Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-10-17 / 42. szám

új ifjúság 3

Október harcosai

Fehér hajú, vidám 'tekintetű, szimpatikus öreg bácsi. A 18. század veteránja. Jobban ismeri az első világháború históriáját, mint bármilyen történelemtanár. Ez BIHARY MIHÁLY, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom résztvevője.

Amerre csak fordulok, mindenütt a NOSZF ötvenedik évfordulójának megünneplésére készülődnek. A városban a kirakatok, az újságok, a televízió, nap mint nap újra meg újra felidézik bennem az emlékeket.

Hát igen. Ötven év telt el azóta. Nagyon körülményes volt akkor a megélhetés, kérem. Már 12 éves koromban dolgoztam. Szerencsére jó csillag alatt születtem. Így aztán mindig sikerült a munka könnyebb végét megfognom. Pincérked térti 1914-ben, amikor kitört a

háború, 19 éves voltam. Szuronyt szegezve, és bizony remegő térdekkel meneteltünk a frontra. Ilyenkor legfontosabb dolognak tartottuk az alsónadrág rezer- vát...

Oroszországban Ravarusz- kánál fogságba estem és mint hadifogoly kerültem Tocki hadifogolytáborba. Ez a szaramrszki guberniában volt elhelyezve. Csaknem egy évet töltöttem ott. Hideg, embertelen fagy, nem szívesen emlékszem vissza a táborban töltött napjaimra. Innen Buzulukba kerültem és itt mint földműves dolgoztam. Hogy miért nem jöttem haza? Egyrészt még úgy kezeltek bennünket, mint foglyokat, másrészt háború volt és az út hazáig végesteien végtelen. A forradalom kitörése után Szim- birszkbe jelentkeztem az ott alakulóban levő magyar századba. Kihallgattak, faggattak, és a végén mégiscsak meggondolták a dolgot.- Beneveztek egy orosz tisztiiskolába.

Még ma is nagy élmény, főleg a gyerekek számára, ha előadom, és szemléltetem az orosz gyalogság és lovasság tipikus szabályait, parancsait. Természetesen ez ma már mindenkinek nevetségesnek tűnik. Viszont abban az időben a puska már modern fegyvernek számított.

Orenburgnál volt parancsnoksági tisztségem „pre- miérje“. Lehet, hogy éppen ezért nem sikerült a támadásunk. 1919-ben húsvét napján végre sikerült bevennünk Orenburgot és megadásra kényszerítettük Kol- csak csapatait. Nagy volt a lelkesedés a katonák között és természetesen mindnyájan kedvet kaptunk további „kalandokra". Pedig, de nehéz is volt az élet! Nem volt mit ennünk és hiányos volt az öltözetünk

is. 1920-ig maradtam Oren- burgban. Kértem ugyan a szabadságoltatásomat, de azt a választ kaptam, hogy ez csak Lenin elvtárs beleegyezésével lehetséges. Az igazat megvallva, nem nagyon bíztam kérésem pozitív elintézésében. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor megjött Lenin elvtárs válasza: visszatérhetek hazámba.

1921 őszén, útban hazafelé, Magyarországon Csol- ton ismét különböző kihallgatásokon estem át. Fagga- tóim mindenáron igyekeztek bebizonyítani bűnösségem, ez nem sikerült nekik. Pár nap múlva átadtak a csehszlovák hivatalos szerveknek Komáromba, majd innen Bratislavába, majd 8 nap múlva Prágába kerültem. Itt aztán nagy csodálkozásomra véget is ért a keresztutam.

Hazajöttem, és mintha semmi sem történt volna, végeztem tovább a mesterségem. Pincérkedtem. De nagyon büszke vagyok magamra, hogy ha csak egy kis részem, de mégiscsak részem volt egy nagy kerék elindításában. Az ember végre emberhez méltó életet élhetett. Ügy, ahogyan azt megérdemelte. És ezért érdemes volt íagyoskod- nunk, harcolnunk.

Néha visszagondolok az ötven évvel ezelőtti életre és emberekre. Nagyon nehéz párhuzamot vonni fél évszázad távlatából. Az emlékeink már csak bennünk és a gondolatainkban élnek. Ami emlékeztetne a múltra, már régen nincs, megszűnt. De nem sajnálom, így van ez jól. Modern öregember vagyok.

Tenyeremen az esztergomi bazilika és még csak a 25 koronás okmánybélyeget sem kellett _ megvennem az útlevélre. Párkány, aztán végre Kovácspatak a gyönyörű szép Dunakanyarral.

Ballagok lefelé az úton. Autóbusz ? Mire megjön, vége lesz a vénasszonyok nyarának! Tra- la-la-la, kezdeni én, a bé...

— Hé! Háí mit gondósz, hogy az alújáró csak úgy dísznek van ?

Gyorsan kombinálok: még két lépés, és túl vagyok a vas- út-át járón. Hátranézek. Lógó bajszú öreg bácsi. Szó nélkül visszamegyek és megmászom a le és fel is 30-30 lépcsőfokot

...kezdem én a békiílést, nem várok...-0Hatalmas park, rózsafák, ragyogó tisztaság, a padokon beszélgető idős bácsik, nénik, és ismét rózsafák. A múló és a viruló élet. Kovácspatak, Nyugdíjasok Otthona. Az igazgatót keresem.

— Jöjjön édeském, majd én elvezetem.

Fejkendős néni, bottal a kezében. lehet vagy hetven é- ves. Végtelenül kedves és jóságos a tekintete. A ráncok a szeme körül, ahogy mosolyog... Gondolkozom, de csak egy másodpercig. Nem utasítom visz- sza. A 15 méteres utat u- gyanannyl perc alatt tettük meg.

— Beteg voltam, nehéz még a járás. Ki után jött kislányom ? Vagy hozott valakit ?

Csak nézem a kezét, ahogyan reszketve támaszkodik a bo-tra. és hallgatok.-0Matonák István, az otthon i- gazgatója:

— Jelenleg 230 nyugdíjas lakik az otthonban. Külön épületben vannak elhelyezve a lakószobák és a szórakozó-ter- mek. Itt kérem, minden lehetőség és feltétel meqvan ahhoz, hogy az otthon lakói ne érezzék magukat egyedül.

Nekivágunk a széles folyosónak, és magamban azon morfondírozok. hol is láttam eny- nyi virágot egy rakáson? Múló és viruló... Persze, a nagymamánk kiskertje!

Dohányzó társalgó, kultúr- helyiség, hatalmas étterem. Mindenhol kíváncsi tekintetek, és a sok „jónapot, igazgató úr" csak úgy röpköd felénk.

— Itt minden szociális réteg képviselve van Orvos, mérnök, vasutas, földműves, paraszt. Jól megértik egymást. Nem ritka, hogy erős barátság sőt néha szerelem is szövődik köztük.

„Sem az apám, sem az anyám nem volt rossz"

Magamban felsóhajtok: hát hogy is érezhetné magát itt „egyedül" az ember?

— Fojtík bácsi, magáért jöttek, visszamegy a lányához!

Először az igazgatóra, majd rám néz. Szigorúan, mint aki ebben a dologban nem ismer tréfát. Kicsit kipirosodik, keserűségét igyekszik leplezni.

— Nem megyek én, igazgató úr, egy tapodtat sem innen. Békességben akarok élni, nem fog engem senki sem szekí- rozni! Ügy ám!

Nyolcvankét éves, Verebély- ről jött ide. Nyolc gyermeke t’an. Néha meg is látogatják... Már nem emlékszik, mikor voltak itt utoljára.

Varga István 83 éves. Magyar állampolgár. 1961-ben jött Csehszlovákiába a gyerekeihez. Itt éltek valamennyien, meg aztán hívták, jöjjön, segít ezt- azt a háznál.

— Negyvenkétezer forintot adtam a lányomnak. Száz koronát adott ^belőle. Egy fillér- rel sem többet. A fiamnál, ha dolgoztam, jó volt,, ha nem, rossz szemmel néztek rám. Pedig bírom én még a munkát!

Amikor az otthonba jött, hét rózsatö virult (már amennyire virulhatott) a parkban. Most háromszáz! Az ő érdeme. Varga István, a rőzsakertész. Ennél poétikusabb foglalkozást nem is ismerek.

— Az a ház, ahol kiskoromtól kezdve gürcöltem, víz alá került. Három méter 70 centi volt a víz magassága, saját kezűleg megmértem. Nem akartam kimenni belőle. Mindenem ottmaradt.

A 73 éves Borka Vince bácsit 1965-ben hozták az otthonba mint árvízkárosultat. Megvan mindennel elégedve; e- meleten lakik, közel a csillagokhoz. ' s

Mihók Vince bácsi 94 éves. Földhözragadt szegényember típus. Amióta csak eszét tudja. a föld az istene. Először akkor feküdt ágyba, amikor megházasodott.

— Mos' meg a takarítónők is ojan ruhába dógoznak, mind valamikor az úri kisasszony- kák. Lassan má’ nem lesz mit csinányi. A fiatalok csak a gépeken dóqoznak. Hát az is osztón lehet munka! De nem marad soká így ez a világ, én mondom!-0...Én mondom! Szemrehányóan mondta? Kinek címezte ezt a mondatot? A két fiának? Vagy a menyének, aki nemzeti bizottsági képviselő? Ki tudja.

Száftdékosan mellőztem az e- gyedüllét, a boldog nyugodt öregség iránt! érdeklődésemet. Erre a kérdésre csakis egy vá- ;; lasz létezik, és ez mindnyá- ? junk előtt ismeretes, de egyben vádol is. Az idősebbek 1- ránti szeretet és tisztelet a szocialista erkölcs egyik alap- kritériuma. Azt a korszakot, a- melyben még a 19. században született generáció élt, el kell temetnünk igazságtalan törvényeivel együtt. De vigyázat, mert megtörténhet, hogy a generációs-harc túlbuzgó és túlzott gyakorlásával eltemetjük az őszülő haj iránti természetes tiszteletet is. Közbelép majd a közömbösség, az individualizmus, és a pénzhajsza, r1 amelyek háttérbe szorítják és mellőzik a régi apai igazságokat. Azt hiszem, hogy az új és a régi, feltétlen progresszív harcában megfeledkeztünk valamiről. A nyugdíjas-otthonok a 20. század „vívmányai". És mi ebben a században élünk. Az ember csak akkor marad ember, ha nem veszti el kötelességérzetét. Olyan ez, mint a tegnapi nap. Ha elveszted, keresheted, de legtöbben még csak nem is keresik.

Emlékszel ? Édesanyád már sokszor elmesélte. Vártak rád, pedig nekik is alig volt betevő falatjuk. Vesződtek veled, rossz bébi voltál. El tudod képzelni apádat, azt a hatalmas embert, ahogy kuksolva lesi, vajon orra buksz-e az ajtóig, vagy kibírod-e még azt a két lépést. Felneveltek, ha csak paszulyon is. És biztos, hogy mindmáig becsületes embernek tartanaik. Annak ellenére, hogy a Varga lány és a Mihók fiuk jelleme már te- benned Is .felütötte fejét. Próbáltál már valamikor olvasni szüleid arcában, vagy csak a ráncaikat látod? A ráncok is gondot, gyötrődést, munkát jelentenek. De főleg téged.

íratlan, de annál erősebb törvény volt is, meg marad is, hogy a gyermekek kötelesek eltartani szüleiket, gondoskod- niok kell ellátásukról, öreg napjaik nyugodtságáról. Kötelesség ? Én inkább magától értetődő megtiszteltetésnek, köszönetnyilvánításnak nevezném. Lehet, hogy ezzel nem mondtam semmi újat. Főleg az idősebb generációnak nem. De mi, fiatalok, megtanultunk mindenben és mindenhol az államra támaszkodni. Építsen az állam agghajlékokat! Hadd legyen kevesebb a gondom nekem, a „modern" embernek. Nyugodt a lelkiismeretünk? Biztosan?

Zácsek Erzsébet

Még mindig?!..

Sós Béni, magas napbarnított ember. Szinte eltakarja ai utasfülke ajtaját. Amint helyet foglal az ablaknál, szemben ülő útitársa tréfásan meg is jegyzi:

— Mi lenne az államvasutakkal, ha csupa ilyen utasa lenne, mint maga meg éh?

— Talán ez lenne valódi olt a vonatok késésére — adja vissza a tromfot ügyesen Sós,

— Egészséges? — kérdi újra amaz oly közvetlenül, mintha legalábbis együtt szolgálták volna le a katonaéveket és jobb mutatóujjával útitársa jól megalapozott gyomra felé mutat.

— Mint a makk, — válaszol Sós.

— Tehát nincs panasz ■ súlyra ?

— Százhuszonöt kiló voltam tegnap délben, . az állomáson álltam mázsára.

— Az pedig csak jó lehet.

— Azt meghiszem.

— Tízzel több nálam — veszi át a szót ismét a beszédesebb, — de százon felül ez a különbség már meg sem látszik.

— Azt meghiszem, van ami elejét vegye az elhájasodásnak. Szombaton délben még a kikötőben zsákoltam a krumplit. Egyébként ezt teszem már hatodik éve. Az egyhónapi szabadságból három hetet mindig erre az alkalomra hagyok meg.

— Hátha valakinek az egyheti pihenés is elég, de mindenki maga tudja.„

— Elég a fenét. Akinek a négy gyerek közül még háromra keresnie kell, az nem nagyon törheti a fejét a szabadságon, ráadásul, ha egy főiskolás és egy gimnazista lánya van.

— Ha azt akarja az ember,- hogy valami legyen a gyerekeiből, dolgoznia kell. De legalább haszonnal járt a három hét ? Jól keresett?

Sós nagyot nevet, szinte az egész fülke odafigyel. — Jól, azaz jól kerestünk.

— Hogy-hogy?

— Hát úgy. egyszerű a dolog. másutt Is megesik az i- lyesmi. Sokallták a munkát, illetve a keresetet a munka u- tán. Amikor leadtam az utolsó napi teljesítményről i* a jelentést, mindjárt kiszámoltam, mennyi üti a markomat egy hét múlva. Szép kis összegnek ígérkezett.

— Miért, hát nem kapta meg?

— Dehogy nem, megkaptuk, úgy, ahogy mondom. Már a harmadik nap ültem otthon tétlenül, amikor táviratot kaptam a kikötőből. A személyzeti osztályra hivattak. Azt hittem pénz jön a házhoz. Mással fogadtak: ennyit nem fizethetünk ki egy személynek. Sós úr — mondták mindjárt,; amikor beléptem az ajtón. — Dehát nem dolgozott helyettem senki, minden zsák krumplit, amit kiraktam a vagonból, lemértek. — Akkor sem fizethetünk ki ily nagy összeget.

— Hát akkor mondják meg, mit csináljak? A munkámról, a béremről van szó:

— Hozzon valami nevet, élő ember nevét, hát nem érti. Sós úr, hisz a maga pénzéről van szó.

— De kit?

— Legyen az akárki, csali élő ember legyen.

— Hát így esett választásom aztán Sebők Tihamérra, régi nyugdíjas-ismerősömre.

— Akkor Hát mégiscsak' meglett a fizetés?

— Meg. meg, amint Halljaä Tihamér barátom jóvoltából." Dehát nem furcsa mégis, hogy az új gazdasági mechanizmus első évének vége felé Ilyen e- setekről hallani?

_ Miki** Árpái