Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-12-12 / 50. szám
új ifjúság' 5 SZŐKE JÓZSEF: AZ ŐRSZOBAN ’ w Felismeri? — Igen. Együtt szálltak le k vonatról. A nyomozótiszt most a bevezetett férfihoz fordult. Szavai keményen. határozottan pattogtak a szobában. — Elismeri, hogy... — Igen. — Mondjon el mindent, őszinte vallomása csak könnyíthet helyzetén. A harminc év körüli férfi riadt tekintete végigfutott a nyomozótiszten. Pupillája kitágult, vértelen ajka megremegett a félelemtől. Minden hiába. Feje a mellére hullott és lassan, színtelen hangon beszélni kezdett. — Vlaszta Novotnát egy éve ismertem meg Csehországban, Sokolovóban. Azelőtt sohasem láttam. — Hogy került oda? — Ott dolgoztam és akkor ■em tudtam hazautazni, mert... — Mert? — Mert előző nap elittam a fizetésem. Üres kézzel nem mehettem haza vasárnapra. Ott maradtam, hogy néhány nap alatt túlórával összekapjak pár koronát a bányában. Tudtam, hogy a feleségem és a gyerekek várnak, de nem tehettem mást. Pénzt kellett keresnem. Szombat volt. Késő estig dolgoztam. Barátaim hazamentek. A szobám hideg volt. Nagyon egyedül éreztem magamat. Idegesen forgolódtam az ágyon, húzott minden az emberek közé. Felugrottam és elindultam. — Hová ment? — Le. Csak egy sört akartam Inni. Gondoltam, könnyebben elalszom tőle. A pultnál álltam meg, Ott szürcsöltem a sört és némán nézelődtem. Egy dülöngélő ember jött oda. A neve1 napját ünnepelte, nekem is rendelt egy féldecit. Visszarendeltem. Ittunk. Nem tudtam megállni, hogy ne igyam. Körülöttünk kacagó párok siklottak a parketten. Csupasz lábak, álarcos nők, lihegő testek forogtak, illegtek, hajlongtak. Bámultam az ötletes jelmezeket, fura öltönyöket. Én Ilyet még sosem láttam. Olyan volt, mint a mese, és a táncolok elvarázsolt emberek. Alig vettem észre, hogy kevés a férfi, hogy itt-ott lányok táncolnak egymással. — Szabad lesz? — riasztott fel egy hang. Egy cigánynak öltözött lány állt előttem. — Ö volt? — Igen. Arcát fátyol takarta, csupasz karja fehéren villogott, kendője alól dús fekete haj borult a vállára. Táncolni kezdtünk. A fiatal test lázba hozott. Mindent elfelejtettem. Forogtunk. Összefolyt előttem minden. Megbotlottunk egy székben. Ő kacagva rám dőlt. Nevettem én is. Belém karolt és kihívott az udvarra. Kint hideg volt, fújt a szél. Megborzongott, magamhoz húztam. Nem tiltakozott. — Ne részletezze. Mi történt azután? — A szobámba vittem. Amikor beléptünk, megriadtam. A köd kezdett tisztulni agyamról. Talán a feleségemre gondoltam. Nem tudom, ő nevetett, kacagott. Egy-kettőre rendet teremtettem. Én álltam és néztem... Hirtelen ő is elkomoro- dott. Mintha megérezte volna tétovázásomat. — Ugye nős? Mondja meg, én elmegyek. — Nem, nem! — tiltakoztam riadtan. Féltem, hogy eloszük az öröm. elmegy az a tündéri nő, és én egyedül maradok. Ott maradt... Amikor a férfi idáig jutott vallomásában, felsóhajtott. Görnyedt alakja összeroskadt, ideges ujjal kopaszodó koponyáján táncoltak. A szobára nyomasztó csend telepedett. — Gyújtson rá egy cigarettára — törte meg a hallgatást a tiszt. Az ember mohón nyúlt a felkínált cigaretta után, meggyújtotta és mélyet szippantott. A szoba felmelegedett az apró zajoktól.. — A felesége nem tudott meg semmit ? — Nem, nem tudott semmit. A pénzt mindig rendesen hazavittem. — És Novotná? — Vlasztával utána sokszor találkoztunk. Együtt jártunk szórakozni, mulatni, mig aztán egyszer megmondta, hogy gyereke lesz. Tőlem. Megijedtem. Szabadulni akartam. Nem tudtam. Apasztott a félelem. Mi lesz. ha megtudja a feleségem! Már magam se tudom, miben reménykedtem. Nem tudom. Hagytam, hogy suhanjon az idő. Egyre idegesebb lettem. Vallomást nem tudtam tenni. Kért. hogy vegyem el, ha szeretem. Könyörgött, hogy ne tegyem szerencsétlenné. ígértem, megnyugodott. — Miért nem vallotta meg, hogy nős? — Mert, mert... — Gyáva volt! — Szerettem... — Folytassa! — Jött a karácsony. Haza akartam menni a családomhoz. Ö kért, hogy maradjak vele ezen a szép ünnepen. Nem tehettem, otthon vártak. Sirt, rimánkodott. Elvesztettem a türelmemet, elöntött a méreg, megütöttem. Elfutott tőlem, aztán többé nem mutatkozott. Amikor vonatra ültem, már egészen elfelejtettem, ő utánam lopódzott, és amikor a vonat elindult, odajött hozzám, velem akart utazni. Tiltakoztam, sírni kezdett. Körülöttem az emberek kezdtek felfigyelni. Féltem, hogy kitör a botrány, hogy valami szégyenletes történik. Beleegyeztem hát, hogy velem jöjjön. Egész úton nem beszéltünk. Kilátástalannak, sötétnek láttam mindent. Ragaszkodtam családomhoz, gyermekeimhez. Ő meg csak bújt hozzám, simult a karomhoz, hogy kiengeszteljen. Szeme olyan könyörgően nézett, hogy ha rátekintettem, el kellett fordítani az arcomat. Nem bírtam rossz lenni hozzá, pedig akkor már elhatároztam, hogy megölöm. Késő este volt, amikor megérkeztünk. Az apró állomáson csak ketten szálltunk le a vonatról. Felhajtottam a galléromat, nehogy megismerjenek. Az állomás teljesen üres volt. És mégis. Amikor az őr mellett elmentem, rám tekintett, és hirtelen, zavaromban köszöntem neki. — így volt? — kérdezte a nyomozétiszt az őr felé fordulva. — Igen — bólintott az hangtalanul. — Folytassa! — Keresztülmentünk a falun, a réten át a folyó felé. Nem találkoztunk senkivel. Nagy volt a hő, és végtelen csend borult mindenre. Még a kutyák se ugattak. Mintha meghalt volna a világ. Én mentem elől. Hátra sem néztem. Mintha a világból akartam volna kigyalogolni. Alig bírt követni. Csak gyors lihe- gését hallottam. Az egyik ároknál megcsúszott. Amikor felsegítettem, görcsösen megragadta a kezemet. — Jozsó! Istenem, hová viszel? — Haza. Haza viszlek. Vlaszta. — El akartam fordulni, mert ha a szemét láttam, elhagyott minden erőm. De ő nem engedett. — Ugye szeretsz még. Jozs- kóm? — nyögte felém meg- csukló hangon. Kirántottam kezéből a karomat és ismét elindultam. Lassan jött utánam, zokogott. Már egész közel voltunk a folyóhoz, oda akartam belökni. Hátraszóltam: — Menj előre! — Hová? Hová küldesz? — zokogta. — A pokolba! — hörögtem és kihúztam a késemet. Sikol- tott. Előttem elborult minden, a kezem lesújtott. Térdre rogyott és fuldokolva könyörgött életéért. Nem bírtam. Végeznem kellett vele. Megragadtam a torkát és... Ez történt. De én... A nyomozótiszt kezéből kihullt a ceruza és élesen kop- pant az asztal üvegén. A férfi riadtan emelte rá a szemét, aztán zokogva az asztalra borult. Az ajtóban egyenruhás rendőr Jelentkezett. — A foglyot elvezetni! — hangzott a parancs: A fogoly összerezzent, azután tétova, csoszogó léptekkel elindult aa ajtó felé, SZABÓ Nem tagadhatom le, de hisz minek Is tagadnám, hogy a Szabó Bélával történt minden eddigi találkozásom hagyott bennem valami maradandó élményt. Még nem próbáltam megmagyarázni magamnak, mi ennek a titka, de most, mivel a szokottnál többet foglalkoztam az íróval és műveivel, ezt egyre inkább tudatosítom. Bár az elmúlt években szinte havonta találkoztunk a Csemadok Központi Bizottsága elnökségi Ülésein vagy írószövetségi rendezvényeken, úgy érzem azonban, mégiscsak a Bodrogközben (Perbenyikben és Királyhelmecen) beszélgettük ki magunkat igazán, ö is inkább ezeket a találkozásokat emlegeti, a tíz évvel ezelőtti tepertős pogácsát s az idei tokaji száraz és édes szamorodnit, amellyel inkább csak jelképesen koccintgattunk, mert Szabó Bélát minden vidéki útján jobban izgatta a város vagy környék kulturális élete, az emberek sorsa, mint a kedvderítő itóka. Ő azzal, vagy anélkül is kedélyes ember (bárki állítaná róla az ellenkezőjét), legalább is a társaságomban én őt másnak soha sem láttam BELA Egy-egy bodrogközi riportútján mindig az ragadott meg leginkább, mennyire szenvedélyes igazságkereséssel gyűjti az anyagot, faggatja a riportalanyokat, a beszélőket és mesélőket. Szinte szóról-szóra jegyez, pontosan rögzít, nem torzít, a lényegre törekszik. A környezetemben nem ismerek embert, akiről eddig Szabó Béla valamit is írt, hogy megsértődött volna, annyira a jószándék vezeti a tollát. őszinte. Ezt az őszinteséget és nyíltságot különösképpen becsülöm benne. Igaz, hogy néha gyorsan ítél, ilyenkor talán mellé is fog, de mihelyt belátja, hogy elsiette a következtetést, ugyanilyen őszintén változtat előbbi véleményén. Tavaly egy írószövetségi összejövetelen, amelyen a gyermekirodalom helyzetéről tartottam beszámolót, a szó szoros értelmében ledorongolt, mondván: nem ezt várta tőlem. Amikor aztán a jelenlévők közül többen megnyugtatták, hogy a beszámoló feladata más volt, mint amit ő várt, lehiggadt, s másnap ö tette közzé a legszebb híradást az értekezletről. • SZERKESZTI ÍOLVAJ BERTALAN • A költőtől a regényíróig Szabó Béla az első köztársaságban költőként indult. „Nincs pontosan kicirkalmazott, körvonalazható költészete, de vannak halhatatlan verssorai. A legszebbet nem lehet eleget ismételni“ — írja róla Fábry Zoltán: Csend ,.. Halljátok? , Álmom: Kenyér meg tej kopog az ablakomon. ÉRÉIT SZEGÉNYSÉG Hideg kezedbe rejted homlokod és gondolkozol. Lám itt a tél, jégvirágok őrzik szobád ablakát: szegény emberek arfiát a gond. — Jó lenne most otthon lenni, hol anyád nyoma él mindenben, a tűzben, a kenyérben, a ropogósra sült krumpliban, mit kormos ujjaival kettétör, mint valami keménykérgű diót. Bizony igazi asszony Ő, ki gazdagoknak libákat kínoz reggel és este, és patkányokat kerget el a szétszórt kukoricamagvak elől. Oh, látnátok csak: fekete szemében mily elszántság él a piacon mikor alkudozik, vagy az úri konyhában, mikor kínál, elad.» És mindez a tíz gyerekért és apáért, a tizenegyedikért, kinek vörös szakálla fehérré szelídült, ki beteg tüdejét színes zsebkendőjébe rejti el. De ő tudja, Ö látja, érett szegénység lepi el ilyenkor szemét, arcát, minden mozdulatát: hallgat.. i bár szívesen adná a szivét, adná a tüdejét, ha lehetne ... Ez az „érett szegénység“ érlelte meg benne aztán az írót is: — Azt hiszem, hogy a gyengébbel, a megalázottal, az elnyomottal való együttérzés késztetett az írásra. Emlékszem, A menyasszony c. könyvem úgy született meg, hogy a regény hősnőjéhez — aki valóban élt — a részvét erős, elszakíthatatlan szálai fűztek. Nem bírtam elviselni szegénységét és tehetetlenségét, és ebből a konok fájdalomból született regényem. A részvét, illetve a másik emberrel való azonosulás, együttérzés már gyermekkoromtól kísért... Mindig megrendített és mélyen me'grázott a szegénység, a nyomor, és noha ifjúságom a magam és mások szegénysége közepette telt el, soha nem tudtam ebbe az emberhez méltatlan helyzetbe belenyugodni. Az, első ajándéktól az Evek sodrában-ig Az első könyv, amelyet Szabó Bélától olvastam, Az első ajándék volt 1951-ben. Az első kritika, amelyet a könyvről olvastam, a Szűcs Béláé volt, ugyanazon év októberében. Az első szerzői est, amelyen Szlovákiában részt vettem, a Szabó Béláé volt a bratislavai Tátra szálló nagytermében, nem sokkal később. Sokáig úgy élt bennem Szabó Béla, mint ahogyan azon az emlékezetes szerzői esten a fiatalok pergőtüzében állva védelmezte írói elveit. A vita lényegében azok körül a kérdések körül folyt, amelyek előzőleg az Oj Szó hasábjain október 26-án nyomdafestéket is láttak, amelyeket egy felől Szűcs Béla, más felől Egri Viktor feszegetett. — Minek annyit rágódni a múlton — irta és mondta akkor Szűcs Béla s Lenint idézte: „Az irodalmi munkának az egyetemes proletármunka részévé kell lennie... Le a pártatlan írókkal!“ Sebtiben le is vonta a következtetést: „Pártos irodalom vajon ISzabó Béla Az első ajándék c. könyve? Nem!“ És még ilyeneket mondott: „Ebben a könyvben sehol sincs a Párt... Érthetetlen a szerző menekülése a mától. Szabó Béla első ajándéka nem az igazi ajándék.“ Akkor Egri Viktor kelt Szabó Béla védelmére. „Szűcs úgyszólván egy mondattal elsiklik Szabó könyvének nagy és jelentős értékei fölött. Amikor pedig fiatalos hevében szinte hányavetin odaveti, hogy minek annyit rágódni a múlton, egy sarkalatos tévedésbe esik, ... mert csak a múltnak helyes felismerése és helyes értékelése vezethet minket a mának legteljesebb megértéséhez ... Szűcs nem látja meg, hogy a költőnek indult Szabó Béla — a csehszlovákiai magyar újságírásnak legkitűnőbb tollú riportírója — ezekben az elbeszélésekben keresi és találja meg az epikus hangját, és keresi az utat a regényhez ... Szabó Bél3 könyve ajándék, ajándék a fiataloknak is, mert megismerhetik benne a csehszlovákiai új magyar írásnak egyéni hangú epikusát, akinek útja világosan és félreérthetetlenül a szocialista realista regény felé vezet." öt év sem telik el teljesen, és Szabó Bélát ötvenedik születésnapja alkalmából Fábry Zoltán így köszönti: „Ha valaki megérdemli, hogy köszöntéssel, köszönettel tiszteljük meg, akkor Szabó Béla címére kell adresz- szálni mondanivalónkat. Nincs szlovákiai íróember, aki annyit kü*4ött volna a tollal és a tollért, a sikerért és az eredmény^, aki olyan görcsösen, olyan elkeseredetten és szerelmetesen markolta volna a tollat, olyan szívósan, annyira fanatikus önhittel és hajszoltsággal, mint ő. Mint a mesék szabólegénye, tüt cserélt tollal, hogy magát, hangját és mondanivalóját varázspálcává szépítse ... A toll munkát ad és kitartást, türelmet kíván. Az írás titka nem utolsó sorban a szívósság, a makacsság. És mi más jellemzi Szabó Bélát, mint ? tollal és tollért való szívós makacsság?! Hányszor adtuk fel. Szabó Bélát, és tolla hányszor hódította vissza szívünket és elismerésünket. Makacs és hű maradt minden életpofon és minden sikertelenség között, és igaz maradt tévedéseiben és tévelygéseiben, igaz keresésében és- útvesztettségében. és igaz — megtalált, mondanivalóvá ért szavaiban. Jóra, igazra vezérlő kalauz: irtuk utolsó könyvéről. Jóra, igazra vezérlő toll: a szabólegény makacs szívóssága varázspálcát valósított, mesék igazságát realizálta: a jó, az igaz ember győzelmét." Eltelik még egy évtized, s a hatvanad'k születésnapja tiszteletére (késve) megjelentetett Évek sodrában ajánló sorai ilyen elismerően szólnak: „Az elbeszélő Szabó Bélát akartuk hetedik évtizede küszöbén bemutatni a legifjabb nemzedék olvasótáborának — azt, ami az esztendők zajló árjában mindig helytállt, küzdelmesen gazdag, termékeny életéDő! a legmaradandóbb: az olvasmányt, ^ mesét, amelynek soha egyetlen sora. egyetlen szava sem mese, hanem az élet árverésétől áthevített valóság." A kritika pedig így fogadja: „Az Evek sodrában méltó módon reprezentálja Szabó Béla írói munkásságát, valamint irodalmunkat, s igazi művészi élményt nyújt az olvasónak.“ Az első ajándéktól az Évek sodrában-ig megtett másfél évtized tehát meghozta Szabó Bélának azt, amit egy évvel ezelőtt még — óhajként — így fejezett ki: „Szeretném, ha szeretnének!" » Es ami a két cím között van Mint szemünk fényét (1955) Marci, a csodakapus (1955 és 57) A menyasszony (1956) A család kedvence (1958) Az élet peremén (1959) Napló 1956 (1961) Ebek lázadása (1964) Mától holnapig 1. Min dolgozik most s mik a további írói tervei? Az a tervem, hogy megrajzolom azoknak az íróknak, kritikusoknak, az arcképét, akik beleszóltak a csehszlovákiai magyar irodalom kialakulásába. 2. Mi a véleménye a mai csehszlovákiai magyar irodalomról? Az a véleményem, hogy igen vérszegény, mert senki sem ápolja, senki sem törődik vele érdemben. Kis irodalom ez a miénk, ami nagy benne, az a viszály, a széthúzás, örülnék, ha irodalmunk minél előbb túlesne a válságon és az alkotói légkör lenne uralkodó munkánkban. 3. Mit üzen a hazai magyar ifjúságnak? Ifjúságunk legyen bátor, becsülje önmagát és idősebb korosztályát. Mindez természetesen sok ellentétet foglal magában, de az életben, a valóságban minden ellentétekkel zsúfolt, és csak az képes eligazodni benne, aki tudással és ezáltal helyes ítélettel rendelkezik.
