Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-11-05 / 44. szám

S új ifjúság-------------------------------------------­MUSSOLINI ELRABLÁSA 1943 augusztus közepén történt. Olaszországban még javában dúlt a háború, az örökké ragyogó kék eget sötét felhők borították. Amerikai bombázók ál­landó készültségben tartották a civil lakosságot is. Rómát bombázták a legerősebben. De közben a fa­i siszta pártjelvények garmadával már a szemetes ládákba kerültek. A feketeingesek szívesen váltót- tak volna új inget, különösen amikor elterjedt a hír: Mussolini, a duce, a vezér, eltűnt. Hol van duce? Ezt a kérdést tették fel a megszeppent olaszok. Ta­lán átadták az amerikaiak­nak? Még a fasiszta német hadvezérek se tudták, hol van Mussolini? Teljesen a sötétségben tapogatóztak, mert Hitler, a hűséges szö­vetséges Olaszországban a legszigorúbban betiltotta a kémkedést. Csak azt tud­ták, hogy Mussolinit július 24-én a Palazzo Veneziában a főhadiszálláson hosszas tanácskozás után a saját pártja megfosztotta funk­ciójától. Nemcsak a barátai, hanem az ellenségei is túl sokat fecsegtek, ahelyett, hogy cselekedtek volna. Akadtak olyanok is, akik előzőleg gyónni mentek, hogy azu­tán kézigránátokkal szerel­jék fel magukat. Egyszóval, olasz módon felkelést szer­veztek. Mussolini a tanácskozás után a villájába ment, és az éjszaka hátralévő óráit csa­ládjával együtt töltötte. Semmi sem történt. Az áru­lók a fülük botját se moz­gatták meg, de az ellenlá­basok se léptek aktivitásba. Elsősorban kipihenték a hosszú és fárasztó nap fá­radalmait. A dúcét azután a király­hoz hívták. Annak ellenére, hogy figyelmeztették a ve­szélyre, mégis elment és a törpenövésű uralkodó ke­lepcéjébe esett. Az uralko­dót a legjobban a határo­zatlanság jellemezte. I. Ema­nuel olasz király, melegen megölelte Mussolinit, sőt testvériesen meg is csókol­ta, könnyes szemmel kikí­sérte, de már az előcsarnok­ban ott várakozott rá egy különítmény, amely a dúcét egész egyszerűen közrefog­ta, autóba ültette és őrült tempóban elrobogott vele. Trasteverében a kocsinak nyoma veszett. Ekkor azonban Hitler megnyomta a gombot. Fel­tétlenül meg akarta mente­ni a barátját. Valóban sen­ki se tudta, hogy Mussolini hol tartózkodik, állítólag Badoglio, az új miniszter- elnök se tudta, hogy hol van. Ő különben is, állan­dóan csak a hűségét han­goztatta. A Canaris-féle ak­ció tagjai is hittek neki. Hitler főhadiszállásán a- zonban más véleményen vol­tak. Azzal voltak elfoglalva, hogy olyan merész és min­denre vállalkozó tiszteket szemeljenek ki, akiket egy egészen különös, fantaszti­kusan bátor feladattal le­hetne megbízni. Skorzenynak hívták azt a tartalékos tisztet, akire vá­lasztásuk esett. Foglalkozá­sára nézve mérnök volt és az építkezési vállalat is min­dig a legkényesebb felada­tokkal bízta meg. Mielőtt végig hallgatta volna a parancsot, halkan szülővárosa, Bécs egyik is­mert keringőjét dúdolta. A parancs így hangzott: Egy erős őrizet alatt álló férfit kell felszabadítani. Pontos tartózkodási helye eddig még ismeretlen. Himlernek sikerült is egy olyan különítményt összeál­lítani, amely eljutott Olasz­országba. Rómától délre egy csodálatosan szép kolostor pincéjében bújtak meg. Ele­inte meglehetősen unatkoz­tak, mit tehettek mást, vár­tak és vörös bort ittak. Skorzeny ragyás arcával világéletében mindig az ese­mények mögött kullogott. Bizonyára jól tudták, hogy a Pouza nevű kis szi­get miért alkalmas arra. hogy Mussolinit oda hurcol­ják. Később egy cirkáló ha­jón helyezték el. Skorzeny szorgalmasan gyűjtötte az adatokat. A legértékesebb jelentésnek a következő hírt tartotta: A jelentés úgy hangzott: Az olaszok valami igen magasrangú foglyot őrizhetnek egy cirkálón, amely most Szardínia szige­te felé vette útját. Megtalálták a rejtekhelyei Artiikor Skorzeny társai­val nyomon követte a cirká­lót, újabb híradást kapott. A Gran Sasso körül különö­sen erős a készültség. Alá­írás: Cueli. Az ismert gene­rális megfigyelése helyesnek mutatkozott. Igen. Rájöttek, hogy Mussolinit az 1226 mé­ter magasságban fekvő Campö Imperatore nevű sportszállóban helyezték el. Ezt a szállodát csakis drót- kötélpályán lehetett meg­közelíteni. Az épületet több mint 200 rendőr őrizte. Skorzeny repülő felvétele­ket akart nyerni a szállódé- I ról. Az automatikus fényké- j pezögép azonban felmondta a szolgálatot. Kénytelenek voltak újabb felderítő repü­lésekkel próbálkozni és egy kis résen keresztül, függő helyzetben valóban fejjel le­felé sikerült is felvételeket készíteni. Skorzeny látta, hogy ejtő- | ernyősöket nem lehet itt al­kalmazni. Naplójában a kö­vetkező feljegyzéseket ta­láljuk: „Már napok óta ke­ringünk a sportszálló lég­körében. A szállodát 1958- ban építették és egy német tiszten kívül, senki még hozzávetőlegesen se tudta körülírni, hogy a szálloda hogy néz ki. Mit csináljunk? Rómában lázadás készül. Az amerikaiak állandóan bom­bázzák a várost. Hivatalo­san már Olaszország mega­dásáról beszélnek. Néhány német csapat valahol Észak-Olaszországban har­col. Olaszországot a teljes összeomlás fenyegeti. A megadás feltétele: Mussoli­nit, a fő háborús bűnöst, feltétlenül ki kell adni. Csak két lehetőség van Abbahagyjuk a Mussolini felszabadítása érdekében in­dított akciót, vagy az ejtő­ernyőseink agyveleje a Gran Sasso csúcs szikláin frecs- csen széjjel. Student generális kiadta a parancsot: Szeptember 12­! én indulunk. Hat órakor. Az olasz hegyek közötti légá­ramlatok a reggeli órákban a legenyhébbek.-O­A római kolostor pincéjé­ben már nem unatkoztak. Felöntöttek a garatra. 1945 szeptember 12-t mutatott a naptár. Hajnali négy órakor hagyták el a pincét és a re­pülőtér felé hajtottak. De hol maradtak a repülőgé­pek? Ellenséges berepülé­sek miatt körutat kellett megtenni. Vajon egyáltalá­ban számolhatnak-e azzal, hogy még megérkeznek? 11 óra. Be lehet szállni. A logika azt mondja, halasz- szuk el az akciót másnapra. De nem lehet. A különít­mény útnak indul. Skorzeny előtt a repülőgépben egy olasz generális ül, hogy az őrök között zavart keltsen. Az arca sárga, mint a cit­rom. 110 kilométer légvonalban. Közben búgnak a szirénák. Légitámadás. De az ég ra­gyog. Kék. Skorzeny megpil- j lantja az acquillai völgyet. Már látja a szállodát is. Olyan, mint egy sasfészek. Kiadja a parancsot. A szél üvölt. Végre! Tizenöt méter­nyire a szállodától földet éreznek a talpuk alatt. Egy olasz katona kővé meredve megbámulja őket. Még mie­lőtt magához térne, az ejtő­ernyősök a szállodához kö­zelednek. Fel a kézzel! Skorzeny mint egy őrült fel­rohan az első emeletre. Az egyik ajtóból kíváncsian egy markáns férfi bámészkodik ki. Ki más, mint Mussolini. Félre az utamból! — ordítja Skorzeny. Ugyanezt kiáltják társai is, ezer méterrel ala­csonyabban, a drótkötélpá­lya alsó részén. Az ejtőer­nyősük behatolnak a szállo­da épületébe. Felfeszítik az ajtókat. Megragadják Mus­solinit, milyen sovány és mennyire megöregedett — gondolják magukban. De nincs is erre idő. A duce | nem érti. Mi történik itt? ; Ezek talán érte jöttek? Öt I akarják kiszabadítani? A Gran Sasso-i börtön pa­rancsnoka azonban hamar felfogja a helyzetet. Boros üveget hoz és színültig megtölti poharát. A győző egészségére! Skorzeny nem veszti el a fejét. Azonnal rádiójelen­tést tesz. A vállalkozás si­került. De már a következő lépésen töri a fejét. Hogyan szállítja majd Mussolinit to­vább? Olyan területen ke­resztül, ahol a hadsereg már mindenütt fellázadt ellene. Az acquillai repülőtérnél majd erősen harcolni kell — villan át az agyán. Sies­sünk, minden pillanatért kár. S míg a foglyul ejtett olaszok készségesen segíte­nek a megsebesült ejtőer­nyősöknek, Skorzeny telefo- I non erősítést kér. Egy Gerlock nevű pilótá­nak valóban sikerül is köz­vetlenül a szálloda tőszom­szédságában leszállni. Csak ott közük vele, hogy Musso­linit és Skorzenyt kell in­nen elszállítani. — Lehetetlen — mondja a pilóta. — őrület, kész ön- gyilkosság lenne. De Skorzeny kitart a pa­rancs mellett. A csodával határos, ami­kor a teljesen összetört re­pülőgépen startolnak. A mo­tor berreg. Közben kihagy, már-már az az érzésük: most lezuhanunk. Húnyjuk be a szemünket. Lent a tá­tongó mélység. Nincs segít­ség. Vége. Csak néhány másodpercig tarthatott — Írja Skorzeny visszaemlékezéseiben, ami­kor kinyitottam a szeme­met. A pilótánk halálsápad- tan minden erejét megfeszí­tette, hogy az egyensúlyt fenntartsa. Még egy pillanat és... de nem... túl vagyunk a veszélyen. Földet értünk. Élve. Még egy utolsó neki- feszítés, irány: Róma. Sike­rült elérni. A gép megérke­zett. a bent ülők kiszállnak és átszállnak az ott vára­kozó HE 111 jelzésű gépre, hogy Bécs irányába vegyék útjukat. Éjfélkor érkeznek meg. Teljesen kimerültén. És majdnem egyidejűleg fut be a hír is: Mussolinit sike­rült elrabolni. Hallatlan! Szenzációs! Skorzeny mellére még az­nap kitűzték a Lovagkereszt rendet. A nap hőse lett. Sok ideje nem maradt az ün­neplésre. Még a Mussolini családot is meg kellett menteni. Münchenben Ciano gróf, a duce veje várt rá. Csak sokkal később adta ki Mussolini a parancsot, hogy lőjjék le. A hálás duce aranyórát adott Skorzenynak ajándé­kul. Ezt a dátumot vésték belé: szeptember 12. Skor­zenyt ezenkívül a „Száz muskétás“ nevű érdemrend­del tűntette ki.-O­Mussolini bukása után az olaszok üdvrivalgása Ba- doglionak, az új miniszter- elnöknek szól. Mit akart a nép? Azt, fejezzék már be a háborút, de a háborúnak csak nem volt vége. Az amerikaiak tovább bombáz­tak. Foggia városkában még 20 000 gyermeket, nőt és ag­gastyánt húztak ki a romok alól. Nápoly három nappal a békekötés után a 98. bom­batámadást élte meg. Nem, még javában dúlt a háború. Nemcsak azért, mert Olasz­ország csatatér maradt, ha­nem mert Badoglio még Né­metországnak megüzente a háborút is. Badoglio ezt ír­ta: A hadüzenet fontos volt, mert így legalább katonáin­kat mint szabadságharcoso­kat lőhették le. Olaszország békére vá­gyott. És a háború befeje­zése után is csatatér ma­radt. (m) Akkor Limában, Peru fővárosában éltem. 1917 egyik forró júliusi napján kora reggel kimentem a parkba, hogy az üde és friss reggeli levegőt élvezzem. A park ebben a kora: órákban még üres és elhagyatott volt. Leültem egy padra és szabad folyást engedtem gondolataimnak. Ezek a gondolatok csöppet sem voltak vidámak, sőt meglehetősen örömtelenek Kivándoroltam ide, Peruba, ebbe a mesés országba, ebbe a képzelt Eldorádóba, és mily régen futok reménytelenül a szerencsém után? Mert mit is találtam itt? Magában a város­ban annyi volt a szenny, nyomor és hiány, mint mindenütt a világon. Voltak itt olyan külvárosok, ahol az emberek sze­méttől elárasztott utcákon, düledező kunyhókban tanyáztak és az ember sehol sem találta a mesés kincset, aranyat. Gondolataimból egy rikkancs riasztott fel, aki a „La Pren- sa" reggeli kiadását árulta. Intettem neki és vettem egy új­ságot. Átfutottam az első oldalt, ahol az európai harcterek híreit közölték. Ezek a hírek elég szomorúak voltak. Harma­dik éve dühöngött a háború, és én itt vagyok sokezer kilo­méterre a testvéreimtől, a hazámtól. A lap második oldalán láttam, hogy a földművelési miniszter a Kordillerák eddig még ismeretlen részeibe, és az Amazonas lapályaira expedí­ciót akar küldeni. A hírből legjobban az érdekelt, hogy em­bereket keresnek, akik hajlandók volnának az expedícióban részt venni. Hiszen ez pont nekem való! — kiáltottam. Hét óra volt. A kormánypalota irodáit csak kilenckor nyit­ják. Rögtön elhatároztam, hogy részt veszek a felderítő úton. Végre eljött a kilenc óra és én nemsokára már ott álltam a miniszter titkára előtt. A titkár rögtön bemutatott a mi­niszternek, valamint Gomez és Espinoza kapitányoknak. Mi­után üdvözöltem őket, előadtam, hogy szeretnék részt venni az expedícióban. Az urak tetőtől-talpig végigmértek, s mege­légedett mosolyukból láttam, hogy a külsőm megtetszett ne­kik. Végül Espinoza kapitány megkérdezte: „Meggondolta-e alaposan, uram, mert az expedícióban csak akkor vehet részt ha aláír egy nyilatkozatot, mely szerint senkit sem terhe! felelősség, ha önt az expedíció során szerencsétlenség érné?“ Azt válaszoltam, hogy készségesen aláírom a nyilatkozatot Azután közölték velem, hogy mennyi a fizetésem, és azt is hogy az expedíció során az állam gondoskodik ellátásomról és ruházatomról. Nemsokára megkezdtük az előkészületeket az útra. Mun­kásokat és teherhordókat csak a helyszínen akartunk fogad­ni. A hátralevő hetet arra használtam fel, hogy kirándultam wmmmmmmHmmmmmmmammmmmmmBmBBrnt KOTAL V.: A RÉZBŐRÜEK HATALMÁBAN a környékre. Végre elérkezett az utazás napja. Megszólalt hatalmas hegyimozdony sípja és a vonat elindult. Napoki tartó, egyhangú, unalmas utazás után a vonat megakadt. Eg- földcsuszamlás miatt nem folytathattuk utunkat. Kiszállton- és amíg mi vadásztunk, a munkások megjavították a vasuta' Másnap folytattuk az utazást, és megérkeztünk Cerro d Pasco városába, amely vonatunk végcélja volt. Itt négy napi' tartózkodtunk, mialatt tíz erős munkást szerződtettünk — többnyire meszticeket — aztán elindultunk az ország belsei' felé. Bő élelmiszerkészletet, fegyvereket, sátrakat, és egyé' használati tárgyakat vittünk magunkkal. A csomagokat az ál­latok hátára kötöztük. Minden különösebb élmény nélkül jutottunk el Pozozó vá­rosába, ahol sok német kivándorolt élt. Itt 14 napig marad­tunk. A polgármester nagyon örült, amikor németül szólítot­tam meg. Sátrainkat az ő kertjében állítottuk fel. A lakossá^ kedves táncmulatságot rendezett számunkra — egyszóval igen kellemesen éreztük magunkat. A 14 nap úgy múlt el, mint valami szép álom, és bizony Szomorúan váltunk el e barátságos emberektől. Utunkat most már gyalog kellet» folytatnunk, mert arra már nem járhattak lovak. Csaknem járhatatlan őserdőben törtünk utat, míg végre a Pereme fo­lyó partjához értünk. Itt kompot kellett építenünk; két nah múlva — mivel az embereink nagyon lassan dolgoztak — kompon folytattuk az utat. Egy napon pont pihenni készültünk, és a folyó partján ütőt tűk fel a sátrunkat, amikor egy vadászó indiánt pillantottun' meg, aki csónakjával közeledett felénk. Espinoza kapitäm- félt, hogy rögtön egy sereg vadember fogja őt követni, hogy ránk rontanak és meggyilkolnak. Már előbb is észrevettem hogy mind a két kapitány nagyon jó ember, de a bátorságuk nem valami híres. Most is izgatottak lettek. Kiálltam a part­ra és integetni kezdtem az indiánra, aki óvatosan bár, de mé­gis közel jött hozzánk. Ezután jelekkel rábírtam, hogy üljön a tüzűnkhöz és egyék a részünkből. Megkíséreltem a beszé­det is több, e tájon ismert dialektusban, de csak kevés si­kerrel. Mindenesetre annyit megtudtam, hogy az egyik törzs főnöke, és a táboruk nem messze van tőlünk a folyó partján. Megajándékoztuk kétszersülttel és rizzsel, aztán elkísértük a teknőhöz hasonló csónakjához, amelyet nagy ügyességgel ke­zelt. Mi is hozzáfogtunk két nagy csónak készítéséhez, melyek mindegyikének legalább 50 mázsa terhet kellett elbírnia. Ez a munka három hetet vett igénybe. Közben vadásztunk is az őserdőben. Rengeteg mézet gyűjtöttünk, mert az ottani mé- heknek nincs fulánkjuk. Közben Comez kapitány megbete­gedett és három napig tartó magas láz után meghalt. Előtte két munkásunkat ölte meg ugyanez a láz. De munkánkat, készülődésünket a további útra, folytattuk. Egy fatörzsbö! kis csónakot készítettem magamnak, aztán az egyik munkás kíséretében felfedező utakat tettem a folyó mentén. Egyszer különös látványban volt részem! Számtalan majom himbálódzott farkán lógva a fák ágain, és rettenetesen kiál­toztak. Az egyik ágon a boa constrictor egy hatalmas példá­nya leskelődött zsákmányra. Közel eveztünk, és amikor ti­zenöt méternyire megközelítettük a kígyót, kétszer rálőttem a fejére. A hatalmas test a vízbe esett. Kihúztuk a döglött szörnyeteget a partra, levágtuk a feját és kiszedtük a be­leit, amelyben egy még meg nem emésztett fiatal őzet talál­tunk. Az óriáskígyó, melyet lenyúztunk, tíz méter hosszú volt, középen embervastagságú. Kevéssel dél után emberi hangokra lettünk figyelmesek, amelyek azt jelezték, hogy indiánok közelébe érkeztünk. Azt hittük, hogy észrevétlenül közelíthetjük meg őket, de téved­tünk, mert egyszerre éles füttyszó hallatszott mind a két partról, és a következő pillanatban vademberek rohantak ki a bokrokból és sátrakból, csónakba ugortak és hangos harci kiáltásokkal közeledtek felénk. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom