Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-09-17 / 36. szám

3 új ifjúság (VADNYUGATI TÖRTÉNET) BRODERICK GRAND: A KÉT HÜ BARÄT HALALA A Presley-házaspár „hatemeletes” esküvői tortája aki „arahykanAllal! A SZÁJÁBAN"szoletettí ELVIS PRESLEY, A VILÁGHÍRŰ ÉNEKES KIST ANYA MÁR SZÜLETÉSE ELŐTT VAGYONBA KERÜLT Habár Elvis Presieyt Európában egy kissé elfelejtették, Amerikában még mindig sztárnak számít, és mint ilyen, a „nagymenők“-höz tartozik. Vagyona több millió dollárra tehető, életmódja hercegekével vetekedik, ígjr az április­ban született „trónörökös“ ha trónt nem is, de felejthetően óriási vagyont örököl majd. És ha Amerikában a jómódú szülők gyermekeire azt mondják „ezüstkanállal a szájá­ban született „trónörökös” ha trónt nem is, de feltehetően aranykanálra változtatható. Az újdonsült apa ki is jelen­tette: „Azt akarom, hogy az én lányom más krülmények között nőjjön fel, mint én“ — se jelszót alaposan eltú­lozva, valóságos kultuszt üz a kis Lisa-Marie-val..-0­1967 tavaszán Elvis Presley, a 33 éves rock’n roll-sztár, magánrepülőgépén Kaliforniából Nevadába repült, hogy egy luxushotel szalonjában feleségül vegye Priscilla Beaulieu-t, a 21 éves feketehajú szépséget.-O­Priscllla jóformán semmit sem hozott házasságba Az amerikai repülőtiszt gyönyörű szép lánya, apja katonai állomáshelyén, a nyugatnémetországi Wiesbadenben ismer­kedett meg Elvis-szel, ahol az énekes katonai szolgálatát teljesítette. És az akkor 14 éves kislánynak sikerült az, amire a Presley-rajongók hosszú évekig hiába áhítoztak: magára vonta az akkor egyenruhát viselő énekes-sztár figyelmét. Az idillbe azonban Beaulieu papa is beleavatko­zott és kiadta a jelszót: sétálni szabad, de csókolózni nem! 1960-ban Preéley visszatért Amerikába Barátai azt hit­ték, csakhamar elfelejti a feketehajú kislányt. De téved­tek. Kitartott mellette és hét év múlva feleségül vette. — A hét év alatt egy nap nem múlt el anélkül, hogy ne emlegette volna Priscillát — meséli Presley menedzse­re Tom Parker. — A házasságuk után pedig a szeméből leste minden kívánságát. „Cilla-Baby” — ahogy Elvis becézi feleségét — hamar' megszokta a luxust és jólétet. A kispolgári körülmények között felnőtt fiatalasszony számára egyszeriben magától értetődővé váltak férje fényűzően berendezett villái. Ami­kor azután kisbabát várt, kimondottan szeszélyes lett. Bizony, Elvisnek nem volt könnyű dolga vele Heteken keresztül rettegéseivel gyötörte. Egyszer a gyermekrab­lóktól félt, máskor a szüléstől. Kijelentette, hogy semmi esetre sem akarja gyermekét „közönséges kórházban” vi­lágra hozni. És miután a gyermektablások száma Holly­woodban valóban félelmetes méreteket öltött, Elvis mem” phisi luxusvillájába költözött. Ekkor Priscilla új kíván­sággal lépett elő: otthon akar szülni. Férje menedzsere és egyben jóbarátja, Tom Parker te­hát új feladatot kapott: gondoskodnia kellett a szülés zökkenőmentes lefolyásáról. — Szőkeségünk lesz egy szü- lőszobára — mondta izgatottan az apajelölt — és a biz­tonság kedvéért egy operációs teremre is, továbbá egy szülésznőre, néhány ápolónőre és természetesen egy or­vosra. Legjobb lenne egy ismert sebész. A pénz nem ját­szik szerepet... Nem, a pénz nem játszott szerepet, s az agyonhajszolt Tom Parker mindent elintézett, amit kívántak tőle: a ház egyik szobáját szülőszobának, a másikat műtőnek, a har­madikat gyerekszobának rendezte be és a negyediket az ápolónők hálószobájára alakíttatta át. Beszerezte a szük­séges bútordarabokat és a különböző sebészeti műszere­ket. Azután bebiztosította a szülészeti személyzetet, amely- tó nek minden egyes tagja Priscilla terhességének utolsó á hetei alatt állandó készenlétben állott. — A gyerek egy kis vagyonba kerüli,- mielőtt megszü­letett — jelentette ki Parker. (Folytatás a 11. oldalon) A Priscilla Beaulieu és Elvis Presley az esküvői abéd közben f Vasárnap esté vacsora után Mrs. Cowers Mc Conléyt ké­rette magához a szobába. — Talán valami kifogása van asszonyom a kiszolgálással vagy éppenséggel az étellel kapcsolatban. Csak tessék, e- gész nyugodtan közölje vé­lem, ha tudunk segíteni a ba­jon, azt azonnal megtesszük, mért ugvebár nálunk oly ke­vés hölgvvendég száll meg. — ö, nem. Egészen másról van szó. uram. Bunnyről! — Talán csak nem csinált már megint valami baklövést? Tessék csak, mondja el nyíl­tan, biztosítom, hogy példá­san meg fogom büntetni. — Dehogy, dehogy. Bunny nagyszerű fiú, épp ez az, hogy nagyszerű embernek tartjuk. I- qaz, hogy még elég fiatal, de úgy látom, megélne a jég há­tán is. — ö igen. Különben nekem is nagyon a szívemhez nőtt, s ha jól viseli magát, hát az örökösömmé teszem. Sokat be­széltünk erről... Ez nem kis dolog ám a mai időben, Mrs. Cowers. — Kedves Mc’Conlev kiköl­tözünk a Barry—féle farmra. — Óh. tehát az öreg Bili mégiscsak... szóval a Barrv fé­le farm... Nagyon szép kis fé­szek volt az valamikor. De most valószínűleg elhanyagolt, mert hát Bili csak nem visel­heti gondját minden épület­nek, ami a legelőkkel, a föl­dekkel jár neki. — Holnap kikölt.zünk oda, Linda meg én, és úgy hatá­roztunk, hogv Bunnyt is ma­gunkkal visszük, szükség lesz ott egv férfikézre. Azt szeret­ném önnel megbeszélni, hogv ma estétől kezdve, ha lehet­séges, engedje át nekünk a gyereket, különben sem fűlik neki a foga ehhez a szakmá­hoz.-r Ma estétől, ugyebár? Hát hogv mondjam... Nagyon ne­héz szívvel teszem, mert Bun­ny egy talpraesett qyerek, Bun­ny egy jópofa.... És . már két éve dolgozik nálam. Hogy mondjak én le róla?... — Ha valóban szereti a gyereket, akkor úgy tesz, aho- qyan ő kívánja. Fölhívjuk és megkérdezzük... Döntsön ő. — Nem, azt semmi áron. Az aljasság lenne vele szemben... Nem tehetjük prpbára, inkább elengedem, minthogy szenved­jen. Csupán egy feltételem van: ma vasárnap van, asszonyom, rengeteg a vendég, hagyja még ma dolgozni, nekem nagy szük­ségem van rá, úgy se bírom ki talpon, este tíznél tovább. — Hát ebbe nagyon szívesen beleegyezünk... Ez igazán nem sok. És még valamit. Mi tud­juk, hogy Bunny távozásával ön anyagilag is megkárosul. Legalábbis, amíg valakit ta­lál a fiú helyére, ki tudja, el­telhet egy-két hónap is. Ezért kérem, mondja meg, mekkora kártérítésre tart igényt. Mc’Conley mintha egy pici könnycseppet dörzsölt volna ki szeméből és dacosan hátrave­tette fejét: — Asszonyom, Bunnyt sem­mi pénzzel nem lehet megfi­zetni. Kérem, kímélje érzel­meimet... — ezzel sietve eltá­vozott. Amikor leérkezett a kocsmá­ba, Bunny a poharakat töröl- getté és Laryval beszélgetett nagy komolyan. — Halló, Lary, no mi újság Bracketville-ben? — ö, Mr. Mc’Conley, azt bi­zony én is szeretném tudni. Itt úgy látszik, mindenki töb­bet tud, mint éppen én, a tör­vény embere. Mc’Conlev már nem is fi­gyelt rá, hisz a kérdést inkább szokásból tette fel, nem pe­dig azért, mert valóban érde­kelte volna Lary válasza. — Te el nem mozdulsz Bra- cketville-ből. Buns Mount-ra majd én kapaszkodók fel az él­jél... — De Mr. Lary, engem ígéret köt és ezt igazán nem tagadó- hatom meg az illetőtől. — Miféle ígéretről, beszélsz?, LESZÁMOLÁS — Mr. Lary, kérem ne kér­dezősködjön tovább, hisz úgy­sem árulhatom el a dolgot — dadogta Bunny. A seriffhelyettes még álldo­gált egy darabig, aztán oda- szőlt Bunnvhoz: — Amit nekem elmondtál, az égvilágon tovább ne újságold, mert az életeibe kerülhet, ér­ted? — Jess, Mr. Lary. Kilenc óra valamivel elmúlt. Lary végigsétált Bracketville- en és a templom melletti paró­kia ablakán bekopogott. Lee tiszteletes már hálósapkában, szemüveggel az orrán, papucs­ban csoszogott elő. •—'Nos, mi járatban, kedves Black úr? Minek köszönhetem a látogatását? A hetven körül járó pap ne­hézkésen döcögött végig a hosszú folyosón, és egyre csó­válta a fejét. Lary Black csak fél órányi időt töltött az ódon városszéli épületben, aztán sie­tett vissza az irodába, hogy magához vegye kedvenc fegy­verét. az alig egyéves Winches­tert. Drága puska volt ez, de most, hogy a seriff eltűnt, va­lahogy benne hitt a legjobban. — Indulás! — adta ki a pa­rancsot önmagának Lary. Még egyszer ellenőrizte colijait, meg a töltényövet, akkor ma­géhoz vett még négv doboz töltényt a puskához. — Lary! — szólalt meg Mrs. Tucker az ajtóból. — Bocsána­tot szeretnék kérni az estéli eszmecsere miatt. Vegye figye­lembe, hogy a férjem eltűnése után idegeim felmondták a szol­gálatot. Most már tudom, ér­tem, hogy segíteni akar, ezért kérem, ismételje meg a kérdé­seket, hátha tudok valami hasz­nos választ adni rájuk. Lary egy pillanatig meghök- kenve állt az ajtóban: Mrs. Tucker hamarosan visz- szatérek és akkor elbeszélge­tünk mindenről. Most mennem kell... — Itt az ideje! — kapasz­kodott fel Lary a Dogan-féle raktárra, mely a Fool Saloonnal szemben állt és kissé megbon­totta az utca sorát. Három­négy yarddal hátrább húzódott meg, mint a többi épület. Lary annak ellenére, hogy hidegvéréről volt ismeretes, most kivételesen felette izgult. Tíz óra elmúlt. Egyre azon törte a fejét, mit jelent az a jel: irány délkelet. Körülné­zett. Mi is van innen délkelet­re? A kovácsműhely, mögötte néhánv elhagyott viskó, odébb egy régen leégett ház. valami Pacard nevű kereskedőé volt... És azon túl? Semmi. A préri és a holdvilág. Semmi más. ßs most, lenn az utcán va­laki ismerős léptekkel sétált előtte. Az árnyék O’Bríx háza felé indult, mely innen körül­belül száz yardnyira emelke­dett baloldalt. Az árnyék ott lenn, valahogy ismerősnek tűnt. Sarkantyúi mint két üstökös csillogtak az augusztusi holdfényben. Lassan sétálva haladt a tor­nác felé. Már csak cár lépés­re volt tőle, amikor az egyik sötét ablakból valóságos sortúz fogadta. Mire Larv fölocsúdott, az utca üres volt. Megint csend lett, csak itt-ott nyílt ki egy- egy ablak, és kukucskált ki néhány föllármázott polgár. Larv akkor délkeletről ha­talmas porfelhőt fedezett fel. Legalább tizenöt vágtató lo­vas! — állapította meg a se­riffhelyettes ott fönn a tetőn. Nem tudta, mitévő legyen. E- gyelőre mégis úgy határozott, hogy veszteg marad.. Ki kell várni, amíg beérkeznek a vá­rosba. De egyetlen lovas se jött be. Szétoszlott az egész egész csa­pat és a város környéki házak árnyékában tűnt el... Larvnak ez nem tetszett. Honnan .lőt­tek ezek és mit keresnek itt? Alig^ telt el néhány perc. két lovast látott kiosonni a város­ból a házak mögött. Az egyik mintha nő lett volna. Larv dü­hös volt önmagára, de nem tudta, hogy miért. Akkor, úgy fél tizenegy körül, de lehet, hogy több is volt már, a vá­ros északi feléről megjlent egy lovascsoport. Valahogy külö­nösen ülték meg ezek a lovat, túl mereven tartották dere­kukat. Amikor a bank elé ér­tek, a csoportból egy ismerős, átható hang szólalt meg, nem is szólt, hanem bömbölt: — Halló, Mr. O’Brix! 0‘Brix gyere elő, nézd meg ezeket a iómadarakat. Erre egymás után gyúltak. fel a lámpák, az emberek fi­gyelték az eseményeket. És ekkor megjelent a bankos két testőr kíséretében. — Hallod-e O’Brix, mennyit fizetsz, ha átadom neked a bankrablókat és az elrabolt pénzt mind egy darabig? Az emberek már az utcán is gyülekeztek, ez a mély és eré­lyes hang mindenkit fölébresz­tett álmából. Már vagy szá­zan álltak a különös csoport körül. — Beszélj, O’Brix. — Ezer dollárt adok. ha va­lóban ők azok — nyögte ki re­megő hangon a bankos. — Gyere ide és nézd meg őket. — Nem az arcuk érdekei, hanem a pénz. amit elrabol­tak... Ekkor a szoros lovascsoport­ból O’Brix lábai elé zuhant' néhány bőrzacskó, az ismert három kezdőbetűvel. A bankos lehajolt, kibontotta az egyiket. — De hisz ebben homok van, meg kavicsoki — kiáltott fel a bankos. — Igen, homok és kavics! — szólt vissza a hang. — Ez qyalázatos becsapás! — hördült fel a bankos. — Igen. ez az utóbbi tíz év legnagyobb, csalása és gaztet­te. Lary most a kovácsműhely padlásnvílásán egv különös ár- nvékot pillantott meg, aztán hosszú, előrenyúló csövet vett észre. A seriffhelyettes nem tétovázott egy pillanatig sem, hanem eqvmás után négyszer lőtt a Winchesterből, éis on­nan a szomszédos épület sö­tét homlokzatáról egy test zu­hant az utcára. — Thank you, Lary, — kiál­tott fel hozzá a mély hang. — Nos; Mister O’Brix, mi legyen ezekkel a iómadarakkal? — Emberek, ez... ez csalás! — süvöltötte a bankos magán­kívül. Az összegyűlt polgáro­kat valahogy nem tudta meg­indítani ez a keserqés. Lary most két árnyat látott kilopózni a bankos házának hátsó kijáratán. Célzott, és lőtt. A másodikra rá kellett dupláz­ni, mert nem talált. — Csak így tovább, Lary! — kiáltott fel hozzá a hang a csoportból. Még mindig ott állt körben, összekötözve. hogy moccanni sem tudtak, és az i- degen középen. Akkor lassan visszafordultak és a seriff irodája felé ügettek óvatosan. Larv mosolygott magában. — Azt hiszem, most már vége a iátéknak. — Épp hát­ranézett, hogy valahol megtá­massza a lábát, amikor egy osonó alakot vett észre a te­tőn. Feléje közeledett. Kés csillant meg akezében. Lary ügy tett. mintha nem vette vol­na észre. A támadó már ott volt a lábánál, hirtelen elgán­csolta. A támadó lezuhant a mélybe. Larv várt még néhány percet, aztán onnan fentrőí, mint egy macska, leugrott a mozdulatlan test mellé. A szí­ve megállt egy pillanatra, a- mikor meglátta a támadó holt­fehér arcát. Dan Bradley volt, az 6 derék Bradley barátja. Belezuhant saját késébe. A kovácsműhely előtt nem kisebb meglepetés várta: Hu- ges. — Te jó isten, ezek engem délután tőrbe akartak csalni, és hogv nem sikerült, azt az idegennek köszönhetem... De most már végső ideje, hogy megismerkedjünk. Larv életében először volt nagyon bánatos és leírhatatla- nul rosszkedvű. Eqvszerre na­gyon fáradtnak érezte magát. De hátra volt még a nehéz éj­szaka, ott voltak a börtönben a rablók, ott volt még Mrs. Tucker vallomása, — Ki kell bírnod, Lary. még ezt az egy napot. Következik: A vihar Gyurák Éva rajza

Next

/
Oldalképek
Tartalom