Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-02-21 / 8. szám
S új ifjúság PORTRÉ Anka Blanáriková-Chmel- ková mondja: „Nem tudtam, mi lesz, hogy lesz, csak azt éreztem, mindent bele kell adnom. Háromszáz méterig alig néztem fel, me-t tudtam, ketten előttem haladnak. Most vagy soha! Rákapcsoltam, háromszázötvennél elmellőztem a magyar versenyzőnőt. Oldalra pillantottam, ?s láttam, fáradt már: halál ült a szemeiben Albert Flórián Brazíliai útinapló Tíz Pelé, egy Carlos SZAMBAISKOLA A kiutazás előtt, ha bárki, bárhol megkérdezett volna arról, ki jelenleg Brazília legnépszerűbb fiatalja töprengés nélkül adom a választ: természetesen Pelé. Amikor Rióban megkaptam a kérdést, és udvarias mosoly kíséretében Felét jelöltem meg, csak eny- nyit feleltek: — Természetesen Pelé ha a labdarúgást nézzük. Különben Roberto Carlos, először is, szá- zadszor is. Ojságkivágásokat, fényképeket tettek elém. beszéltek milliószámban elkelt lemezeiről. Roberto Carlos táncdalénekes sokkal nagyobb bálvány Brazíliában, mint például Rita Pavone, a beatlesek és más sztárok saját hazájukban. Carlos egy esztendeje tűnt fel, azóta kiskirály, népszerűségét és jövedelmét értve egyaránt: Pelét ledöntötte a népszerűség trónjáról, a Fekete Gyöngyszem azonban nem sértődött meg. Amikor megkérdezték tőle mit szól a Carlos- őrülethez. ennyit mondott: — Mit szólnék? Megveszem minden lemezét és csodálom.. Tíz Pelé tíz év alatt képtelen lenne eljutni Roberto Carlos népszerűségéhez. Rátaláltam a nagy sztárra, s utána az érdekelt, kiknek é- nekel. Üjra egyszerű a felelet: az egész országnak, de különösen a fiataloknak. Azoknak a fiúknak, akik szűk vászonnadrágban és egyetlen ingben róják az utcákat, s azoknak a lányoknak. akik az ú. n. Saint- tropezi divat megszállottjai. Kánikulában is parókát hordanak — sokszor harminc centiméterrel is megmagasított fejjel járnak — rikítóan festik magukat, pulóvert húznak és nadrágot. Nyilván azt hiszik, így csinosabbak. A fiatalok vidámak: a zene, a tengerpart és a sport foglalja le elsősorban érdeklődésüket. Huszonöt évemmel én sem tartozom az idősek közé, szeretem a hangulatot, a zenét, a nevetést, mégis szinte borús természetűnek éreztem magam környezetükben. Honnan e jókedv? — A brazil fiatal a mának ef — világosítanak fel. A holnap nem különösebben téma íekl. Mindent megoldanak egy izólásmondással: „Ha az Isten *s úgy akarja...“ Ha valami nem úkerül, nem eresztik búnak felüket. Azt mondják: az Isten nem úgy akarta — és ezzel minden komplikációt le is zárnak önmagukban: Különös szemlélet, egy a sok közül... RIÓI ÉJSZAKÄK — Rio de Janeiroban a napjait csak a napsütés különbözteti meg az éjszakától — mondotta kedves barátom, Paul Henrique, a brazil válogatott és a Flamengo játékosa. Éjfélkor legalább olyan népes az utca. mint a legnagyobb nappali csúcsforgalomban. Nálunk csak a betegek és a futballisták fekszenek le éjfél előtt. Még futballistának érzem magam, s ezért éjfél előtt én is lefeküdtem. Pedig ahogy hazafelé sétáltunk vagy kocsi- káztunk egy-egy vacsorázóhelyről, csábítottak a szinte egymás mellett lévő mulatók. A módosabb közönség előtt a Night Clubok tárják szélesre ajtóikat, kitűnő zenét, jó műsort ígérve. Ezeket a klubokat az emberek többsége vetkőző bároknak nevezi, mert a- ki oda belép, talán a nadrágiát is otthagyja... Az igazi szórakozóhely a már említett tengerparti Copacabana. Itt van szinte minden fiatal. A tengerparton sorakozó ezer és ezer kőpadon párok húzódnak össze, valóságos dalversenyt rendezve ismerőssel és ismeretlennel. Kis kivilágított bódékban fagylaltot, csokoládét, kávét kínálgatnak, a mozgóárusok pedig fehér, világító sapkában ajánlják az á- rut a szerelmespároknak. A brazil ember a ritmus, a zene megszállottja, talán érthető is ezek után, hogy a karnevál alatt elveszti a fejét. A város bármely pontján a hanglemez-árusító boltok előtt mindig százával hallgatják a ingyenzenét. Kinek hogy tetszik, ácsorog, és úgy üti lábával a ritmust, vagy inkább leül az úttest szélére és kényelmesen adja át magát a zene élvezetének. Nem kivétel a futballista sem. A Flamengo csapatával az autóbuszon egy alkalommal sem utazhattam csendben. A- mint helyet foglalnak a fiúk a társasgépkocsiban, máris jár a kezük és a lábuk, egyetlen hangszer nélkül ritmust varázsolnak és énekelnek, fejüket vállukat egész testüket a zene ütemére mozgatják. — Ebből az örökös mozgásból adódik — mesélte Silva, az időközben Spanyolországba szerződött középcsatár — a brazil labdarúgók iáték közbeni lazasága is. A tánccal mi örökké a labdarúgásra tréningezünk. Táncol öreg és fiatal. Feleségem ellátogatott egy híres riói szambaiskolába is, a- hol kétesztendős volt a legifjabb, és ötvenéves a legidősebb „növendék“. Az Iskola egy hatalmas kerthelyiség, közepén betonparkett, az egyik oldalon különböző ütőhangszerekkel zenészek helyezkednek el, szemben velük ülnek az énekesek. A professzor egy néger férfi, aki láthatóan sokat ad magára. Ki van festve az arca. hosszú piros körmei, színes lábujjai árulkodnak arról hogy különös művészléiekről van szó. A szamba minden brazil vérében van — nyilatkozta a professzor. Senkit sem kell rá tanítani. Iskolánk azért működik, hogy a karneválra betanítsa a különböző csoportokat. LISSZABONI MEGLEPETÉS Kedves emlékekkel, új kedves barátokkal gazdagon indultunk hazafelé. Felejthetetlen két hetet töltöttem Brazíliában. bárhogy is alakul pályafutásom, ez az időszak mindenképpen a legszebbek közé tartozik. Befogadtak, megszerettek a Flamengóban, alig várom, hogy az idén, amikor a Flamengo európai túrája során Budapestre is ellátogat, találkozzam a fiúkkal. Visszafelé gépünk Párizs e- lőtt Lisszabonban is leszállt. Üjra újságírók, fotóriporterek, serege, aztán elém lépett egy napszemüveget viselő fiatalember. — Vicente vagyok — mondta, s barátságosan kezet ráztunk. Néhány hónapja még nem viselt fekete szemüveget, kint járt a portugál válogatottal az angliai VB-n, jól ismertük egymást. Azóta egyik szemére megvakult, éppen negyvennyolc óra múlva rendezték megsegítésére a Benfica — Sporting barátságos mérkőzést. — Gyere, játssz te is — kérlelt. — Örömmel játszanék, válaszoltam — de legkésőbb szombatra otthon kell lennem. Nem tehettem mást, mint melegen megszorítottam a kezét, s indultunk tovább, Párizsba, Bécsbe, majd Budapestre. Franciaországban mesélték, hogy egy utolsó szívrohamtól tartó futballbarát mindkét szemét felajánlotta Vicentének, mondván: neki már úgyis mindegy, Vicente pedig fiatalember. Gondolkoztam ezen is, meg az egész, sokezer kilométer hosszú utazáson. S végső következtetésként — ne haragudjék rám senki ezért — újra csak azt tudom mondani, csodálatos dolog a sport, az élményeken kívül az őszinte barátság érzésével is megajándékozza híveit. IV. én EITSÉBIO Amikor első ízben láttam nevemet a portugál napilapokban, elképedtem. De mi tagadás: csakhamar tetszeni kezdett a dolog. Hízelgő volt az ügy. Az újságírók cikkezni kezdtek rólam. s teljesítményeimet látva arra a megállapodásra jutottak. hogy Lisszabonba kellene kerülnöm. A hírlapírók két csoportra oszlottak, amikor arról vitáztak, melyik klubnak lenne rám nagyobb szüksége: a Sportíngnak, vagy a Benfikának? Néhányan o Portot is említették. Én jóízüeket nevettem ezeken a cikkeken, mert túlzásnak, szóbeszédnek minősítettem őket. Elvégre csak a pályám elején vagyok — motyogtam magamnak és különben sincsenek ilyen vérmes vágyaim. Mégis, mit tagadjam, örömmel vettem tudomásul az engem mustrálgató játékostársak, edzők, szakvezetők hízelgő véleményeit. Csapatommal, a Sporting de Lourencoval elköltöztem Mauricias szigetére, s határtalan örömmel töltöttek el az itt játszott meccsek. Egyre ismertebbé váltam. 1960-at írtunk, és a Benfika meg a Sporting tárgyalni kezdtek. A beszélgetéseknek nem volt vége-hossza. Végül a Benfika két játékosbeszerzője eljött hozzánk, és elmondta, hogy a klub szívesen venné, ha hozzájuk szerződnék. Édesanyám tudta, hogy a búcsúzás keserves lesz, ám mégis így nyilatkozott: Családunk helyzete bizony nem a legrózsásabb. Nagy különbség ötven escudoért, vagy tízszer annyiért játszani. El kell menned a Benfikába. Az átlépés feltételei is elképesztőek voltak- Én magam kétszázötvenezer escudost kaptam. Éjjel furcsa álmom volt: egy hatalmas pénzhegyet láttam. Amikor egyesületem tudomást szerzett a Benfika ajánlatáról, felkínáltak száztízezer escudost, csak maradjak. Nem fogadtam el az ajánlatot. Megmondom őszintén: egyrészt Édesanyám miatt, de főleg azért, mert a Benfika izgatni kezdett. A következő éjjel le sem húnytam szemem a nagy izgalomtól. A Benfikába-való kerülés felért az Ezeregyéjszaka meséinek varázsával Viszont kételyek, fájdalmak martak: szörnyű lesz a búcsúzás Korán reggel keltem. Hívott a város, utoljára még. Bejártam az ismerős utcácskákat, valamennyi emlékezetes helyemet. Akácfák között sétáltam; éppen virágba borultak Megnéztem a legnagyobb áruház gyermekjátékszer kirakatát Az egykor elérhetetlennek tűnő játékokat. Cél nélkül csatangoltam. Még mindig korán volt. A forgalom, a zaj, a lüktetés most kezdődött csak. Szűknek éreztem mindent. A bazárokat, a házakat, az utcákat. A szél papirlabdát görgetett lábam elé. Belespicceltem, meggyorsítottam lépteimet, és a Mac Mahon tér felé igyekeztem. Tudat alatt vágytam erre a részre. A kikötő felé kanyarodtam. Itt már javában folyt a munka. Zaj, üvöltések, a daru zúgása, hajókürt zene. Egy hajó állt indulásra készen. Hová megy? Merre? Talán Lisszabonba, morfondíroztam. Igen, Lisszabonba, a nagy emberek hazájába, ahol nagy pénzek várnak engem is. Továbbsiettem. Most ismét az akácfák vártak. Illatosak, karcsúk, szépek. Egy hatalmas japán hajó kikötni készült, hogy aztán hatalmas gyomrába nyelje a szállítmányt, az árut. Egy ládára ültem. Hajókémények füstölögtek, hajókürt-zene szólt. Mennyi hajó! Hová mennek? Bizonyára Lisszabonba. Lisszabonba. Elismertem, hogy most már Lisszabon minden gondolatom. A napok folytak, mint a patak. Az utazáshoz minden elő volt készítve, csupán a gondolat nem hagyott nyugodni. Valóban igaz, hogy a Benfika érdeklődik utánam? Tapsolni szerettem volna örömömben. Más alkalommal viszont nyomasztó hangulat uralkodott el rajtam: mi történik, ha kudarcot vallók Lisszabonban? Mit szólnak otthon? Meghallottam, hogy a kulisszák mögött történik valami- Tudtam, hogy a Sporting is meg szeretne szerezni. A Benfikába szerettem volna kerülni, és izgultam, hogy a tárgyalások végeredménye ne másuljon meg. Ügy számítottam, hogy a Karácsonyt és a Szilvesztert otthon töltöm. December tizenhatodikán telefonhoz hívtak azonban. Costao úr üzent Portugáliából: december húszadika előtt alá kell írnia az átlépést. Azonnal üljön repülőgépre (helyet rezerváltat- tunk) és utazzon ide. Annyira meghökkentem, hogy nem vagyok egészen biztos abban, válaszoltam-e egyáltalán valamit. Szélsebesen száguldoztam hazafelé, és lihegve mondtam Édesanyámnak: — Lisszabonba kell mennem! — Mikor? — Ma! — lihegtem. Édesanyám nem értette ezt a villámgyors átmenetet. Máris? Kérdezte. Könnyes szemmel nézett rám, és amikor megölelt, én is könnyeztem. Azonnyomban készülődni kezdtünk. — össze kell csomagolnod — mondta Édesanyám. Ez könnyen ment. Az óra mutatói sebesen kúsztak előre. Búcsúzni szerettem volna még. Mindenkitől. De rohant az Idő. Néhány ember — nagy szurkolók — meg szerették volna akadályozni, hogy a gépbe üljek. Fürgén, mint a csík, benn termettem. Aztán újra búcsúzni. Édesanyám sírt. Megcsókoltuk egymást, és a hangosan beszélő ismételten figyelmeztetett beszállni! — Antonio Ferreira — mondta a titkárnő. Senki sem mozdult. Egy ismerős oldalba bökött: az te vagy! Ezen a néven utazol. Az ördög nem alszik... Sírtam, zokogtam. Utolsónak léptem a gépbe. Visszafordultam, s mégegyszer integettem. Néhány pillanat, és a hatalmas gépezet mozgásba lendült. Lisszabon felé tartottunk, ahol egy három évre szóló szerződés várt. Akkor még fogalmam sem volt arról, vájjon érvényesülök-e? Teltek-múltak az órák, és én a kezdeti szorongásokat levet- kezve, szemügyre vettem a gépet is. Hajón, zsúfolt autóbuszon utaztam már. De gépen! Micsoda tisztaság! Mennyi hely! Még aludni is lehet! És a gyönyörű légikisasszony! A repülő egyik végéből a másikba járt, és minden utas kívánságát ki szerette volna elégíteni. Egyszer csak hozzámhajolt: kávét, vagy dzsusszt tetszik? Eszembevillantak gyermekkorom órái. Dzsusszt kérek! Mondtam. És mohón nyeltem az ízes levet. Lehúnytam szemeimet. Mozambiqueről álmodoztam, ahol j eddig éltem. És Lisszabonról, ahol ezután fogok. 1 E, b. gy.
