Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-11-19 / 46. szám

8 fii Hiúság

Sheila Ann Thorns, tíz évi gyermektelen házasság után. egy hormonkezelés eredményeképpen, éppen 30. születésnapján hatos-ikreket — négy kislányt és két kisfiút szült. Az egyik kislány már szülés közben meghalt.

Az öt Thorns-csecsemőről huszonnyolc orvos gondoskodik. Ha megélik első születésnapjukat, ugyanolyan kilátásaik lesznek az é- ietben maradásra.

Norman Thorns, 33 éves birminghami könyvelő, a hatos ikrek boldog édesapja.

Teljesülhet az asszonyok ezreinek vágya ?

HATOS IKREK SZÜLETTEK

lililllllllllllliilllllllillllilllillllllllllllllllllillllllllllllllllllllilillillllllllilllllllllllllllllllillliíLllllllillll

A CSODÄT MŰVELŐ HORMON KÖVETKEZMÉNYEKÉNT

• Nyolc évig reménytelenül vágyakozott gyermek után Sheila Ann Thorns, angol fiatalasszony • A hormonkezelés után hatos ikreket szült • Az egyik gyermek meghalt, de az 6 beteljesült anyai öröme az asszonyok millóiban keltette fel a reményt #

A civilizált világban minden hatodik férjes asszony hiába kíván gyermeket. És ezekre az asszonyokra most, a fogamzásgátló szerek virágkorában is gondoltak. A kutatások eredményeképpen megtalálták a reménykeltő kezelési módot — igaz ugyan, hogy ez bizonyos rizikóval jár. Birminghamben Sheila Ann-* Thorns vállalta ezt a rizikót, és egy hormonkezelés után hatos ikreknek — négy lány, két fiú — adott életet. Az egyik kislány még a szülés alatt meghalt. A többi öt gyermek é- letbenmara dúsáért a szülők és orvosok napokig reszkettek. A kilátások még bizonytalanok.

De vajon érdemes-e vállalni ezt a rizikót? Lehet-e vállalni emberi és orvosi szempontból a go- nadoirop hormonok következtében előforduló többes-iker szüléseket? Milyen esélyeket nyújt az ilyen kezelés a jövőben a gyermektelen asszonyoknak? Előbb a szó szoros értelmében ..reményteljes állapotba“ kerülnek. hogy aztán keserűen csalódjanak? Hiszen az ilyen többes-ikrek rendszerint elpusztulnak, nem életképesek.

Alapjában véve az ember, mint legfelsőbbrendü élőlény, a történelmi fejlődés folyamán ..unipar“- rá, egyszülő-vé vált. Ezért a többes szüléseket orvosilag ..ataviz- mus“-nak. az előző történelmi fejlődés-folyamathoz való visszatérésnek tartották. Előfordulását a következőképpen számították ki: minden 85 egyes szülésre egy ikerszülés jut. hármasikrek l:852-en esetben, (aza 85X85) születnek, és így tovább, míg egy ötös ikrek szülésének lehetősége 1:52 200 625.

Ezek a számok azonban csak addig voltak érvényesek, amíg Carl A. H. Gemzell svéd tudós, az upp- salai egyetem professzora, felfedezte a meddő asszonyok hormonadagolással való gyógyítását. A nagy probléma ugyanis — amint az hamarosan kitudódott — a gyógyszer adagolásában rejlik. A gyógymódot még jobban komplikálja hogy egyazon mennyiségű a- dagokra az asszonyok különféleképpen reagálnak. Míg egyesek — kívánságuk szerint egy gyermeket szülnek, másoknál egyszerre több pete érik be és t^rmékenyül meg.

Előfordultak ötös, hatos, hetes, sőt nyolcas-iker szülések. És sajnos. majdnem minden esetben az összes gyermek meghalt. Az uterus. az asszony anyaméhe nem *»,,fRlmas többes szülésekre. A szűk b *'en nem fejlődhet ki kellőképpen több gyermek légző- és ideg- rendszere. Mindezeket mérlegelve.

az orvosok rámutattak a többes szülésben rejlő nagy rizikóra.

így történt ez Sheila Ann Thorns esetében is, aki tíz évi gyermektelen házasság után dr. Arthur Crooke-hoz, a birminghami nőgyógyászati klinika főorvosához fordult tanácsért. Dr. Crooke már hosszabb idő óta kísérletezett go- nadotrop hormonokkal; Röviddel azután, hogy Sheila Ann Thorns terhes , lett, az orvosok megállapították, hogy többes-terhességről van szó. Ötös vagy hatos ikrek születésével számoltak. Ezért huszonkét héttel a császármetszéssel végzendő szülés előtt a fiatal asszonyt kórházi kezelésbe vették.

Magát az operációt Margaret Shotton sebész-orvosnő vezetése alatt egy huszonnyolc orvosból álló csoport végezte. Két-két orvos legfontosabb feladata az volt, hogy egy-egy gyermek lélegzését működésbe hozza.

Fáradozásuk öt esetben sikerült, de az egyik kislányt nem tudták élve világra segíteni. A többi öt gyermeket inkubátorokban helyezték el a legveszélyesebbnek tartott első héten. Táplálékuk részben anyatej. részben infúzió formájában adagolt szőlőcukor-oldat.

Az öt csecsemő mindegyike már egyötöd millió- tulajdonosa. Ennyit kapott az apa, Norman Thorns könyvelő, a történetükért. Anyagilag tehát meg lenne oldva a hatos ikrek problémája. Orvosi körökben azonban tovább folyik a vita.

Annyit már megállapítottak, hogy a kudarcok veszélyére való tekintettel. csökkenteni kell a hormonok adagolását. Amerikai tudósok egy új szeren dolgoznak, ami tulajdonképpen nem hormon-készítmény, csupán serkenti a meddő asszony elégtelen hormontermelését. Ez egy nagyon természetes folyamat — mondja dr. Robert W. Kistner, amerikai orvos. És a Thorns-hatos-ikrek mégis remény- sugárt nyújtanak a világ milliónyi gyermektelen asszonyának.

U. i. A cikk írásának idején még öt gyermek volt életben. A- mikor a cikket nyomdába adtuk, sajnos már csak három élt közülük.

++ __ ##

A REZBORUEK

KOTAL V.:

in.

HATALMÁBAN

A táborban már türelmetlenül vártak. Espinosa kapitány állapota annyira javult, hogy a parton fogadhatott bennünket. Hallgatva nézte foglyainkat, azután olyasmit közölt, hogy azzal nagyon meglepett, persze nem éppen kellemesen, vagyis hogy az egyik csónakunk eltűnt. Rögtön az a gyanúm támadt, hogy hátha a banditák társaságához tartozó, de a támadásunk alkalmával megszökött indián vitte el. Nehezen hihető ugyan, hogy egy ember csaknem járhatatlan utakon olyan gyorsan ide ért volna, de ismertem az indiánok gyorsaságát és kitartását. Amikor a kapitánynak elmondtam az élményeimet, rögtön agyon akarta lövetni a foglyainkat, és nagyon bosszankodott, hogy a kiásott arany felét átengedtem nekik. Csak haragos követelésemre hagyta őket életben, és rögtön távozniok kellett, miután elvette tőlük a kiásott arany másik felét is.

Mialatt a kapitány mohón szemlélgette a zsákmányolt aranyat, én megsajnáltam a foglyokat és egy nagy fazék banánt vittem nekik, mert aznap még semmit sem ettek, és nagyon éhesek voltak Azután útjukra bocsátottam. A távozó csónakból a hálálkodás szavai hangzottak felém, de egyben rettentő fenyegetések is a kapitány ellen. Mindannyian bosszúval fenyegetőztek, és ezért azt tanácsoltam, hogy a lehető legsürgősebben tűnjünk el erről a helyről. Másnap útra is keltünk, és leeveztünk egészen a Capa folyócska torkolatáig. Akkor még nem sejtettük, hogy itt töltjük az utolsó nyugodt éjszakánkat és csakhamar véget ér az expedíciónk.

A következő nap életem legborzalmasabb napja volt, ha ezer évig élnék, akkor sem felejteném el. Ugyanis, amitől féltem, bekövetkezett.

Az inka síroknál megszökött indián egész a táborunkig futott, ott ellopta a legkisebb csónakunkat, és azon csakhamar elérte törzsének táborhelyét. Főnökének, Nantának elmondta, hogy idegen, fehér emberek támadták meg őket, és úgylehet, meg is ölték a I kincskeresőket, akiket ő vezetett. Az indián- 1 főnök, aki a talált kincsek felét magának kö- I tötte ki, rögtön csónakba parancsolta harcolj sait, és elindult felfelé a folyón, hogy megke- | ressen bennünket. Útközben találkozott azok- I kai, akiket mi szabadon engedtünk. Elmondták neki, hogy a kapitányunk elvitte az egész aranyukat, sőt le is akarta lövetni őket, de az én kérésemre mégis meghagyta az életüket. A főnök bizony tajtékzott a dühtől.

Mi közben mit sem sejtve táboroztunk a Capa és a Perenne folyók összefolyásánál, és egész éjjel nyugodtan aludtunk. Reggel ismét beszálltunk csónakjainkba és folytattuk az utunkat.

Nemsokára kicsi indián csónakkal találkoztunk, amely gyorsan elsiklott mellettünk. Nem tartozott a ritkaságok közé, hogy indiánok csónakáztak a folyón, tehát nem is nagyon törődtünk vele Később megint találkoztunk egy indiánnal: nagy csodálkozásomra megismertem, hogy ugyanaz, aki megszökött tőlünk, és ellopta a csónakunkat. Most már biztos voltam benne, hogy veszély fenyeget. A kapitánnyal si közöltem a gyanúmat, és sürgettem, hogy tegyen meg minden lehetőt, az ellenséges támadás méltó fogadására. A kapitány rám bízott mindent. Amint alkalmas helyre értünk, rögtön kikötöttünk és a lehetőséghez képest elsáncoltuk magunkat. Embereinket bőségesen elláttam lőszerrel, még a betegek is töltött puskát kaptak. Eljött az éj, de csendes volt minden. Semmi gyanús neszt npm hallottunk. De én mégsem bírtam aludni. Kilopakodtam a sátorból, és puskával a kezemben lefeküdtem a folyó partján és őrködtem. Még nem sokat feküdtem, amikor a hold fényénél húsz Indián csónakot láttam a táborunk felé közeledni. Gyorsan felugrottam, és egyik embertől a másikhoz közeledve, felébresztettem valamennyit. Rövidesen összesereglettek, és néhány perc múlva készen álltak a védelemre. Az indiánu- sok meg akartak lepni bennünket, de ez nem sikerült. Amikor a csónakok közel értek a táborunkhoz, embereim parancsomra sortüzet adtak le rájuk, és mint az érett alma a fáról, úgy potyogtak az indiánok a vízbe. A többiek is meghőköltek, és a csónakok megálltak. Már azt reméltük, hogy győztünk, amikor a hátunk mögött borzalmas üvöltés támadt. Több mint száz indián, akik bizonyára távolabb szálltak partra, megkerülték táborunkat, és mint a vadállatok vetették magukat ránk.

6let-halál harc kezdődött, ember-ember ellen küzdött, úgyhogy a puskáink hasznavehetetlenné váltak és csak a revolvereinket használhattuk. Az 'Indiánok sokkal többen voltak, mert most már a csónakokból is partra szálltak. Talán fél óráig tartott a borzalmas küzdelem. Nyilván parancsot kaphattak, hogy minél kevesebbet öljenek meg közülünk, mert inkább élve akartak elfogni minket. Ez sikerült is, mert amikor véget ért a harc, mind- annnyiunkat ott láttam megkötözve, embereink közül csak kevesen sebesültek meg. Fatörzsekhez kötöztek és vad diadalüyöltés- ben törtek ki. Az volt az első gondjuk, hogy megkeressék az aranyat. Amikor nem találták. Espinosa kapitányhoz fordultak, aki szinI

tén ott volt köztünk az egyik fához kötözve, és vérzett a csípője. A kapitány kezdetben nem akart felvilágosítást adni, de az egyik indián néhányszor belerúgott, mire Espinosa

megmondta, hogy hová rejtette az aranyat.

Másnap délelőtt megérkezett Nanta, a főnök is. Szörnyen haragudott, hogy az éjjel harminc embere esett el. Sötét tekintettel nézte a foglyokat. Engem hosszabb ideig fi- qyelt, aztán fogta a kését, amelyet tőlem ka- oott és elvágta a köteleimet. Embereihez fordulva kijelentette, hogy olyan fehér férfit, aki megnyerte az ő, Nanta barátságát, nem szabad bántani. Teljesen kimerülve roskadtam a földre, és szorongó szívvel vártam, hogy most mi fog következni. Egyike azon férfiaknak, akiknek megmentettem az életét, brazíliai volt, hozzám jött, és spanyol nyelven megsúgta, hogy én leszek az egyedüli, akinek megkegyelmeznek.

— Valamennyi társadat — súgta — elevenen fogjuk felapritani!

Hiába törtem a fejem, hogy mi módon menthetném meg szerencsétlen társaimat, nem segíthettem. kevés reménnyel, de oda mentem Nantához, és kérve-kértem, hoqy kegyelmezzen meg az expedíció tagjainak. Rögtön láttam, hogy szavaimat nem hallgatja meg. Ezután azt kértem, hogy legalább Espinosá- nak kegyelmezzen meg, de ő csak a fejét rázta. Figyelmeztettem, hogy Espinosa a kormány képviselője, és ha megölik, a kormány meg fogja torolni a törzsön halálát. De a főnök némán odamutatott harminc megölt harcosára akik nem messze tőlünk, egy halmon feküdtek Ezután már rám se hederített, ielt adott embereinek. 9 temetési szertartások megkezdésére; ezeknek a szertartásoknak a fő része a foglyok kivégzése volt. Fülsiketítő orditozás közben előkészítették a nyilakat és legelőször a kapitányra kezdtek lőni. Úgy látszott. hogy csak meg akarják sebeslteni az áldozatukat, mert óvakodtak őt halálosan eltalálni, nehogy idő előtt véget érjen a szenvedése. Az első lövéseket még bátran eltűrte, de azután keservesen jajgatott. Ha akkor fegyverem lett volna, két-három indiánt át- küldtem volna a másvilágra, és nem törődtem volna vele, hogy az egésznek mi lesz a következménye. De semmit se tehettem. Ha legalább egy lövéssel megválthattam volna a szerencsétlent a szenvedéseitől! Rettenetes volt ezt a gyötrődést végignézni, de amikor távozni próbáltam a szörnyű jelenet színhelyéről. észrevettem, hogy néhány rézbőrű, akik az őrizetemmel voltaic megbízva, elállták az u- tamat és sötét pillantásokat vetettek reám. Nanta barátsága nem terjedt ki annyira, hogy megkímélt volna attól, hogy társaim kínzását végignézzem. A kapitány iaiqatása mindjobban gyengült, míg védte lehajtotta a fejét, és mozdulatlanul függött a köteleiben. Most az Indiánok kis szünetet tartottak és megkezdték elhúnyt társaik temetését. Rémes halotti énekeket énekeltek, és időnként oly ijesztő kiáltásokkal szakították félbe, hogy a hajam is égnek állt. A szertartás sokáig tartott, befejezésül pedig kivégezték a többi fog- lvot is. Egyedül én maradtam életben. Az indiánok föjdszínűre festették magukat, s bizony rémesen hatottak. Mikor Espinosa kapitányt leoldották a fatörzsről, és a földre fektették, elszörnyedtem. Teljesen elborította a vér, teste tele volt lőtt sebbel. Ahogy lefektették, észrevették, hogy még él. Ismét fához kötözték és lassan halálra kínozták.

Képtelen vagyok kifejezni, hogy mennyire szenvedtem. Minden nyilat, amely a szerencsétlennek testébe fúródott, a saját testemben is éreztem. Minden nyíl, amelyet a másodízben megkínzott kapitányra lőttek, csak felélesztette a már ájuláshoz hasonló bágyadt- ságából és eszméletlenségéből. Megint jajgatni kezdett. Csak mikor már több mint ötven seb borította a testét, és a nyöszörgése is megszűnt, akkor adott Nanta parancsot az embereinek, hogy hagyják abba az embertelen kínzást. Most maga lépett az áldozathoz és ugyanazzal a késsel, amelyet nemrégen én ajándékoztam neki, levágta a kapitány orrát, füleit és ujjait. Borzadva hűnytam le a szemem. Mire ismét felnyitottam, a rézbő- rüek már a fejét is levágták.

A többi társam már mind meghalt, őket nem kínozták meg annyira, mint a kapitányt, de az ő fejüket is levágták, és a patakzó vérbe az indiánusok bemártották fegyvereiket. Véqre befejezték a „szertartást", és hazafelé indultak. Valamennnyi fegyverünket, táborunk berendezését, és összes élelmiszerkészletünket a csónakjaikba rakták. Nekem meghagyták a legkisebb csónakot, némi élelmiszert és egv revolvert néhány tölténnyel.

Mielőtt a főnök csónakba szállt, így szólt hozzám:

— Te jó voltál irántunk, ezt mi nem felejtettük el. Neked adom társaid testét, eltemetheted őket.

Ezután elmentek és engem magamra hagytak. A tizenöt tagú expedícióból egyedül én maradtam életben.

Mielőtt a borzalmak színhelyéről eltávoztam volna, teljesítettem szomorú kötelességemet, elégettem társaim holttestét. Sírt nem áshattam, mert nem voltak szerszámaim, és erővel nem győztem volna.

Azután ismét felfelé eveztem a folyón. Leírhatatlan nehézségek árán jutottam Mayo- bambába, és ott jelentettem a katonai parancsnokságnak. hogy mi történt az expedícióval. A vizsgálat befejezése után pénzbeli segélyt kaptam, amely lehetővé tette, hogy Payta kikötőbe utazzam, ahol hajóra szálltam, hogy visszatérek Ecuadorba.

(szj.)