Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-03-11 / 10. szám

/

8 Új ifjúság

JOZEF DANEK:

8.

— Hát figyeljenek ide, a kedves elvtársak — fordult feléjük Zigorová a hangjában jó adagnyi iróniával. — Tegnapelőtt estig értekezleten ültem, tegnap gyűlésen, ma meg magukkal fecsérelem az időmet. Két napja, hogy beáztattam a fehérneműt és az istennek se tudok hozzájutni, hogy végre kimossam. Maguk szerint az egész család járjon szennyesben, mi? — állt eléjük csípőre tett kézzel.

D

e értse megl Itt sokkal fontosabb és komolyabb dologról van szó. semmint a piszkos fehérnemű. Gyilkosság történt és nekünk a bűntényt mielőbb ki kell vizsgálnunk, — mondta a kapitány egy lépést sem hátrálva. Ügy tűnt, hogy ez az érv hatott.

— Hát jó. Nem bánom, — egyezett bele hosszas fontolgatás után. — De csak egy. feltétellel. Elmennek az igazgatóhoz, és elintézik, hogy holnap délelőtt csúsztathassak. Azt a beáztatott fehérneműt mégis csak ki kell mosnom.

— Rendben — fogadta el Krasko Zigorová feltételét minden további felesleges szó nélkül. Máris indulunk az igazgatóhoz. £s mikor jöhetünk a fényképekért?

Este hét körül. Előbb semmi esetre sem.

VI.

A rádiókészülékben a tánczene utolsó ritmusai is elhaltak. Eles rövid szignálok váltották fel, majd utánuk a bemondó kellemes baritonja jelentette: — A pontos idő hat óra...

Kint hajnalodott.

A két T ablakon egymáshoz állított asztal mellett Krasko téblábolt az irodájában Jelsav- skyval. Mindketten izgatottak voltak. A folyosóról behallatszó minden neszezésre várakozva néztek a félig nyitott ajtóra. Várták, hogy megjelenik bennük Urbanik, akit Krasko a házmester feleségéért, Jozefina Gereckáért küldött. Egyszerre csak a folyosó végében felhangzottak a léptek. Egyre közeledtek, sőt már egészen az iroda előtt hangzottak. Aztán csend lett. De a következő pillanatban a titkárság ajtaján kattant a kilincs.

A

z asztalon sorba rakott fényképek hevertek. Az asztal egész felületét eltakarták. Mint a jősnő- nél a kártyák, jutott eszébe Jelsavskynak. A jósnő azonban most Gerecká lesz. Nem a jóslatával, hanem a fényképeken lévő férfiak egyikének a felismerésével és további sorsának meghatározásával.

— Minden fényképet alaposan meg kell néznie, Gerecky- né asszony. Nem szabad megtévednie! — figyelmeztette a kapitány nyomatékosan.

Mindhárman lélegzetvisszafojtva figyelték Gereckyné remegő kezét. Arcának legapróbb rezdülése, szemének egyetlen rebbenése se kerülte el a figyelmüket. Egyik képet a másik után vette a kezébe, néze- gettp, aztán kételkedőén megrázta a fejét és félretette.

A főhadnagy Urbanfkkal együtt egyenesen drámai pillanatokat élt át.

Egyszerre csak Gereckyné szemei feltűnően kimeredtek. A kezében egy fényképet szorongatott és néhány másodpercig tanácstalanul bámult rá.

Aztán a tekintetét a kapitányra függesztette és a szavakat dadogva préselte ki magából:

— Ez az. Biztos, hogy ez az. Hirtelen ellépett az asztaltól

s a fényképet Krasko elé tartotta, mintha a kezét égetné. Krasko elvette. Jelsavskyval és Urbaníkkal együtt egy tenge- résztrikós, sapka nélküli, sűrű fekete hajú és hosszú pakom- partot viselő férfi arcába néztek. Megnézte a kép hátát és halkan olvasta: Teofil Kolerus, 1925. november 24-én született Jablonovban.

— A kikötőbe, — adta ki a parancsot Krasko a sofőrnek sokkal hangosabban, mint ahogy akarta. A Tatraplán motorja felbúgott, elindult és átsiklott a sorompó alatt, amit a kapunál álló ór felemelt. Urba- ník az irodában maradt azzal a feladattal, hogy kísérje haza Gereckát és az illető hajósról szedjen össze minden elérhető adatot.

K

rasko és Jelsavsky együtt mentek fel a kikötő épületének második emeletére. Amikor a termelési igazgatóság helyettes vezetőjének az ajtaján kopogtattak, alig néhány perc hiányzott a hét órából. Az igazgató- helyettest újságba temetkezve találták.

— Ö, micsoda vendégek! — üdvözölte őket Gajdoáek mosolyogva, jó hangulatban. — Hogyhogy ilyen korán, kapitány elvtárs? Mi az, önök talán nem is alszanak? — próbált tréfálkozni az újságokat hajtogatva.

— Megállapítottuk a hajósnak a kilétét, akit keresünk — mondta Krasko. — Fel kell tartóztatnunk és ehhez szükségünk van az ön segítségére. Az a gyanúnk, hogy ő a gyilkos.

— Kérem, rendelkezzenek velem. Miben segíthetek?

— Az illető nem pozsonyi — folytatta a kapitány. — A pontos címét egyelőre nem ismerjük. — A táskájából elővette a képet és átnyújtotta az igazgatóhelyettesnek. — Tessék, ő az. Teofil Kolarusnak hívják. Meg kell azonnal állapítanunk, hogy szolgálatban van-e, vagy valahol otthon tartózkodik.

— Kolerus - szótagolta meglepődve Gajdosek. Egy pillanatig nézte a képet aztán visszaadta Kraskonak. — Az nem létezik, — mondta kételkedve, de már minden tréfálkozás nélkül. Ismerem azt a fiút. Tűzbe ugyan nem tenném érte a kezemet, de hogy képes lenne gyilkolni? Ez sehogy se megy a fejembe.

— Ezt egyelőre még nem állítjuk, — jegyezte meg a kapitány. — De nem akarjuk fölöslegesen vesztegetni az időt.

— Egy pillanat, elvtársak, — eszmélt fel Gajdosek. — Fel kell hívnom a diszpécsert. Nála megvan a pontos munkabeosztás, — tette még hozzá és a házi telefon után nyúlt.

— A munkavezető? Itt Gaj- doáek beszél. Kérlek légy szíves, nézd meg, hol van most Teo Kolerus a kormányos... Nem! Mindjárt... Igen...

Az irodában csend lett. Egy pillanat múlva visszatette a kagylót, széttárta a karját és zavartan bejelentette:

— Elkéstek az elvtársak. Pont tíz perce úszott ki Bécs felé a Dunajec vontatóhajó három uszállyal. Teofil Kolerus ezeknek az uszályoknak egyikén kormányos.

M

eglepetten egymásra néztek. Ezzel az eshetőséggel nem számoltak. Jel- áavsky az ablak felé intett. ahonnan kilátás nyílt a Dunára és megjegyezte:

— Ha 6 követte el a dolgot.

megtörténhet, hogy többé visz- sza se jön.

Krasko gondolkodott. Aztán hirtelen az asztalra támaszkodó Gajdosekhoz fordult:

— Igazgatóhelyettes elvtárs, van a hajóval rádióösszeköttetésük?

— Sajnos, nincs — adta meg a felvilágosítást Gajdosek zavartan.

— Mennyi időre van szüksége a Dunajecnek, hogy az osztrák határt elérje?

— Harminc, negyven percre. Attól függő, hogy milyen terhet vontat.

— Akkor ez az utolsó lehetőségünk, — mondta a kapitány erélyesen. — Gyere. Mi- so! Siess! — Elkapta Jelsav- skyt a kabátjánál fogva és az ajtó felé rohant. A főhadnagy követte, nem is sejtve, hogy a kapitány min töri a fejét. Az ajtóban az igazgatóhelyettes titkárnőjébe ütközött. Éppen munkába érkezett. Megigazította a szemüvegét, mely csaknem leesett az összeütközésnél és rémülten figyelte, hogy azok ketten milyen nyaktörő sietséggel két-három fokot ugorva rohannak le a lépcsőn.

Elrohantak az épület előtt az autóban várakozó sofőr mellett. Az a lábdobogásra felkapta a fejét, kiugrott a kocsiból és kimeredt szemmel figyelte, hogy mi történik. De semmivel sem lett okosabb, mert a következő pillanatban már el is tűntek az épület sarka mögött. Krasko átfutott a raktárakhoz vezető keskeny úton. Átugrott a keskeny árkon és lefutva a drótkerítéssel szegélyezett gyalogúton, hirtelen a vasúti síneken találta magát. Sebesen futva egy alacsony faházikó felé vette az irányt.

A nehézkesebb főhadnagy nem tudott vele lépést tartani. Ahogy éppen átszalad a síneken, még látta főnökét egy zöldre festett ajtó előtt, ám abban a pillanatban cipője orrával belebotlott egy darab rozsdás vasba. Néhány métert vízszintesen repült, aztán magatehe- tetlenül egész testhosszában kinyúlva elterült az apró kavicsos füves földön. Gyorsan fölugrott, körülnézett. hogy látja-e valaki. Egy jó zamatos káromkodással könnyített magán, leporolta a ruháját, de utána már nem szaladt.

A folyamőrség parancsnokságának közvetlenül a Duna partján lévő földszinti épületébe Krasko minden kopogtatás nélkül rontott be. Az őrnek megmutatta a szolgálati igazolványát és azonnal a parancsnokhoz jelentette be magát.

— Hronec főhadnagy — mutatkozott be neki egy karcsú, egyenruhás férfi.

— Főhadnagy elvtárs, — kezdte Krasko mindjárt a tárgyra térve. — Az ön segítségétől függ, hogy sikerül-e feltartóztatnunk egy gyilkosság-gyanús személyt. - Alighogy a mondatot befejezte, belépett a helyiségbe a még mindig lihegő Jelsavsky. Gyorsan bemutatta és folytatta: - Minden perc drága, negyed órával ezelőtt indult el Bécsbe a Dunajec vontatóhajó. Azon van az az illető is. akit keresünk. Bér közvetlen bizonyítékaink nincsenek, ausztriai útját mégsem reszkírozhatjuk.

Értem — bólintott a folyamőrség parancsnoka. — Gyors motorcsónakra van szükségük.

— Az egyetlen lehetőség — bizonygatta a kapitány.

— Az én szakaszomon három áll a rendelkezésemre, de mind

a három kint van. Az egyik éppen Bősnél, a másik a Morava folyó torkolatánál, a harmadikat meg éppen az előbb küldtem le a téli kikötőbe.

— Hű. a nemjóját, ez aztán a pech, — mordult fel Krasko.

— Mindjárt megpróbálok azonban valamit — jelentette ki Hronec. A kapitány energikus fellépése imponált neki és őt is tettre sarkallta. — Jöjjenek velem!

R

ádió adó-vevő készülékkel beépített kis helyiségbe léptek. Alig fértek be mindannyian. Az egyik székről egy őrmester állt fel, levette a fülhallgatóit és meglátva felettesét, jelentésre készült. Hronec egy kézmozdulattal elhallgat- tatta.

— Azonnal teremtsen összeköttetést JUHARRAL, — parancsolta. — Tolmácsolja a parancsomat: teljes gázzal a parancsnokságra.

— Igenis, — mondta az őrmester s a következő pillanatban már fel is tette a fülhallgatóit.

A kapitányon az idegesség jelei mutatkoztak. Próbálta elnyomni, hogy senki se vegye észre. De így is minden pillanatban a bal csuklójára nézett, a karórájára.

— Itt SAS. Itt Sas. Juhar jelentkezz! — ismételgette az őrmester a mikrofonba figyelmesen és tekintetével a pislogó piros fényt figyelte. A kapcsoló nagyot kattant, amikor az őrmester vételre váltott. A hangszóróban halkan recsegett valami, Aztán csaknem kama- szos hang jelentkezett. — Itt Juhar. Itt Juhar. Vétel.

— Irány a parancsnokság. Teljes gázzal előre! Vétel!

Értettem. Értettem. Teljes gázzal a parancsnokságra.

K

rasko a hangszóróban még hallotta, ahogy a motor fordulatszáma egyre fokozódik. Az őrmester átkapcsolta a fülhallgatókra, a recsegés elült, csak a műszerek titokzatos zümmögése ellenőrizte az étert.

— Három-négy perc múlva itt is lesz. — állapította meg az elégedett Hronec. Arcáról azonban egy másik, ki nem mondott mondatot is le lehetett olvasni: Uraim, ezt nevezem gyorsaságnak. Mi?

A három tiszt hallgatagon lépett ki a kis helyiségből, egy kézmozdulattal elbúcsúztak az elfoglalt rádióstól és elhagyták a kis faépületet is.

— Lemegyünk a csónakok állomáshelyére mondta Hronec. Elsőnek indult el a part kibetonozott szegélyén. A kőlépcsők felé indult, lement rajtuk a vastag deszkákból összetákolt és három pontonon nyugvó kis dobogóra. A hosz- szantartó esőzések következtében a Duna vizszintje magasabb volt a szokásosnál és a kis állomást jó két méterrel feljebb emelte. A kis dobogó szélének nem volt karja, a csónakok kikötésére három vastag acélkaró szolgált.

Hronec csaknem hajszálra- pontosan eltalálta az időt. Alig múlt el a négy perc, amikor Krasko fülei már felfogták a motorzúgást. A déli kikötő felől közeledett. A fejét önkéntelenül is abba az irányba fordította. A távolban két vízsugarat pillantott meg, amint a csónak éles orra hasította a folyó vizét.

A csónak hirtelen egy hatásos kanyart írt le, közben a motor fordulatszáma lecsökkent és monoton duruzsolássa! a kis dobogó mellé siklott. Karcsú kék egyenruhás hadnagy szökkent ki belőle. Frissen Hronec elé állt és vigyázzba merevedett: „A hármas számú őrcsónak parancsnoka Sosník hadnagy jelentem, hogy a parancsot végrehajtottam, — szórta ki magából egy lélegzetre.

Hronec megköszönte és minden fölösleges időpocsékoiás nélkül kiadta az újabb parancsot:

— Hadnagy elvtárs, egy fontos feladat vár önre. Bemutatom Krasko kapitányt és a főhadnagy elvtársat a bűnügyi rendőrségtől.

— JelSavsky, — mutatkozott be a főhadnagy, amikor észrevette, hogy Hronec elfelejtette a nevét.

(Folytatjuk)

Szem'ól-szemben

Mensáros Lászlóval

Feszült csend ül a budapesti Madách Színház nézőterén. Minden szónak súlya van. Illyés Gyula „Kegyenc“ című drámáját játssza a rendkívül egybehangolt szereplőgárda. Valentinianust — Gábor Miklós alakítja, Maximust, a kegyencet — Mensáros László, Júliát, a feleségét — Tol- nay Klári.

Előadás után felkerestük a színház társalgójában a dráma címszereplőjét — Mensáros Lászlót Az alig 45 éves színművész, ki néhány perccel azelőtt az egész színház közönségét ellenállhatatlan egyéniségével, barvúros tudással nyűgözte le az öregedd Maximus szerepében — most itt áll előttünk fiatal valóságában. Ám az előadás drámai hatása annyira bennünk él még, hogy szinte lessük arcáról az elfojtott indulatokat, a vergődő apa, férj és a cézárért rajongó patrícius lelki vergődését. De arca már semmi indulatot nem mutat, nyugodt, tárgyilagos hangon beszél szerepeiről, terveiről.

Jelenleg három drámában lép fel a Madách Színházban és a Madách Kamara Színházban, a „Kegyenc“-ben, az „Éjjeli menedékhely“-ben és az „Ördög“-ben Állandó szereplője a TV-nek és a Rádió Színháznak. (König: „Ember becsvágy nélkül“. Molnár F. „Marsall“, stb.).

Filmszerepei közül az „Aranysárkány“ tanárát, „Szevasz Vera“ igazgatóját és a „Nyár a hegyen“ orvosát említjük. Ezzel a szereppel, mint már a sajtó is megírta *— Mensáros László elnyerte az acapulcói fesztiválnyertes filmek szemléjén a legjobb férfialakítás'díját.

Mensáros László főleg a drámai szerepek alakításában egyedülálló. Nagyszerű visszafogott lendülettel, minden külső sallangtól mentesen tud hatni, kevés szöveggel, elfojtott indulataival nagy drámai jeleneteket hoz létre.

Mire ezek a sorok megjelennek, Mensáros László már Shakespeare III. Richárd című drámájában Clarenc alakját személyesíti meg.

A Magyar Televízió számos tévéjátékot és filmet tervez ez évi programjában. Többek között Robert Thomas: „A második lövés“ című darabját, melynek Mensáros László lesz a főszerepléje.

önálló irodalmi estjei már a 200 felé közelednek. Tulajdonképpen ez a magas színvonalú előadóest vezetett minket ide a Madách Színházba, hogy megnyerjük Mensáros László színművészt egy kassai fellépésre, hogy személyesen is élvezhesse a magyar irodalomkedvelő közönség Mensáros László elóadómüvészetét, szépzengésű hangját és kifejezésmódjának tisztaságát.

Rádióban, televízióban, filmen gyakran hallhatjuk Mensáros Lászlót, de más, közvetlenebb a kapcsolat szemtöl- szemben a művész és a közönség között.

Abban a reményben váltunk el Mensáros Lászlótól, aki megígérte, ha módjában lesz szívesen hozza hozzánk a „magyar kultúra fáklyáját“ s ha annak akár egy kis szikrája felgyújtja az itteni szíveket — nem jön hiába.

Cs. I.