Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-11-05 / 44. szám
S új ifjúság-------------------------------------------MUSSOLINI ELRABLÁSA 1943 augusztus közepén történt. Olaszországban még javában dúlt a háború, az örökké ragyogó kék eget sötét felhők borították. Amerikai bombázók állandó készültségben tartották a civil lakosságot is. Rómát bombázták a legerősebben. De közben a fai siszta pártjelvények garmadával már a szemetes ládákba kerültek. A feketeingesek szívesen váltót- tak volna új inget, különösen amikor elterjedt a hír: Mussolini, a duce, a vezér, eltűnt. Hol van duce? Ezt a kérdést tették fel a megszeppent olaszok. Talán átadták az amerikaiaknak? Még a fasiszta német hadvezérek se tudták, hol van Mussolini? Teljesen a sötétségben tapogatóztak, mert Hitler, a hűséges szövetséges Olaszországban a legszigorúbban betiltotta a kémkedést. Csak azt tudták, hogy Mussolinit július 24-én a Palazzo Veneziában a főhadiszálláson hosszas tanácskozás után a saját pártja megfosztotta funkciójától. Nemcsak a barátai, hanem az ellenségei is túl sokat fecsegtek, ahelyett, hogy cselekedtek volna. Akadtak olyanok is, akik előzőleg gyónni mentek, hogy azután kézigránátokkal szereljék fel magukat. Egyszóval, olasz módon felkelést szerveztek. Mussolini a tanácskozás után a villájába ment, és az éjszaka hátralévő óráit családjával együtt töltötte. Semmi sem történt. Az árulók a fülük botját se mozgatták meg, de az ellenlábasok se léptek aktivitásba. Elsősorban kipihenték a hosszú és fárasztó nap fáradalmait. A dúcét azután a királyhoz hívták. Annak ellenére, hogy figyelmeztették a veszélyre, mégis elment és a törpenövésű uralkodó kelepcéjébe esett. Az uralkodót a legjobban a határozatlanság jellemezte. I. Emanuel olasz király, melegen megölelte Mussolinit, sőt testvériesen meg is csókolta, könnyes szemmel kikísérte, de már az előcsarnokban ott várakozott rá egy különítmény, amely a dúcét egész egyszerűen közrefogta, autóba ültette és őrült tempóban elrobogott vele. Trasteverében a kocsinak nyoma veszett. Ekkor azonban Hitler megnyomta a gombot. Feltétlenül meg akarta menteni a barátját. Valóban senki se tudta, hogy Mussolini hol tartózkodik, állítólag Badoglio, az új miniszter- elnök se tudta, hogy hol van. Ő különben is, állandóan csak a hűségét hangoztatta. A Canaris-féle akció tagjai is hittek neki. Hitler főhadiszállásán a- zonban más véleményen voltak. Azzal voltak elfoglalva, hogy olyan merész és mindenre vállalkozó tiszteket szemeljenek ki, akiket egy egészen különös, fantasztikusan bátor feladattal lehetne megbízni. Skorzenynak hívták azt a tartalékos tisztet, akire választásuk esett. Foglalkozására nézve mérnök volt és az építkezési vállalat is mindig a legkényesebb feladatokkal bízta meg. Mielőtt végig hallgatta volna a parancsot, halkan szülővárosa, Bécs egyik ismert keringőjét dúdolta. A parancs így hangzott: Egy erős őrizet alatt álló férfit kell felszabadítani. Pontos tartózkodási helye eddig még ismeretlen. Himlernek sikerült is egy olyan különítményt összeállítani, amely eljutott Olaszországba. Rómától délre egy csodálatosan szép kolostor pincéjében bújtak meg. Eleinte meglehetősen unatkoztak, mit tehettek mást, vártak és vörös bort ittak. Skorzeny ragyás arcával világéletében mindig az események mögött kullogott. Bizonyára jól tudták, hogy a Pouza nevű kis sziget miért alkalmas arra. hogy Mussolinit oda hurcolják. Később egy cirkáló hajón helyezték el. Skorzeny szorgalmasan gyűjtötte az adatokat. A legértékesebb jelentésnek a következő hírt tartotta: A jelentés úgy hangzott: Az olaszok valami igen magasrangú foglyot őrizhetnek egy cirkálón, amely most Szardínia szigete felé vette útját. Megtalálták a rejtekhelyei Artiikor Skorzeny társaival nyomon követte a cirkálót, újabb híradást kapott. A Gran Sasso körül különösen erős a készültség. Aláírás: Cueli. Az ismert generális megfigyelése helyesnek mutatkozott. Igen. Rájöttek, hogy Mussolinit az 1226 méter magasságban fekvő Campö Imperatore nevű sportszállóban helyezték el. Ezt a szállodát csakis drót- kötélpályán lehetett megközelíteni. Az épületet több mint 200 rendőr őrizte. Skorzeny repülő felvételeket akart nyerni a szállódé- I ról. Az automatikus fényké- j pezögép azonban felmondta a szolgálatot. Kénytelenek voltak újabb felderítő repülésekkel próbálkozni és egy kis résen keresztül, függő helyzetben valóban fejjel lefelé sikerült is felvételeket készíteni. Skorzeny látta, hogy ejtő- | ernyősöket nem lehet itt alkalmazni. Naplójában a következő feljegyzéseket találjuk: „Már napok óta keringünk a sportszálló légkörében. A szállodát 1958- ban építették és egy német tiszten kívül, senki még hozzávetőlegesen se tudta körülírni, hogy a szálloda hogy néz ki. Mit csináljunk? Rómában lázadás készül. Az amerikaiak állandóan bombázzák a várost. Hivatalosan már Olaszország megadásáról beszélnek. Néhány német csapat valahol Észak-Olaszországban harcol. Olaszországot a teljes összeomlás fenyegeti. A megadás feltétele: Mussolinit, a fő háborús bűnöst, feltétlenül ki kell adni. Csak két lehetőség van Abbahagyjuk a Mussolini felszabadítása érdekében indított akciót, vagy az ejtőernyőseink agyveleje a Gran Sasso csúcs szikláin frecs- csen széjjel. Student generális kiadta a parancsot: Szeptember 12! én indulunk. Hat órakor. Az olasz hegyek közötti légáramlatok a reggeli órákban a legenyhébbek.-OA római kolostor pincéjében már nem unatkoztak. Felöntöttek a garatra. 1945 szeptember 12-t mutatott a naptár. Hajnali négy órakor hagyták el a pincét és a repülőtér felé hajtottak. De hol maradtak a repülőgépek? Ellenséges berepülések miatt körutat kellett megtenni. Vajon egyáltalában számolhatnak-e azzal, hogy még megérkeznek? 11 óra. Be lehet szállni. A logika azt mondja, halasz- szuk el az akciót másnapra. De nem lehet. A különítmény útnak indul. Skorzeny előtt a repülőgépben egy olasz generális ül, hogy az őrök között zavart keltsen. Az arca sárga, mint a citrom. 110 kilométer légvonalban. Közben búgnak a szirénák. Légitámadás. De az ég ragyog. Kék. Skorzeny megpil- j lantja az acquillai völgyet. Már látja a szállodát is. Olyan, mint egy sasfészek. Kiadja a parancsot. A szél üvölt. Végre! Tizenöt méternyire a szállodától földet éreznek a talpuk alatt. Egy olasz katona kővé meredve megbámulja őket. Még mielőtt magához térne, az ejtőernyősök a szállodához közelednek. Fel a kézzel! Skorzeny mint egy őrült felrohan az első emeletre. Az egyik ajtóból kíváncsian egy markáns férfi bámészkodik ki. Ki más, mint Mussolini. Félre az utamból! — ordítja Skorzeny. Ugyanezt kiáltják társai is, ezer méterrel alacsonyabban, a drótkötélpálya alsó részén. Az ejtőernyősük behatolnak a szálloda épületébe. Felfeszítik az ajtókat. Megragadják Mussolinit, milyen sovány és mennyire megöregedett — gondolják magukban. De nincs is erre idő. A duce | nem érti. Mi történik itt? ; Ezek talán érte jöttek? Öt I akarják kiszabadítani? A Gran Sasso-i börtön parancsnoka azonban hamar felfogja a helyzetet. Boros üveget hoz és színültig megtölti poharát. A győző egészségére! Skorzeny nem veszti el a fejét. Azonnal rádiójelentést tesz. A vállalkozás sikerült. De már a következő lépésen töri a fejét. Hogyan szállítja majd Mussolinit tovább? Olyan területen keresztül, ahol a hadsereg már mindenütt fellázadt ellene. Az acquillai repülőtérnél majd erősen harcolni kell — villan át az agyán. Siessünk, minden pillanatért kár. S míg a foglyul ejtett olaszok készségesen segítenek a megsebesült ejtőernyősöknek, Skorzeny telefo- I non erősítést kér. Egy Gerlock nevű pilótának valóban sikerül is közvetlenül a szálloda tőszomszédságában leszállni. Csak ott közük vele, hogy Mussolinit és Skorzenyt kell innen elszállítani. — Lehetetlen — mondja a pilóta. — őrület, kész ön- gyilkosság lenne. De Skorzeny kitart a parancs mellett. A csodával határos, amikor a teljesen összetört repülőgépen startolnak. A motor berreg. Közben kihagy, már-már az az érzésük: most lezuhanunk. Húnyjuk be a szemünket. Lent a tátongó mélység. Nincs segítség. Vége. Csak néhány másodpercig tarthatott — Írja Skorzeny visszaemlékezéseiben, amikor kinyitottam a szememet. A pilótánk halálsápad- tan minden erejét megfeszítette, hogy az egyensúlyt fenntartsa. Még egy pillanat és... de nem... túl vagyunk a veszélyen. Földet értünk. Élve. Még egy utolsó neki- feszítés, irány: Róma. Sikerült elérni. A gép megérkezett. a bent ülők kiszállnak és átszállnak az ott várakozó HE 111 jelzésű gépre, hogy Bécs irányába vegyék útjukat. Éjfélkor érkeznek meg. Teljesen kimerültén. És majdnem egyidejűleg fut be a hír is: Mussolinit sikerült elrabolni. Hallatlan! Szenzációs! Skorzeny mellére még aznap kitűzték a Lovagkereszt rendet. A nap hőse lett. Sok ideje nem maradt az ünneplésre. Még a Mussolini családot is meg kellett menteni. Münchenben Ciano gróf, a duce veje várt rá. Csak sokkal később adta ki Mussolini a parancsot, hogy lőjjék le. A hálás duce aranyórát adott Skorzenynak ajándékul. Ezt a dátumot vésték belé: szeptember 12. Skorzenyt ezenkívül a „Száz muskétás“ nevű érdemrenddel tűntette ki.-OMussolini bukása után az olaszok üdvrivalgása Ba- doglionak, az új miniszter- elnöknek szól. Mit akart a nép? Azt, fejezzék már be a háborút, de a háborúnak csak nem volt vége. Az amerikaiak tovább bombáztak. Foggia városkában még 20 000 gyermeket, nőt és aggastyánt húztak ki a romok alól. Nápoly három nappal a békekötés után a 98. bombatámadást élte meg. Nem, még javában dúlt a háború. Nemcsak azért, mert Olaszország csatatér maradt, hanem mert Badoglio még Németországnak megüzente a háborút is. Badoglio ezt írta: A hadüzenet fontos volt, mert így legalább katonáinkat mint szabadságharcosokat lőhették le. Olaszország békére vágyott. És a háború befejezése után is csatatér maradt. (m) Akkor Limában, Peru fővárosában éltem. 1917 egyik forró júliusi napján kora reggel kimentem a parkba, hogy az üde és friss reggeli levegőt élvezzem. A park ebben a kora: órákban még üres és elhagyatott volt. Leültem egy padra és szabad folyást engedtem gondolataimnak. Ezek a gondolatok csöppet sem voltak vidámak, sőt meglehetősen örömtelenek Kivándoroltam ide, Peruba, ebbe a mesés országba, ebbe a képzelt Eldorádóba, és mily régen futok reménytelenül a szerencsém után? Mert mit is találtam itt? Magában a városban annyi volt a szenny, nyomor és hiány, mint mindenütt a világon. Voltak itt olyan külvárosok, ahol az emberek szeméttől elárasztott utcákon, düledező kunyhókban tanyáztak és az ember sehol sem találta a mesés kincset, aranyat. Gondolataimból egy rikkancs riasztott fel, aki a „La Pren- sa" reggeli kiadását árulta. Intettem neki és vettem egy újságot. Átfutottam az első oldalt, ahol az európai harcterek híreit közölték. Ezek a hírek elég szomorúak voltak. Harmadik éve dühöngött a háború, és én itt vagyok sokezer kilométerre a testvéreimtől, a hazámtól. A lap második oldalán láttam, hogy a földművelési miniszter a Kordillerák eddig még ismeretlen részeibe, és az Amazonas lapályaira expedíciót akar küldeni. A hírből legjobban az érdekelt, hogy embereket keresnek, akik hajlandók volnának az expedícióban részt venni. Hiszen ez pont nekem való! — kiáltottam. Hét óra volt. A kormánypalota irodáit csak kilenckor nyitják. Rögtön elhatároztam, hogy részt veszek a felderítő úton. Végre eljött a kilenc óra és én nemsokára már ott álltam a miniszter titkára előtt. A titkár rögtön bemutatott a miniszternek, valamint Gomez és Espinoza kapitányoknak. Miután üdvözöltem őket, előadtam, hogy szeretnék részt venni az expedícióban. Az urak tetőtől-talpig végigmértek, s megelégedett mosolyukból láttam, hogy a külsőm megtetszett nekik. Végül Espinoza kapitány megkérdezte: „Meggondolta-e alaposan, uram, mert az expedícióban csak akkor vehet részt ha aláír egy nyilatkozatot, mely szerint senkit sem terhe! felelősség, ha önt az expedíció során szerencsétlenség érné?“ Azt válaszoltam, hogy készségesen aláírom a nyilatkozatot Azután közölték velem, hogy mennyi a fizetésem, és azt is hogy az expedíció során az állam gondoskodik ellátásomról és ruházatomról. Nemsokára megkezdtük az előkészületeket az útra. Munkásokat és teherhordókat csak a helyszínen akartunk fogadni. A hátralevő hetet arra használtam fel, hogy kirándultam wmmmmmmHmmmmmmmammmmmmmBmBBrnt KOTAL V.: A RÉZBŐRÜEK HATALMÁBAN a környékre. Végre elérkezett az utazás napja. Megszólalt hatalmas hegyimozdony sípja és a vonat elindult. Napoki tartó, egyhangú, unalmas utazás után a vonat megakadt. Eg- földcsuszamlás miatt nem folytathattuk utunkat. Kiszállton- és amíg mi vadásztunk, a munkások megjavították a vasuta' Másnap folytattuk az utazást, és megérkeztünk Cerro d Pasco városába, amely vonatunk végcélja volt. Itt négy napi' tartózkodtunk, mialatt tíz erős munkást szerződtettünk — többnyire meszticeket — aztán elindultunk az ország belsei' felé. Bő élelmiszerkészletet, fegyvereket, sátrakat, és egyé' használati tárgyakat vittünk magunkkal. A csomagokat az állatok hátára kötöztük. Minden különösebb élmény nélkül jutottunk el Pozozó városába, ahol sok német kivándorolt élt. Itt 14 napig maradtunk. A polgármester nagyon örült, amikor németül szólítottam meg. Sátrainkat az ő kertjében állítottuk fel. A lakossá^ kedves táncmulatságot rendezett számunkra — egyszóval igen kellemesen éreztük magunkat. A 14 nap úgy múlt el, mint valami szép álom, és bizony Szomorúan váltunk el e barátságos emberektől. Utunkat most már gyalog kellet» folytatnunk, mert arra már nem járhattak lovak. Csaknem járhatatlan őserdőben törtünk utat, míg végre a Pereme folyó partjához értünk. Itt kompot kellett építenünk; két nah múlva — mivel az embereink nagyon lassan dolgoztak — kompon folytattuk az utat. Egy napon pont pihenni készültünk, és a folyó partján ütőt tűk fel a sátrunkat, amikor egy vadászó indiánt pillantottun' meg, aki csónakjával közeledett felénk. Espinoza kapitäm- félt, hogy rögtön egy sereg vadember fogja őt követni, hogy ránk rontanak és meggyilkolnak. Már előbb is észrevettem hogy mind a két kapitány nagyon jó ember, de a bátorságuk nem valami híres. Most is izgatottak lettek. Kiálltam a partra és integetni kezdtem az indiánra, aki óvatosan bár, de mégis közel jött hozzánk. Ezután jelekkel rábírtam, hogy üljön a tüzűnkhöz és egyék a részünkből. Megkíséreltem a beszédet is több, e tájon ismert dialektusban, de csak kevés sikerrel. Mindenesetre annyit megtudtam, hogy az egyik törzs főnöke, és a táboruk nem messze van tőlünk a folyó partján. Megajándékoztuk kétszersülttel és rizzsel, aztán elkísértük a teknőhöz hasonló csónakjához, amelyet nagy ügyességgel kezelt. Mi is hozzáfogtunk két nagy csónak készítéséhez, melyek mindegyikének legalább 50 mázsa terhet kellett elbírnia. Ez a munka három hetet vett igénybe. Közben vadásztunk is az őserdőben. Rengeteg mézet gyűjtöttünk, mert az ottani mé- heknek nincs fulánkjuk. Közben Comez kapitány megbetegedett és három napig tartó magas láz után meghalt. Előtte két munkásunkat ölte meg ugyanez a láz. De munkánkat, készülődésünket a további útra, folytattuk. Egy fatörzsbö! kis csónakot készítettem magamnak, aztán az egyik munkás kíséretében felfedező utakat tettem a folyó mentén. Egyszer különös látványban volt részem! Számtalan majom himbálódzott farkán lógva a fák ágain, és rettenetesen kiáltoztak. Az egyik ágon a boa constrictor egy hatalmas példánya leskelődött zsákmányra. Közel eveztünk, és amikor tizenöt méternyire megközelítettük a kígyót, kétszer rálőttem a fejére. A hatalmas test a vízbe esett. Kihúztuk a döglött szörnyeteget a partra, levágtuk a feját és kiszedtük a beleit, amelyben egy még meg nem emésztett fiatal őzet találtunk. Az óriáskígyó, melyet lenyúztunk, tíz méter hosszú volt, középen embervastagságú. Kevéssel dél után emberi hangokra lettünk figyelmesek, amelyek azt jelezték, hogy indiánok közelébe érkeztünk. Azt hittük, hogy észrevétlenül közelíthetjük meg őket, de tévedtünk, mert egyszerre éles füttyszó hallatszott mind a két partról, és a következő pillanatban vademberek rohantak ki a bokrokból és sátrakból, csónakba ugortak és hangos harci kiáltásokkal közeledtek felénk. (Folytatjuk)
