Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-11-26 / 47. szám

5 új ifjúság

Hat

éves

a „FORRÁS" irodalmi színpad

Az irodalmi színpad megnevezés „csehszlovákiai magyar nyelven“ 1962-ig egészen idegen fogalomnak számított, mégpedig olyan értelemben, hogy ennek a fogalomnak hazai magyar viszonyok között egyáltalán nem volt reális fedezete. Hatvankettőt megelőzően éveken keresztül a legkülönbözőbb fórumokon emlegettük, latolgattuk szükségességét, míg végre Kulcsár Tibor a pozsonyi Duna utcai iskola diákjaival megteremtette első irodalmi színpadunkat. Röviddel ezután a' rimaszombatiak is jelentkeztek s a későbbiekben is egyre jobban szaporodott a számuk. Ma már egy tucat rangos irodalmi színpadról beszélhetünk, s a- mi ebben a leglényegesebb; irodalmi színpadközönségünk is van már — ámbár, jóval népesebb is lehetne.

A mozgalom kezdete megelőzte ugyan az első Jókai Napokat, de az első seregszemle műsorába az irodalmi színpadok produkciói mégsem kerültek be. A későbbiek során viszont a Jókai Napok fénypontját jelentette egy-egy hazai magyar irodalmi színpad új műsora, s az elmúlt évek gyakorlata arra enged következtetni, hogy az irodalmi színpadok egyre rangosabb helyet vívnak ki maguknak nemcsak a Jókai- és a Szenei Molnár Albert Napokon, hanem hovatovább a falusi kultúrházak színpadain is. Szó se róla V- nagyon sok még a tennivaló a közönség-nevelés, az ízlés-fejlesztés területén.

De szóljunk a Forrásról, a Duna utcai magyar Iskola irodalmi színpadáról — a legjobbak egyikéről.

Egy Ady-emlékműsorral kezdték. Röviddel azután, csehszlovákiai magyar költők verseiből mutattak be egy összeállítást a rádió koncerttermében. Az igazi első nagy produkciójuk az „Ember küzdj és bízva bízzál“ — cím alatt megrendezett Madách emlékest volt, a költő halálának százéves évfordulója alkalmából. Ezt a Déryné Színkörrel közösen adták elő; a Jókai Napokon is ezzel szerepeltek először és ezzel érdemelték ki a nagydíjat is. Utána egy Vörösmarty emlékműsor következett. Ekkor már bebizonyosodott, hogy a Forrás a klasszikus magyar irodalmi hagyományok tolmácsolására specializálta magát. A következő előadás ia ugyanezt bizonyította. Csokonai Mihály; özvegy Karnyóné és a két szelebur- diák című vígjátékát vitték színre. A bemutató ligetfalusi előadás ugyanolyan sikert a- ratptt, mint az utolsó, a huszonegyedik. A Jókai Napokon szintén szerepeltek ezzel, de nem az irodalmi színpadok kategóriájában, mert Csokonai vígjátéka nem irodalmi színpadi előadás. A szereplők nagyjából ugyanazok voltak, mint akik az irodalmi színpadot megteremtették. De ugyanebben az évben a Jókai Napok tíznapos műsorában az irodalmi színpadok seregszemléjén is bemutatkoztak, a „Csak tiszta forrásból!“ című színdarabbal, a tavalyinál is nagyobb sikerrel, nagyobb teljesítménnyel.

Az 1966/67-es tanévben... mert nem naptári, hanem iskolai években gondolkodnak, hiszen majd mindnyájan diákok, vezetőjük tanár — magyar népballadákból állítottak össze egy remek műsort, amelynek másik részét Juhász Ferenc; A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című műve alkotta. „Ember lenni mindég“. Ez volt á címe az Arany János születésének százötven éves évfordulóján előadott emlékműsornak. Az 1967/68-as tanévre lehetnek talán a legbüszkébbek, mert az ezen belül betanult előadásuk: a Debreceni lunátikus című Jókai vígjáték érte meg a legtöbb előadást. Ugyanebben az évadban a Szabadnak lenni című irodalmi összeállítás, a NOSZF 50. évfordulójára. Juhász Gyula verseiből válogatott Testamentum című műsoruk a legújabb. Eddig még csak az idei Szenei Molnár Albert Napokon mutatták be. A következő bemutatójuk, amelyre már ismét készen állnak — József Attila: Curriculum Vitae.

Ez csupán száraz felsorolás, de tükrözi mü- sorpolitikájukat s a műsorpolitika a gárda é- letképességét, komoly munkabírását. Majd minden előadásukat láttam, de őszintén bevallom, szívesen megnézném újra mindegyiket.

9 9

A múltkor egészen véletlenül betévedtem egy Pozsonytól távoleső, vidéki kultúrházba. Éjfél felé járt az idő, a Duna utcaiak ott játszották a „lunátikust.“ Az előadás utolsó négy-öt percét láttam és elhatároztam, hogy az első adódó alkalommal végigélvezem azt a légkört, amelybe ott rövid öt perc alatt belecsöppentem. A rákövetkező szombaton ez sikerült is,

Zuhogó esőben indult az autóbusz Várkony- ra, a dunaszerdahelyi járás egyik falujába. A buszban szereplők és kulisszák voltak. A szűk színpad, a félig üres nézőtér, a pici öltöző nem zavarta őket. Előadásuk olyan volt, mint bármelyik seregszemlén, mert akaratuk, munkabírásuk állandó.

Hazajövet Karosán, a szomszéd faluban lerakták a kellékeket, mert másnap ott készültek játszani. Az autóbusz éjfélre ért visz- sza a Duna utcai iskola elé. Bérleti költségeit éppen, hogy csak fedezte a várkonyi bevétel.

0 •

A Duna utcai iskola büszke lehet erre a lelkes, tehetséges gárdára. A régi diákok, akik már évekkel ezelőtt kimaradtak az iskolából, még mindig tagjai a Forrásnak. Nagyon sokan még majdnem olyan rendszerességgel látogatják iskolájukat, illetve a Forrás irodalmi színpad próbáit, — mint egykor, diákkorukban.

Az eltelt hat év alatt nagyon sokra, nagyon is csodálatraméltó munkára voltak képesek. Az elismerés kevés. Többet érdemelnek érte.

—kszl—

Az érsekújvári Járás több községében megrendezték a már hagyományossá vált „Ki mit tud?“ vetélkedőt. Legutóbb az elmúlt héten egy alig 2000 lakost számláló kis községben, Fürön rendezték meg a vetélkedőt. A fűri Zrínyi Miklós Ifjúsági Klub vezetősége meghívta a vetélkedőre a környező községek fiataljait. Mégpedig névszerint a csúzi, kürti, besenyői, köbölkút!, kisújfalusl, muzslai, nánai fiatalokat. A nánaiak és a muzslaiak egy autóbuszon indultak délután egy órakor. Útközben megálltunk Kisújfalun az Ördögcsárdában és körülbelül egy órát tartózkodtunk ott. Ez a rövid idő gyorsan elszaladt, és csak a vezetőnk Ruzsicska János hívó szavaira lettünk figyelmesek. Beültünk az autóbuszba és csak a fűri kultúrház előtt álltunk meg. Itt már vártak minket, de olyan sok volt a néző, hogy alig fértünk el az amúgy sem nagy kultúrházban. Az óra fél négyet mutatott, amikor kezdetét vette a hagyományos „Ki mit tud?“ vetélkedő. A hattagú zsűri is elfoglalta helyét az asztalnál.

A versenyzők öt kategóriában vetélkedtek egymással. Mégpedig táncdalénekesek, népdalénekesek, szavalók, társadalmi tánc és egyéb kategóriákban. A műsor közepes színvonalú

Válasz az „Erősen hanyatlik a kultúra Somorján”

című cikkre

mm

A fennt említett cikkre, amely az Új Ifjúságban 1968 XI. 12-én jelent meg, kötelességünknek tartjuk válaszolni, jobban mondva a helyzetet közelebbről megvilágítani.

A cikkíró a bekezdésben megemlíti a város mostani fejlődését, amely napról napra nagyobb méreteket ölt, mind a lakásépítés, mind a közvilágítás kiépítése terén. A továbbiakban a kulturális élet problémáira utal, amelyek alapvető kihatással vannak a fiatalok kulturális életére. A közzétett körülmény megfelel a valóságnak, vagyis ez idő szerint nélkülözzük a megfelelő kultúrotthont, ahol az ifjúság szabad idejében kulturális életet folytathatna. Ezzel a kérdéssel már többször is foglalkoztunk, sajnos, a mai napig nem tudtunk megoldást találni. Ennek a hiányosságnak az az oka. hogy a múltban a kulturális tényezők és maga a HNB sem foglalkozott ezzel a kérdéssel behatóan. Ennek a kérdésnek a megoldásában a legnagyobb akadályt az anyagiak okozták, valamint maga a tervek előkészítése.

Ami a kultúrotthon építési munkájának a megkezdését illeti, az igaz, hogy ez a Z akció keretében, már megindult, tehát társadalmi munkában kellett volna végrehajtani, de ennek az építkezésnek a megvalósítását az anyagiak hátráltatták, a Városi Nemzeti Bizottságnak erre az akcióra csupán

120 ezer koronája volt, ebből az összegből elsősorban a házakat kellett megvenni és aszanálni, amelyek értéke hivatalos becslés szerint 115 ezer koronát tett ki, a gyakorlatban tehát a további, azaz a tervezési munkálatokra és az anyagvásárlásra ötezer korona maradt. Ennek az akciónak a megkezdésénél a legnagyobb hiányosságot az a körülmény jelentette, hogy a beszerzett tervek nem voltak teljesen készek és így a jóváhagyáskor nem szavazták meg. Ennek az építkezésnek az egész elgondolása a tervezés szempontjából is hibás volt. A felsoroltakból látható, hogy a cikk írója nincs és nem is volt helyesen tájékoztatva az anyagi és pénzügyi eszközökről. Kötelességemnek tartom megjegyezni, hogy ezt a körülményt a különböző gyűléseken többször is felvetettük és megindokoltuk, hogy milyen okok miatt nem folytathattuk a kultúrház építési munkálatait. Az ennél az akciónál felhasznált anyagra vonatkozó tájékozottság érdekében azt is meg kell mondanunk, hogy a kavicsot brigádmunkával szállítottuk, a felhasznált deszkát a romépületekből vettük és 50 mázsa 250- es cementet használtunk fel. Ami a társadalmi munkát illeti. ez csupán minimális volt és megszervezésekor nagy akadályokba ütköztünk. Mivel - ahogy azt már említettem — az építkezés sem anyagi, sem tervi szempontból előkészítve nem volt, — határoztuk el, hogy nem folytatjuk az építkezést, elegyengettük a terepet azzal, hogy kivárjuk azt az időszakot, amíg megfelelő tervet és anyagi eszközöket szerzünk. Ehhez még azt jegyzem meg, hogy a városnak aprólékosan kidolgozott területi irányterve van, a- melyet szigorúan be kell tartani és ami ezt az építkezést illeti, szintén meg kell felelnie a város fejlődési feltételeinek. Az említett probléma továbbra is elsőrendű, állandóan foglalkozunk vele és az előzetes becslés szerint kedvező feltételek mellett a kultúrotthon építkezését legkorábban az 1970-es évben kezdhetjük meg. A nehézség abban mutatkozik, hogy erre a célra a nemzeti bizottságok a magasabb költségvetésből semmiféle anyagi segítséget nem kapnak. A problémát úgy akarjuk megoldani, hogy a város valamennyi üzemétől anyagi hozzájárulást kérünk erre az akcióra.

Befejezésképpen még azt szeretnénk megjegyezni, hogy válaszunkkal nem akarjuk a cikk Íróját támadni,csupán magyarázattal szolgálunk az egész kérdéshez, hogy lássa, milyen nehézségek merülnek fel ezzel az építkezéssel kapcsolatban.

Stubűa Alfonz

a HNB titkára

A szerkesztőség megjegyzése!

A HNB titkárjának nagyon köszönjük a gyors választ. Ügy gondoljuk nem rajta múlt, hogy sem bennünket, sem a kultúrát szomjazó somorjai fiatalokat nem tudott megnyugtatni. Mefljesyzésként annyit kívánunk csupán leveléhez hozzáfűzni, hogy ha az építkezés „sem anyagi, sem tervi szempontból előkészítve nem volt“, miért kellett mégis az 50 mázsa cementet stb. felhasználni...)

JÁRÁSI „KI MIT TUD“ FÜRÖN

volt. Ezt bizonyítja az is, hogy a versmondók és a népdalénekesek kategóriájában a zsűri nem ítélt első díjat. A vers kategóriában a második díjat Pa- thó Rozália muzslai versenyző nyerte meg. Rózsi a párkányi tizenkétéves középiskola II. C osztályos tanulója, tehetséges, amit az is bizonyít, hogy már többször nyert Járási versenyt. A harmadik díjat a kürti Juhász Erzsébet nyerte el.

A táncdalénekesek kategóriájában igen szoros volt a verseny. A legjobbnak bizonyult az egyébként is nagyon tehetséges kisújfalusi Mátyás Marika. Kitűnő hangja és érzéke van a zenéhez.

A népdalénekesek közül a legjobbak közé Horváth Nelli és Kovács Márta tartozott, mindkettő fűri kislány.

Az egyéb kategóriában Tóbi Tibor nánai versenyző zeneparódiája nyert díjat.

A „Ki mit tud?“ vetélkedő után átmentünk a kultúrház mellett lévő kocsmahelyíségbe, ahol megkezdődött a népszerű táncmulatság, és egyben itt bonyolították le a tánczenekarok vetélkedőjét. E kategóriában is eléggé alacsony volt a színvonal. Egyébként a „kiváló“ zenekar“ címet a fűri tánczenekar nyerte el. Elismerő oklevelet kapott a muzslai Ricsaj trió, a köbölkút! GRAPES, a kürti Vivestars zenekar és a nánai tánczenekar.

Ezzel a „Ki mit tud? 1968“ Fürön véget ért és megkezdődött a táncmulatság. A táncmulatság alatt felkerestem Esek Imrét, a Zrínyi. Miklós Ifjúsági klub elnökét, akitől megtudtam, hogy az ifjúsági klub március tizenötödikén alakult meg és Június 12-én vették fel a Zrínyi Miklós Ifjúsági Klub nevet. Jelenleg 80 tagot számlálnak, akik aktívan részt vesznek a különböző esztrád- mösorok és teaestek rendezésében.

A táncmulatságon mindenki Jól érezte magát, de sajnos csak éjfélig volt engedélyezve és így el kellett egymástól búcsúznunk.

A fűri „Ki mit tud?“ közepes színvonalú vetélkedő volt, de mégis eredményes. Ezért bátran merem ajánlani minden fiatalnak, hogy a falujukban rendezzenek ők is ilyen vetélkedőt, mert ezen mindenki bebizonyíthatja, hogy mit tud.

GÄL József

a muzslai Radnóti Miklós Ifjúsági Klub vezetőségi tagja

HOL KEZDŐDIK A

KONFORMIZMUS?

Talán ott, hogy másodikos fiam egy reggel kifelentl: O pedig nem hallandó zöld nadrágban az iskolába menni. Nem és nem, mert olyan színű nadrágot osztálytársai közül senki se visel. Neki szürke nadrág kell, mert az iskolában csaknem mindenki olyan színűben koptatja a padot.

Egyszóval: neki szabályos színű, szabású, és hosszúságú nadrág kell.

Hogy a konformizmus hol folytatódik? Azt hiszem, mindenütt. Csendes háztartást beszélgetéseknél, ahol a feleség így kezdi: „...már a Kovácsék is megvették a kocsit..."

A Kovácsék kocsijáról talán nem Is esik több szó, de a féri tudja, tudatosítja, hogy felesége számon tartja: nekik csak mopedjük van. £s esetleg számon tartja, hogy 6 egy élhetetlen alak.

Viszont a kincstári gondolkodásmóddal néha egészen meglepő körülmények között is találkozik az ember. Például álljon meg a kedves olvasó Pozsonyban a főtéren és vegye szemügyre a fiatal és tehetséges művész szobrát, amelynek csak két keze van. Azért írom, hogy „csak", mert a szobornak még néhány héttel ezelőtt ts négy keze volt. Akadt egy —> vagy több? — művészetkedvelő ember, akt a „felesleges" kezeket rövid úton eltávolította. Egyszerűen kicsavarta őket. Es ennek következményei lettek. A járókelők közül napjában többször ts összeverődnek néhányon és — mint egy fiók Hyde parkban — vitatkozó, ágáló csoportok keletkeznek és a kicsavart szoborkezek ürügyén — és nemcsak művészeti kérdésekről — mindenki megmondja véleményét.

íme, egy vita reprodukciója:

— A pofa bedillzett — nyolatkoitatta kt magvason álláspontját az egyik. — Ki látott már négykezü embert?

— És olyan hosszúnyakút — szólt a másik.

— Leonardo da Vinci megfordul a sírjában. Nálam a szobor a bronzszobornál kezdődik...

Már-már attól tartok, hogy felhergelődnek és ledöntik az egész szobrot. Ettől szerencsére eltekintenek, mert nálunk mégiscsak rend van. A sarkon ott áll a rendőr. Ha az se lenne elég, hát... tank is van az országban elég.

Különben Is, a szobor-„szakértők" nem lázadó típusúak. Lázadásuk esetleg csak addig terjed, hogy a különben ts sokmindenkitől támadott szobornak egy-két „fölösleges“ kezét — éjszaka, amikor senkt se látja — kitépik.

A műanyag szobor pedig csak állja tovább a sarat. Van olyan nap, amikor az emberek észre se veszik. Aztán megint vitatkozni kezdenek négyen-öten. Például így:

— Miért műanyagból készítette? Es miért kékre festette? Hiszen az ember — nem kékszínü...!

A fiatal képzőművész válaszol.

— ...de megkékülhet. Ha ledobják a bombát...

Az illető végtgmérl a főiskolást.

— Az se illik, hogy maga ilyen szőrmók ábrázattal járkál az utcán. Rendes emberek nem viselnek ilyen hosszú hajat. Es megborotválkoznak..'.

— Maga szerint kt a rendes ember?

— Hát nézze... tudomisén?! Aki embertársait nem bo- tránkoztatja meg. Se ilyen hajviselettel, mint maga, se ilyen... ilyen négykezű szobrokkal... Egyszóval: az ember ne legyen más mint a többi.

A férfi ezzel le is zárta a vitát. En pedig arra gondoltam: miért állítják fel ma annyian a „nem más mint a többi" típusú ember igényét? Vajon miért szeretnek az emberek ilyen szabályosan gondolkodni? Vajon nem éppen a khtes- tári gondolkodásmód a mi szellemi — és ennek folytán az anyagi — nyomorunk indító oka?

Itt, persze, távolról sem csak a képzőművészett alkotások megítéléséről van szó. En még csak nem is azt akar- rom eldönteni, hogy az a műanyagból készült, négykezü szobor műalkotás volt-e, vagy sem. Arra szeretnék csak feleletet kapni, hogy miért éppen a XX. században — és még a szocializmusban is — utasítják el Ilyen módon a politikai, képzőművészeti alkotásokat? Miért érvényesül a „nem értem, tehát nem lehet helyes" elv politikában, művészetben, közgazdaságban?.

„Kapásból" feleletet adni egy ilyen bonyolult kérdésre — lehetetlen. Ogy vélem azonban, hogy már az se jelentéktelen dolog, ha a kérdések fölött elgondolkozunk. Sajnos addig fajult a helyzet, hogy ma azt az embert tartják életrevalónak, aki mindig tudja, mennyit lehet és mennyit érdemes önállóan gondolkozni.

Lehet, hogy a kérdésekre a választ az elfajzott, elember- telenedett polittkai koncepciók elemzésénél találjuk majd meg. Talán a modern ipart társadalom tette ilyenné az embert. A sorozatgyártás részben megmagyarázza — de nem indokolja — hogy ruházatunk, használati tárgyaink miért uniformizálódtak. A szociológusok, lélekbúvárok, közgazdászok — és a politikusok, ha lesz hozzá bátorságuk, talán majd azt ts megállapítják egykor, hagy miért következett be a gondolkodásmódban is az uniformizáltság.

A középkori keresztény művészetnek volt egy időszakja, amikor a műértők alapelve ez volt: Amelyik figurának szakálla van, az Szent József, amelyiknek nincs, az Szűz Mária. Ami pedig ezen túl van — [ami tehát nyilvánvalóan sem az egyik, sem a másik) — az nem művészet. Ezt a nézetet — persze behelyettesítve, nemcsak a képzőművészetre vonatkoztatva — ma is sokan szívesen alkalmaznák. Csakhogy a középkor említett időszaka után a reneszánsz következett! A reneszánsz, amit hosszú, nagyon hosszú kísérletezések előztek meg.

Tóth Mihály