Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-11-12 / 45. szám
JÁN DRDA: / új ifjúság 5 A M É H t E * * » jz . Gyurák Éva illusztrációja A nyár illatos teljessége áradt a bokrok mézdús virágaiból, melyek három oldalról szegélyezték a tanító kertjét. A tarkabarka méhes a házacska előtt állt, veröfényes helyen. A méhkasokból szüntelenül, hosszú oszlopban özönlöttek ki a méhek, s legyőzőformára oszolva repültek szét mind a három irányba, a hímporral telt virágokhoz és büszkén cipelve sárgaporos hasacskájukat, szakadatlan körrepülésben vissza-visszatértek idilli csillagokkal, szivekkel s juharlevelekkel díszített otthonukba. / Havlik igazgató, szürke fején széles szalmakalappal, a virágzó bokrok közt állt, a méhek legsűrűbb rajzásában s gyenge öreg szemét a naptól elöntött hrusovici mezőkre szegezte. Biztos volt benne, hogy az az izgalom, mozgolódás, mely a búzaföldekről áradt, nem az aratás sürgés-forgása. Lovak, melyek üres létraszekerekkel a falu felé száguldanak, marok- szedó lányok, akik a délelőtti órákban viskóikba szaladnak, ez bizony nem a falusi élet békés üteme, amit az itteni emberekkel való negyvenesztendei együttélés alatt megszokott. Ez a nyugtalanság, lótás-futás nem érte váratlanul. Az a három ember, aki tájékozva volt a helyzetről, már tegnap tudta. hogy ezen a vidéken különös szürke autók kószálnak és érthetetlenül sokáig álldogálnak a keresztutaknál, miközben sofőrjük, javítást színlelve, csak úgy találomra babrálja a motort. — Alighanem befűtenek nekünk... minket keresnek... mondta az igazgató három vendége. Éjjel valamennyi poggyászukat kihurcolták a tremosnici erdőbe. Valamennyit, kivéve egyetlen kicsiny, sárga bőröndöt. — Oda kell vinnem az egész anyagot. Ki tudja, lesz-e rá idő. És az erdőben nem tudom megcsinálni, az akkumulátorok végleg kikészültek. Ketten tegnap éjjel elszeleltek. Csak a távírász maradt itt. A lehallgatás átkozottul rossz volt. „Ismételd, ismételd, nem értem“ — kopogtatta a másik oldal. Vörösen az erőlködéstől, elgémberedett ujjakkal ült a méhesben, a kulcs mellett. A hurok közepén, amely egyre szorosabbra húzódott körülötte. Másképp nem ment. Az igazgató magas, verejtékes homloka hirtelen ráncba verődött. A gyertyánligetek körül, a még lekaszálatlan árpában a lóheretábla sötétzöldjében hajtők lánca húzódott. Katona katona mellett, még alig láthatóan, de máris fenyegetőn. A mezőről hazaszaladó lányok kiáltozása egyre érthetőbb lett: — Németek... Jézusmárja..! Németek vonulnak a faluba! Legfőbb ideje volt cselekedni. Az igazgató tíz gyors lépéssel a méheshez futott, kinyitotta az ajtót s félhangon mondta: — Baj van. Meneküljön a szérűskerten át Horka felé! A távírász kiszaladt a méhesből: — Rakjon el gyorsan mindent, én majd átcsúszok valahogy. — Elmosolyodott, minden nyugtalanság nélkül a gyöngybo- gyóbokrok közé szaladt, mitsem törődve a méhekkel s köny- nyedén, fiatalos lendülettel átvetette magát a sövényen. Havlik igazgató bement a méhesbe. A kisasztalon ott állt az egyszerű kis sárga bőrönd, benne a leadó. A kulcs csavarral volt odaerősítve az asztal lapjához. Mindent összeszedett, összerakta a berendezést, rácsapta a fedelét. Aztán felnyitotta az egyik kas hátsó lapját — szorongása ellenére sem tudott elnyomni egy mosolyt, amit a jó rejtekhely feletti elégedettség csalt az ajkára — a bőröndöt betolta a rejtőkbe, végül figyelmesen körülnézett, vajon nem feledkezett-e meg valamiről. A szérűskert felól három lövés csattant. Havlik igazgató, minden erejét összeszedve, befejezte munkáját. A kas hátlapját visszatette, a villanykörte foglalatából kicsavarta a toldalékot, összetekerte az antenna vezetékdrótját, s egy gerenda mögötti rejtékhelyre dugta, olyan ügyesen, hogy nem szakította szét a pókhálót, mely a sarkot bevonta. Már jóval előbb átgondolt minden mozdulatot, melyet kénytelen lesz megtenni, ho esetleg... Ennek a korábbi meggondolásnak köszönhette, hogy mindent pontosan elintézett és semmi áruló nyomot nem hagyott hátra. De úgy érezte, ereje fogytán van. Azelőtt, éjszakai virrasztásai alatt, mikor szorongás nélkül latolgatta, mi minden történhet, azt hitte, szemtől szemben az ellenséggel olyan nyugodt lesz majd, mint ahogy illik. Amikor az a három ember a padláson aludt, őrszem nélkül, csak abban bízva, hogy ez az eldugott kis falu távol esik minden fontos úttól, az öreg virrasztóit felettük, özvegyi magányában Palacky Történelmét lapozgatva kis könyvtárában, a sokat tapasztalt ember bölcs nyugalmával számot vetett életével. Tudta, mit kockáztat, mikor azt a hármat a házába fogadta. Ha az ellenség most véletlenül jött a faluba, csak úgy vaktában, akkor semmit sem talál. De ha meglepetésszerűen biztosra jöttek, akkor vendégei visszavonulását fedeznie kell. Mindvégig. Elővette a sejtekből serétes puskáját, melyet a rendeletek ellenére sem szolgáltatott be és a homályos ablakoknál próbálgatta, vajon ellát-e öreg szemével a célpontig. De most.. hogy megváltozott egyszerre minden a három gyors lövés után. amelyeknek csak egyetlen, rettenetes célpontja lehetett Bezárta maga után a méhes ajtaját s szeme remegő kezére tévedt. Mikor a bokroknál arra a helyre ért, ahol a menekülő átvetette magát, öregkora minden súlya egyszerre a vállára szakadt. Széthajtotta az ágakat s próbálta elhitetni magával, hogy az a három lövés csak vaklárma volt, s hogy csak belül, feldúlt, izgalomtól kalimpáló szivében dördült el a rémület sortüze. melyet fülével hallott. Félúton a kert és a fiatal fenyveserdő közt, az igazgatónak oly jól ismert gyepen, azon a helyen, amelyet a tavasz sárga aranyvirágokka! fűit be, arccal a fübefordulva feküdt az, aki menekülni akart. Mert a koponyavadászok ezen az oldalon már régen elkészítették töréseiket, hogy elvágják a menekülés egyetlen útját Az öreg behúnyta szemét. Egy életen át hozzászokott a falusi háláihoz mely enyhülést hozó barát, sebet nem ütve közelit. Most először pillantotta meg a halál bőszült és vérszomjas arcát. És ez olyan váratlanul érte, úgy elborzasztotta, hogy elveszítette uralmát teste felett. Bénult ujjaival a bokor ágaiba kapaszkodott, hogy össze ne essen. így találtak rá a katonák, akik a szérüskertből elsőnek vágtattak a házhoz. Rázták, rángatták az öreget, úgy kellett kitépniük az ágak közül, amelyekbe szinte önkívületben kapaszkodott. Megvadulva a véres sikertől, egyik katona a másik után bömbölte parancsnoka fülébe, hogy az agyonlőtt ember biztosan innen szaladt ki, ebből az átkozott disznóólból, amelyet hamar fel kell gyújtani. Ember ember mellett, felvont puskával, gyáva ölnivágyással, szoros gyűrűben fogta körül a kis házat. Az öreg kertje pázsitján térdelt s némán tűrte, hogy puskatussal agyba-főbe verjék. Ezalatt az SS-szakasz feldúlta az egész házat. Törtek - zúztak. Tisztában voltak vele, hogy itt senki sincs, aki fegyverrel a kezében ellenállna s ez a bizonyosság csak tüzelte állati kegyetlenségüket. Egyszerre, a méhes fölött, a körtefa ágai közt felfedezték az antennát. Nem volt rosszul elrejtve, az ágak viaszkos zöld lombja közt tekerődzött, lentről láthatatlanul. Csak a méhes tetejével való érintkezését nem lehetett elrejteni. Mind a kaptárhoz rohantak, hajtotta őket a becsvágy, hogy elsőnek találják meg a készüléket. De mikor felszakltották, az ajtót, zavartan torpantak meg, Tiz kas a pádon, összetört lép a fiókban, a kis asztalon néhány méhészeti holmi. Semmi, ami célhoz vezetne. A parancsnok a méhes előtt térdelő öreghez rohant. Tor- konragadta, roggyant lábaira állította s gurgulázó németséggel ráförmedt, azonnal mondja meg, hol a leadó. Hiába tagad, ő biztosan tudja, hogy ebben az odúban van, s ha az öreg nem akarja, hogy öt percen belül a bódéval együtt tüzes lángok közt elégessék, akkor mondja meg az Igazat. Havlik igazgató kinyitotta fakó, világoskék szemét. A német vállán át látta faluját, a juharfákat a tetők felett, az évszámokat és kereszteket az eternit-tetőkön, s a körtefákat, amelyeket évekkel ezelőtt ojtott a szomszédoknak, türelmesen oktatván őket a gyümölcstermesztésre — a méheket, amelyeket most felbolygatva röpködnek a kasok és a gyöngybogyóbokrok közt. És e drága dolgok visszaadták nyugalmát, azt a kemény, megingathatatlan nyugalmat, amelyről a Palacky-könyv felett virrasztva oly gyakran álmodozott. Életének minden békés cselekedete, a körte ojtványa, a méhraj a kasban, a gyümölcstermesztés. a méhészet, a kertészkedés, mindez csodálatos összefüggésben torkolt utolsó tettébe: békés életre születve, hogyan tehette volna meg, hogy nem harcol a fasiszta megszállók ellen, akik szétrombolták a békét? — Ne kiabáljon, — mondta nyugodtan — úgysem mondok semmit. — Dolmetscher! Dolmetscher! — rendelkezett a parancsnok, az öregnek ettől az egyetlen, érthetetlen mondatától ezt remélve, hogy már megpuhult és beszélni fog. De mikor a tolmács szudétavidéki, kemény cseh szóval az.öreghez fordult, az határozottan megrázta a fejét. A parancsnok szörnyű haragra lobbant. A méheshez rohant, az öreget, aki kétségbeesve fékezni próbálta, durván félrelökte, a legelső katona kezéből kikapta a puskát s a dühtől magánkívül döngetni kezdte az első kast. — Los! Los! — A parancsnok példája a többieket is megvadította. Nem pocsékolták az időt nézdegeléssel és nyitoga- tással, hanem egyik kast a másik után hasogatták, vagdosták széjjel. A kasok a földrerogytak, elesett emberekhez hasonlóan, feltépett belsejükből sűrű patakban ömlött a sötétarany méz, elöntve a gyepet, a rovarokat. A méhek, felbolygatva az ütésektől, kiözönlöttek a széttört kasokból. A vad támadástól kábultan, sebes repüléssel elszéledtek a kertben, százával, ezrével, tízezrével s mindenkit megtámadtak, akibe beleütköztek. A kerítésnél álló katonák, ingerülten az egyre erősbödő zümmögéstől, hesegetni kezdték őket. s mivel ezzel csak növelték a méhek bőszültségét, futásnak eredtek. Az ostromgyűrű minden oldalon megszakadt. A parancsnok, maga is össze-vissza csípve, tagolatlanul üvöltözte parancsait, melyeknek senki sem engedelmeskedett. Pisztollyal kezében, szitkozódva és a gyávákat agyonlövés- sel fenyegetve, végül mégis csak összeterelte valahogy legénységét. Óvatos távolságot tartva, újból körülzárták a kertet, amely felett még ott úszott a méhek fenyegető fellege. Hol elszállt, hol felrepült, változtatta helyét és dongott, mint a jégesőt hozó felleg, és minden oldalra kiröppentette hirtelen támadó harcosait. A kertben, szétrombolt méhkasjai előtt térdelt Havlik igazgató. Reszkető ujjaival az összetört lépek siralmas darabkáit rakosgatta. Kis munkásai ellepték haját, bajuszát, mellét és vállát s kétségbeesve szaladgáltak ide-oda rajta. Az öreg sirt mint egy gyerek. A méhek percről-percre sűrűsödő raja köréje sereglett, mintha mágnes vonzotta volna őket gazdájukhoz. A közelségében megnyugodtak. Ezer és ezer méh telepedett meg rajta, mindenfelé, ahoi csak üres helyet találtak testén. Méztől ragacsos, bánattól és rémülettől elügyetlenedett kezével az öreg a méhkirálynőt kereste a romok között. Mikor megtalálta, óvatosan mutatóujjára helyezte s bénultan, minden mozdulatra képtelenül, összetörve dadogta: — Ezek... ők... ilyenek... Még a méheket is... elpusztítják! A parancsnok, aki tolmácsánál a ház oldalfalánál bújt meg, rákiáltott az Öregre, hogy le van tartóztatva, hagyja már ezeket a hülyeségeket és azonnal jöjjön ki a kertből, különben lelövik. Havlik igazgató mintha nem Is hallotta volna. A harmadik felszólítás után a parancsnok előkapott egy puskát, azt. amelyikkel az egyik kast szétverték, vállához emelte, és célzott A térdelő öreg meg se mukkant. Egy kicsit megcsuklott, a fűre dőlt. a szétvert lépek közé s jobbját, melynek mutatóujján még ott trónolt a méhkirálynő, hihetetlenül lassú mozdulattal maga elő tolta. Máté Ida versei: T *« / ores A friss sebhely kesernyés éltető nedve elpárolog. Az Élet-ősz sebész törüli szemüvegét kinos zavarában, kését forgatva latolgat. visszamondja a leckét, koppanva hull le a kés késő a harmadik módszer is halált jelent. Vita A Naphoz hasonlítanálak, de Földünk olyan fáradt. Nedved kiszívattad, bölcsesség fognak szántad s látod romlottan bújt ki a meggyűlt ínyből. Tejfoggal acsarkodók rád is — Anyám! Ezért öntöztél, s száradtál ki értem? s látod a tehetetlenségembe belé sem haraphatok... Gyengeség Kínlódó elszántságom, mint gomolvgó pára a nap sugarára tűnik nyomtalanul, közelségedtől zsugorodik haragom, védekeznék csonka erőmmel, de gyáván megbújt védtelen szerelemtől. Frissen legáncsolt sajgó fatörzsként várom, erdei Manóm, gonosz királyom nyisd fel az aranydiót .vágyad lángruháját terítsd rám, ne reszkessek hideg kezedtőL Nägy városi utcán — Reggel szedtem minden szálát — reszketegen nyújtotta felém, üde rózsáit az öreg anyóka. Rendünk éber őre megelőzött, üldözőbe vette az illatot. A sarkon két részeg dühösen verekedett — sokáig. Gy. E. rajza Katonák Zöld fűszálak tengere Eső veri. nap égeti láthatatlan arcuk. Szemük nincs, fülük nincs. Szívük ... ki tudja? Parancsnokuk, a hideg szél rohamra fújja bármikor éket: fordulnak jobbra-balra mintha gyökerük sem lenne — Szegények... ____________________________________________________________
