukat. ö, hányszor eszembe jutott, hogy egy koraőszi, már háborús reggelen a kilenc órai diákmisén egyszerre csak elvágódtam, s úgy vittek ki a friss levegőre. Pedig semmi más bajom nem volt, csak már második napja nem ettem meleg ételt és szombat déltől egy falat kenyér sem volt a szájamban. Egyszerűen nem volt miből. S az akkor már rossz tanulónak számított hatodikos gimnazista kinek mondhatta volna el, hogy nem érdeklik a görög aurisztoszok, sem a klasszikus latin írók művei, mert minden reggel korgó gyomorral megy az iskolába. S a latinból is mindig csak az jutott eszébe. panem: panemü! Kenyeret, kenyeret! A jobbmódú falusi gyerekek persze nem ittak ingyentejet. Volt otthon is bőven, nem is szerették. De ugyancsak a nagyszünetekben láttam, hogy előveszik a fehér kenyeret, a kolbászt vagy a szalonnát, esetleg a véreshurkát és vidáman majszolgatnak. Azt már gyermekkorom óta tudtam., hogy a szegénységen nem lehet jótékonykodással segíteni. Amikor ötödikes gimnazista koromban a segélyző egyesület télikabáthoz juttatott, egyik osztálytársam ajkbiggyesztve mondta: — Tulajdonképpen nem is érdemelted volna meg, de apám is melletted szavazott. Arról persze senkinek sem szólt, hogy amikor életünk első görög dolgozatát Irtuk, pontosan az én dolgozatomat másolta le. Csak egy különbség volt a két dolgozat között. Az övében három nagy és két kisebb hiba volt, az enyémben egy nagy és egy kis hiba. Mégis ő kapott egyest és én kaptam kettest a dolgozatra. De az ő apja előkelő úr volt, és a piaEgy öreg tanító feljegyzéseiből risták is sűrűn vendégeskedtek nála. Az én özvegy édesanyám a mi egyszobás kis lakásunkban dehogy tudott volna ilyan urakat vendégül látni! Aztán, amikor néha óra alatt észrevettem, hogy egy-egy falusi gyerek jóízűen harap bele a házikolbászba, mentőötletem támadt. A pincék és a major szegény gyerekei szinte kidülledt szemmel nézték őket, s dehogy is érdekelte a ta- nulnivaló. Aminthogy sokat éhező diák-koromban engem sem érdekelt. Öra után megpróbáltam tapogatózni. — Mondd csak, — kérdeztem a jómódú falusi gyerektől, — mind meg tudod enni, amit hazulról hozol? — Hát... — volt a felelet, — néha meg, de legtöbbször nem. Amit nem tudok megenni, azt tanítás után itthagyom a padban, vagy útközben kiszórom a madaraknak! — Mi lenne, ha néha egy-egy falatot az osztálytársaidnak is adnál? Értetlenül néztek rám. De aztán némelyik észbe kapott és úgy mondta. — Hát éppen azt is megtehetem! Nem telt bele egy hét, s egyszerre csak azt vettem észre, hogy az én falusi gyerekeim nagyobb darab kenyeret, nagyobb darab kolbászt hoznak magukkal, s azt testvériesen megfelezik a szegény városi gyerekekkel. Imre, a vézna kisfiú, aki egyébként az osztály legjobb tanulói közé tartozott, egy szép napon félrehívott. — Nézze, ma reggel is mit hoztak! ? Két nagy hurkát meg töpörtyűt, ez a kis testvéreimnek is elég lesz! Nézze ezt a nagy darab fehér kenyeret! Aztán így tartott ez egész télen át. A pincék gyerekei megszínesedtek, a falusi kamrák sem ürültek ki teljesen, hiszen volt hely, ahol két-három nagy disznót is öltek.. Csak magamban éreztem valami nagy-nagy elégedetlenséget. Tudtam, hogy ez a megoldás nem megoldás, s ha néha nem is lealázó — mert a falusi gyerekek szívesen adtak — de nem ez a dolgok rendje. Nekem, a tanítónak kell legjobban tudnom! A ztán még rosszabb idők jártak. A gyerekeknek már füzetre sem tellett. Nem volt mibe dolgozatot írniuk. Mit tehettem egyebet, nagy szidások között tettem eléjük az új füzetet:. — Megint elfelejtettél füzetet venni, mibe írod majd a dolgozatot? De a gyerekek mintha elértették volna a dorgáló szót, szinte megbocsátóan mosolyogtak. S írták a dolgozatokat, néha meglepően jót és szépet. Sohasem felejtem el, hogy az egyik dolgozat címe az volt, hogy írjuk le saját szavainkkal Toldi első énekét. Hát aztán M. Pista barátom írt olyan négyoldalas dolgozatot, hogy én, az akkor már eléggé ismert író is elálmél- kodtam. Kár, hogy a dolgozatot nem őriztem meg. mert bármelyik iskolában nagy egyest adtak volna rája. Az első ének eléggé szűkszavú leírása helyett olyan kigondolt alakokkal népesítette be Toldit is, Nagyfalut is, hogy háromszor is elolvastam. S amikor évekkel később, már borbély- segéd korában néha a hajamat nyírta, mindig megkérdeztem tőle: — Hát a Toldi első énekére emlékszel-e még? ö csak nagyosan legyintett és szerényen azt mondta: — Nem nagy dolog volt, tudtam volna, én különbet is írni, csak féltem, hogy nem tetszik majd magának! Hozzá még túlzsúfolt osztályaink voltak. Megtörtént, hogy ugyanabban a szlovák osztályban mindössze tizenhárom tanuló volt, ugyanakkor a magyar osztályban hatvanhárom. De párhuzamos osztályt nem lehetett nyitni, mert nem volt rá „fedezet". 1 S egy járási bemutatón mégis vállalkoztam rá, hogy mintatanítást tartok a magyar nyelvtanból. Nem volt miért szégyenkeznem. Olyan természtesnek tartották, hogy a képeshatározót megkülönböztessék az igazi határozótól, vagy a módhatározót állapothatározótól, hogy a vidéki kollégák csak néztek. Ezt nem várták volna. Pedig semmiféle csoda nem történt. Csak annyi, hogy minden tanítványommal egyforma szeretettel és türelemmel foglalkoztam. Ha anyagiakban nem tudtam rajtuk segíteni, igyekeztem a szellemiekkel kipótolni. S ha már a mindennapi kenyér körül bajok voltak, ott volt a néha talán annál is értékesebb szellemi táplálék. Majd minden magyar órán más-más könyvvel állítottam be. S a gyerekek már a kötésről tudták — ma Mikszáth Kálmántól vagy Gárdonyi Gézától, Jókaitól vagy Móra Ferencről fogunk tanulni. S amikor A piros harangokat olvastuk együtt sírtunk s együtt örültünk Mikszáth kis németkéjének. Régen volt, igaz sem volt talán. A kései télben gyerekzsongást hallok. Szánkóznak és síznek és jégkorongoznak. Van köztük Dzurilla és van Golonka, néha akad egy Nedomansky is. Játsszatok csak gyerekek, játsszatok! Tietek az élet, s biztosan nem korgó gyomorral ültetek be az iskolapadba, mint valamikor én, vagy régebbi tanítványaim. Ha ma olvastok a régi munkanélküliségről, el sem tudjátok képzelni, hogy másképpen is lehetett, mint ahogy ma van. Mi öregek tudjuk. S különösen mi, öreg tanítók, akikben fájó hullámokat vetnek a visszaemlékezések. TI majd másra szebbre emlékeztek! Kilencedikeseknek a középiskolai felvételekről Ék z Öl Ifjúság kérdéseire Ing. Podhora József, a tornXI aljat Mezőgazdasági Középiskola igazgatója vála- szol. — Általában az a hír Járja, hogy a szülők nem szívesen adják gyerekeiket mezőgazdasági iskolába. Visszatükrözi-e ezt az Iskolájukra jelentkezők létszáma, Illetve tanulmányi színvonala? — Az az érzésem, hogy ez a hír alaptalan. Eddig még mindig volt annyi diák, hogy válogathattunk közülük. Ritkán veszünk fel olyan tanulót, akinek kilencedikes bizonyítványában egy-két hármassal rosszabb Jegyei vannak. — Tehát az érdeklődés meglehetősen nagy? Ami azt jelenti, hogy a tízenötévesek bíznak mezőgazdaságunkban. Nem ábrándulnak ki belőle a négy év folyamán? — Kérdezze meg negyedikeseinket. Nekem még egy diákom sem szórt átkot a fejemre azért, hogy a mezőgazdaságot választotta szakmájául. — Vannak már jelentkezők az 1969—70-es tanévre? — Eddig még egyetlen Jelentkező ívet sem kaptunk (az interjú februárban készültJ de ez nem szokatlan, hiszen a kilencedikesek március 15-ig határozhatnak sorsuk felöl. Nekünk a kérvényeket március 30-ig kell megkapnunk. — Milyen tantárgyakból lesz a felvételi és milyen formában fog lebonyolódni? — Mint Csehszlovákia minden magyarnyelvű középiskoláján, nálunk ts két tantárgyból, magyarból és számtanból lesz a felvételi vizsga, május 27-én kilenc órakor. Minden középiskolán ugyanazok a kérdések lesznek, tehát a felvételik színvonala között nem lesz különbség a mi iskolánk és mondtuk az egészségügyi iskola között. A kérdésekre írásban kell válaszolntok a diákoknak. — Mi lesz azokkal, akik nem felelnek meg a felvételin, vagy helyszűke miatt nem jutnak be az első osztályba? — Azok kérvényét a második helyen feltűntetett iskolákba továbbítjuk. — Hány elsősük lesz jövőre? — Kilencven tanulót /három teljes osztályt/ szeretnénk felvenni az ökonómiai szakra. Belőlük egy felépítményt és két rendes osztály lesz. — Milyen az arány az Iskola leány- és fiútanulói között? — Körülbelül tízszer annyi lánytanulónk van, mint fiú. — Hát akkor pedig ide sok fiú jelentkezzen! Beszélgetett: Zácsek Erzsébet TANÍTÓNAPRA — A negyedikesek azt mondták, maga a legjobb tanáruk. Mit szól ehhez? — Nahát, ki mondhatott ekkora hazugságot? I ^gy kezdődött beszélgetésem Kasza Miklóssal, a tornaijai Mezőgazdasági Középiskola tanárával. Magukat a diákokat kérdeztem meg, ki a kedvencük a tanáraik között? Megmondták, az osztályfőnökük de hozzátették, ne mondjam meg neki. — És miért ő a legjobb? — Azért, mert igazságos, közvetlen, megértő. Meg azért is, hogy tud gitározni. — Meg azért, hogy nemrég nősült... A végét már elkuncogják. Na jó, és tudtok i mondani valamilyen példát, ahol ezek á tulajdonságai visszatükröződnek? — Perszehogy. Amikor sí- tanfolyamon voltunk, kimászó tunk a turistaszálló ablakán. A falubéli lányok után futottunk ... Valaki elárult bennünket és tanáraink beígérték a kettes magaviseletét. A tanfolyam utolsó napján a nagy verseny minden számában a „mi bandánk“ lett az első. A csínyért az osztályfőnökünk nagyon haragudott, de aztán egy kicsit megenyhült, amikor látta mienk az elsőség minden kategóriában. A kettes magaviseletét persze azért megkaptuk, de kicsit bántott bennünket. hogy elszomorítottuk osztályfőnökünket. — Pártunkat fogta már nem egyszer, más tanárok előtt és hozzáfordulhatunk bármilyen üggyel. Segít mindenben. — Szívügyben is? — Abban is. át ezt mondták negyedikesei, akiket pár hét műlva érettségihez visz. Nehéz lesz tőlük megválnia? — Egy kicsit. Ez már Így van minden negyedik évben. Űjak jönnek... De még mindig nem vagyok kibékülve azzal. hogy pont engem akar az újságban, mint példás tanítót megemlíteni. Az Iskolánknak annyi más problémája van, fontosabb, sürgősebb. Kérdezte volna meg csak a feleségem vagy a nővérem, ma jd ők megmondták volna rólam az igazat. — Nagyra becsülöm a szerénységét és örülök, hogy nem éppen őket tanltja. Legalábbis nem magyar nyelvre. — Ogy igaz. ahogy azt a negyedikesek mondták — szól közbe a mellettünk álló tornatanár, Bocsárszky Pál. Én már a diákoknak is elhittem. -zeH
