Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-01-31 / 5. szám

% új ifjúság 0 B. J. Ipolynyék: „Bí- íom abban, hogy az Üj If­júság megérti a szándék he­lyességét és helyet biztosít a Biztatónak (a vers címe) (a szerk. megj.) valamelyik számában.“ — írja levelé­ben. Sajnáljuk, de csak a szándék nem elég! 0 „Ikarusz": A csak jel­igés levelekre nem válaszo­lunk. 0 H. M. Bratislava: Kér­jük, jöjjön be szerkesztősé­günkbe, hozzon verseket is, hopv elbeszélgethessünk. 0 B. Éva: A verseit elol­vasva az ön által javasolt szót kellene ide írni, hogy nem tesszük, több oka is van. Még túlságosan is fia­tal ahhoz, hogy jó verset írhasson, hogy a diákos semmiségek mögött meg tudia látni a sokkal mé­lyebbre és távolabbra mu­tató lényeget. Hogy élni tudja a verset. Tanuljon, olvasson sokat. 0 ö. F. Komárom: To­vábbra is bíztatjuk: határo­zottan van verselő-készsé- ge. Verseiben azonban sok a régies vonás, nyelvi íz. Például: /Öh ha szólni tud­nál/ /Oh hogyha beszélnél/ /Csak szépet mondanál/ /Csak szépet mesélnél/ stb. Próbálja a mát kifejezni — mai nyelven. Tanuljon, ol­vasson sokat, de nem csak múltszázadi költőket. Műkedvelő FÖLDINDULÁS — Dráma, három felvonásban. Irta: Kodolányi János. Személyek: 12 férfi, 8 nő, 1 fiú. Szín: egy ormánsági falu, paraszt­ház szobája. Kodolányi János a Föld­indulás című megrendítő drámáját az egykerendszer ellen írta. Ez a nép és nem- zetpusztító járvány főként a Dunántúlon, nevezetesen az Ormánságban ütötte fel a fejét. Ennek következmé­nyeit sűríti az író drámá­jába. Kizárólag fejlett cso­portok részére ajánljuk. FURCSA ÉJSZAKA — Fe­hér Klára egyfelvonásosa. Személyek: 3 férfi és az é- letrekelt figurák (4 férfi, 3 nő). Szín: elhagyott foga­dó a francia Riviérán. Közel húsz esztendő telt el a második világháború ó- ta, mikor egy 28 éves fia­talember, Orlay Tamás, ma- gyar-francia szakos tanár a francia Riviéra egy elha­gyott fogadójában a nagy­bátyját keresi. Nagybátyja, Imrech Ferenc a háború ó- ta külföldön él; ennek miértje bontakozik ki a drá­mában. Fejletteb csoportoknak a- jánl.iuk. RÉGI SZÉP IDŐK — He­gedűs Géza egyfelvonásos komédiája. Személyek: 3 férfi, 2 nő. Szín: szoba. Hányszor hallottuk emle­getni, kivált az idősebb nemzedék tagjaitól a „ré­gi szép időket“. A fiatalab- bakban. akik csak irodalom­ból, vagy az idősebbek el­beszéléseiből ismerik, gyak­ran olyan elképzelés alakult ki erről a korról; hogy ke­délyes kor volt, állandó és megbízható. Képzeletükben a múltat melengető őszi ve- rőfénv ragyogja be. A szerző, komédiájában hiteles képet fest a XIX. századvégi birtokos osz­tály és a feltörő pénzembe­rek életéről, megcáfolva a „régi szép idők“ legendá­ját. Kezdő és haladó cso­portoknak egyaránt ajánl­juk. (hatvani) színjátszóknak „A film olyan tükör, amelyik emlékezni tud, kis tükrök so­rozatával végleg megörökítve a futó képeket. (Georges Sadoul)* A film méq csak 71 éves — OPTIKAI TRÜKK — Megmozdult a fénykép!!! E szenzáció 1895 december 28.-án Párizsban a Boulevard des Capucines 14. szám alatti Grand Café pincehelyiségben ejtette ámulat­ba az ottlevőket. A LUMIERE-fivérek mozgó­képeket mutattak be. Az érdekesség futótűz­ként terjedt Európában és Amerikában. A riadalmat azonban (amit a képről a „nézőtérre befutó vonat“ okozott) rövidesen a mosolygás, majd pedig az unalom váltotta fel. Azon élelmes úriemberek, akik a találmá­nyon pénzt akartak keresni, addig törték a fejüket, míg az érdeklődés csökkenését meg­akadályozták. Érdekes események („Vérengzés és más mulattató jelenete“ — egykori plakát­szöveg szerint) megörökítésével kísérleteztek. Rájöttek arra, hogy nem mindegy az sem, hogy honnan, milyen szögből és távolságból fényképezik az eseményeket. Felismerték, hogy két különböző jelenet „szétvágásával“ és egy­másutáni vetítésével érdekes és mulattató ha­tásokat tudnak elérni. (Vágás). Megkísérelték a képzelet-szülte történeteket eljátszatni és azt úgy lefényképezni... így született a játék­film-művészet. — A NÉMAFILM KORSZAKA — G. MELIÉS (méliesz) volt az első, aki tu­datosan eljátszott események filmszalagra rögzítésével próbálkozott. Az első jelentős filmalkotás D. W. GRIFFITH (grifisz) nevéhez fűződik. Az „Intolerance“, (Türelmetlenség) nagy feltűnést keltett 1916-ban. A némafilm rohamos fejlődésnek indult, nemcsak szülő­hazájában és Hollywoodban (halivúd), hanem másutt is; Angliában, Brazíliában, Spanyolor­szágban, Japánban, Lengyelországban, Magyar- országon és Csehszlovákiában is. Vállalkozó csoportok és társulatok alakultak, akik egy- egy produkcióhoz már rendezőt és színészeket is kerestek. A burleszk (helyzetkomikumra épített filmvígjáték) kerül az érdeklődés kö­zéppontjába. Olyan jelentős egyéniségek élik fénykorukat mint MAX LINDER (láthattuk szatirizáló készségét is „A nevetés fogságá­ban" C. filmben), CHARLIE CHAPLIN (csarl cseplin), BUSTER KEATON (bászter kltn, a közelmúltban húny el), HAROLD LLOYD (he- rold loyd), STAN és PAN. Itt megjegyezhetjük, hogy a némafilm nagy sztárjai — nyilván a jő vígjáték-ínség hiányában a másodvirágzásukat élik napjainkban, bizonyítva alkotásaik mara- dandóságát. Közülük Chaplin juttatta a leg­magasabb csúcsokra a filmművészetet Film­jeit eredeti humor, humanizmus és egyéni gondolatgazdaság jellemzi. A franciáknál RE­NÉ CLAIR (röné kiér) az aki kiválóan egyez­teti a szórakozással a rangos művészi hitelt. (Most vetítik legújabb filmjét a „Gáláns ünne­pek“- et.) A filmtechnika szempontjából a leg­jelentősebb alkotásokat az orosz film klasszi­kusai — EISENSTEIN (ejzenstajn), DOVZSEN- KO, PUDOVKIN — rendezik. Filmjeiket a görög tragédiákra jellemző kompozíció teszi érde­kessé. Az 1925-ben készült „Patyomkin pán­célos“ hatása egyedülálló volt. A film vágása, képszerkesztése és az említett kompozíció mellett a tartalom egysége a legnagyobb mű­vészi alkotások erejével hat. Hasonló erények­kel rendelkezik Pudovkin „Anya" és Dovzsen- ko „A föld“ c. filmje is. A némafilm aranykora a filmtörténet arany­kora is egyben. Következik- A film még csak 71 éves II. Kérdések: 1. kérdés 1. kép Milyen néven ismerjük a képen látható bur­leszk sztárokat? (5 pont). 2. kérdés írják meg két mai filmkomikus nevét. (5 pont) 3. kérdés Mi a neve annak a rendezőnek, aki már a némafilm korában is híres volt, de még nap­jainkban is készít filmeket? (10 pont.) *) G. Sadoul (zsorzs szádul): Híres francia filmtörténész és esztéta. ar Csanda Sándor, ismert szlovákiai magyar irodalomtörténész, az utób­bi három év java tanulmányait gyüjtöttte össze új kötetében. Címe mintegy deklarálja a szerző szán­dékát: a nemzetek közötti „hídve­rő“ munka felvirágoztatását, mely biztosítéka a közös történelmi múlt elfogulatlan megismerésének, következésképpen: a nacionaliz­mustól mentes, egymást kölcsönö­sen becsülő baráti együttélésnek. Csanda már korábbi műveiben be­bizonyította, hogy szívügye a két nép együttéléséből, közös küzdel­meiből fakadó irodalmi kincsének feltárása. Űj könyve első részében is a maga „hagyományait“ folytat­va, kutatásainak legfrissebb ered­ményeiről számol be, míg a máso­dik részben a szlovákiai magyar irodalom csaknem félszázados múltjáról kapunk vázlatos képet. A „Hidak sorsa“ kapcsolattörté­neti fejezetéből kiemelkedik a Rákóczi-felkelés magyar-szlovák vonatkozásait fejtegető tanulmány, melyben a szerző eddig ismeretlen levéltári dokumentumok alapján, elemzi a szlovák nép részvételét a kuruc mozgalomban. Tanulmánya természetesen nem a teljesség igé­nyével íródott; maga mondja, hogy „csupán hozzájárulás a jelzett té­makörnek későbbi teljes és végle­ges feldolgozásához“; munkája azonban Így is sok tekintetben újatmondó. Csanda tárgyilagosan bírálja: egyrészt a Rákóczi-felke­lés XIX. századi romantikus szem­léletű magyar nacionalista újjáér- tékelőit, ezek áltudományos követ­keztetéseit; másrészt: a szlovák kutatók álobjektív, forradalom- és haladásellenes szemléletét. A ku­ruc romantika magyar képviselői ugyanis saját nacionalista meggyő­ződésüket plántálják bele a kuruc- korba, melyben még ilyen eszmék nem létezhettek; a szlovák nacio­nalista kutatók pedig lebecsülték a mozgalom progresszív voltát, műveikben kimondottan kurucelle- nes álláspontra helyezkedtek; el­hanyagolták a szlovák jobbágyság tömeges részvételének a feltárását. Csupán nemesi mozgalomnak tekin­tették Rákóczi szabadságharcát, s a szlovák származású nemesség „opportunista magatartását anak­ronisztikusán, modern nacionalista eszmékkel“ igyekeztek magyarázni. Azt állították (nevezetesen Gašpa- ríková), hogy „amíg a szabadság­ért, a sérelmek megszüntetéséért folyt a harc, a szlovák nemesség Csanda együtt haladt a magyarral, de az Ausztriától való elszakadás kérdé­sében, a magyar hegemóniától fél­ve ellenzékivé lett“. Ezzel szemben az igazság ez: ,,A turóci nemesek forradalomellenes körlevelükkel és az ónodi országgyűlésen nem a szlovák elem törekvéseit, hanem a nemesi kétkulacsos politikát kép­viselték: többen közülük bizonyára nem is voltak szlovák származá­súak“. Csanda új, eddig ismeretlen for­rásanyaga alapján bizonyította be, hogy a szlovák szegénység töme­gesen vett részt a Rákóczi szabad­ságharcban. Ennek okát elsősorban nem a magyar haza iránti szere­tettel, illetőleg a nemzeti függet­lenségért vívott harccal magyaráz­za — mint elődei tették —, hanem a szociális viszonyokkal, a páten­sek által megígért jobbágyfelsza­badítással. Hogy a szlovák kurucok döntő többsége nem a nemesség, hanem a jobbágyság és a szegény- legények közül került ki, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy mig a szlovák nemességről a szabadságharc levéltári dokumen­tumaiban alig történik említés, addig a szlovák parasztság szere­péről nagyszámú szlovák és magyar nyelvű irat tanúskodik. Megkülönböztetett figyelmet ér­demel a szerző „Petőfi és a szlo­vákok“ című terjedelmesebb írása, mégpedig összefoglaló jellegénél fogva. A kérdés vizsgálata termé­szetesen nem új, nem Csanda veti fel először, köztudott, hogy bő irodalma van. Éppen e gazdag for­rás- és vitaanyagot felhasználva, azzal polemizálva — sikerült Csan- dának új megvilágításba helyeznie Petőfi „életének és müveinek szlo­vák vanotkozásait", erre annál is inkább szükség volt, mert ezek nemegyszer ütközőpontot jelentet­tek a magyar és szlovák naciona­listák között, sőt jelentenek para­dox módon még ma is, a hazai magyar és szlovák marxista iroda­Sándor: „HIDAK SORSA“ lomtörténészek között. Hogy meny­nyire meddő és tudománytalan ez a napjainkig tartó vita, s mily méltatlanságot követtek el azok, akik a világszabadság e klasszikus nagyságú költőjét a „renegátság“ és a „sovinizmus“ vádjával illették — jól tükröztetik szerzőnk fejte­getései s konklúziói. Vajon kinek jutott eddig eszébe — kérdezhet­nénk — még csak megkérdőjelezni is egy Puskin, egy Kickiewicz, vagy akár Wolker és Hviezdoslav... emberi s költői becsületességét, illetve nemzeti hovatartozását? — jóllehet származásuk, ha más vo­natkozásban is, hasonlóságot mutat Petőfiével. Közismert tény, hogy a naciona- nista-sovindszta összeütközések, vi­szályok mindig a kölcsönös „nem­ismerésből“ fakadtak. Nos, éppen ezért csak támogatni tudjuk szer­zőnk ama óhaját, mely szerint leg­főbb ideje volna egy „szlovák vagy cseh nyelvű kiadványban a magyar irodalmat is bemutatni a csehszlo­vák olvasóknak“ — mint ahogy Budapesten tették: a közelmúltban ugyanis két szerzőtől (Sziklay, Szalatnai) is megjelentették külön- külön kiadványban a szlovák iro­dalom történetét magyarul. Mert amint Szalatnai mondja nagyon helyesen egyik cikkében: „hidakat csak két oldalról, párhuzamosan lehet építeni, egyidőben, azonos tempóval“. (Irodalmi Szemle 1966/ 1). A kötet második részéről, — melyben Csanda a csehszlovákiai magyar irodaiam közel félévszáza­dáról (1918-től napjainkig) próbál áttekintést adni — az a benyomá­sunk, hogy egészében nem éri el az első fejezet színvonalát, noha itt is találunk jól megírt tanulmá­nyokat, illetőleg kifogástalan rész­leteket. Gondolunk itt elsősorban a harmincnyolc őszén véglegesen elhallgatott Forbáth Imre, a fasiz­musnak fiatalon áldozatul esett Barkó Sándor, • az évtizedek óta hallgató Vozári Dezső sikeres költő portréira. Ezek az arcképvázlatok szinte a felfedezés erejével hatnak, hiszen a szerző a feledés homályá­ból hozta őket felszínre, s tette őket közkinccsé; ezért egyúttal a szlovákiai magyar irodalomtörténet adósságának a törlesztését is je­lentik. Ugyanezt teljesen már nem mondhatjuk el a következő Csanda írásról, a lényegében egész irodal­munkat felölelő irodalomtörténeti vázlatról („jegyzetek a csehszlo­vákiai magyar irodalomtörténet­hez“). Nem azt kifogásoljuk, hogy néhány név kimaradt a felsorolás­ból, még csak vázlatosságát sem — hiszen maga a szerző is „csupán vázlatos portrékat, arcképvázlato­kat“ kívánt adni —, hanem első­sorban azt, hogy a szerző gyakran megelégszik a tények puszta dek- larásásával, felsorolásával, minden motiválás és árnyalás nélkül, ahe­lyett, hogy a kutatás és feldolgo­zás nehézségeit, egyszóval a meg­oldásra váró feladatok szerteágazó sokrétűségét a maga problemati- kusságában nyíltan és ösztönzően felvetette volna. Hiányoljuk azt is, hogy Csanda a szlovákiai magyar irodalmat szinte kizárólagosan ön­magában szemléli; csak igen ritkán utal magyar, szlovák, cseh Irodalmi párhuzamokra, kölcsönhatásokra. Önmagunk önmagunkkal való mé­rése nem más, mint önámítás, illú­zióteremtés. Másszóval: mind a magyar, mind a szlovákiai magyar irodalom alkotásait ugyanazzal a mértékkel kell mérnünk — ezt végre illenők nemcsak tudomásul venni, hanem gyakorolni is! A Jegyzeteknek, az említett fo­gyatékosságok ellenére, vannak kiérlelt, szép fejezetei, részletei, mint például a Sellyéi és a Fábry- portré, vagy a Sarlóval, a haladó értelmiség ifjúsági mozgalmával foglalkozó fejezet. Végül még annyit jegyeznénk meg, hogy Csanda Sándor írásai mentesek mindennemű elfogultság­tól, szubjektív belemagyarázások- tól. s ez a tény annál is inkább dicsérendő, mivel kutatási területén az efféle buktatók bőven fellelhe­tők. Csandának erénye a koncep­ció-teremtés, továbbá jellemző vo­nása még a szigor és fegyelmezett­ség anyagával s önmagával szem­ben. Ezt tapasztaltuk nála eddig is és ezt tapasztaljuk legújabb írá­saiban szintén. RÉVÉSZ BERTALAN G. VIKTOR: AZ ESERNYŐ Esett és az emberek nyi­tott ernyővel jártak az ut­cákon, csak éppen Jozef Demkovičnak nem volt az ernyője nyitva. Az emberek dühösködtek, hogy ők szá­razon járnak, esőtől védet­ten, mialatt Jozef Demkovii bőria ázik. „Nyisd ki az ernyődet Demkoviö!? — kiabáltak ri, mert nagyon dühösek vol­tak. Demkovii azonban ment tovább és az ernyőjét sem nyitotta ki. Ezért aztán megrohanták és jól ellátták a baját. Jo­zef Demkoviö nem látott más kiutat, hát kinyitoltta az ernyőjét. Az emberek mosolyogva engedték el és ő folytatta útját. A szem!amik állítása sze­rint azonban az eső már ré- ges-rég elállt. 1. JURZET: UDVARIAS EMBEREK A második és harmadik emelet között ütköztek ösz- sze. Az embernek ritkán a- dódik alkalma, hogy hason-< lő esemény részese lehessen. Az emberek ugyanis rend­MIKRO novellák szerint csak autókkal ütköz­nek össze. Es íme — a ki­vétel. Személyesen ütköztek össze. Méghozzá hogyan! Elestek. A kövér egy olyan so­vánnyal, kisebbel... A kövérebbnek már a nyelvén volt: „Ostoba, mafla, szamár!" , De összeharapta a száját. A sovány legszívesebben azt mondta volna: „Bamba, marha, ló!" De inkább lenyelte. „Hogy süllyedne el!" — gondolta a kövér. „Ügy szájon..." De felülről jön. Hátha oda tartozik." „Falánk hájtömeg!“ — villant fel a soványabban. „Jól a hájas fenekébe ké­ne rugdalni. De felfelé megy Hátha oda tartozik?" Fölálltak és szinte egy­szerre szólaltak meg: — Bocsánat! V. BÄRTA: TENGERÉSZET A tengerészet, építésünk leg- veszélyeztetebb szakaszá­vá vált. Felajánlották, hogy lépjek át a tengerészekhez. Azt válaszoltam, hogy még majd meggondolom, mert nem tudok úszni. „Egyetlen ember se poty- tyant még le kész tenge­részként az égből“ — mond­ták. Hétfőn hát beléptem. Kedden a vizet sóztam. Szerdán a tengerészek összüzemi gyűlésén vettem részt. Csütörtökön a fedélzetet piszkítottam, hogy pénteken legyen mit fel­mosnom. Szombaton megfulladtam. Vasárnap volt a nagyon ünnepélyes temetésem. Mindnyájan azt értékelték, hogy ott haltam meg, ahol a legnagyobb szükség volt rá. (Tóth Elemér fordításai)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom