Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-10-10 / 41. szám

FÁBIÁN ZOLTÁN:

új ifjúság s

Csak a lányok tudják

Talán a negyedik vagy 'ötödik megállónál szálltak fel. Az asszony leült, s maga mellé húzta a gyereket: az nem ült melléje, csak félol- dalgósan, mint aki mindjárt elszalad, az anyja térdéhez támaszkodott. A férfi betet- te a ródlit a peron sarkába, megváltotta a jegyet, azután odaállt elibük. Fagyos kék szemével kimeredt az ablakon.

A motorok {elzümmögtek, a villamos nekiiramodott a lejtőnek; a férfi megbillent, s rálépett a kisfiú lábára.

— Juj]! — jajdult az fel.

Az anyja arrébb rántotta:

— .Ve légy olyan kényes!

A férfi nem nézett le rájuk, nem is lépett vissza, csak megfogta feje fölött a kapaszkodóidat, s ott maradt, ahová az indulás lódította. A gyerek, akár a didergő madarak, felhúzta letaposott lábát.

Jobbfelöl elmaradoztak a házak. Havas gránitszirtek vicsorogtak ki a földből, mögöttük süni fenyves sötétlett. A köd vékonyan párázott, s opálos fénye volt a naptól, amelyet valahol homlokmagasságban sejteni lehetett az égen.

— Meddig megyünk ? — kérdezte az asszony.

A férfi visszanézett a másik oldalra, a ritkuló vülák- ra. azt mondta:

— Még megyünk.

A gyerek egyikről a másikra kapta a szemét. Az asszony észrevette, s réti- Jelűjéből csokoládét vett elő:

— Tessék! — nyújtotta neki oda.

A fejét rázta, hogy nem kéri.

— Na! — ráncolta az anya a homlokát.

De a gyerek nem vette el.

— Legalább tudnád az ü- lemet — bosszankodott az anya. — Köszönöm szépen, nem kérem. Ugye?

A kisfiú sajgó lábafejét emelgette, nézegette; nem válaszolt.

Kevesen voltak a villamosban. Mellettük idős ember bóbiskolt. Amikor felfelriadt, valami öreg matrózdalt dünnyögött. Annyit lehetett érteni belőle, hogy: „ .. .Olaf, a vitorlát!... Olaf..." s dőlt belőle a pálinkaszag.

A kalauznő egykedvűen

Ült kalická jóban az ajtó mellett; a kis tízőréseket

Nyíltan és szemérmetlenül. Nem törődött velük senki. Egy-egy lélegzetnyire abbahagyták, de a lány megint és megint újrdkezdte; úgy tapadt a fiú szájára, hogy belehorpadt az arca.

Az asszony felnézett a férfira, megfogta a bal kezét, amely lomhán himbálózott a villamos ingására. A gyerek szeme követte az anyja mozdulatát, s amikor meglátta simogató ujjait a férfi hatalmas, vörös pihés öklén, felnyüszített:

— Ne!

— Mit ne? — kapta rá tekintetét az asszony; ujjai ráfehéredtek a férfi kezére.

— Ne! Ne!

A férfi hidegen kőriüpü- lantott, azután lehajolt a kisfiúhoz:

— Mitől félsz? — kérdezte mosolyogva. — Megmondtam, kirándulni megyünk. Ródlizni.

Kivette kezét az asszonyéból, s mutatta a peron sarkában álló ródlit. A kisfiú elhallgatott, de nem nézett a ródlira. Gyorsan elkapta az anyja lehulló kezét, megcsókolta.

— Ne izetlenkedj! — akarta elrántani az asszony, de a gyerek belecsimpaszkodott, s nem engedte.

— Hagyd! — szólt az asz- szcmyra a férfi, a gyereknek meg még azt mondta: — JÓ ródlipályát ismerek itt kint. Odamegyünk.

— Apukával sohasem jöttünk erre — rázta fejét a kisfiú, s nézett kérőn az anyjára, hogy ő is bizonyítsa.

— Kari bácsi jobban tudja, hol van jó ródlipálya — mondta az asszony.

A gyerek elkedvetlenedett, rákönyökölt az ülés karfájára, s kinézett a ködből elősötétlö fenyvesre.

— . Olaf, a vitorlát!... Olaf... — dünnyögte mellettük az idős ember. Felnézett, révetegen a kisfiúra mosolygott, s Mimi kezdte: — Gyere!... Gyere velem!... Elviszlek a tengerre... — Bizonytalanul elntutgtott valahová a messzesSgbe. — Víz, mindenütt csati víz... És fúj a jó keleti szél... Fúj... — Nyújtotta öt kezét: — Gyere na!

A kisfiú rácsodálkozott, s azután rögtön moccant volna, hogy megy. Az anyja visszafogta.

(Svéd történet)

rakosgatta oszlopokba. A mennyezeten felsistergett a hangszóró, bemondta a következő megállót. Csikorogtak a fékek; a sínek villanó késpengéjén megtorpant a villamos. A férfi kinézett erre is, arra is. Házak csak balfelöl, messze kint a tengerparton voltak. Jobboldalt a sötét fenyves. Az asszony megmarkolta a gyerek karját. Teherautó dübörgött el mellettük az úton. Kerekei alól jeljrecs- csent a kásás, sárgává taposott hó.

— Nem — mondta a férfi.

Nem szálltak le.

A gyerek hirtelen nevetni kezdett.

— Mit nevetsz? — rán- dúlt össze az asszony.

A kisfiú nem válaszolt, csOk mutatott az elzúgó teherautó után. amelyből hosz- szúszál betongömbvasak lógtak ki hátra, s végükön fekete rongydarabot ciháit a szél.

.4z anya értetlenül rázta a fejét:

— Mi van ezen nevetni- való ?!

De ö csak nevetett tovább.

— Nem érted?! — csattant fel az asszony.

A gyerek összerettent, elkomolyodott.

A szemben lévő ülésen fiatal pár ült. Csókolóztak.

— Itt maradsz — sziszegte a fülébe.

Az idős ember nézett rájuk vizenyős szemével, nézett, azután ismét elbóbiskolt.

A hangszóró a következő állomást mondta, s megálltak. Senki más nem szállt le, csak ők hárman. A férfi a ródlira ültette a gyereket, úgy húzta befelé a fenyvesbe. Az asszony a férfi mellett ment; kerek borzkucs- máfa alól kilógó, szőke haját lengette a szél.

4 fiatal pár utánuk nézett.-— Nézd. be kedvesek! — biccentett ki a fiú.

— Jha — jha — bólintott a lány, azután belemarkolt a fiú hajába, s a szájára rántotta a száját.

Azok hárman eltűntek a fák vörös törzsei között.

Délután, visszafelé jövet nem volt velük a gyerek. A ródlit sem hozták. Amikor felszálltak a villamosra, az asszony rögtön leült. 4 férfi állt előtte.

— Drágám! — súgta fel

neki az asszony, s a mellére fogta hatalmas, vörös pihés kezét.

A férfi nem szólt rá semmit. Fagyos kék szemével kimeredt az ablakon, 4 sűrűsödő köd mögött feketén suhogott a fenyves.

BÁNYAI PÁL és DARKÖ ISTVÁN. Mindketten vezető egyéniségei voltak a polgári Csehszlovákia magyar irodalmi életének. Csupán egy év korkülönbség volt köztük. Bányai századunk első, Darkó a második évében született. Bányai alig élt négy évtizednél többet, Darkó — bár 1945 óta nem publikál — Pesthidegkúton él. Bányai mögött két jelentősebb regény van (Felsőgaram, Fakó földek), Darkónak ötször annyi kötete jelent meg, ezek közül a Lángoló csipke bokor államdíjat is kapott (az egyetlent, amelyet az akkori kormányzat magyar írónak juttatott). Bányai Pál könyveinek és riportjainak szereplői öntudatra ébredt proletárok, kommunisták, parasztok, erdei munkások. Darkó István témaköre tágabb: kiruccan a tudat alatti területre, a magyar aviatika kezdeti korszakába, ötvös legények sztrájkjába, ferdetornyot „épít“, elszegényedett dzsentrisarj-huszárföhadnagy és romantikus paraszthős egyaránt található szereplői között. Mindketten tevékenyen kivették részüket a közéletből. Bányai cseh lapokban is publikált, Darkó maga is alapított és szerkesztett folyóiratokat.

• SZERKESZTI TOLVAJ BERTALAN •

Bányai Pál Darkó István

1901-ben született Besztercebányán, Budapesten halt meg 1942-ben. Iskoláit szülővárosában, Budapesten és Prágában végezte; ez utóbbi helyen a festőművészeti a- kadémiá-l látogatta. Később Béesben járt tanulmányúton, s tagja lett az expresszionista magyar újságírók körének; itt adta ki rajzait és a modern művészetről szőlő tanulmányait.

1930-ban felhagyott a festészettel, pártfunkcionárius leK és szépirodalommal foglalkozott. Kisebb munkái a Korunk, Naše doba, Tvorba és a Dav című folyóiratokban jelentek meg. Különösen nagy feltűnést keltettek a Červená Skala-i, a pohorelái és a polomkai sztrájkokról írt riportjai. Ezeket a cikkeit Az Üt és az amerikai Oj Előre cfmű lapok közölték. Első regénye, melyben egy sztrájk történetét dolgozta fel, Felsőgaram címmel 1934- ben jelent meg, de mindjárt elkobozták. Az elkobzást a magyar és a szlovák írók együttes tiltakozása sem akadályozta meg.

Az első köztársaság magyar irodalmában elsősorban a Felsőgaram és Bányai következő könyve, a szintén szlovák tárgyú Fakó földek (Bratislava. Í936) képviselték a szocialista regényt. (Csanda Sándor)

Mindkét könyv egv kötetben 1966-ban a Tatran kiadásában jelent meg. Csanda Sándor utószavával.

Fakó földek

(Részlet)

Már hideg szelek fújdogáltak, fagyoskodva borzolták fel tollúkat a verebek, amikor egy nap hazajött Seszták Juraj.

Megváltozott. Mintha fáradtabb lett volna.

Jozskó kis szájharmonikát kapott ajándékba. Izgett- mozgott apja karfán, már szeretett volna kirohanni pajtásai közé, hogy elhenceghessen előttük kincsével. Hirtelen észrevette, hogy apjának a szájában elöl egy fog hiányzik.

— Miért lyukas az apa arca?

— Hát fe tiéd nem lyukas? Hisz néked is vem szád.

— igen, de az apáé lyuk as-lyuk as.

Seszták nevetett. A felesége, Márisa is nevetett.

— Ilyen betyár kölyök, mi mindent ki nem gondol avval a ravasz kis fejével! •

Aztán kiszaladt Jozskó.

Seszták utána nézett.

— Megnőtt — mondta.

Márisa boldogan mosolygott.

— De most melegíts egy kis vizet, asszony, mosakodni szeretnék. Csak úgy ragad rajtam a piszok...

Mialatt a férfi mosakodott, az asszony minden mozdulatát figyelte. Október vége volt. Valamikor március közepén, amikor az első tavaszi napsugár fölmelegítette a levegőt, akkor indult el munka után. Álig hallatott magáról ez alatt az idő alatt. Tudta, hogy Pozsonyban volt, de hogyan élt, mit tett, azt nem tudta. Néha pénzt kapott tőle, ebből gondolta, hogy munkát talált, mert leveleiben alig írt magáról. De ilyen volt már az ember, nemigen beszélt magáról sohasem.

Megsimogatta a férfi karját.

— Müyen sovány lettél...

A férfi ránézett.

— Te sem vagy ám olyan kövér, mint a pap gazdasz- szonya.

Azután elment az asszony bevásárolni.

A fűszeres előtt Kovácsnéval találkozott. Nemigen szerette, de most megállt vele egy kis tereferére.

— Megjött az uram.

Kovácsné mosolygott.

A fűszeresnek is elújságolta a hírt. A legszívesebben kikiabálta volna az egész kolónián.

Vacsorára bablevest főzött angyalbakanccsal. Ez volt férje kedvenc eledele. Maga alig evett, csak a férjét nézte. Vacsora után lefektette a gyereket. ,

Aztán kiültek a ház elé.

— Jő itthon — mondta a férfi.

— Csak már mindig itthon maradhatnál. Nehéz volt

egyedül lenni...

A férfi cigarettázott. 4 cigaretta tüze szippantásánál megvilágította alulról az arcát. Csontos volt az arca.

— Köböl van az a város IKöből van benne a kenyér is...

Hirtelen az asszony felé fordult.

— Hát te hogyan éltél?

Elmondta az asszony, hogy Kuvik Mártonnál dolgozott egész nyáron. Nyolc koronát kapott egy napra. Aztán arról beszélt, hogy mi minden történt a kolónián távolléte alatt. Grenyo Ferenc felesége felakasztotta ma- gát. Azt beszélték, hogy azért, mert el akarta vinni a végrehajtó a kredencét, amelyik olyan szép gyöngyházzal volt kirakva...

1902-ben született a Pest melletti Szentendrén, de már féléves korában Losoncra került, s itt is tanult. A Köztársaság megalakulása után Györv Dezsővel és másokkal együtt megszervezte Losoncon a Madách Kört, majd ifjúsági lapot és irodalmi folyóiratot szerkesztett, később a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület titkára lett. Két évtizede Pesten illetve Pesthidegkúton él.

MÜVEI:

Két ember, egy árnyék (Losonc, 1925) — novellák Zúzmara (Berlin, 1926)

A legnagyobb úr (Kassa, 1926) — elbeszélés A felhők bőse Pákozdon

A szép ötvöslegény; Ferdetorony (Kassa, 1929) Szakadék (1928)

Lángoló csipkebokor (Budapest, 1935)

Deszkaváros (Pozsony, 1938)

Lángoló cšiokebokor

(.Részlet)

Nem haragszom, ha kijavítgatod engem, szeretnék sok. kai jobban beszélni a nyelvet, de otthon kevés az alkalom felette...

— Nem felette. Az felesleges. Csak kevés az alkalom... az elég. Nem is akartam megsérteni avval, hogy kijavítottam, Ágota kisasszony...

4 lány bíztatóan tette a kezét Gyuri karjára.

— Tudom is, köszönöm, de ne mondja nekem úgy, hogy Ágota kisasszony. Az nem szépen hangz.

— Hangzik. Hát hogy mondjam?

— Csak úgy, hogy Ágota.

— Ágota.

— Igen, úgy.

— Egy feltétellel. Ha maga sem mondja úgy, hogy Bódi űr. hanem röviden.

— Szívesen. Ogy, hogy Bódi?!

— Hívjon egyszerűen Gyurinak, ha már arról van szó...

— Helyes, abban már megegyeztünk, hogy én Ágota, maga pedig Gyuri vagyunk.. Köszönöm azt, ha kijavítja nyelves botlást beszédemnél.

— Ágota. — mondta lelkesen — otthon van két por- banjátszó kislány, az egyik a bíróé, a másik a szomszédé. Mindkettő selypít. Kis macskával játszottak. Azt mondja az egyik, így: tita, gyere ide tita. 4 másik erre megoktatta, ilyen módon: Te, azt nem úgy kell mondani, hogy tita, hanem úgy, hogy: matka.

Felnevetett s boldogan rázta a fejét. Elkapta az Á- gota kezel és megszorította. Nyomban elengedte, megrémült, a lány nem nevetett, nem értette s most látszott rajta először, hogy nem ért meg mindent, amit Gyuri mond, mondogat, mesélget s hát még amit ezután mondogatna, amit mind el kellene mesélgetnie.

Eldobta a lány kezét, megfordult, menni akart.

Ott volt nyomában a lágy hangja.

— Ezt nem értettem, de meg jogom... tanulni fogom... Ne féljen, Gyuri. Olyan érdekes maga, egészen más... Édes.

Ez a rövid szó szebben zengett, mint egy egész szép nóta. Gyuri visszafordult, hálásan mosolygott, mondani akart valami hasonló szépet.

A sziklás meredek szélén állottak. Hátuk mögötti kisebb sziklatömbre mutatott most Ágnes.

— Most már menjünJc vissza. Nagyon szeretnék gyopárt vinni magammal emlékül. Ott sok van. Tudna onnan hozni nekem? De csak akkor, ha fel tud mászni... Lezuhanni nem!

Gondolkozás nélkül ment a sziklatömb felé Gyuri. Megkerülte a sziklát, körbejárta, megleste alkalmas oldalát. Kiálló kőlépcsőibe kézzel fogózott, lábával óvatosan tapogatódzott, lassan mászott felfelé. Elérte az első virágot, letépte s lenézett a lányhoz. Valahogyan tudtára akarta adni, hogy ha ez a szikla most növekedni kezdene, felső csücske nyúlna, kitartóan emelkedne az ég felé, az égig s a csokrot annak tetejéről kellene letépnie, akkor sem térne vissza. 4 kővel növekedne a magasságok vonzó távoláig, mindig kiseb- bedne, apró bogárnak látszana fönt a sziklán, az ezerszeresre vált Lomnici-cscúson Bódi Gyuri gazdálkodó a gömörmegyei Gesztet éröl, s lent a Tarajkán apró bogárrá válna Ágota, akinek első nevét még nem is tudja. Ágota, kemény barna kislány a Romániává változott Erdélyből, a Maros mellől. A két bogár között úgy cikázna, lengne reszketve és zizegve egy fényes aranysárga összekötő szalag mint az előbb a villámlás a távolabbi csúcs s az ég felhő-havasai között.

— Le ne essen, Gyuri, vigyázzon — így halloita a jóleső intést alulról.

4 virágot a szájához emelte és ledobta Ágotának.

Följebb lépett, keze alól kiszaladt a fücsomó, csizmája szárát megkarcolta a hegyes kö, ügyesebben próbálta a nehéz helyen továbbemelni a lábát, kiszaladt a talpa alá vett kődarab a fagyrepesztette foglalatból, Gyuri megtántorodva kapkodott s lezuhant a magányos szikláról...

Ki tudja?

1. Melyik két folyóiratnak volt megindítója és szerkesztője Darkó István?

2. Mi volt Bányai Pál családi neve?

Következik: F o r b á t h Imre