Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-07-29 / 31. szám
VÁCLAV fiEZÄC: KERESZTUT , Jan Málek lassan ment lefelé a lépcsőn. Mintha meg akarna méq hányni-vetni valamit, bár igazán nem volt semmi meg- gondolnivalő.ia. Sőt: sürgős okok késztették rá, hogy mielőbb elhagyja ezt a házat. De az ember mindig restelli, hogy szöknie kell, még akkor is, ha tudatában van a veszély nagyságának, amit teljes védtelensége is súlyosbít. Még benne remeqett az a kapkodó izgalom, amellyel a legszükségesebbeket bedobálta a kézitáskájába. De fellázadt a rémület és zavar rohama ellen, s meqpróbált a sarkára állni önmaga előtt." Fél órával ezelőtt egy sírástól fuldokló női hang zúdította rá a barátai nevét, akiket az éi folyamán letartóztattak. S ő majdnem az egész fél órát elvesztegette azzal, hogy dermedjen ült a rászakadt csapás súlya alatt, holott már rég hozzászoktatta magát, hogy napról-napra, sőt őráról-órára várja bekövetkezését A hallott neveket ismételgette. Senki sem hiányzott a csoportból, csak ő. Miért éppen őt hagyták ki, amikor a másik négyre lesújtottak? Hol bogozódott össze a szál azoknak az ördögöknek a kezében, hogy csak azokhoz jutottak el, s nem tovább? Minden új gondolat új falat emelt eléje, s megfosztotta ereGYURÄK ÉVA rajza jétől. Tisztában volt' vele, hogy a szabadságot' és életet jelentő időt fecséreli csak, mégsem bírta cselekvésre szánni magát. A fejét csóválta váratlan ideggyengesége miatt. Gyengeség, ez a helyes szó. Ha már most is erőt vett rajta, hogyan fog viselkedni akkor, amikor szemtől szemben áll majd velük? összeszedte magát, és kapkodva csomagolni kezdte a táskáját. Megszökni, nyilvánvalóan ez a kötelessége, különösen miután kiderült, hogy nincs benne elég elszántság dacolni velük. Egyébként is, miért kellene kiszolgáltatnia magát? Csak addig sietett, amíg ki nem lépett' a lépcsőházba. Árulás. Ha nem lesz köztük, azok négyen bizonyára azt fogják hinni, hogy elárulta őket. A lakásokból a háztartás apró délelőtti neszei szűrődtek ki a lépcsőházba. Édes Istenem! Csak nem fog odamenni, hogy önként kezükbe adja magát! A szökés és a maradás egyformán lehetetlennek látszott. Tétován ment lefelé, de a második emeleten megtorpant. A házat nyers férfihangok töltötték meg, a földszintről szálltak felfelé. Jan Málek áthajolt a korláton. Németül beszéltek, lehetetlen volt fel nem ismerni ugató, reszelős hangjukat. A házmesterné lakásának csengője, amely úgy volt beállítva, hogy felébressze a fáradt alvókat, élesen csöngött. Jan Málek a saját nevét hallotta. A házmesterné hangja megismételte: — Jan Málek? Igen, a harmadik emeleten. Miért rikácsol ennyire ez a nő? Bizonyára megértette, mi készül. Jan Málek pár lépést tett a folyosón, s megállt egy ajtó előtt, amelyet már két év óta gondosan került. Fintorogva nyomta meg a csengő gombját, amely fölött ez a név volt kiírva: A. V. Jóst. Tompa csörgés hallatszott, mint amikor lassan borsót pergetnek a szőnyegtelen padlóra. Jan Málek kitartóan nyomta a gombot, s közben a lépcsőn felfelé közeledő léptekre figyelt. A feszültség lassan személytelenné vált. Mintha versenyfutást nézne, ahol valakinek az élete a tét. A léptek már az első emeletnél jártak, amikor kinyílt az ajtó. Ebben a pillanatban Málek elengedte a gombot, és ujját a szájára tette. Alfred Viktor Jóst ott állt előtte az előszobában, amelyet rejtett lámpa világított meg, házikabátja alatt szemlátomást meztelen volt, lenyalt fekete haját háló szorította le. Sovány, idő előtt beesett arca friss borot- válástól fénylett, jobb kezében még most is nyitott kölnivizes üveget tartott. Jan Málek úrrá lett múló undorán, amely kis híjján visszataszította a lépcsőházba; gyorsan belépett, s maga elé tartott táskájával hátralépésre kényszerítette a megdöbbent Jostot. A léptek az első és második emelet közti fordulóban dübörögtek. Jan Málek letette a táskát a padlóra, és gyorsan, nesztelenül becsukta az ajtót. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, alig lehetett elhinni. A léptek a második emelet kőlapjain kopogtak, eqv pillanatra meglassultak, majd tovább mentek felfelé. Jan Málek még annyit sem engedett meg magának, hogy hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtson. Nyitott száján át lassan engedte ki a levegőt a tüdejéből. Jóit az egész idő alatt egy szót sem szólt. Közben a meglepetés kifejezése eltűnt arcáról. Olyan benyomást keltett, mint aki egy szórakoztató játékot figyel. Csak a kölnivizes üveget tette le a tükör alatti polcra. Háttal az ajtónak támaszkodva, Jan Málek megpróbált mentegetőzve elmosolyodni, , „. . ... . ... — A Gestapo — suttogta. — Érjem jönnek. Kis híján találkoztam velük a lépcsőn. Jóit összehúzta vékony azájál, és nem feléli. Csak a fejét hajtotta hátra, és a mennyezetre bámulva hallgatőzott. Málek legénylákása egy emelettel feljebb, éppen a fejük fölött volt. Valaha, amikor még barátok voltak, azért vették ki ezt a két lakást, hogy gyakrabban lehessenek együtt. Azóta olyan távol kerültek egymástól, mintha a föld két ellentétes pólusán laknának. A megszállók betörése választotta szét őket. A fejük felett felberregett' a csengő, s hosszan szólt, csak néha hallgatott el egy-egv pillanatra. Jóit félrefordította a fejét, és Málekre nézett. Ogy látszott, hogy valamilyen okból meg van elégedve. Málek felemelte a táskát. — Köszönöm. Megpróbálok kicsúszni. Jóit elvlgyorodott. — Szellemes ötlet. A kapu előtt elkapnak. Maga elé mutatott és befelé Indult. Ennyi veit az egész invitálás. A szobában reggeli rendetlenség uralkodott, amit a nyitott ablakon át behulló éles szeptemberi napfény groteszkül kiemelt. A székeken ruhadarabok hányódtak, a kerek asztalon tányér állt jókora darab szalonnával és egy szelet hihetetlenül fehér falusi kenyér. Egy aranyszínű itallal félig megtöltött csiszolt palack világítótoronyként fénylett. A fűtőtest mellett derűs címkéjű, üres üvegek sorakoztak. Jóit felnyalábolta a szétszórt' ruhadarabokat, és a gyűrött ágyra dobta. Málek a szoba ajtajában megállt, a táskát egyre csak a kezében tartotta, és nem lépett be. A heverő fölött Hitler többszínnyomású arcképe lógott. Jóit, szemével Málek tekintetét követve, odament a heveröhöz, levette a portrét, és képes felével lefelé a padlóra dobta. Az üveg élesen megcsörrent, de nem tört össze. — Ülj le. kérlek. Málek némi habozás után helyet foglal?. Táskájá? az ölébe tette. Jóit italt töltőt? két hasas pohárba. — Hajtsd fel! Courvoisier. Ez majd helyrebillent. Kezében ringatta a poharat, és mélyen beszívta áradó illatát. — Nem kell. Akár mos? mindjárt feljelenthetsz. — Szamár vagy. Idd ki! Málek engedelmeskedett. Egyetlen mozdulattal magába öntötte az italt, s fintorogva, könnyezve tette le a poharat az asztalra. Amikor újra levegőhöz jutott, a földön heverő képre mutatva, így szőlt: — Ezt miért őrizgeted? Jóst hüvelykujjával a mennyezet felé bökött. — Miattuk. Szívesen nézegetik, amikor it? ülnek nálam. — Miért teszed? Jóit inget vett magára, és alulról gombolni kezdte. — Mert jellemtelen vagyok, és szeretek jól élni. Fejük föíött a csengő abbahagyta a berregést. A lépcsőkön lefelé tartő lépteket hallottak. Feszülten figyeltek. — Csak az egyik — jegyezte meg Málek. — A házmesternéhez megy, a kulcsért — vélte Jói?. Málek elégedetten elmosolyodott. — Hadd kotorásszanak. Egyetlen cédulácskát sem találnak. — Ha szükségük lesz rá, azt találnak, amit akarnak. Az egész ház velük együtt fülelt. Hihetetlenül elcsendesedett; ugyanakkor az utca külön hangsúlyozott minden zaj?, minden neszt. A léptek visszatértek. Hallani lehetett', hogyan kattan a zár, és csapódik az ajtó. A fejük fölött’ lépések kopogtak. Jóit nyakkendő? kötött. — Hol akarsz meghúzódni? — A határon tűi. — Elő van készítve az utad? Málek vállat vont. A táskát még most is az ölében tartotta. — Meg kel! próbálnom. A mennyezet megélénkült. Odafen? asztalfiőkok zuhantak a földre. — Van autóm és többféle lehetőségem. Elviszlek Szlovákiába. Elege? üvöltöttem már a farkasokkal. Kezdek berekedni. — Hagytam nekik égy levélké?, szép üdvözlettel — szólt Málek. — Megpróbálom a másik végé felől, ?alán megéri. Jóit nekividultan újra megtöltötte a poharakat. — Hogy szerencsével járjunk! Málek a felemelt pohár fölött’ ránézett. — Nagyon is könnyűnek hiszed a dolgot — mondta. — Soha többé nem térünk vissza oda, ahonnan elindultunk. Ha ennek egyszer vége, te talán újra szerkesztő leszel, én meg ügyvéd. Mégsem leszünk azok. akik ma Itt ülünk, más emberek leszünk. — Én nem változom meg. Nincs rá okom, hogy megváltozz zam. — De én igen. Üj bőr? szerzek magamnak. Kedvazményis áron. Odafen? becsapódott az ajtó. Két pár cipő dübörgőt? lé a lépcsőn. A ház szótlanul lapított. — Mind a ketten elmennék — állapította meg Jolt, és az ablakhoz lépett. Nem hajolt ki, a nyitót? ablakszárny élé áll?, és a nyakkendőiét igazgatta. Az üveg visszatükrözte az utca túlsó oldalét. Jóit látta, hogy két férfi megy át a szemközti járdára, és a sarok felé tart, ahol egy autó állt a keresztutcában. Valaki balülről kinyitotta az ajtaját. A két férfi beszállt, de az autó nem indult el. Jóit visszajött az asztalhoz, a fiókból élőhúzot? agy nagy kaliberű pisztoly?, és letette Málek elé. — El ne mozdulj. Hozom a kocsit. Ha történné valami, használd legjobb belátásod szerint. Egv óra múlva ért vissza. Amikor kilépett a kocáiból, fütyörészett. A sarkon álló autó időközban eltűnt. Fiatalos lendülettel, kettesével vette a lépcsőket. Kénytelen volt nekidölnl az ajtófélfának, hogy kifújja magát. A szive már nem bírta az efféle stikliket. A lakás üres volt. A pisztoly azon a helyen maradt, ahová tette, a padlón Hitler portréja képes felével felfelé feküdt. De az üveg és az arc össze volt zúzva: valaki rányomta a sarkát, és megfordult rajta. Jóit lement a földszintre, és becsöngetetf a házmesterné lakásába. Kisírt szemű, fiatal, gömbölyded asszonyka nyitott ajtót. Halálra volt rémülve. — Éppen a h$z előtt sepregettem, amikor Miiek úr kilépett. Egv olyan kis táska volt nála. Nem hittem a szememnek. Azt gondoltam, hogy azóta már hetedhét határon túl jár. Hol a csodában lehetett, mialatt azok a fickók keresték? De a következő pillanatban ott termett mellette egy autó, én csak álltam dermedtem, s azok már vitték is. Jóst visszament a lakásába. Odahúzta maga elé a pisztolyt, ?elitöltötte a poharát konyakkal, és cigarettára gyújtott. Kortyolgatta az italt, és füstölt, mint egy lustán merengő ember, aki nem tudja, mihez kezdjen az idejével. A cigaretta fogyott el hamarabb. Egyetlen hajtásra felhörpintette a maradék konyakot, s égy pillanatig mozdulatlanul állt, úgy élvezte az izét. Aztán lehajolt Hitler képéért, vigyorogva végigmérte, és megfontolt mozdulattal kidobta a nyitót? ablakon. Üjra leül?, s a pisztoly súlyát méregette a kaiéval. Majd szájába dugta a csövéí' és meghúzta a ravaszt. új ifjúság 5 JÁN LABÄTH: TE MEG ÉN Ebbe az órába belenőve s elveszve e trér közepén, mely az enyém a miénk és senkié se, fönnakadok töprengő tekintetedben és szólok: — A rémület délutáni kiáltása vagyok ezen a névtelen állomáson és a te tenyered — két madár a hegyek fölött és a te szemed — az ég körforgásából kisiklott két csillag. Simulj hozzám és ne emlékeztess arra, hogy a dobók éjszaka dübörögnek és április elvirágzott almafák szirmaival perel. Útelágazásokon útjukat mutató záporok szava vagyok: maga fölött gondolkodó felkiáltó jel és ki nem mondott búcsú. Bújj hozzám és megpróbáljuk túlnőni az éjszaka fölött csavargó tüzek nyugtalanságát efölött a végtelen tér fölött, mely valahol délután valahol reggel és valahol az út vége. TÖTH ELEMÉR fordítása. f Kiss Sándor: Lány JlftI ORTEN: DAL - FORRÁS Hajik forrása, ha megrészegítne be jó, milyen jó lenne — ha nem bántana a virágok erdeje — a méz vízesését, ó méhek jó volna kiinni és az egészet beletenni a szembe! ögyelgek, a háztetőkről esó csepeg, érzi a szám, — micsoda ünnep — a még sose csókolt csepegő cseppeket, szólni szeretnék: hogy elmerülök, hogy félek, hogy mint hulló holló, ki harang alá tévedt, fájdalmam keresem, a hajnalba merültet. Rosszfele folynak a könnyek, a fájdalom így nem folyik el Vele — sírni szeretnék, hadd zokogjam ld a bánatom, csak találnám meg a csókok forrását végre, idekötne talán, ha fölnézek az égre, ha kinyitom számat, mit még nem csókolt aenkisé.,. VÉGH GYÖRGY fordítása
