Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-01-09 / 2. szám

5 ói itiusäßl

MIKOLA ANIKÓ:

KÖVEK ES GALAMBOK

A vonat fékezett, a türelmetlenebb utasok felugrottak, magukra kapták kabát- latkat és kisorakoztak a folyosóra.

A lány kinézett az ablakon és ülve maradt. Látta, most haladnak át a városi felüljárón. Lassított tempóban ez még három perc utat Jelent a főállomásig. A fiú Is erre gondolt, ö sem mozdult. Utolsónak akart kiszállni.

Egyedül maradtak. A fiú a lányt nézte, a lány meg a vasúti töltés alatt fekvő mély utat, a megfeketedett házakat, az erkélyeken szellőző ágyneműt.

— Nem tudnék Itt élni —

mondta csak úgy, magának. Erezte, hogy a fiú valami mást vár.

Olyan furcsa voltál ma reggel... — mondta a fiú, s a lányt váratlanul érte a hang.

— Mikor? — kérdezte.

— Amikor vártuk a vonatot. Az állomáson.

— Mire gondolsz?

— A találkozásunkra. Vártál valakit?

— Nem. Senkit se vártam.

— Akkor mtért tettél úgy, mintha nem látnál?

A lány habozott, nem tudta, mit válaszoljon. Kinézett az ablakon. Zavarban volt.

— Hisz tudod, milyen szórakozott vagyok... — mondta csöndesen.

A vonat megállt, siető emberek tódultak ki a peronra, tolongó, Izgatott áradat lett belőlük.

Már hosszú ideje egyikük sem szólt. A fiú fölállt és felsegítette a lány kabátját. Végül mégis a lány törte meg a csendet.

— Felhívsz? — kérdezte.

— Igen. Mikor hívjalak?

— bélben.

— ló.

Leszálltak. A sodrás kidobta őket a peron szélére. Nem stettek.

— Elkésel — mondta a lány.

— Az elsőről már Igen. A második órára pont odaérek.

leges szél söpört végig az állomáson. Fáztak. A lány a síneket nézte, s ekkor hirtelen, a sárga kőtörmelékkel felhtntett pályatesten észrevette a galambokat.

— Nézd, galambok! — kiáltott fel meglepetten.

— Hol? — kérdezte csodálkozva a fiú.

— Ott, a sínek között. Nem látod?

— Nem. Egy galambot sem látok ott.

— Jaj, de csacsi vagy, hát nem látod őket? Ott, ahol mutatom...

A fiú arra nézett, aztán vissza a lányra és nem szólt.

— A lány elkapta a fiú csodálkozó tekintetét, de azért még egyszer megkérdezte.

— Tényleg nem láttad?

— Nem. — válaszolt a fiú. — Amiket te láttál, azok kövek voltak, nem galambok. Szürke kövek. Érted?

A lány elfordította az arcát. Azt hitte sírni fog.

— ... pedig ... egészen olyanok voltak ... mint a galambok...

A fiú mégegyszer a néhány méternyire heverő kövekre nézett, aztán vissza a lányra. Nem kérdezett

semmit, a találkozásukra gondolt és mindent értett. Mikor kiértek a villamosmegállóhoz, megkérdezte.

— Tudod, mire gondolokf

— Tudom, — felelte a lány, és elnézett mellette.

— Itt a villamos. Te gyalog mész ugye? — mondta élénken a fiú.

— Szervusz, — kiáltotta vissza a villamos lépcsőjéről.

— Szervusz, — mondta a lány, de a fiú már nem hallhatta, mert késett a válasszal.

Egy darabig nézett a táv- tzó villamos után, aztán lassan elindult.

CSIZMÄR MIKLÓS:

Zsálya Kelemén régi, jó kenyeres pajtásom. Elfogultság nélkül állítom, 6 ez. aki férfiismerőseim közül ma is a legközelebb áll hozzám.

Valamikor együtt vágtunk neki az irodalom csodála-1 tos rengetegének, azzal a makacs elhatározással, hogy előbb-utöbb meghódítjuk.

Engem feledhetetlen emlékek kötnek ehhez a zsenge időhöz. Kelemen barátommal órákat, napokat tudtunk lelkesedni Villon, Baudelaire. Ronsard. Byron. Verlaine, Oscar Wilde, Ady, Tóth Árpád József Attila és megannyi költőóriás nagyságán.

Egész héten át a szombat délutánt és a vasárnapot vártuk, amikor végnélkül citálhattuk egymásnak a szebbnél-szebb verseket. Kelemen gyönyörűen tudott verset mondani. Kellemes baritonja még most is a fülemben zsong. Talán innen ered. hogy a világirodalom remekeihez is általa kerültem közelebb. Nem akarom

KELEMEN ES A TÖBBIEK

eltúlozni a valóságot, nem volt szavalóművész, de átélte, a lelkét öntötte bele egy-egy versbe, s ezáltal megszépítette, igézővé varázsolta.

Valamikor — lassan már húsz éve lesz — Így csöppentünk bele a költészet tengerébe, hogy játszadozzunk benné, mint delfinek az igazi tengerben. Aztán egyszerre csak úszni kezdtünk. Két irányba úsztunk, a engem hamar patra vetett az ár. de Kelemen jó irányt vett. Azóta is egyre beljebb evez határozott karcsapásokkal. Igaz, néha még én is megmártom magam ebben a tengerben, de olyan ez csak, mint aki úszni nem tud s mégis strandolni jár — nem merészkedik a mélyebb vízbe. így Kelemennel ebben a tengerben már sohasem találkozhatunk.

Egyre gyakrabban összefutunk azonban a kiskocsmákban. a füstös kávéházakban s a zajos borozókban. Ilyenkór még mindig a költészetről beszélgetünk, de

Kelemen már nem éri be pusztán a régiekkel. Igyekszik velem megszerettetni „klasszikus" ismerősei költészetét is — és ez szép dolog tőle. Az ő révén személyesen is megismerkedhettem egyik-másik költővel.

Kelemen klasszikus barátai ugyancsak rajonganak a költészetért. Igaz, hogy közülük néhányan csak a saját verseiket szeretik, s magukról beszélnek a legszívesebben. A magasztos eszmefuttatásban én sem a- karok alul maradni, igyekszem hát lépést tartani velük. Ismerkedem a költészetükkel.

No nem, nem a verseiket olvasgatom. Rájöttem u- gyanis, hogy elegendő, ha elolvasom a róluk szóló kritikákat. Merem állítani, hogy ezek néha többet mondanak. mint maguk a versek, mert a kritikusok u- gyebár műértő emberek. Azt is észre veszik, felfedezik, amiről a költő nem tudott, amire nem is gondolt. Am

a költő nagysága éppen abban rejlik, — nem kizárólag, — hogy feltárja tudat alatti világát, elmondja azt is, amiről nem tud. És ha 'egy kritikus mindezt felfedezi, érdemesebb a kritikusok megfejtéseit olvasgatni. mint magukat a rejtvényeket. Különösen akkor tesznek jó szolgálatot ezek a magyarázatok, amikor a szerencsétlen olvasó nem tudja megfejteni a verset. Milyen jól jönnek ilyenkor a kritikusok! Hűséges, megbízható vezetők a betűsivatagban.

Az én esetemben a fenti okfejtés akkor igazolódott be. amikor Kelemen barátunk megismerkedett Zab- hegyi Barnabással. Ez a Zabhegyi nagyon érdekes figura. Eredeti egyéniség. Legjellemzőbb tulajdonsága, hogy csak a saját verseit olvassa. Azért olvasgatja, mert fejből egyet sem ismer közülük. Amikor már közelebbről is megismertük egymást, egyszer szóvá is tettem ezt Barnabásnak. De

ő feleletre sem méltatott. Csak rámnézett és tovább olvasta verseit.

Egy másik alkalommal, éppen akkor, amikor megjelent Zabhegyi új kötete, megint összehozott bennünket a véletlen. Nagyon megörült a viszontlátásnak, s ez engem, egyszerű halandót végtelenül boldoggá tett.

— Hogy vagy? — kérdezte Barnabás. De hogy- létem felől nem tájékoztathattam, mert gyorsan tovább pergetett egy sokkal lényegesebb kérdést:

— Mit szólsz az új kötetemhez?

Kissé meglepett a hirtelen fordulat. Ötöltem-ha- toltam.

— Hát izé... remek... modern gyűjtémény.

Már attól féltem, nem tudok kimerítő véleményt mondani az új kötetről, de hála az agytekervényeknek,. szorult helyzetben leleményesebb az ember. Hirtelen átvillant az agyamon, hogy nem is olyan régen olvastam Barnabás kötetéről égy eléggé kimerítő kritikát. Elkaptam ezt a mentőövet, s áradt belőlem a vélemény.

— Nagyszerűen fogtad fel korunk lüktető életritmusát, a modem ember érzésvilágát. Verseid kozmikus ihletésüek. A gazdag nyelv, a modern stílus és a kifejezésmód tökéletes összhangban van a mondanivalóval a ritmusról nem is beszélve.

Barnabás bólogatott, jelezve, hogy egyetért velem. Sőt: egy liter borra is meghívott. amivel nagyon kitüntetett. Szerencsém volt. Én voltam a negyedik, aki véleményt mondott új kötetéről, s így nem sokat kellett idéznem a kritikából. Barnabás megértőén az asztalra borult, és elaludt. Én meg arra a zsenge-szép i- dőre gondoltam, amikor még nem is ismertük a kritikát, csak a verseket, és a bort sem ismertük, csak a versek mámorító hatását.

— Ugy-e, szebb volt az akkor. Kelemen?,

WALTER HAMANN: (SVÁJC)

SZOBITÓBAN

Minden jel szerint reám várt. Amikor átléptem a fogadószoba kliszöbét, fölállt, elém jött, és szenvteleniil mondotta:

— Kammer a nevem. Megbíztak azzal, hogy megmutassam munkahelyét. Tessék...

A fogadószoba négy ajtaja közül kinyitott egyet, és előttem haladva, végigvezetett a hosszú folyosón, föltárt egy másik ajtót, s én beláttam abba a terembe. amelyben azután dolgoznom kellett.

írógépek kopogtak, számológépek kattogtak. A teremben ülő emberek ügyet sem vetettek rám. Kammer megállt az egyik kisebb asztalnál. levette az írógép védőhuzatát, s magához intett:

— Ez Itt a munkahelye. A szemközti szekrénybe a- kaszthatja a kabátját.

Ismerkedtem a helyzettel. Leültem, átnéztem az iratokat. Néha fölemeltem a fejem: hajlott hátakat láttam magam körül, és néztem Kammert is, akinek jobbra tőlem volt a helye. Csak egyszer pillantott rám. Tekintete valamire figyelmeztetett. Akkor még nem tudtam megérteni, hogy mire.

Két óra hosszat dolgoztam. Várakozáson felül jól alakult minden. Nyújtózkodtam. S abban a pillanatban szemem megakadt az i- róasztal lapján egy kicsiny, alig észrevehető domborulaton. Oldalába tölcsér a- lakú nyílás mélyedt. Megérintettem, mire fölcsendült egy hang:

— Ne nyújlon hozzá!

Hangszóró — gondoltam

— de honnan jön a hang? Tizenkét órakor halk

csengetést hallottam. Az í- rógépkopogás megszűnt. Kammer hozzám lépett. Én ülve maradtam.

— Ebédidő — közölte. — Most az étkezőbe megyünk.

— Köszönöm — feleltem.

— Hoztam magammal ha- rapnivalót.

— Nem megyek, — ellenkeztem. — Itt maradok.

— Ahogy tetszik.

Semmi különös nem történt. Ebéd után a többiek visszajöttek. Csak estefelé szólalt meg újra a hangszóró:

— Haladéktalanul jelenjék meg a huszas számú szobában.

Andrássy Tibor — rajza

— Jönnie kell! — mondotta. mint valami ráolvasást. — A cég rendelkezése.

— Árulja el, legyen szives, mi ez itt? — kérdeztem, s a tölcséres domborulatra mutattam.

Kammer titokzatosan Intett. Hozzá hajoltam.

— Kihallgató berendezés...

A cég rendelkezése, —

súgta.

Fölálltam, indultam, végigmentem a folyosón, átvágtam a fogadószobán, és beléptem a 20-asba. Kis helyiség volt. Sötét öltönyös, őszhajú, szikár férfi ült az Íróasztalnál. Hidegen végigmért, és kijelentette:

— Meg kell szoknia a munkakörülményeket.

— Természetesen, feltétlenül — válaszoltam.

Be se mutatkozott. Ügy látszik, nem tartotta szükségesnek megneveznie magát. Én azonban tudtam a nevét. A szoba ajtajára e- rősített táblácskán elolvastam: „Weissenleder ügyvezető."

— Nálunk csak kitűnő képzettségű szakemberek dolgoznak — mondotta. — Magát úgy tudom, Müller hozta be.

— Igen, — feleltem.

— Forduljon meg — mondotta Weissenleder.

Megtettem, s megder- mesztett az ijedtség. A mi termünket a számviteli termet láttam. Mindent láttam, ami ott végbement.

— Kizárólag arra törekszünk. hogy fennakadás nélkül folyjék a termelés — jelentette ki Weissenleder. — Azért mutattam meg magának, hogy a jövőre vonatkozólag figyelembe vegye. Én mindent láthatok, Megértette?

Mi mást tehettem — meghajoltam. Homlokomat verejték lepte el. Üjra szem- befordultam vele.

— Rendkívül fontos, hogy módunkban legyen mindenkit megfigyelni — folytatta Weissenleder. — Ezért minden helyiségbe televíziós berendezést szereltettünk fel.

Szünetet tartott, miközben elgondolkozva tanulmányozott engem.

— Az ebédidőről is beszélni akartam magával. Alkalmazottaink az étkezdében ebédelnek. Kivétel nélkül minden alkalmazottunk.

Változatlan, monoton hangon hozzátette:

— Most pedig elmehet.

Mentem, azzal az elhatározással, hogy örökre távozom. Csak a kabátomat és az irattáskámat akartam magamhoz venni. A teremben egyenesen a szekrényhez tartottam. Zárva találtam. Kammer most is gör- nyedten ült. Megérintettem a vállát. Bosszús, elhárító mozulatot tett.

— A kulcsot... — kértem — szükségem van a Szekrénykulcsra.

— A szekrénykulcs csak a munkanap végeztével nyílik ki, — válaszolta Kammer. — A cég rendelkezésére.

Kammer asztalán megszólalt a hangszóró:

— Túl sokat beszélgetnek. — A következő mondat nekem szólt: — Maga pedig üljön a helyére.

Én azonban elhatároztam, hogy mégis elmegyek. Azt se bántam, hogy ottmarad á kabátom és a táskám. Az ajtóhoz léptem. Az ajtó fölött kigyúló fény felírást világított meg: „A munkanap végezte előtt tilos a termet elhagyni.“

Próbáltam kinyitni az ajtót. Nem engedett. Senki sem törődött velem. Kam- merhez futottam. Reszkettem. Kiabáltam:

— Hogyan juthatok ki?

Ügyet sem vetett rám. Én

álltam asztalánál, figyeltem, miképpen dolgozik a számológéppel. Ügy tűnt, észre sem vesz. Nem akart észrevenni. Fél óráig álldogáltam mellette. Végre mégis megszólalt:

— Üljön kérem a helyére. Legyen szives.

Én azonban nem akartam. Jártam föl és alá. Az egyetlen hely, ahová leülhettem volna, az asztalomnál álló szék volt. Lassanként éreztem, hogy a járkálás terhessé válik, belefáradok. Asztalomhoz mentem, leültem mellé, kezemet lapjára fektettem. Semmit sem csináltam. Kis idő múlva hallottam a hangot:

— Nyugodjék meg. Majd hozzászokik cégünk munka- körülményeihez.

Ismét az iratok tanúimé-* nvozásába merültem. Csak azért, hogy agyonüssem az időt. De egyszer tudatára ébredtem, hogy akaratom ellenére dolgozom a számológéppel. Mintha valaki szo- rítóba fogott volna, és rákényszerítené. Egy idő múlva, amikor szünetet tartottam, észrevettem, hogy Kammer mosolyogva néz rám, szomorúan, sajnálkozva mosolyog rajtam.

A hangszóró kijelentette:

— Kitűnő!

A munkanap végén Kammer megkérdezte:

— Tehát marad?

És arcán újra mosoly su-* hant át, még szomorúbb mosoly, amely éreztette: e- lőre tudta, hogy pontosan ez fog történni.

Azóta két év telt el. Tegnap én vezettem egy új alkalmazottat munkahelyére. Ugyanúgy viselkedett, mint én. És ugyanaz történt vele, mint velem.

És mialatt menekülési ki-* sérlíteit figyeltem, tudtam, hogy arcomon ugyanaz a szomorú gúny fejeződik ki, mint annak idején a Kammer arcán, akit egyébként fél évvel ezelőtt eltemettünk.

Szántó Irén fordítása