Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-01-24 / 4. szám
TALLÓZÁS Theo Lingen némeť filmkomikus ezt a választ adta •qy körkérdésre: „Két lehetőség van arra, hogy az ember nagy pénzt keressen a televízióval: mint filmcsillag vagy mint tele- vízió-javitó szakember." Nagy port vert fel Angliában és külföldön is, amikor bejelentették, hogy Erzsébet királyné születésnapja alkalmából az 1800 kitüntetett személy között van a négy borzas hajú Beatles együttese is. A szórakoztató ipart még nem érte ilyen nagy kitüntetés. A hivatalos lap a kitüntetettek neve mellett mindig felsorolja foglalkozásukat is, például „a skót Whisky-gyár elnöke", „a gazdasági kamara főtitkára", stb. A négy kócos művész neve mellett csak ennyi állt: „A Beatles tagja". Azt mondják hogy az együttes legalább annyi hasznot hozott az angol külkereskedelemnek, mint a világhírű skót whisky. Az egyik jugoszláv lap röviddel ezelőtt dicshimnuszokat zengett a nikšici vasművek hideghenger osztályáról. Például ezt: „Egyszer sem fordult elő, hogy valaki munkaidő alatt elaludt volna." Félő, hogy a sok dicséret után a hideghenger-sor dolgozói elalusznak majd habáraikon. Nagy gondban vannak a birminghami (Anglia) egyetem hagyományos évi báljának rendezői. Sehogy sem találnak önkéntes jelentkezőt a vidámmúsorba iktatott akasztási jelenethez. — Pedig teljesen veszélytelen a dolog — jelentette ki D. Roorch, a rendezőbizottság elnöke. — A hurok laza lesz, az „elítélt" lába alól kirúgandó zsámoly pedig alacsony. Nem történhet semmi baj! Akkor miért nem jelentkezik ő maga? Két évvel ezelőtt, egy hideg íebruáir napon, Wallace Powell, egy amerikai kézbesítővállalat postagépének pilótája, a Colorado Rockies hegység egyik hegytömbje felett manőverezve két lovat pillantott meg egy 4000 méter magas hegyi hágón, amely két hatalmas hegycsúcsot kötött össze. Egy szürke és egy barna ló küzdött a kopár magasságban a körülötte tomboló hóviharral. Hazaérve a gunnisoni repülőtérre jelentést tett főnökének, Gordon Warrennek a látottakról. Warren bejelentette a furcsa esetet a városka polgármesterének, aki egyben a coloradói életmentő társaság elnöke is volt. — Egyesületem — mondta a polgármester — minden élőlény megmentését feladatának tartja. Szeretném, ha addig, amíg kinyomozzuk a lovak tulajdonosát, táplálni lehetne az állatokat. Rövidesen meg is egyeztek. A repülővállalat vállalta, hogy 12 dollár díj ellenében ledob egy bála szénát az éhező, elhagyatott állatoknak. Amikor a pilóta az első küldeménnyel a hágó fölé repült, már csak a barna ló tántorgott a havas szélviharban. A gép harminc méternyire ereszkedett le és a ió közelében ledobta a takarmányt. Távozása közben látta a pilóta, hogy az állat új életerőre kapva üget a széna felé, de a szürke paripának nyoma- veszett. Ettől kezdve a remete lovacska hetenként kétszer kapott abrakot. Szinte már várta a repülőgépet, amelyen a pilóta mellett a főnök is felkereste a hágót sőt le is fotografálta a remetelovat. A fényképek meg is jelentek a coloradói lapokban, amelyek nagy cikkben számoltak be az érdekes történetről és gyüjBUGS a szabadságot választja ... tést is indítottak az elhagyott lovacska táplálékának fedezésére. A hírlapi cikkek nyomán jelentkezett Bili és A1 Turner, a két fivér, akiknek nagy ménesük volt Colorado-Springsben, a hágó alatti városkában. A közölt képen felismerték Bugs nevű lovukat, amely egy szürke mén társaságában valóban egy februári éjszaka kitört a ménes kerítése mögül. A repülőgépes kirándulások és szállítások azonban tovább folytak, mert a 4000 méteres hágót megközelíteni csak tavasszal lehetett. Tavasz elérkeztével valóban meg is indultak az expedíció előkészületei, majd egy alkalmas napon sikerült is elindulniuk, hogy megmentsék a karámba fogott egykori vadlovat. Tizenegy kilométeres kapaszkodás után jutottak el a közben hómentessé vált hágóra, ahol a lóremete gyanús szemmel nézett szabadítóira. Bill Turner, az egyik gazda, nevén szólította az állatot, amely némán tűrte, hogy az ismerős fivérek megközelítsék, kötőíéket dobjanak a fejére és engedelmesen követte is őket a lefelé vezető úton. Az út lefelé igen nehéz volt, mert itt-ott félméter mélységű utat kellett vágni a hómezőkön, hogy a ló szügyig ne süllyedjen a hóba. E lassúság következtében még a hegy oldalában egy kis falu közelében, az expedíciót meglepte a sötétség. A megmentett lovacskát egy cölöphöz kötötték, az expedíció tagjai pedig a közeli faluban töltötték az éjszakát azzal, hogy másnap a közelben lévő országúton át hazaviszik Bugsot. Másnap reggelre a cölöpön csak az elszakított kötőfék maradt. Bugs ismét eltűnt... Most már hiába keresték... Bugs többre becsülte a szabadságot, mint a sövény mögötti rabságot... Meghalt egy nagy írónő: Márie Majerová, nemzeti művész. De a mély bánaton, amelyet elvesztésekor érzünk, áttör szellemének nagysága, ránkmaradt műveinek gazdagsága — egy szorgos munkás-élet öröksége. Marie Majerovának, mint művésznek igen szerencsés sors jutott osztályrészül. Ott lehetett, amikor nemze-1 te elkezdte írni új történelmét. Ott volt Csehszlovákia Kommunista Pártjának bölcsőjénél, ö volt az első cseh kommunista Írónő — Ivan Olbracht kortársa — és müvei magukon viselik az 1905-ös forradalmi év pecsétjét. Művészi fejlődése elképzelhetetlen a Nagy Október hatása nélkül. Marie Majerová nemzeti művész, Ovaly-ban 1882-ben született, február elsején. Kladno munkás-környezete és annak állandó osztályharca mély hatást gyakorol-* tak nemcsak újságírói tevékenységére. de egész életművére is. Minden törekvése oda irányult, hogy lefektesse a szocialista irodalom alapjait. Mindez visszatükröződik írásaiban, de irodalmi alkotásai, prózája is telMeghalt Marie Majerová ve van a jobb és tisztább emberi kapcsolatokért folyó harccal; harccal egy olyan társadalomért, amelyben nem fordulhat elő többé igazságtalanság, nincs elnyomás, nélkülözés és nyomor. Bár Majerová több regénye tragikusan végződik, mégis érezhető bennük az emberi jóságba és becsületességbe vetett hit és mindben egyre érezhetőbbé válik az a tudat, hogy azért a szép világért együtt kell küzdeni és harcolni. így zárkózik fel Majerová a cseh prózában klasszikus elődei: Božena Némcová, Karolina Svétlá és Tereza Nováková mellé. De nem maradt meg csupán a cseh prózaírás tradíciójánál, hanem a munkásosztály leánya, szószólója lett. Kapcsolata a munkásosztállyal — amely Kladnóban kezdődött — végigkísérte életút- ján. Marie Majerová a Ru- dé Právo munkatársa is volt a lap megjelenése óta, azonkívül több munkás-hetilap, de különösen női folyóiratok munkatársaként a haladó újságírás egyik fáklyavivője is lett. A munka számára szükséglet volt, amelyet mindig újból ki kellett elégítenie: kapcsolat volt a mindennapi és a való élettel. Bármikor, amikor olvasgatjuk Marie Majerová müveit, tiszta képet nyerünk a cseh nemzet múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Nagy művész volt, aki remekül tudta ábrázolni népe nyomorát és gazdagságát, akarását és erejét. Ezért maradnak alkotásai halhatatlanok. -siúj ifjúság 7 TALLÓZÁS A vadúzi parlament a na* pókban elfogadta a katonai költségvetés tervezését, a-* melyben a kormány kérte, hogy Lichtenstein nagyher-' cegség hadseregének lét* számát 22 százalékkal emeljék. A liechtensteini hadse* regnek ezentúl 22 katonája és tisztje lesz. Rio de Janeiróban nemré* gén letartóztatták, majd is* mét szabadon bocsátották Isolda Cresta filmszínésznőt, mert az Elektra című film felvételeinek szünetében tiltakozó nyilatkozatot olvasott fel a munkások előtt az amerikaiak dominikai beavatkozása ellen. A filmet Szophoklész klasszikus görög író színmüve alapján készítik. Az újságok nagy botrányt' csaptak, hírt adtak arról is. hogy a rendőrbiztos az alábbi kérdést tette fel a művésznőnek: Ki ez a Szophoklész? Nem valami külföldi pasas? Nagyon gyanús nekem a darabja! Ügy látom, hogy izgat az állam ellen! Üjságírők megkérdezték Kirk Douglas amerikai filmszínészt, mit tenne, ha felszólítanák, hogy vegyen részt az alkoholizmus elleni küzdelemben? — Elsősorban olyan ivás- mód szert igyekeznék feltalálni, amely mindenki számára könnyen elviselhetővé teszi az alkoholt! — válaszolta a neves színész. Egész Párizs az alábbi viccen derül. Megérkezik egy skót a párizsi vasútállomásra és megkérdez egy taxisofőrt, mennyi a viteldíj a Champs Elysées-ig? — öt frank — feleli a sofőr. A skót nemet int, aztán, amikor a taxi elindul, futólépésben követi. Negyedórái vágta után ismét megkérdezi a sofőrt: — Hát most?-. — Most már tíz frank. — Hogyhogy?... — Ügy, hogy én épp az ellenkező irányban hajtok. I. FÉRJEM... FÉRJEIM A szerelem mindig elillant tőlem. Sohasem sikerült hosszú ideiq megtartani azt az embert, akit szerettem. Alig kezdtem hinni, hogy végre megtaláltam azt, aki betölti életemet, máris összedőlt minden és én ismét magamra maradtam. Talán azért volt így, mert sose voltam az, akire azt mondják, gyönyörű nő. Tudtam ezt, szenvedtem miatta és szükségét éreztem a bosz- szúnak. De úgylehet azért is, mert nem túlságosan hűséges a szívem, avagy mert mindig túlhamar csalódom. Ného apróság is elegendő — apró hazugság, egyetlen durva szó, hogy a szerelmem elpárologjon s mással menjek, akitől csodákat várok. Mindig szenvedélyesen kerestem az igazi nagy szerelmet. És talán mert sohasem békéltem meg a hazugsággal, kalandjaim átlagosságával, ezért volt annyi férfi az életemben. Kis Louis az első. Amikor összeakadtam vele, nem voltam tizenhat éves sem. ö tizenhét. Rómeó és Júlia? Sajnos, túlságosan korán átestem az élet és szerelem furcsa iskoláján és ez nem vitt közelebb a romantikához. Nem állt mellettem az anyám, aki kioktatott volna, hogy a szerelem lehet gyöngéd, hűséges és édes — annyira édes! Egész gyermekkoromat „lányok" közt töltöttem, egy házban, melyet öreganyám „tartott" fenn Lisieux- ben. Azután, hogy apám, az utcai akro. bata innen elvitt, falutól-faluig ko- csikázva mennyi mindent kellett megélnem! Minden harmadik hónapban, űj anyám volt: apám szeretői, többé kevésbé kedvesek voltak hozzám, attól függően, hogy az énekeim — mert ekkor már énekeltem és pénzt szedtem érte — garasokat... avagy Csúfolódást szültek. Ez a nevelés nem tett szentimentálissá... Azí hittem, ha a fiú int a lánynak, a lánynak mennie kell vele. Meg voltam róla győződve, hogy ez a sorsunk, az asszonyok osztályrésze. És így amikor a Kis Louis magával hívott, nem sokat gondolkodtam. Először Port de Lilasnál találkoztam vele. Apámmal az utcán énekeltem. Kis Louis a nézők között volt, akik kört alkottak körülöttünk, amely egyre nőtt, míg énekeltem, de rögtön gyérült, mihelyt a kis tányérral kezdtem az emberekhez közelíteni. De ő, a magastermetú, szőke, mosolygós nem ment el a többiekkel. Amikor közeledtem hozzá, egyenesen a szemembe nézett, ragyogott az örömtől és királyi gesztussal egy lukas öt soust tett a tányéromba. Napokig követett külvárosi bolyongásaim során. Egyszer délután, amikor apám nem volt velem, a Kis Lcuis hozzámlépett, megfogta a kezem és ezt mondta: „Gyere. Együtt fogunk élni." Tudom, hogy ez nagyon hasonlít az olcsó bulvárregényekre, mert túlságosan közönséges és egyszerű. Csakhogy egész életem olyan, mint egy hihetetlen bulvárregény. És mé. gis minden ugyanilyen egyszerűen történt, ahogy mondom. A Kis Louis megszólított: „Gyere..." és én mentem, követtem őt. A legkisebb bánat nélkül hagytam el apámat, leráztam relatív gondoskodását, felügyeletét. Követtem a Kis Louist. Gyönyörűnek, erősnek és egyetlennek tűnt: szerettem. Áruházban dolgozott, mint áruszállító. Én tovább énekeltem. Egy kis szállodában laktunk a Belleville utcán, egy nyomorúságos szobában. Kezdetben konzervdobozokban főztem, de Louis büszkén tért haza minden nap az üzletek pultjáról, a kávéházak asztaláról elcsent tányérokkal, evőeszközökkel és lábasokkal. A nyomorúságos szobáért hetente 35 frankot fizettünk. Vasárnap moEdith Piait m Eil ziba mentünk az Alcazar filmszínházba, ahova a Kis Louis kétfrankos jegyeket váltott. Gyönyörű volt, talán egyszerűen azért, mert oly nagyon fiatalok voltunk. Csakhamar terhes lettem. És aztán megszületett az én kedves Marcelám. Mint a gyermekek, oly boldogok voltunk. És mégis, tudat alatt valami folyton hiányzott az életemből. Az, amit fáradhatatlanul kerestem egész életemben: a férj oltalmazó kezét, az igazi férfit. Kerestem és nem találtam. A sors mindent megváltoztatott. A Kis Louis éppoly gyermek volt, mint én. És Így az egyik nap megcsaltam: Érettebb, keményebb emberrel. „Az én légionáriusommal." Öh, hogy mennyire is szerettem a légionáriusomat... Később, amidőn beszéltem erről Raymond Assonak, dalt írt róla, amely híressé vált. Hosszú ideig nem tudtam remegés nélkül elénekelni. Talán ezért is énekeltem olyan gyönyörűen. Az én légionáriusom! Elvesztettem. Bizonyára nem teremtettek boldogságra. Mliatta hagytam el egy reggel szó nélkül Kis Louist és karomon a kislányommal távoztam. De Kis Louis követett Belleville utcáin. Egyszer megragadott, elvette a kislányt és a szemembe ordította: — Ha látni akarod a lányodat, térj haza! Megértettem, ha elmegyek a légionáriusommal, soha többé nem látom a kis Marcellámat. Utolsó éjszakámat töltöttem kedvesemmel és visszatértem a Kis Louishoz. A kislányom miatt. A légionáriusom szeretett. Kérvényezte hogy küldjék Afrikába. Ott is halt meg. Legalább az áldozatom ne lett volna hiába. Sajnos, nem sokkal később a kislányom meghalt agyhártya-gyul- ladásban. Kis Louis jól ismert. Ezt mondta: — Csak ő tartott mellettem. Tudom, hogy most már örökre elvesztettelek. Isten veled! Almaim hercegnője voltál. De az álomnak vége. Sok boldogságot kívánok. És elment az életemből. Tizennyolc éves voltam. Csak a társadalom alját ismertem, nem láttam mást csak ocsmányságot és nyomort. Csak Kis Louis volt más. De egyedü- maradtam. Azt a rövid utat, ami még hátra volt a lejtőn, a teljes elmerüléshez, már ángyon gyorsan megtettem. És a kislányom halála végleg elvette a kedvem a harctól, az erőfeszítéstől, hogy kikapaszkod- jak a fertőből. A Pigallén ütöttem fel tanyámat, a bárok, a stricik és utcalányok között. Az első férfi, akibe ott beleszerettem, kerítő volt. Rögtön „munkába” akart küldeni. Albertnek hívták, szép volt a mosolya, fekete a szeme és széles a nadrágszára. Még egy „lánya" volt — Rosita, aki neki „dolgozott“ a Blanche utcán. Annyira meghódított, hogy kész voltam érte bármit meqtenni. Csak azt nem, amit kívánt tőlem... Talán azért, mert ha nem is voltam kitartó, mindig túlsáqosan szerettem a szerelmet, semhogv képes lettem volna iparrá aliasítani. Szívós ellenállásom Albertot feldühítette. Szörnyű jelenetek voltak köztünk. Egyik este dühében kénenvágott. Harapni, karmolni és rugdosni kezd. tem őt. Egyórás verekedés után megnyugodva mondta' — Jól van. Énekelj továbbra is az utcán, de naponta harminc frankot hozzál nekem, mint Rosita . Hozzátapadtam ehhez az emberhez. Meqállapodásunkat természetesnek tartottam és bizonyos értelemben még kedvezőbb helyzetnek is. Bizonyos fajtája volt ez a boldogságnak, így éltem le néhány évet a Piqallén a „férjemmel". Közönséges szegény lány voltam. Honnan is sejthettem, hogy a hangom egyszer még népszerűséget hoz és híres énekesnővé tesz. Énekeltem, mert másképp nem tudtam előteremteni a létezésemhez szükséges anyagiakat és „leadni“ Albertnek a pénzt. De azért is énekeltem, mert akkor valóban boldognak éreztem magam. Teljesen boldognak. Csak később tudtam meg, hogy ez nem volt más, mint amit tehetségnek mondanak. De ez a tehetség nem elégítette ki Albertet. Másmilyen tehetséqet kívánt tőlem! Talán a nagyobb jövedelem érdekében, de később azért is, hogy végleq a „hálójába“ kerítsen. Ennek a világnak ilyen a törvénye. Kompromittálni kell a férfit és a nőt, hogy sohase tudjon megszabadulni a bűnözők világának hatalmából.
