Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-07-16 / 29. szám
MONOSZLÖY DEZSŐ: ELŐJÁTÉK Azóta, hogy három nemzeti művészünkről elismerő kritikát írtam abba az államilag haladónak minősített irodalmi lapba, amelynek képzőművészeti rovatvezetőié vagyok, néha külföldre is kiküldenek. Ott is az a feladatom, hogy ne fedezzek fel olvat, amit a hazai müértők még nem fedeztek fel, másszóval, holmi otromba szubjektivitással ne zavarjam az élet természetes és tárgyilagos tükröződését. Az ilyen látogatásoknak úgyis saját mechanizmusuk van. Az ember lehetőleg már a repülőtéren fellapozza a jegyzetfüzetét, ahova be vannak jegyezve az Illető ország szakértőnek minősített szakértői. s találomra felhívja az egyiket. Ha a felhívott szám időközben megszűnt szakértőnek lenni, az kitűnik a telefon- beszélgetés során, erre az esetre mindig készenlétbe kell helyezni egy újabb telefonérmét. — Halló (ezután az a fontos, hogy az ember lehetőleg szabatosan el tudja mondani milyen országból, melyik laptól jött. A név az nem fontos. A nevet a szakértő első hallásra sem megjegyezni, sem kimondani nem képes, ezért ezen gondosan és nagyvonalúan át kell siklani, s legjobb mindjárt a tárgyra térni) — Az önök legkiválóbb és legzseniálisabb szobrászához jöttem, akiről Írni szeretnék ... — Rumalkára gondol? — Kire gondolhatnék másra (a kérdésből ugyanis az is kiderül, hogy nincs szükségem második hívásra, a felhívott szám még mindig szakértő, tárgyilagos, államilag elismert értelemben is, nem tapogatózó amatőr, aki mindenféle keresztkérdéssel és egy sereg név felsorolásával fárasztott volna. Egyetlen név korporativ biztonságérzetet sugall). — Magától értetődik, hogy Rumalkára gondoltam, már régóta csodálója vagyok érzéstkifejtő irányvonalainak, a szomorúság és a bánat lefelé hajló görbéinek... Hogy mondta kérem?... Igen. és különösen a cselekvés és az erő fellendülő vonal- vezetésének, az át nem tört és át nem lyukasztott tömegek... Hogy mondja kérem? (A fene egye meg, hogy még egyetlen Rumalka szobrot sem láttam)... de ilyenkor éppen az áttört és átlyukaszott tömegek szuggesztív hatású plasztikájának ... Ennyi ebből elég is, a többi már a lebonyolítás mechanikájához tartozik. A mester nagyon fog örülni. Ekkor és ekkor várja a műtermében ... — Csak aztán meg ne ijedjen a mosómedvétől. Miféle mosómedvétől? Csak semmi csodálkozás. Egy haladónak minősített irodalmi lap képzőművészeti rovatvezetőjének semmin se szabad csodálkoznia. Valamennyi műterem egyforma. A műtermekben szobrok vannak és pálinkásüvegek. A műtermekben van egv szakértők által mesternek nyilvánított mester, akivel általános művészeti témákról illik beszélgetni. A szobrokról általában. Egy bizonyos szoborról mindig a mester szóljon először, ez sok kínos félreértést megelőz. Ha az ember azt mondja például „ön kiválóan tudja kiaknázni az anyag materiális tulajdonságait, s a kifejezés érzéstartalmát a hozzájuk tapadó asszociatív hatásokkal is képes növelni", ebből semmiféle baj nem származhat. Még egy kis impresszionista halandzsa sem árt meg. „Az impresszioniz- t mus plasztika- és konstrukcióellenes formalátása, amely felbontja az egyensúlyt, víziószerüséget és momentanítást követel a plasztikától, ez csak Rodinnél és önnél... Mert elvégre mindenben van valami impresszió, s ha a pasas til- takozik, könnyű áthidalni, persze Rodinnél ez még naturalizmussal párosul, az ön tiszta expresszionizmusa azonban, helyesebben átmeneti expresszionizmusa, amelyen diadalmasan s lenyűgöző könnyedséggel átlendült...“ Csak nem szabad részletekbe bonyolódni. Akinek hármasa volt szabadkézi rajzból, az nem dőlhet be semmi provokációnak. Mi az, hogy mosömedve? Akinek hármasa volt szabadkézi rajzból, erről csak a harmadik pohár pálinka után tehet említést, mindenesetre jóval azután, amikor már bebizonyította, hogy általános művészetlátással rendelkezik, s mikor már remény van arra, hogy a mester utóiérhetetien őszinteséggel hátbavere- geti, és tréfásan megsúghatja, hogy szabadkézi rajzból neki is hármasa volt. Az ilyen vallomásokat azonban ebben a stádiumban már a beavatottság és céhbeliség patinája védi. Egy mosómedvét nem véd semmi, az konkrétan kilóg az általánosságok előkelő etikettjéből. TALÁLKOZÁS Valamennyi műterem egyforma- A műtermekben szobrok vannak és pálinkásüvegek. A műteremben van egy szakértők által mesternek nyilvánított mester, lobogó, őszhajú óriás, roppant öklökkel, ha ezekkel a harmadik pohár után hátba- vereget... Dehát ez is a mesterséghez tartozik. — ön valóban a tömeg és a tér relációinak bátor kutatója. — Sajnos a légjobb szobraim ... Nem is kell tovább mondani, ez is a műteremhez tartozik. A mesterek legjobb szobrai úgysincsenek a műteremekben, valamelyik kiállításon tündökölnek, Párizsban, Londonban, vagy Firenzében, s így nem érdemes részletesen körülnézni, az összbenyomás a fontos. És a mosómedve. Mi az, hogy mosómedve? Hol lehet az a . . — A szobrászatban természetesen nem lehet teljesen kiküszöbölni az imitativ, elemeket, de úgy érzem, hogy önnek mégis sikerült legyőznie a szobor passzív rezisztenciáját... — Tölt hetek még egy pohárral? Nemsokára elérkezünk a szabadkézi rajzhoz és a hátba- veregetéshez. Csak azt nem értem, miért kapkodom ide-oda a fejemet, hiszen a hagyományos műtermi rituálék értelmében már régen a tárlati prospektusok, a díjak, a szükséges fénvképanyagok és skiccek tanulmányozásánál tartunk. — Valamit keres? — Nem, helyesebben ... — Vagy ezt a készülő művemet szemléli? Egv készülő művel nyugodtan szembe lehet nézni. A műtermek mesterei sohasem rendelkeznek olyan dilettáns tapintatlansággal. hogy megkérdezzék, „ugyan árulja el nekem, ön szerint mit ábrázol ez a készülő műalkotás, elefántot vagy köcsögöt?,“ Egy készülő mű kellemesen beleolvad az anyag általánosságába amelyből kellő fantáziával Michalangelo Mózese is előmutogathatja a térdét. Lehet, hogy éppen ez a mű áll valami kapcsolatban a ... — A mosőmedvével. A gondolatok némelykor árulkodó szavakká válnak. Látom, hogy az ősz mesternek reszket a pálinkáspohár a kezében, helyesebben a keze reszket és a pálinkás pohár... — Szóval tud a mosómedvéről? Most már vállalni kell a dolgot, óvatosan rábólintok. — Megdöglött. Nem szabad bedőlni, a szavak égy műteremben mindig szimboüsztikus jelentőségűek. — A megdöglött mosómedve — általánosítom a fogalmat. A pillanatnyi csend is azt bizonyítja, legjobb a gyors viszszavonulás, összenyalábolom a képeket és a prospektusokat'. Konkrét mosómedvékkel nem lehet kifogni rajtam. — A megdöglött mosómedve — mondom a készülő műalkotás felé bámulva — nem követel szükségszerűen statikus korppoziciót, bár ami azt illeti... — Tudja mibe döglött bele? — Nem — (a be nem avatottságból is származhat helyzeti előny, ha kellő kíváncsisággal fordul a magyarázat felé.) — Megveszett. A veszettségben megdöglött mosómedve. Ez címnek hosszú és nehéz általánosítani. — Látom, hogy érdekli a mosómedve. Romulusnak hívták. — Igen. — Ha akarja látni... Egy megveszett és megdöglött mosőmedvét? Na ugye? —... Ha akarja látni a testvéreit, kimehetünk az állatkertbe. — Természetesen akarom látni a szoborcsoport többi tag- iát is. Rumalka nem is figyel rám, beülünk a kocsiba és hamaro- san valóságos rácsok előtt állunk. — Nézze a medvéket. Két fehérhomlokú barna szőrcsomó himbálózik a rácsokon. — Romulus még szebb volt, ő volt a legtalpraesettebb hármuk közül. Ha autókirándulásra mentünk, mindig a nyakamban ült. Egyszer ki is ugrott az autó ablakán. Százassal robogtam, körülnézek, Romulus nincs sehol. Megfordulok, visszadöcögök vagy tíz kilométert, keresem a hulláját... Ő meg egy fa tetején ücsörög. Három órába tellett, amíg le tudtam csalogatni a fáról. Ogy látszik nincs más hátra, csapdát kell állítanom. — Mit evett az a medve? — Romulus? — Igen. — Mindenfélét. Tengerimalacot, tojást, halai és nagyon szerette az édességet. Nem, ez igv nem jó. Kétféle dologról beszélgetünk, égy medve, aki él és a szobrászat, na várjunk csak... — Én tudom miért kellett az a mosómedve magának. Á képzetek, pillanatnyi lelki tartalmak szimultán megjelenítésében és szintetikus kompozíciójában új mozgáselemeket jelentett., — No. mondja, erre sohase gondoltam — Rumalka úgy néz rám mintha én is mosómedve lennék. — Az a medve egy fizikai test volt, lefelé nehézkedő súlyossággal, fölfelé ívelő szökelléssel, anyagot rejtő konstruk- tivitással... — És nagyon ügyesen tudott mosni, mindent megmosott. Ezen már mérgelődhetnék is. Egy mosómedve, amely mos. Az ilyen tautológiával nem lehet zöldágra vergődni. — És tudja miért' mosnak a mosómedvék? — Azért, mért mosómedvék. — (nem szabad elragadtatni magam). — Igen... És különösen azért, mert nincs nyálkahártyájuk, be kell nedvesíteniük mindent, mert anélkül nem tudják lenyelni ............Szegény Romulus ... — Szegény Romulus. Később a tigrisek, oroszlánok, leopárdok, gepárdok és párducok ketrecéhez is elsétáltunk. Rumalka nevükön szólította a fenevadakat, bedugdosta a kezét, hasukat csiklandozta és megsimogatta a fejüket. — Az a fontos, — magyarázta —, hogy az ember ne féljen. Az emberi félelemnek szaga van, és azt a vadállatok megérzik. A fekete párducok ketrecénél bíztatott, hogy én is dugjam be a kezem. — Leonóra. Leonóra, — ismételgette rábeszélő hangon — ügye nem harapod meg a bácsit. Én éppen a konstruktivizmus útvesztőjében bolyongtam, s nem tudtam kitalálni belőle, féltem, hogy ezt Leonóra is észreveszi rajtam, így inkább másra tereltem a szót. — Mi a véleménye a futurista szobrászatról? Rumalka a párduccal volt elfoglalva, s egy időre megszakadt a dialógus. A tevéknél váratlanul megtorpant és felém fordult. — Amíg Romulus élt, jobban elviseltem az emberek tolakodását. Azelőtt, ha kimentem az utcára úgy mutogattak rám mint egv plakátra. „Ott megy a Rumalka“. Amióta Romulus- sal sétáltam, sohase emlegettek, legföljebb azt mondták „Nézd ott megy a mosómedve". Az állatkert kapujában szívélyesén rázta a kezemet. — Nagyon jól elbeszélgettünk, látom, maga őszintén érdeklődik a szobrászat iránt. Este elmehetnénk valamelyik bárba, ott tovább folytathatnánk. Mit szól hozzá? — Igazán lekötelező ajánlat, de ... —< Majd elugrom magáért a szállodába. — Igazán lekötelező, a kubizmus térproblémáiri még úgyse tudtunk időt szentelni. — Na látja. Viszontlátásra. Majd a bárban, most amerikai mogyorót kell vásárolnom a páviánoknak. LÍRAI FORDULATOK Valamennyi bár égvforma. Legföljebb a nagyságrendben és a színhatásokban van némi eltérés. Ez elég nagy és lilás színe van. Miután Romulus nélkül jöttünk, Rumalkát üdvözlik. Egy foglalt jelzésű páholyhoz vezetnek, szemben a zenével és a táncolókkal. A kubizmus kérdésfelvetéseit szinte elnyeli a zenekar lelkes hangorkánja. — Kissé hangosan játszanak — jegyzem meg, mert már azelőtt berekedtem, mielőtt Rumalka bármit is válaszolhatott volna. — Hadd ordítsanak, legalább nem kell fölöslegesen fecsegni, figyelje a táncolókat és töltsön magának. Mit szól ehhez a black and whtte-hez, jobb mint egy seggberúgás, nem igaz? Ebben kétségtelenül Igaza van, és a zenekar is majd csak belefárad. Az életrajza úgyis benne van a tárlati prospek- tusban. Hova is tettem? Ja, biztos a másik kabátom zsebében van a képekkel együtt. A tánc szünetében ügyesen rátérhetek a tengelyes és a centripetális kompozíciókra, esetleg Richard Huelsenbecket is idézhetem; az ilyen bevágott bölcsességeknek mindig megvan a kellő hatásuk. Hogy is kezdődik? „Dada a buddhizmus amerikai oldala, tombol, mert tud hallgatni, cselekszik, mert nyugalomban van. Éppen ezért a dada sem politika, sem művészeti irány, nem szónokol sem emberiességért. senT a barbárságért — a békét és háborút tógájában tartja, de a cherry brandy flip mellé határozza el magát...“ Sajnos alig. hogy belekezdenék, egy mértéktelen szempillájú nő közeledik a páholyunk felé. Rumalka gyorsan a fülemhez hajlik. — Félre ne értse a szituációt, a hölgy bölcsészhallgató, csak így az esti órákban, mert szegény lány, valamit hozzákeres a tanulmányaihoz. Közben el is éri a pályolyunkat, éppen az én fotelem karfájára könyököt. Rumalka kézcsókkal köszönti. — Engedje meg Leonóra — (a párducot is így hívták), én is kezetcsókolok. Leonóra gazella mozdulatokkal helyet foglal, lábait kinyújt-» 'ja az asztal alatt, s a tánc ütemére a cipőmet kocogtatja. Fanyalogva néz a black and white-re és Napóleon konyakot rendel. Szegény lány — gondolom — Napóleon konyakot kell innia... Nem tudom, ki hogy van véle, engem a whisky mindig felkavar. Azzal kezdődik, hogy elfelejtem az összes képzőművészeti idézeteket. Aztán meg mindenféle marhaság jut az eszembe. — Hogy megváltoznak a lányok — sóhajt helyettem a whisky. — Ez érdekel — kocogtatja a cipőmet Eleonóra, mintha nem is a whiskyvel, hanem velem beszélgetne. — Eleinte minden kis pisis lány egyforma, csoportokban állva vihognak és a szájuk elé kapják a kezüket... — Min vihognak? — A béka bubi bábszínházán. — És aztán ? — Aztán szörnyen megváltoznak, azután is vihognak, de már nem kapják a szájuk elé a kezüket. — Maga egy pimasz fráter — jelenti ki Leonóra. — Ezt kikérem magamnak. — Kérje — persze ezt is a whisky mondja, de már nincs időm megmagyarázni. A bölcsészhallgatónő sértődötten felugrik. — Maga nem tud a nőkkel bánni — méltatlankodik Rumalka. Legszívesebben rám borítaná az asztalt. Egy darabig csöndben ülünk. Most kellene előhozakodni. Huelsenbeck-kel, de teljesen összekeveredett bennem az idézet. Már csak a cherry brandy flipre emlékszem. Amíg ezen töprengek, Rumalka váratlanul megenyhül. — Tulajdonképpen jól tette, hogy elkergette. Nincs stílusa annak a lánynak. És a zene is bömböl. Legfőbb ideje, hogy fölszedjük a horgonyt, és egy tiszteségesebb lebujf keressünk. Engedelmesen követem. A tiszteségesebb lebuj zöld színű. Itt is whiskyt rendelünk, és itt is leginkább a cintányér csörömpölését hallani. Itt is akad égy tisztességes főiskolás lány, aki szereti a Napóleon konyakot. Az életben van valami monománia. Bizonyára ez sugallja nékem a vihogó lányok történetét. Rumalka igaz, most is fel van háborodva, de valamivel hamarabb békül mint az előbb. — Nem is szeretem ezt a helyet, legokosabb ha elvitorlázunk. A harmadik lebujnak nehéz megállapítani a színét. Inkább tarka. Az abroszok is. Várom, hogy jöjjön a főiskolás lány, de nem jön. Csak részeg pasasok kókadnak az asztalok felett. — Ismérje el, hogy szeretni kell a nőket — veregeti a váltamat Rumalka — a nők éppen olyan kedvesek mint az állatok, kár hogy beszélnek, de ezen is könnyű segíteni. Nem kell odafigyelni. — Kár, hogy nincs itt Romulus — kockáztatom meg. — Kár... Egyszer nagyon megijesztett. Képzelje el, megevett egv négyéves húsvéti tojást. Ki kellett hívnom az állatorvost. Hormoninjekciók, miegymás... Trágyadombbá változtatta az egész műtermet. — Sok nehézséggel kell farkasszemet nézni. — Ogy ahogy mondja. Erről jut eszembe, hogy égy_farkaskutyát is széfmarcangolt. Természetesen nem tehetett rőla. ő csak játszani akart azzal a döggel. Meg akarta mosni az orrát, az meg beleharapott. Mégis nekem kellett kártérítést fizetnem. — A képzőművészeti kritikával is így van néha. — Pontosan. Nem is tudom, miért foglalkozik veié. Megmondjam mi a véleményem a kritikáról?i — Ne is mondja. — Tartson inkább mosómedvét. — őszintén bevallom már gondoltam erre, de... — Na látja. A szálloda halijában testvériesen megölelt. — Azt hiszem, mindent elmondtunk egymásnak. Hogy hívják azt a lapot? Majd küldjön belőle égy példányt. A szabadkézi rajzról egészen megfeledkeztünk. Dé ez már a felvonóban ért a tudatomhoz. Az 'embernek elvégré 'előre is kell gondolkoznia. Különösen ha másnap utazik. Aki utazik, azt is tudja, hogy a másnap fényében már az is másképp fest, hogy az ember égy előző napi llftbén áll, összefüggéstelen víziókkal hadonászik és félszemmel figyeli az ásító liftlsfiút. EPILÓGUS A repülőgépben először is kipárolog a whisky. Másodszor: hová tettem a fényképekét és prospektusokat? Módszeresen kell gondolkodni. A bárban... Nem. a bárban már a másik ruha volt rajtam. Marad az állatkerf és a műterem. Fényképek és prospektusok nélkül nehéz kritikát írni külföldi mesterekről. t Bevallom sokat küszködöm a cikkel. Almomban néha fel-» rémlik egy-egy kitűnő idézet, építgetem a tengelyes és centripetális szobrászat mondatkompozícióit, de alig pendül ki bambusz-fürgén a fejemből az ötlet, valahonnan előbújik Romulus és felmászik rá. A mancsaiban népművészeti húsvéti tojást szorongat és azt majszolja. Leonóra az asztal alatt szaladgál, a bölcsészhallgató és a párduc is, és mindent felborítanak. Természetesén a légtávolibb dolgokban is van némi összefüggés. Ezen azonban úgyis ki-ki saját maga tűnődik. Éppen ezért leqokosabb ha én is úgy teszek mint a néger mesemondó: ELHALLGATOK, MERT MINDAZT AMIT LÁTTAM ELMONDTAM.---------------új ifjúság 5
