Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-11-19 / 46. szám
5 Szakonyi Károly elbeszélése: MILYEN NAP VAN MA? Kopőcs Tibor illusztrációja • • O t órakor már felriadt — minden hajnalon felriad, nem ébred; megrémíti, hogy elmúlt az éjszaka. Álma figyelmezteti; Ilyenkor zavaros képek gyötrik, az álmok rohama éri (állítólag másodpercek tizedrészel alatt) — majd valami rettenetes kép: gyilkosság, nyúzott kutya (igen, ez is kísérti) — aztán felriad. Csend. Vagyis távoli zajok, de ez még a csend. Az esti cigarettafüst kesernyés szaga a szobában — persze itt a hamutartó az ágy mellett a szőnyegen. Az ablak még sötét, tél van. Nem kell megnézni az órát, érzi, hogy öt óra. A kályha kihűlt, noha még őriznek némi meleget a szobafalak; de az ágynemű külső fele hűvös. (Vagy nyirkos? Lehet, hogy nyirkos a lakás, átfázik a ház a hideg éjszakában.) Még két perc... még egy perc... Ki kell mászni az ágyból. Visszatartja a tehetetlenség. Nem a lustaság. Ha napja kedvezőnek mutatkozik (oly ritkán!) akkor felpattan, ledobja magáról a dunnát, és fütyö- részve készülődik. De ma — mint legtöbbször — hiába tesz gyors számvetést, semmi jó nem Ígérkezik. A felesége még alszik - mozdulatlan gyűrődés, eggyékeve- redve az ágyneművel. Majd mindjárt felébred ő is. Illetve: felriad. — Jaj. elkéstem! — az az első szava; mert perceket lopott el a napból, s e percek behozhatatlanok. Készíteni kell a gyereket az iskolába, reggelit csinálni, készülődni — rohanni. Rohanni. Negyven perc múlva következik ez a rohanás, hat előtt tíz perccel. A széken a ruhái. Cigarettát kotor elő a kabátzsebéből, kénytelen rágyújtani, hogy megmozduljon a szervezete. A nyelve béna, az ujjai bénák. Meg kell igazítani a haját, nagy csomókba gabalyodott, fáj a hajtöve, ahogy helyretépázza a tincseket. Ájult álomban aiudta át az éjt. G yermekük megjelenik a szobaajtóban. Kócos, pizsamája félrecsúszott a derekán. Mezítláb áll, ásít. De a hangja friss, ő bárhogy erőlködik, nem emlékszik rá, vajon gyerekkorában friss volt-e a hangja ébredés után. Nem emlékszik. — Nem késem el? — kérdi a kislány. — Rengeteg Időd van. — Nézd meg. Igazán ismerhetnéd már az órát. Tanultátok, nem? A gyermek nem válaszol, közelebb megy a vekkerhez, nézi. Sokáig nézi. — Negyed hat — mondja. A gyermekhez kedvesebben kellene szólni. Ez a pedagógia. Hogyan tanulja meg a finomságokat, ha az apja így rámordul? A nevelés; példaadás, semmi más. Ezt egy költő mondta egyszer, akit ismert. Bizonyára igaza van. — Ne bántsd anyádat! Az asszony dünnyögve fordul a másik oldalára. Azt hiszi szegény, hogy még alhat. — De a cipőm — mondja a kislány. — Felvehetem hócsizma nélkül? — Majd mindjárt fenn lesz, megmondja... ( Néha van ereje viccelni is: — Ébresztő! Reggeli tornára sorakozó!... Tesznek is egy-két tornamozdulatot, s nevetnek. De ez ritkán adódik.) A felesége felriad. Hát persze. Talán azt sem tudja, hogy reggel van-e, vagy este? Jön- nek-mennek a lakásban. Hang nélkül. Nekiütődnek egymásnak. Kikerülik egymást. Várnak a fürdőszobára, a vécére. Dörömbölnek. Ég a gáz; kávészag. Kint lassan dereng az ég. Lámpák fénye keveredik a hajnali szürkülettel. Szél fú, látni, az utcán papírszemetet kerget a szél. Hideg van. — Vegyél fel meleg harisnyát! - — Jó, jó... A kislány hozza az ellenőrzökönyvét. — Most kell megmutatnod? Majd anyád aláírja. — Majd apád. Neki van tolla. Ilyenkor eszembe jut, hogyan volt régen. Amikor még gyerek volt. Az apja körülményesen, szertartásosan tudta elintézni az ilyesmit. Kérdezte, faggatta, törődött vele. Az ő apja szemüveget tett fel ilyen esetben s alaposan végigböngészte az ellenőrzüköny- vet. ő is elhatározza minden nap, hogy többet fog törődni a gyermekkel. Majd holnap. Majd délután Majd holnap. Majd karácsony után. Majd jövőre. — Pfü! Forró ez a kávé! — Akkor ne idd meg. Jobb, ha nem szólnak. Majd bentről telefonálnak egymásnak délelőtt. Tíz óra felé már kicsit magához tér az ember. — Már mégy? — Ha elmegy az orrom előtt a busz, kirúgnak... — Hiszen már én is... Mindegy. Az asszony felvette a kabátját, megcsókolta a gyermeket, neki is nyújtja az arcát. — Vigyázz magadra, szívem. — Te is... Becsapta az ajtót. A lépcsőházban hallani a cipőkopogást. Másutt is csapódnak az ajtók. — Siettek haza? — kérdi a kislány. — Hát persze, persze... Mi is lesz ma? Mi is van ma? Valaki jön, vagy valahová el kell menni? Vagy semmi? Az ördög vigye el, talán ma szerda van, nem? Szerda, vagy csütörtök? — Milyen nap van ma? — Péntek — mondja a gyermek. Melege van. Annyira kapkod ilyenkor, hogy kiveri a víz. Az utcán aztán megcsapja a hideg és kész a nátha. Zsebkendő, tízórai az aktatáskában... Ja, a pénz. Egy húszas. — Hát légy jő és vigyázz magadra. A kislány ott áll a fürdőszoba ajtóban, kis fogkeféjével, a szája odolos. Odamegy az apjához, tartja az arcát. — Siettek haza? — Persze, persze. Zárd be jól az ajtót. Talán az asszony még ott van a buszmegállónál? Nem, nincs ott. Néhányan dideregnek. A busz zsúfolt, lökdösni kell egymást. A kalauz kiabál. Egyszer szólni kellene, .» szépen, udvariasan, hogy megszégyenüljön. Milyen jogon kiabál idegenekkel? Háború van, vagy mi a fene, hogy így mer kiabálni?! Ámbár lehet, hogy fáradt, vagy ideges. Vagy nem szeret kalauz lenni. . Mindenki valami más szeretne lenni. G nem? ö is. Előbb kellett volna meggondolni. Halogattuk a döntést, aztán már nem lehetett választani. Az ember azt gondolja, csak legyen valami foglalkozásom, fizetést kapok érte, aztán majd élek. Igen, ez a legviccesebb, amikor az ember azt mondja: — aztán majd élek! De hiszen szeretem a gépeket — gondolja. Ott áll a gépe mellett. — Hiszen szeretem a fát! — Fogja a megmunkálásra váró darabot. A legelsőt ezen a napon. Megnyomja a kis piros indítógombot, felharsoa a masina, a tölgyfát ráhelyezi, pattog a szilánk, a forgács kunkorodik, alakul a forma Egy faházban kellene élni. az erdőben. Nyavalyás mozik és könyvek! Olyan hangulatosan tudják ábrázolni az életet, az ember kedvet kap, berendezkedne egy faházban Vagy a folyóparton Evezne egy csónakban. Geológus lenne a hegyekben. Meg ilyesmi. Az ember hagyja magát becsapni, aztán már nem ízlik az igazi élete. Még egy presszót is úgy tudnak bemutatni, hogy az más, mint a valódi Megpróbálta már: mozi után beült az egyik eszpresszóba. Kiábrándító volt. Ámbár moziban látott már műhelyt is, gyárat is. A filmeken látott munkásokat is. Megpróbálta megjátszani a filmmunkást Sehogy sem tudta. Olyan érdekes életekről olvashat az ember. Meg a filmeken is minden más. Hogy van ez? William Saroyan: A ZONGORA — Ahányszor zongorát látok, mindig borzongani kezdek — mondotta Ben. — Ogy? Miért? — kérdezte Emma. — Nem tudnám megmondani, hogy miért — felelte Ben. — Nines kifogásod az ellen hogy bemenjünk az üzletbe és azt a kis zongorát — ott a sarokban — kipróbáljuk? — Tudsz zongorázni? — Ha azt, amit én teszek, zongorázásnak lehet nevezni — szólt Ben —, akkor igen. Különben majd magad Is megállapíthatod... Beléptek az üzletbe, odamentek a sarokban álló kis zongorához. Emma azon kapta rajta Bent, hogy mosolyog. Ö pedig ámuldozva faggatta önmagát, hogy vajon valaha meg fogja-e ismerni Bent? Gyakran — hosszabb ideig — azt hiszi, azt reméli, h.ogy ismeri, aztán egyszerre rájön arra, hogy tévedett. Nem ő az. Ben már ott állt, a sarokban és rápillantott a zongorára. Emma azt kepzelte. hogy Ben valahol egy jó zongoristát hallott játszani, és megszerette az effajta muzsikát. Azóta, ha zongora körvonalait vagy billentyűit megpillantja, valószínűleg erre a zenére emlékszik vissza és úgy tűnik neki, mintha ehhez valami köze volna. — Valóban tudsz zongorázni? — kérdezte újból. Ben körülnézett. Az eladók másokkal voltak elfoglalva. — Nem tudok — ismételte Ben. Kezei mégis úgy közeledtek a fehér és fekete billentyűkhöz, mint hivatásos zongoristáé. Emma most döbbent rá, hogy még Ben sem ismeri önmagát; talán olyan valakinek kellett Volna lennie, aki tud zongorázni. Ben most lassan leütött néhány billentyűt Senki sem jött oda, nem kísérelte meg, hogy eladjon nekik valamit és ő még mindig állva, úgy tett — ahogy az előbb mondotta —, mintha zongorázna. Emmának mégis úgy tűnt, hogy az a néhány akkord, amit leütött, csodálatosan zeng. Ben csak fél percig játszott. Aztán Emmára nézett és ő Is megállapította, ■hogy jói hangzott amit lejátszott. — Véleményem szerint csodálatos volt — rebegte Emma. — Nem a játékomra gondolok, hanem a zongorára. Kellemes hangja van, pedig csak pianinó. Egy középkorú eladó lépett most hozzájuk és jónapot kivánt, — Hello — üdvözölte Ben. majd hozzátette —, valóban finom darab. — Közkedvelt hangszer — hangsúlyozta az eladó. — Főleg blokklakások részére alkalmas. Nagyon sokat adunk el ebből a fajtából. — Mennyi az ára? — kérdezte Ben. — Kétszáznegyvenkilenc és fél dollár — tájékoztatta az eladó. — De természetesen részletfizetésre is megkaphatja. — Hol gyártják ezeket a zongorákat? — kérdezte Ben. — Nem tudom pontosan. Azt hiszem Philadelphiában. De meg- érdeklodhetem, ha óhajtja... — Ne fáradjon! Ön zongorázik? — Nem játszom semmiféle hangszeren — felelte, szinte sajnálkozva, az eladó. Ogy tűnt neki, hogy Ben még játszani akarna a zongorán. — Tessék csak — mondotta. — Próbálgassa még! — Én sem zongorázom — mondotta Ben — De az imént hallottam önt játszani — ellenkezett az eladó . — Ezt nem hívják játéknak. Én nem ismerem a hangjegyeket. — Pedig nagyon jól hangzott. — Nekem is úgy tűnt — mondotta Emma. — Mennyit kell előlegként lefizetni? — Ö — válaszolta szolgálatkészen az eladó —, csupán ötven, esetleg negyven dollárt. Szeretném, ha még hallgathatnám a játékát — szólt Benhez. — Ha megfelelőbb volna ez a helyiség, órákig is elülnék a zongora mellett. — Játsszon még valamit — kérlelte az eladó. — Senki sem fog megütközni rajta. Az eladó visszatette a zongorához a kis széket. Ben leült, és hozzákezdett ahhoz, amit zongorázásnak nevezett. Tizenöt-húsz másodpercig céltalanul ütögette a billentyűket, majd a hangokat valamilyen dallammá kerekítette és annál két percig is elidőzött. A zene lassúvá és szomorúvá vált. Bennek mindinkább megtetszett a zongora. Mialatt a dallamok megnőttek ujjai alatt, a zongoráról beszélt az eladóval. Azután abbahagyta a játékot, és felállott. — Köszönöm — mondotta —, jó volna, ha meg tudnám venni a zongorát. — Szóra sem érdemes — nyugtatta meg az eladó. Ben és Emma kiléptek az üzletből. — Eddig nem is sejtettem... — mondotta az utcán Emma. — Mit? Miről beszélsz? — kérdezte Ben. — Hogy Ilyen vagy — mondotta Emma. Bementek egy kis falatozóba. Leültek az asztalhoz, kávét és szendvicset rendeltek. — Hol tanultál zongorázni? — kérdezte Emma. — Sohasem tanultam, de ahol zongorát találok, kipróbálom. Ezt már gyermekkoromban megszoktam. Főleg esténként gondolok arra, mi volna, ha zongorám lenne. Az ilyen gondolatokat -a pénztelenség okozza. Emmára nézett és mosolygott. Ogy tett, mint amikor az üzletben, még mindig állva, gyöngéden a zongora billentyűire mosolygott. Emmának hlzelgett ez a pillantás. — Ha az embernek nincsen pénze — mondotta Ben —, sok olyasmit nem tesz meg, amit tulajdonképpen jogosan várhatna az élettől. — Igen. Ez így van — helyeselte Emma. Egyfelől talán Jó is, mert ez sok minndentől megóvja az embert, de végül mégsem olyan jó. Valójában borzalmas...---------------új ifjúság Bii'ak Anna rajza
