Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-10-08 / 40. szám

MILYENEK VAGYUNK? A sajtókonferencia kez­detét vette. Nem volt az új­ságírók és diákok hagyomá­nyos találkozója, márcsak azért sem, mert újságíróból mindössze egy akadt, diá­kokból meg egy osztályra való. És: nem a lap szer­kesztőjét kérdezték, hanem ö maga tette fel a kérdése­ket. De így is sikerült. Tehát: a rozsnyói egészségügyi is­kola IV. B osztálya kiérté­kelte az Új Ifjúságot. Ész­revételeiket, javaslataikat, ötleteiket most közzé tesz- szük. 1. MI ÉRDEKEL LEGIN­KÁBB A LAPBAN? A válaszok megoszlanak: szinte minden rovatunkat egyforma érdeklődéssel la­pozzák fel. Van aki a Vero­nikát, van, aki a kultúrro- vatot, a folytatásos regé­nyeket vagy éppen a sport­rovatot szereti a legjobban. Egyetlen olyan rovatunk sincs, amely dominálna, a- mely kisajátíthatná magé­nak a „legolvasottabb" ne­vet. 2. MI NEM TETSZIK A LAPBAN? Ritkán fordul elő negatív válasz, de mégis: kellene ismét egy színvonalas Kér­dezz—Felelek rovat, min­den témát érinteni lehetne benne, s hiányzik a folyta­tásos ifjúsági regény a lap­ból; „olyan, amilyen a Kati­cabogár“ volt. Sokan szeret­nének többet olvasni a fia­talok életéről és problémái­ról, elsősorban a diákok gondjairól és örömeiről, a pályaválasztásról, stb. Fia­tal csehszlovákiai magyar írókat kellene bemutatni, fényképpel és rövid élet­rajzzal; néhányan a vitákat igénylik. Indítani kellene a fiatalok problémáival fog­lalkozó vitasorozatokat egy- sgy népszerű témára, amely­hez aztán a széles rétegek is hozzá tudnának szólni, elmondanák saját bajaikat, megoldatlan, tisztázatlan kérdéseiket. Jó lenne néha a katonaélettel is foglalkoz­ni. A legtöbb javaslat olyan ifjúsági regény közlését szorgalmazza, amely ma­gyar író müve, a könyves­boltban még nem kapható és izgalmas. 3. HÁNY ÉVE OLVASOM RENDSZERESEN AZ ÜJ IFJÚSÁGOT? Az érettségiző osztály csaknem minden egyes tag­ja öt-hat éve rendszeres ol­vasója lapunknak, amellett persze más lapot is figye­lemmel kísér, magyarorszá­giakat is, ki-ki érdeklődési köre szerint. i. SZÜKSÉGES-E A MISZ? A válaszok 99,9 százaléka: igen. 8 új ifjúság _-O­Ime égy' villámgyors, nem hagyományos sajtókonfe­rencia végeredménye, ada­tai. Most már csak rajtunk múlik. mit hasznosítunk a rendelkezésünkre álló anyaghalmazból. Igyekszünk majd élni velük. A rozsnyói egészségügyi iskola IV. B. osztályáról mondta Dr. Far­kas Béla sebész főorvos, a rozsnyói kórház sebészeti osztályának vezetője, s az iskola egyik extern tanára: — Igazán kiváló osztály. Tanulmányi eredményekkel meg vagvok elégedve. Ér­telmes gyerekek egytől égvig. Én is ezt tapasztaltam a csak lányok-alkotta osztály­ban, akik miközben kérdé­seinkre feleltek, titokban föl-föl pillantottak a papír­ról: milyen is egy „élő“ szerkesztő?, (by Pontosan három évvel ezelőtt re­pült világgá a megrendítő hír, hogy századunk és az emberiség egyik leg­nagyobbja, Albert Schweitzer meg­halt. Alig van tudományág, amelyik nem tisztelte és gyászolta volna benne saját halottját: a filozófust, az .orgonaművészt, teológust — leg­főképpen azonban az orvost. Mert mindenekelőtt orvos volt a szó leg­mélyebb értelmében, akihez hason­lót még nem ismert az emberiség. Az 1953-ban Schweitzernek ítélt No- bel-díj is csak parányi elismerése annak, amit ez az ember, humanista művész és tudós megérdemelt vol­na. Már világhírű orgonamüvész és a strasbourgi egyetem tanára volt ak­kor, amikor a Párizsi Missziós Tár­saság lapjában cikket olvasott arról, hogv a fekete Afrikában az álomkór, a lepra, az elefantiázis, a malária és a különféle trópusi betegségek nép­törzseket tizedel. A filozőfiatanár gondolkodás nélkül döntött: beirat­kozott az orvosi fakultásra, hogy az emberiség számkivetettjein segít­hessen. 1911-ben ledoktorált s két év múlva már a civilizációtól távol eső öserdei Lambareneban gyógyította a bennszülötteket. A világháború után egész vagyonát humanista elgondo­lásainak valóra váltására szánta. É- lete utolsó éveiben a Nobel-díj ösz- szegéből, orgonahangversenyeinek, könyveinek tiszteletdíjából épített lepra-telep már 100 hektárnyi terü­leten működött és egy emberséges szigetet alkotott az elmaradott és le­nézett Afrika területén. A NAGY „MÁGUS" ÜTJÄN 1968 január 2. — Pozsony. Enyhe téli délelőtt. Az óvárosháza előtt né­pes tömeg búcsúztat egy ezüstszí­nű Tatra 138-as fedett, speciális te­hergépkocsit. Apró ablakaiból nyolc fiatalember integet — búcsúznak. Vidámak, pedig nagy út, körülbelül harmincötezer kilométer áll előttük. Végcéljuk — Lambarene, az Albert Schweitzer által alapított leprakór­ház. A nyolc mosolygó fiatalember, mint azt a tehergépkocsi ajtaján lát­ható felirat is elárulja — a cseh­szlovák Lamberene diákexpedíció tagjai. A prágai Károly Egyetem nö­vendékei. Orvosok, orvostanhallgatók, filmoperatőr, nyelvész, gépészmér­nökjelölt és egy újságíró. Jó barátok voltak. Hosszú ideje forgatták a fejükben a tervet, hogy az egykori nagy világutazók nyom­dokain haladva meghódítják a titok­zatos Afrikát és eljuttatják a nagy „mágus“ kórházába ifjúságunk aján­dékát: az afrikai betegeknek szánt qvógvszerküldetményt és orvosi mű­szereket. Néhány nappal ezelőtt ugyanolyan mosolygó arccal érkeztek vissza, mint amilyennel január másodikén elbúcsúztak. Visszaérkezésük éppen a brünni nagvvásár napjaira esett, ahová a Tatra 138-as tehergépkocsi­val természetesen ők is ellátogattak. Mindannak ellenére, hogy a kopriv- nicei Tatra számos új gyártmánnyal lepte meg a nagyvásár látogatóit, a legtöbbet csodált gyártmányuk még­is a Lamberene expedíció speciális fedett kocsija volt, amely ugyan két évvel korábban készült, de azóta megjárta Afrikát. A nagy út eléggé megviselte a tehergépkocsit, renge­teg nyomot hagyott rajta a sok vi­szontagság. Itt találkoztunk velük. Melegen invitáltak bennünket a ko­csi belsejébe. Kellemes érzés volt — egy darab Afrikának éreztük ezt a kocsit, amelyet európai csodálkozók álltak körül. A kocsi belső falán egy tenyérnyi üres hely sem akad. Á nyolc és fél hónapos út során szel­lemes, szomorú és vidám feljegy­zésekkel pingálták tele az autót. Mindegyikhez valamilyen élmény fű­ződik. TENGERI BETEGSÉG Utunk első állomása Bécs volt — meséli Jirka Plaöek, az expedíció „profi“ gépkocsivezetője és mecha­nikusa. civilben a Károly Egyetem huszonhét éves orvostanhallgatója. Időszűkében voltunk, mégis felkeres­tük Kurt Czehet, aki nemrég .téri TÁTRÁVAL a nagyvadak földjén vissza Afrikából csoportjával együtt. Csupa sportoló, hegymászó társasá­gában járta meg Afrika poklát. Út­jukat hat hónapra tervezték, mely­ből végül is egy esztendő kerekedett ki. Amikor azt kérdeztük tőle, mi húzta keresztül a tervüket, moso­lyogva legyintett: „Hja kérem! Volt időszak, amikor órák hosszat csak méterről-méterre haladhattunk, pe­dig nagyszerű jármüvünk volt, az Önök Prags V3 S típusú tehergépko­csija. Borsódzik a hátam, ha arra gondolok, mi lett volna velünk, ha éppenséggel más kocsival indulunk útnak.“ „Jó bíztatást“ kaptunk az osztrák kollégától. Jugoszláviában hóviharba kerül­tünk. Utólag áldottuk a koprivnicei Tátrát, amely olyan pompás géppel látott el bennünket, mint a 138- asunk. Miután egyre-másra kirán­gattuk a csávából, illetve a feneket­len hóból az utunkba kerülő jármű­veket, szerencsésen megérkeztünk Fiumébe. Néhány nap múlva búcsút intettünk az európai szárazföldnek és rövidesen megismerkedhettünk a tengeri utazás ízével. Viharba ke­rültünk, amely a mi kis ötezer ton­nás Zágreb hajónkat. — a tengerjá­ró hajók között mentőcsónaknak számít — úgy megtáncoltatta, mint a Moldva a gyerekek papírcsónakját. Szánalmasan nézhettünk ki, a kajü- tökben semmi sem maradt a helyén, a kapitány csak nyugtatgatott ben­nünket, hogy semmiség az egész, mindössze kilenc ball erősségű „szel­lőbe“ kerültünk. Ha nincs kéznél Jirko és Petr, a két orvossüvölvény, akik váltig bíztatgattgk, hogy a Ky- nedrill gyógyszeriparunk világmár­kája, a halak fejedelmi lakomát csap­tak volna qvomrunk tartalmából. Ke. serves kínok között fetrengtünk hol a haiógyékénven, hol a hajópadlón és számtalanszor feltettük magunk­ban a kérdést: hol van Afrika, hol a trópusi meleg? Aztán egy délu­tán mintha varázspálcával bűvölték volna meg az elemeket — beköszön­tött a tavasz s utána a meleg. Mire úgy-ahogy rendbejött a gyomrunk, megpillantottuk Afrika partjait. TÉLBŐL A NYÁRBA Kairó. Afrika metropolisa. Négy­milliós város. A januári átlaghőmér­séklet tizenkilenc egész egy tized Celsius fok. Egyik napról a másikra a télből a nyárba cseppentünk,. — meséli Petr Bárta, aki különben kollégánk, a Zá- pisník szerkesztője, az expedíció krónikása. Kairó azonban nemcsak melegével, mással is meglepett. A városban, a- hol huszonhét éjszakai mulató és né­hány exkluzív kávéház január elsejé­től szilveszterig egyfolytában nyitva tart. ahol nyolcvankét országnak van külképviselete és harmincegy légitár­saság qépei szállnak le repülőterén, fiú és lány nem jelenhet meg bizal­mas közelségben az utcán. A taxi­sofőr kiszállítja utasait, ha azok át­karolják egymást. Nevethetnékem támad a sétányok elárvult padjai láttán s eszembe jutnak a Motdva- parti szerelmesek. Viszont az éjsza­kai mulatókban tombol az intim nyu­gati stílusú „civilizáció“. Egyiptomi tartózkodásunknak vol­tak azonban sokkal prózaibb pillana­tai is. Aszuánban a vámhivatalból a rendőrkapitányságra, a rendőrka­pitányságról a kormánybiztoshoz, in­nét a katonai parancsnokságra fut- károztunk körbe-körbe. míg elintéz­tük a határátlépési engedélyt, mely­nek utólag alig vettük hasznát. Min­denesetre alaposan feltankoltunk. Az utolsó előretolt egyiptomi katonai helyőrség parancsnoka megnyugta­tott; nem emlékszik, mikor járt er­re utoljára jármű. Ezzel az eléggé „jóhiszemű“ bíztatással vágtunk ne­ki Afrika belsejének. KILIMANDZSÁRÓ Jogosan nevezik Ezüst-hegynek a bennszülöttek, hiszen csúcsát örökös jég és hó borítja. Ki tudja, hány ezer éves lehet, de eddig még csak har­minckilenc ember mászta meg — rajtunk kívül. Az első hódító eze­lőtt negyvenhat évvel jutott fel a csúcsára. Hanzelka és Zikmund u- tán mi tűztük ki itt hatodszor a csehszlovák zászlót. Nehéz volt, de tiszta szívvel és akarattal határoztuk el, hogy ha már egyszer Afrikában vagyunk, szinte kötelességünk a Ki­limandzsárót újra meghódítani. Ha nem sikerül egymást közös akarat­tal bíztatnunk, talán el sem érjük célunkat. A végén már gépiessé vált mozgásunk, csak a célunk maradt emberi, amelyet el is értünk. A visszaút persze már nagyon egysze­rű volt. Főleg a csúcsról a heg.ykö- zépig. ahol a legpraktikusabb közle­kedési eszköznek a „nadrág-szán“ bizonyult. Az ember leült és csúszott lefelé. A Kilimandzsáró tövében hoz­zájutottunk egy pár régebbi hazai újsághoz. Afrika vagy nem Afrika — számunkra mégis az volt a leg­nagyobb élmény, hogy ezekből a la­pokból tudtuk meg: hazánkat új ál­lamelnök. Ludvík Svoboda vezeti, ő- szintén szólva — nagyon boldogok voltunk A véletlen valahogy úgy hozta, hogy a Kilimandzsáró negy- venhetedszeri meghódítása, a cseh­szlovák zászló kitűzése egy órányi differenciával egybeesett az új köz- társasági elnök kikiáltásának törté­nelmi jelentőségű pillanatával. És még valami. A Kilimandzsáró köz­vetlen csúcsát Uhurunak nevezik, a- mely a mi nyelvünkre fordítva épp 'úgy szabadságot jelent, mint űj köz- társasági elnökünk neve. Ez volt a legnagyobb élményünk. HELL RUN — Láttátok a Félelem bérét? — szegezi nekünk a változatosság ked­véért a kérdést Jirka Placek. —- ? ? ? — Azt a francia filmet Yves Mon- tand-al a főszerepben? — Ahá — igen — buggyan ki a szánkon. — Szóval, mi ezt a valóságban is átéltük. A különbség csak az, hogy a valóság még sokkal szörnyűbb. „Hell Run“, annyit jelent, hogy po­koli útvonal. Mi is megjártuk. Sok üggyel-bajjal kikerültünk Kenya sár­tengeréből. Fellélegeztünk. Csakhát Tanzánia sem fogadott bennünket szívélyesebben. A trópusi hőséget e- gyik napról a másikra szakadatlan esőzések váltották fel. Igv jutottunk el az említett „Hell Run“-ra. Előt­tünk tartálykocsik, utánunk tartály- kocsik. Lehet, hogy ezer, de lehet, hogv ötezer is. i Amikor a fajgyűlölő kormány ellen embargót hirdettek, Zambia elvesz­tette a tenqerrel összekötő egyetlen útvonalát. Ekkor nyitották meg a már feledésbe merült „északi or­szágutat“, amely néhánv hónap alatt a „pokoli útvonal“ nevet érdemel­te ki. Valóban az. Az út mentén au­tókra emlékeztető roncsok. Félelme­tes látvány. De az üzlet, az üzlet. Kilenc európai és afrikai autófor­galmi társaság szállítja Dár-es-Salam kikötőjéből az „életadó" naf tót a zam­biai Lusakába. A gépkocsivezetők; válogatott legények, fordulóként kapják kézhez a fizetést. S mivel a pénz is pénz, pokoli tempóval róják a mintegy 1200 mérföldes útvonalat. Már amennyire lehet. Helyenként még mezei úthoz sem hasonlítható ez a fontos kereskedelmi útvonal. Tát­ránk jól állta a sarat — a szó szo­ros értelmében — így — már a- mennyire ez lehetséges, igyekeztünk előbbrehaladni a végnélküli gépko­csioszlop mellett. Imitt-amott az út mentén pihenőhelyek, az elmaradha­tatlan mulatókkal, bordélyházakkal, „európai“ árakkal. Aztán a tartály- kocsik legénysége, másnap, amikor, még el sem szállt a mámor, az or­szágúton igyekszik behozni a késést. Jaj annak, aki eléjük kerül. Nincs kímélet, nincs emberség — egyet­len elv érvényesül, a létkérdés — a pénz istene. Lusakába úgyszólván emberroncsok érkeznek. De mit szá­mít ez a vállalkozóknak? Ottjártunk- kor — nem hivatalos statisztika sze­rint — egv hónap alatt száz gépko­csivezető harapott a fűbe a pokoli útszakaszon. Mi ehhez képest az em­lített film meséje? NEM MIND ZSOLDOS, AKI FEHÉR A fáradtságtól kábultan nyújtóz­kodunk az üléseken. Egyszerre csak dühös, indulatos kiáltozások téríte­nek bennünket magunkhoz. Éktele­nül dörömbölnek a kocsi falán. Ki­hajolok az ablakon — meséli Jirka. — „Mersenaures! Mersenaures!“ — rázzák az öklüket a bennszülöttek. A babiloni hangzavarból csak a fran­cia szót értjük: Zsoldosok! Zsoldo­soknak vélnek bennünket a kongói bennszülöttek, mert fehérek vagyunk. Ügv látszik, kellemetlen tapasztala­taik vannak a fehér emberekkel. I- Iven fogadtatásban részesítettek ben­nünket egész Kongón keresztül. Csak néhol érthettünk velük szót, amikor egvikünk-másikunk — a barátság je­léül — nvitott tenyérrel és széttárt karokkal közeledett a gyűlölködő bennszülöttek felé, és megmagya­rázta nekik, hogy nem vagyunk zsol­dosok. Merőben más a célunk. Gyógyszereket viszünk a néger be­tegeknek...-0­Üticél.jukat — a lambarenéi lep­rakórházat ugyan nem érték el, de a gyógyszert eljuttatták. A gabuni hatóságok talán nem is a zsoldo­soktól féltek annyira, amikor meg­tagadták tőlük a határátlépést, ha­nem valami merőben mástól... Küldetésüket mindenesetre teljesí­tették, mert a gyógyszerek és or­vosi segédeszközök eljutottak az Al­bert Schweitzer által létesített kór­házba. A gabuni határon Schweitzer professzor húga vette át a gyógy­szereket. — Ezzel úgv hiszem, mindennél kézzelfoghatóbban bizonyítottuk jó­indulatunkat — mondja egyikük s a jövőben sokkal kevesebb fehér em­bert tekintenek maid zsoldosnak Af­rikában, Mi is úgv hisszük. PALÁGYI LAJOS és RESZELI FERENC Paláqvi Lajos és az archívum felvé­telei

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom