Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-02-13 / 7. szám
5 I I ja Lukics magányos, mogorva ember volt. ötvenöt éves korára öregnek számított már a szakmában Is és szinte kinézte az Idegeneket, akik a fiatalok között abban a munkás- szállásban aludtak, ahol ő lakott. Barátja volt ugyan, de az Is éppoly öreg és mogorva, mint ö. Társét Időnként megvendégelte. Asztalhoz öltek, előszedték a félliterest és beszélgetni kezdtek a ballonokról, hidakról és más. számukra lényeges dolgokról. IIja Luklcsof egyik éjjel elküldték betont hordani a rakóhld végére. Ez egy bonyolult alkotmány volt • töltés mellett, vasúti átjáróhld- hoz volt hasonlatos és magas, mint egy hétemeletes ház. A töltésről kopácsolás és vascsengés hallatszott. A hídon senki sem volt, csupán a nyakukat az égre nyújtogató daruk, köztük kényelmesen sétált a szél. Az öreg billenőpallós autó csörömpölve és nyikorogva haladt előre a daruk alatt, megállt, kiöntötte a betont a tartályba, ekkor a daru jelzett, csikorgó láncokon elcipelte terhét, majd üresen visz- szaállltotta a tartályt. A gyengén megvilágított hídon csak egy leány dolgozott, az ügyeletes. Hja Lukics- nak nem sikerült olyan ütemben kiöntenie -a betont, ahogyan a kislány a lapátjával kopogott. — Menj már, sofőr, az ördög vigyen el! Hej, darus, te is igyekezz! — kiáltotta a lány. Ilja Lukics dolgavégeztével vlsz- szafordult a betongyárba. A gyárból megint a hidra. Aztán a hídról a gyárba. Ilja Lukics jól tudta, ha a kislány kedve szerint teszi meg a fordulókat, végül néhány járattal többet írhat be. De a lány nem nagyon tetszett neki. Ahelyett, hogy békességben lett volna vele, minden fordulónál jobban összekaptak. Mit akar, miért jön-megy úgy, mint egy ördögfióka? A tizenötödik fordulónál Ilja Lukics kiszállt a vezetőfülkéből és sötét arccal ezt kérdezte: — Mit gondolsz, majd én fogom megtisztítani a kocsit? — De hiszen tiszta! — Szerinted. És a padló sarkaiban? A készüléket kezelő lány szeme haragosan villogott. Fölmászott az autóra és sokáig turkálta lapátjával a sarkokból a betont. A sofőr csak állt, cigarettázott és árgus szemekkel nézte a lányt. Még flatalocska volt, alig tizennyolc éves. Tetőtől talpig telefröcskölt, kissé rongyos kezes-lábast viselt, s hócsizmaszerü gumilábbelit. olyant, amilyenben a betonkeverők lába fő örökkön. Hátulról nézve valahogyan a medvére emlékeztetett. De elölről, a kendő alól telt, kerek arc bukkant elő, pirospozsgás, széles pofacson- tú arc, tömpe orral, duzzadt ajkakkal. a haja pedig szőke volt, majdnem fehér. Mintha a sok eső, napsütés. szél kifakltotta volna. Leugrott az autóról és lihegve, teli torokból kiáltott a sofőrre: — Mit bámulsz? Indulj már! Mehetsz! Ilja Lukics ráérősen körülnézett, csizmájával eltaposta a csikket, megvizsgálta a teherautó oldalait, megkopogtatta a vonóhorgot és csak ezután ült a volán mellé. A gát felől türelmetlen kiáltás csapódott ide: — Tonyka-a-a! Gyorsan beto- o-o-ont! Az öregnek két percébe telt. amíg beindult a motor, amely először pihegett egy keveset, majd megállt, végül mind vidámabban dolgozott.-0A pisze orrú Tonyka minden fordulónál idegesebb lett, és egyre hevesebben szidta a világot, hogy miért Is él benne Ilja Lukics. A kislány mind jobban elfáradt, az öreg mégis megkövetelte, hogy letisztogassa a pallót. A lány kelletlenül mászott fel és kotorta, kaparta a betont. Úgy tűnt neki. hogy minél Inkább odaragad a beton, s minél nehezebb elővakarni, az öreg annál e- légedettebb. Kibújik a kocsiból, dörmög egy sort, rágyújt, összekap a lánnyal — és az éjszaka jobban eltelik. Voltaképpen az öreg nem is a- karta. hogy a kislány ilyen gyakran fölmásszon az autóra. Hiábavaló munka, úgyis újra odatapad a beton. A váltás után alaposan le kell tisztogatni, és ez elég is. De ha már olyan fiatal, hát csak hadd dolgozzék. Inkább hallgatta a kiabálását: — Élősdi! Hát mi vagyok én neked?! Minden fordulónál vakarjam a betonodat? Kiabált, dolgozott, aztán útálat- tal eldobta a lapátot. — Ne. te vámpír, mehetsz! Tűn) el gyorsan! A huszadik fordulónál csópörög- ni kezdett az eső. A vezetőfülke tetején kemény dobverőként ugráltak a cseppek. Az eső függönyén át, a reflektorok fénynyalábjában meglátta Ilja Lukics a pisze orrú Tonykát. Egy tartály pereme alatt keresett védelmet magának az e- ső elől. De a szél szabadon száguldozott itt is és az arcába zúdította az esőt. A homlokáról már patakokban csörgött a víz. Ilja Lukics kiöntötte a betont, elment, s valami furcsa érzés kerítette hatalmába: neki a fülkében melege van, kényelmes, könyANATOLIJ KUZNYECOV: egy esős Éjszaka nyű dolga. De ott a hídon ilyenkor — brrr! — meg lehet dermedni! Az eső még jobban nekieredt. Amikor az öreg újra visszaérkezett. szemével Tonykát kereste. A tartály mellett kuporgott a lány. Valami oknál fogva nem vitték el a tartályt és a beton már majdnem megkötött, mikor esni kezdett az eső, s most felhígult. Az öreg kilépett a kormány mellől. — Nos, mi van? — Selejtet csináltak — felelte kedvetlenül Tonyka, meg sem mozdulva. — Finom munka, mondhatom. Most csak hozzák helyre a hibát! — Aha! No lám... csak igyekezz! kinevetnek az emberek — jelentette ki ünnepélyesen Ilja Lukics. mintha megjósolta volna a dolgok ilyetén fordulását; de nem érzett elégedettséget, „ilyen munkásokkal, a fenébe valamennyivel, harminc fordulót sem csinálsz meg. Aztán csak keress! Miattuk lesz kevés a rubel“ — gondolta magában dühösen. Köpött egyet és gorombán Tonykára kiáltott: — Na, mit ölelgeted azt a vasat? Tán a kedvesed, mi? Gyere a fülkébe! —0— T onyka a tenyerével letörölte arcáról a vizet és engedelmesen a kabinba ült. Az öreg fölhúzta az ablaküveget, rágyújtott, és amikor a mahorka kesernyés füstje a vezetőfülke minden zugát betöltötte már, gondolkozni kezdett. Az eső a tetőn pattogott, a rakodóhld másik oldaláról a hegesztőpisztolyok remegő hangját dobta a fülkébe a szél. a vasvázról milliónyi apró szikra ugrott a magasba, s tűnt el a sötétben. Negyed óra Így telt el. Aztán valaki a vasvázák közötti deszkáidról a lény felé kiáltott: — Gurmlnyiha-a-a! Tonyka! Hagyd már ott az autót, láss munkához! — Ml? Mi az? — morgott csodálkozva a; öreg. — Mit jelent, hogy mindig? Örökké csak nem lakhattak ott? Honnan jöttek oda? Lehet, hogy a penzai kormányzóságból? Nem hallottál .felőle, he!? — Ne-e-em. Nem kérdeztem. — Hát kérdezd. Hallod, Tonyka! Kérdezd meg! Az apádat, az anyádat is. Nekik tudniuk kell. — Nem. — Hogyhogy nem? — sértődött meg az öreg. — Mert nincs se anyám, sem apám. — Hejjej — húzt8 föl szemöldökét Iljics Lukics. — És hol vannak? — Apám a háborúban, anyám tavalyelőtt halt meg. — S most hogy vagy, egymagad? — Egyedül. — Én is magam vagyok. — Az ülés megint nyikordult egyet, de Tonyka már Ismét aludt. Lejjebb és lejjebb hullott a feje, néha ön- tudatlanul Is megpróbálta helyrebillenteni. — így ülj,' no — mormogott gyöngéden iija Lukics és a sarokba préselte magát. — És szundíts egyet. Várj csak. van egy kabátom is... Valahonnan előszedett egy mocskos. olajos zakót. Tonyka elaludt. Az öreg előhalászta zsebéből dohányzacskóját meg az öngyújtóját, de aztán a lányra nézett és nem gyújtott rá. —0M ind élesebben derengett elő a hajnal. Az égert megjelentek a2 első hálványrő- zsaszln csíkok. Elővlllantak a rakodóid esősúroita deszkái. Hja Lukics lopva a lányra nézett. A kislány feje lassan az ülés hátára bicsaklott, ő maga Ilja Lukics oldalához dőlt. A sofőr csak ült. nem mert megmoccanni, még nagyobbakat szusszanni vagy köhinteni sem; Felködlött előtte egy régi, elfelejtett kép: gyerekeit látta, lehetetlenül seszinü tüskehajukkal és szinte érezte a fűtőtesten szároDúdor István rajza — Menjetek át a másik oldalra —• szólt vissza zavartan a kislány. — Hová-á? — A hetedikre. Majd bejegy- zem nektek! — Fenét! A hetest már két ő- rakor befejezték. — Hát akkor én most mit csináljak? — Mit. mit! Hát ml tán álljunk? Hová tegyem a betont? Talán az árokba öntsem? — Megköt az autón:.. — Nem éppen. Az eső miatt nem tud megszilárdulni — zárta le a vitát az öreg. Az emberek nem kiabáltak többet, Tonyka felsóhajtott és kényelmesebben elhelyezkedett. Nem akarta, hogy az autó elmenjen, a kellemes kabint sehogy sem aka- ródzott elhagyni. Lassan lecsukódott a szeme. Hanem Ilja Lukics felélénkült. Határozatlanul nézett a lányra. — Hm... Hogy is hívnak téged? — Gurminova. — Gurminova? Hm... Különös... Én meg Gurminov vagyok! Tonyka fölnyltotta a szemét, ltja Lukicsra nézett, aztán újra elszunnyadt. — Furcsa — dörmögte az öreg. — Nem valami gyakori név, Elállt az eső. fölszakadozott a felhőzet, s úgy tűnt, mér rég ne- kiplrosodott a hajnál, de a felhőktől nem lehetett látni. A felhők közötti résekben hideg, szürke volt az ég. Köröskörül minden tárgy élesen kirajzolódott: a betonkeverő. melynek tetején apró tócsákban fodrozódott a víz, a nedves lapát. betontól tapadós nyelével és a szétterpesztett lábú kolosszus, a portáldaru. — Lehetséges, hogy mi... rokonok vagyunk? — kérdezte halkan Ilja Lukics, s megcsikordult a- latta az ülés. — Te honnan való vagy? — Nem hinném — válaszolta Tonyka. — Én bodajbói vagyok. — Hm. Én viszont penzai. Node az apád, a nagyapád, az ükapád honnan származik? Csak nem éltek mindig Bodajbóban? — De igen. Mindig ott. gatott pelenkák szagát is. Kényelmetlen helyzetében Ilja Lukics nem tudott kiegyenesedni, de kész volt akár száz évig is Így ülni moccanatlan, s hallgatni a mellette egyenletesen szuszogó lányt. Mintha az ő vére lenne... Az ő lánya. Sehogyan sem ment a fejébe, hogy miért bántotta mindig ezt a lányt, miért kellett szidnia? Fél óra telt el. De Ilja Lukics számára megállt az idő. Valahol elnyújtva, rikácsolva fölbúgott egy sziréna. Az ázott munkások nagy csörömpöléssel vágták szét a vas- rudakat. lent traktorok csikorogtak. — Tonyka-a! Sofő-őr! Beton ke- e-ell! — hallatszott. Ilja Lukics megrázkódott. Az eddig élettelennek tűnő daru hirtelen megcsördült és jelzett. Ilja Lukics szinte megder- medten a lány fölött, úgy nézett rá. mint zsugori a kincsére. — Mi van? Beton kell? — kérdezte álmosságtól rekedt hangon a lány, majd kiugrott a fülkéből. — Két adagot Is ledönthettek! — intett a magasból a mester, áthajolva a zsaluzáson. — Add a másodikat is, Tonyka! Tonyka Lukicsra szólt. — Sofőr, mehetsz, öntsd ki a betont! Siess! Ilja Lukics engedelmesen, mintha álmos lenne, az autóhoz ment, fölbillentette a padlót, de a beton nem folyt ki, hanem sűrű tésztaként lógott a tartály fölött. Tonyka csodálkozva sóhajtott. Akkor az öreg lapátot ragadott és fölmászott a kocsira. — Nem kell, nem kell, majd én... Sofőr... ej, hogy is hívják, bácsika? Ilja Lukics? Adja csak ide, majd én, Ilja Lukics bácsi! — Hagyjad csak, húgom — dör- mögött Ilja Lukics. — Te egész éjjel dolgoztál, én meg fázom. Szive hevesen vert, de kiegyenesedett. Mélyet lélegzett és szórta a betont, amíg üres nem lett a tartály. Arra gondolt, hogy Tonya talán semmit sem vett észre. De a darunál magára maradt lány hosszasan nézett az öregecske teherautó után. Ferencz Győző fordítása KEDVES OLVASÓINK! Mai számunkkal sorozatot indítunk, melynek három érdekessége is lesz: A költőt és írót KOPÖCS TIBOR portrérajzában mutatjuk be. A versek vagy prózai írások, az író legfrissebb Költői írói állapotát tükrözik majd. A közölt anyagról kikérjük egy-egy jelesebb kritikusunk, költőnk véleményét. E hármasság égisze alatt reméljük,hogy sorozatunk megnyeri olvasóink tetszését és közelebb viszi őket a bemutatott íróhoz és vershez. INTERFERENCIA Fekete hajú lány a tükör előtt a szeretőm ő szeret engem én nem tudom szeretem-e őt a tükörből jött s a reggelekből lerakta táskáját esernyőjét minden köznapi jelentését s beült hajának sötét lombjai alá azóta mindig egyedül vagyok mert eltévedtem a találkozásunkban NYITOTT KÉPEK Meztelen testünkről az utolsó ágyat is lehúzták s mi a város szája szélébe harapva hallgatunk egymás számára megbonthatatlan fogak BtCStCSÓK A búcsú csók mögött sötét van s magány Vadonatúj a jég a vízen a békák lába patyolattiszta a befagyott történelemben meredten úszik Huizinga Az ablakom elölt egy karéj Kirgizia lukacsaiba sárga lábbal fények telepednek s hajnalban hangtalanul visszarepülnek a Bunsen-égőkbe Jó kedvem van még nem köteleztem el magam a napnak ebből a képből még a reggel sem biztos Az ajkak mögé zárt éjszaka ínyében a fogak indulattalanok s a kemény zománc alatt csak magukról tudnak Kerítésük mögött a nyelv halott öregasszony Ilyenkor a száj lényege a torok A vörösen dülledő mandulák mögött a konkrét magány kukorékolni készül A modern művészet irtózik a közhelyektől. Az örök szituációkban is. ahol leginkább kisért a közhely veszélye, az újai. a specifikusan mait keresi. A kor nyelvét, amely elképzelhetetlen korszerű műveltség, korszerű világkép nélkül. Oj szögből vetít fényt az emberi kapcsolatokra, helyzetekre, s ez az olvasótól Is intenzív munkát kivan, mint minden szellemi tevékenység, a- mely a modern ember önismeretét, magára ébredését segíti. A modern vers leginkább csak jelzésekkel él, néhány képben egész gondolatsorokat átfog. Hatásában inkább csak sugall, ezért szinte törvényszerű, hogy az olvasó., ki-ki a saját élmenyanyaga szerint többféle jelentést Is beleérthet. Tözsért első kötetében az ész és a kifelé ható indulat költőjének ismertük. Ahogy később az indulatai megszikkadtak, racionalizmusával rögtön az ember belső világa felé fordult. Az új versek szomorú, nyers szépsége (INTERFERENCÍA). máshol groteszk .figyelmeztetése fogja meg az embert, (BÚCSOCSÓK) a búcsúzkodás pszichológiáját a szerelmi életben fontos szerephez jutó száj. a rágó- és nyelószervek viselkedésén, leírásán Illusztrálja. Persze, tömörít, jelez: elhagy minden magyarázatot, szembesítést, a hasonlatrendszernek csupán a második része, a hasonlító él. sőt önállósul, tehát a klasszikus poétika sok lényeges eszközét elhagyja). A NYITOTT KÉ- PEKben a tömörítés jellegzetes példájával találkozunk; az első két sor lehetséges értelme: olyan meztelenek vagyunk, mint az ágy. amelyről az utolsó huzatot is leszedték. A fogalmazásba az is belejátszhatott, hogy a magyar — szintén metaforikus tömörítéssel — így mondja: lehúzom az ágyat. Ez Így groteszkségében. különösségében ■ alóban vigasztalanságot sugalló kép. A vége már érthetőbb: a vers egészében egy városi réteg sajátos szociológiai helyzetét villantja fel. A második: a modern európai civilizáció, a háború utáni történelmi helyzet. (Ehhez tudnunk kell, ki volt Huizinga: holland szellemtórténész, a középkor és a humanizmus interpretátora). A harmadik egy természeti látvány szintén groteszk s egy érzésállapot megfogalmazása. Persze, hangsúlyoznunk kell, hogy a verseknek szó- és stllushangulati értéke is van: (belső képi és nyelvi egység, erotikum stb.), s ezek a verselemek csak együttesen adják a vers racionálisan csak részben tisztázható, mégis teljes költői igazságát. (K)
