Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-01-31 / 5. szám

új ifjúság 7 TALLÓZÁS Spanyolországban a 73 éves Franco generális, aki egy személyben államfő, miinszterelnök, az uralkodó falangista párt elnöke, a hadsereg főparancsnoka azon fáradozik, hogy felújít­sa az 1931-ben megdöntött monarchiát. Franco jelöltje előreláthatólag Don Juan Carlos, az utolsó spanyol király unokája. Vagy a mini-szoknya vagy iskola! — jelentette ki Asid Ihari. az iráni közművelő­désügyi miniszter. Azok a lányok, kiknek szoknyája térden felül ér, nem léphe­tik át az iskolák, egyetemek kapuit. Jordániában Hussein király is betiltotta a rövid szoknya viseletét, míg Er­zsébet angol királynő kitün­tetésben részesítette Mary Quant-t, a mini-szoknya megteremtőjét. Franciaor­szágban — szinte hihetetlen nem sok követője akad az úi divatnak, ha a nők kurta ruhában jelennek meg, senki sem botránkozik meg rajtuk. Rodriquez de Ponja Rio de Janeiró-i kereskedő nemrég megnősült. Az anyakönyvbe — hiá­ba, a szokás hatalom! — Így írta be nevét: — Manuel Rodriquez de Pinja és társa. Akkor Jean-Luc hirtelen föl­kelt. Végigment sebesen a réten, egészen a pajta mögé, ott az­tán térdre ereszkedett a fű kö­zött. Hallgatódzott: semmit se hallott. Semmi mást, mint a szénában a ciripelő szöcskéket, aztán az órája ketyegését; és még rá is tette a kezét, hogy elfojtsa a lármáját. Az erdő fölött holló károgott — Jean-Luc előrevetette ma­gát, egészen az ajtóig mászott, s az arcát a deszkához tapaszt­va benézett a pajtába egy kis lyukon. Christine egészen közel volt hozzá, ott feküdt kinyújtózkod­va a szénán; mélyen aludt; a kisgyerek meg kicsúszott a karja közül, s most a szoknyá­ján fekve szunnyadozott. Ö maga elengedte a fejét s fel­sőteste féloldalt pihent, kezé­vel a nyakszirtje alatt s rajzó álmokkal a homlokán. Szép is volt igy, vékony kék szemhéja feszesen borult szép kerek sze­mére, ruhája alatt hullámzott a melle, másik keze meg ki­nyújtva csüggött erős lábszára mellett, amely majdnem térdé­ig kilátszott vastag kékpamut harisnyájában. Jean-Luc mostan előhúzta zsebéből a kötelet. A pajtának keményfa ajtaja volt, a peremén vasgyúrúvel: a másik gyűrű az ajtófélfában, hogy láncot lehessen fűzni a kettőn át. Jean-Luc egyetlen mozdulat­tal felugrott, behúzta az ajtót, átíúzte kötéllel a két gyűrűt, csomót kötött, mindjárt kettőt, úgyhogy Christine, hirtelen fel­ébredve, még annyit se kiált­hatott: „Ki az?“, amikor Jean- tó Luc már a helyén is volt, és gyufát szedett elő a zsebéből. Az asszony meg, abban a hit­ben, hogy valaki tréfál vele: — Várjon, amíg fölkelek, il­lik ez, így rátámadni egy asz- szonyra, amikor alszik? Jean-Luc figyelte, honnan fúj a szél, s a szél, igen, a jó ol­dalról jött; erre aztán nyu­godtan rakosgatni kezdte a fát. Hirtelen nagy sikoltást hallott, most ismerte csak fel Christi­ne. Kiáltozott: „Jean-Luc! Jean-Luc!“ S az ajtónak ve­tette magát, rázta mind a két kezével, belekapaszkodott a keresztfába: de az ujjai le­csúsztak róla és a kötél erős volt; akkor aztán elbágyadt szívvel azt mondta: — Jean-Luc, mit teszel ve­lem? Jean-Luc nem felelt. Meg­gyújtotta a gyufát, de az erős szél kioltotta; meggyújtott egy másikat és míg a kén beleka­pott, a térdén tartotta a keze között. Christine most már megér­tette: — Jézus! Jézus! — sikoltott — hogy lehet ez? Azután meg: — Jean-Luc, bocsáss meg, vétkeztem, tudom, de többé nem teszem. Kis uram, kedve­sem, ugye eljössz hozzám, és majd úgy szeretjük egymást... Majd így folytatta, Augustin- ra értve: — Azt tehetsz vele, amit akarsz, segítelek, a kezedre adom, mondd, ugye jó lesz? Igaz, hogy ővele is voltam, de már nem őt szeretem, csak té­ged! Jean-Luc nem is hallgatott rá. A tűz nehezen akart égni; mintha már órák múltak vol­na. Christine felnyitotta a száját, még egyet sikoltott, hörögve, hosszan; aztán szavak törtek fel belőle: „Segítség! Segítség!“ De semmi. Válaszul csak a szél zúgott a fákban, meg a tücs­kök ciripeltek; a réten senki, az úton senki. Lenn a völgyben megint egy vonat; az élet nyu­godtan folyik tovább. Akkor szörnyű düh fogta el Christi- ne-t. — Gazember! — kiáltotta Jean-Lucnak. Azután meg könyörgött néki: „Kérlek, Jean-Luc, mindig tud­tam, hogy jó szíved van, eressz ki, meglátod, meghálálom.“ Majd megint elborította a ha­rag, rádobta magát az ajtóra, föl s alá szaladt a fal mentén, amelyet összevissza kapart s felhorzsolta a körmeivel, a ha­ja a szemére hullott, ruhája is elszakadt, a karja már mezte­len volt a szövet rongyai kö­zött, a kicsi meg sírt, mert anyjától messzire gurult a szé­nán. Christine felkapta és Jean- Luc felé tartva: — Legalább őt engedd — mondta neki — hisz ő nem tett semmi rosszat; kis ártatlan, nem bántot senkit! Engem itt­hagyhatsz, csak őt ereszd ki. Nézd, nézd, milyen szép a haja és a kis szája, még foga sincs s egy ilyen csöppségnek kell meghalni! Zokogni kezdett s könnyei közt a gyereket csókolgatta. Jean-Luc oda se hallgatott. A tűz emelkedni kezdett; Chris­tine a földön hempergett, csak úgy vonaglott fájdalmában. A láng egyre nagyobb lett; most már a szél is táplálta, beleka­pott a tetőbe, csattogva ter­jedt, begörbült nyelvvel. Aztán egy újabb szélrohamra, egész parázsmező piroslott fel s hir­telen szélességben is megnö­vekedett. Fehér füst szállt fel, csakhamar lecsapódott, végig­futott az egész tetőn, aztán százfelé szóródott, megkékült, megvékonyodott, a láng már a tető szélét érte; a kiütköző szénaszálak mind kigyulladtak, egymásután. Jean-Luc örült és mosolyogni kezdett. A sikoltások keveredtek, el­halkultak, mintegy kimerültek; aztán végképp megszűntek. Mert Christine addig-addig hát­rált s hempergett a szénában, amíg abba nem hagyta a küz­dést; ott ült most felhúzott térddel, szoknyájába rejtve a kicsit, s kitágult szemmel vá­rakozott és nézett a halál elé. Egy már elégett gerenda le- zuhint a tető súlya alatt s a szél egész üreget ásott, valóságos rőt barlangot, a szabaddá vált szénahalomban; Jean-Luc pe­dig megvizsgálta, hogy ütött ki a munkája, látta, hogy jól és futva távozott. Az erdőhöz ér­ve visszafordult: a tűz egyre jobban terjedt, egyenesen, mint egy oszlop, a pajta fölött; a füst szaga jó messzire szállott; Jean-Luc a Bourni-hegy felé ment; már egészen körülment a hegyi csatorna mentén, ami­kor fenn a faluban tűzre kezd­tek harangozni. TALLÓZÁS Silvio Goao, egy ágrolsza-' kadt brazil földműves utol­só sorsjegyet véve, beült a sorsjegyiroda játéktermébe, hogy végigizgulja a húzást. Alig fordult néhányat a dob, a játékmester az ő sorsjegyének számát olvasta fel. Százezer cruzeirost nyert. Goao örömében elá­jult. Amíg eszméletlenül feküdt, valaki kihúzta ke­zéből a sorsjegyet és má-1 sikat csempészett a helyé­be. Ez viszont tizenöt millió nyert. Két Michigan (USA) ál­lambeli parlamenti képvise­lő a legerélyesebben köve­telte, hogy a parlament tilt­sa meg a közlekedési kihá­gásárt megbüntetett polgá­rok névsorának tervbe vett közzétételét. Később — mi­után a parlament elvetetet­te a javaslatukat — az is kiderült, miért. Az égjük tizenegy, a má­sik nyolc kihágást követett el. Fritz Weiss hannoveri mé­száros a következő reklám­plakáttal népszerűsíti gu­lyását; „Nálam ugyanolyan kitűnő gulyást vásárolhat, amilyent a felesége főzött, amikor még nem volt televíziójuk.“ HŰTLEN VAGYOK Első ember, aki segítőkezet nyúj­tott anélkül, hogy rögtön másnap a szeretőjévé tett volna, Raymond Asso szövegíró volt. Amikor az életembe lépett, re­ménytelen helyzetben voltam, Gyilkossággal vádoltak. Egyik közismert kabaré tulajdono­sát, Louis Leplét holtan találták. Rögtön minden gyanú rám esett. Miért? Bizonyára a múltam miatt. Szerencsétlenségemre a rendőrség jól ismert. Húsz éves koromban már két-három évet töltöttem a Pigallén, ahol gyakran láttak kerítők, tolva­jok és huligánok társaságában. Gyakran vitt el rendőrségi kocsi. És közben mégis egyszerre híressé lettem, amit csakis a hangomnak kö­szönhetek. A hangomnak és annak a bizonyos Louis Leplének, aki észrevett, amint az utcán énekeltem. Felkínálta, énekeljek a kabaréjá­ban, ahová egész Párizs eljárt. És amikor énekeim kezdtem, ott tolon­gott az összes ténfergő, untakozó, agyonkomplikált életű ember. A si­ker egyik napról a másikra követ­kezett be. Már azt hittem vége nyomoromnak és új életet kezdek, életet, amely­ben megsemmisülésemig énekelhetek, és csakis annak a szenvedélyemnek áldozhatok... És egyszerre — a török fürdőben titokzatosan meggyilkolják Louis Leplét. Nem mondhatom, hogy a rendőr­ségen kesztyűs kézzel bántak velem. Dühösen nekemestek. Elfogtak, megvádoltak és órák hosszat vallat­tak. Amikor bizonyítékok híján szaba­don engedtek, kész voltam. Vége volt a karrieremnek. Minden ajtó becsukódott előttem. Minden arc megmerevedett, bárhová fordultam. Titokzatos alakok fenye­gettek telefonon. Az „alvilág“ hatal­mai azt hitték, a hatalmukba keríte­nek. Ekkor hirtelen eszembe jutott Ray­mond Asso, a magas, sovány ember, aki egyszer azt mondta: „Szeretlek.“ Akkor kinevettem. Túlságosan ked_ vés és gyöngéd volt. Meq szoktam a „kemény férfiakat“ és az ő ro­mantikus szavait nem ismertem. Hozzátette. — Jegyezd fel a telefonszámomat, Edith. Lehet, hogy egyszer szüksé­ged lesz rám. Akkor hívjál fel, se­gíteni fogok! Elment és belőlem kirobbant a nevetés: — Mit gondol ez az ember? Hogy nekem szükségem lesz rá? Ügy lát­szik, megőrült! Most már nem nevettem. A végét jártam. A saját bőrömön éreztem, mennyire kiszámíthatatlan az emberi természet. Feltárcsáztam Raymond telefonszámát, s mit sem reméltem, ö is benne hagy a bajban, mint ahogy benne hagytak a többiek. Amikor jelentkezett, beismertem mindent: — Raymond, igazad volt. Szüksé­gem van rád. Elvesztem. Félek. Va­lamilyen meggondolatlanságot köve­tek el. Egy pillanatig hallgatott a telefon, aztán meghallottam Raymond nyu­godt hangú utasításait: — Fogadj taxit. Várlak. Mindent rendbe szedünk. Valóban egyszerű volt! Taxit fo­gadtam és elmentem Raymondhoz, és ő megváltoztatta az életem. Azelőtt semmiféle könyvet se vet­tem a kezembe. Azt hittem, hogy könyvet csak a burzsujok olvasnak. Csak az olyan típusú regényeket ol­vastam el, mint a „Férjhezment húszéves korában.“ Nevetséges! Hemperegtem a butaságban, mint apró piszkos állat a mocsárban. És jól éreztem magam. Jól éreztem ma. gam a förtelemben is. Minél osto­bábbak voltak énekeim, minél ron- dábbul néztem ki, annál nyugodtabb voltam, örültem, amikor pusztíthat­tam magam, pusztíthattam mindent, ami szép. Ez volt az én módszerem, dühös megnyilvánulásom. Raymond megváltoztatott. Megtanított, hogyan kell emberré válni. Átváltoztatásomhoz három év­re volt szüksége. Három évre, hogy kiűzze belőlem gédségre, hogy megértsem, más vi­lág is van a prostituáltak és kerítők világán kívül. Három évre, hogy kiüsse belőlem a Pigalle pestisét, megszabadítson kellemetlen, nyugtalan, elromlott és szerencsétlen gyermekkorom emlé­keitől. Három évre, hogy megtanítson hin. ni a szerelemben, boldogságban és sikerben. Hogy asszonnyá, csillaggá váljak és ne maradjak csupán vala­miféle csoda, akinek hangját az em­berek meghallgatják, mint ahogy el­járnak megnézni a vásárok furcsa állatait. És ezt a nagyszerű embert mégis megcsaltam, s éppen akkor, amidőn számára ez a legkeservesebb lehe­tett. Amikor 1939-ben elhagytam, már tudtam, arra teremtődtem, hogy a szerelemről énekeljek. Az énekeket Raymond írta nekem; Az én légionáriusom, A szerencsétlen néger zarándoklása, Légionárius zász. 16 és Nem tudom, mi lesz a vége... Neki köszönhető, hogy igazi csil­laggá váltam és nem maradtam kö­zönséges „jelenség.“ Amikor Raymond berukkolt, bele­szerettem Paul Meurinbe, Mindaz, amit tudtam róla annyi volt, hogy gyenge énekes. Fokozatosan megismerkedtünk. Paul valósággal elbűvölt. Finom vi­selkedéséért a lovagok példaképének tartottam.« És mi mindent el nem követtem volna akkor, hogy meghó­dítsak egy igazi lovagot! Edith Piat Következik: Vetélytársam a halál, dith Piai és Charles Aznavour a pálya kezdetén Bizonyára megértenek. Azelőtt egyetlen férfi sem segítette fel a ka. bátomat, senki sem nyitott ajtót és nem lépett félre, hogy engem eresz- szen előre! Paul mindezt úgy csinálta, mint ahogyan senki más. Az egyik este javasolta: — Előadás után jöjjön el hozzám egy pohár pezsgőre. Meghívtam egy csomó jőbarátot. Örömmel mentem el és amidőn éj­jel kettőkor Paul kikísérte az utolsó vendéget, magunkra maradtunk. Kö­zönyösen javasolta — Gondolom, maradt még egy kis pezsgőm. Segítsen meginni. Amikor a pezsgőt megittuk, már virradt, Paul ekkor hidegvérüen meg­jegyezte: — Már későre jár, miért is ne maradhatna itt? Hiszen előbb vagy utóbb úgyis így végződik. Aztán a szemembe nézett és ezt mondta: — Semmi se dühít a nők részéről úgy, mint az a mániájuk, hogy várni kell a három napot, egy hónapot, vagy többet is, míg megadják ma­gukat. Minek annyi huzavona, ha úgy is tetszünk egymásnak? Lefegyverezve, legyőzve, elkábul­va mondtam „igent“-t... Kapcsolatunk két évig tartott. Micsoda kaland: viharos, szenve­délyes és most, hogy visszaemlék- szem rá, valóban elbűvölő. Amikor elváltunk, Paulból végleg elveszett az, ami a legjobban inge • relt benne: pokoli közönyössége. Kezdetben gyakran felháborodtam, ö soha. Amikor civakodtunk, vad vol­tam és szenvedélyes, ő meg se moz­dult: Azt hittem, hogy kinevet. Láb­ujjhegyen közelítettem meg, hogy észre ne vegyen és hangosan a fü­lébe ordítottam. Meg se rezzent. Ek­kor törni-zúzni kezdtem mindent. Pontosan a feje fölé poharakat vág­tam a falhoz. Mindent, ami a ke­zembe akadt darabokra törtem. Kiabáltam, dörömböltem, sírtam, végignyúlt az ágyon, lehúnyta a sze­mét, újsággal letakarta az arcát és csak ennyit mondott: — Kérlek, a rádiót ne törd össze. Egyszer aztán, hogy kimozdítsam nyugalmából, tényleg összetörtem gyönyörű készülékünket. Amikor megragadtam, Paul felnyitotta egyik szemét. Földhöz vágtam és összetapostam. Ekkor Paul, a gentleman szó nél­kül felkelt. Hozzám lépett és csak ennyit mondott: — Ez nem volt szép tőled! Aztán lehúzott egy pofont és visz­szafeküdt. Ez volt a hiba! Szinte megőrjített a hidegvérüsé- gével. Ezért egyik este — veszeke­dés után — bejelentettem: — Köztünk mindennek vége. Elme. gyek. — És Tinó Rossival elmentem vacsoránk De vacsora közben folyton Paulról beszéltem, Paulról, akit szerettem. aki feldühített, de aki mégis hiány­zott. Ekkor Tinó titokban telefonált Paulnak: — Megyünk a Dinarzadéba, gyere érte. Csakis rád gondol. De így nagyon is egyszerű lett vol­na! Olyan könnyen meg nem kap. Amikor Paul megjött, kitört belőlem a harag. Sértegettem az emberek előtt, azt mondtam, hogy széttöröm fején a pezsgős üveget. Szó nélkül elment. Amikor kijöttem a vendég­lőből, ott várt fiakerrel. Szörnyű küzdelem volt. Néni akar­tam vele menni és ő mindenáron a kocsiba akart kényszeríteni. Végül is sikerült megragadni a ke­zem és kocsiba ültetni. Miközben a fiáker lassan haladt utcákon, teli torokból kiabáltam: — Segítség!... Rendőrség!... El akarnak rabolni.. Amikor a házunk elé értünk, Paul a járdára tett, rámült, és miközben a kezemet fogta, odaszólt a fiáke- resnek: — Vegye ki a pénztárcámat és fi­zesse ki magát. A fiaker elment és Paul felcipelt a lépcsőn. Dühömben karmoltam, ütöttem, rúgtam. Végül is sikerült becipelnie a lakásba. Alig engedett el, az ajtóhoz rohantam, hogy elmen­jek. Valami azonban megállított. A szilárd Paul, akinek a flegmatiz- musa felháborított és dühített, most összttört. A szék karfájára ült és rámmordult: — Már nem bírom, Didón. Fejezd be! Kérlek! Maradj! Ez legyőzött. Maradtam. De az életünk semmivel sem lett nyugodtabb. Próbáltam felébreszte­ni féltékenységét, mert azt hittem, h°9y így jobban magamhoz láncolom. Ez utálatos volt tőlem. Találkára mentem férfiakkal, és a kávéházban ott éreztem a hátam mögött, mert követett. Mindent el­követett, hogy fel ne ismerjem. Utá­nam lopakodott, elbújt az autók mö_ gött és a kapualjakban. Figyelt, órákig várt a járdákon. Egyik nap felháborodva rontott a kávéházba, ahol mással ültem. Rám­szólt: — Azonnal gyere haza! Rögtön engedelmeskedtem. Bal­lagtam mellette, mentegetőztem: — Paul, nem akartam. Buta vol­tam, csak azt akartam, hogy félté­keny légy. Paul nem válaszolt, vezetett a ke­zemnél fogva. Alig értünk haza, elkezdett min­dent törni-zúzni, amit én meghagy­tam. Aztán engem is úgy nyakon vá_ gott, hogy az egyik szemem beda­gadt és három napig semmit se ve­hettem a számba, annyira fájt az egész­Végül is szakításunkat nem a ve­szekedések, verekedések okozták, ha­nem a foglalkozásunk. Paul folyton turnén volt, én szin­tén. Aztán egyszer már nem talál­koztunk. És Paul lassan, zaj és köny- nyek nélkül egyik legjobb barátommá vált. A hűtlen asszony halála

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom