Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-01-24 / 4. szám

új ifjúság 5 MORA Á hagyományos magyar prózai irányt a két világháború közt enyhe iróniával lazítja fel. Mindvégig vidéki író maradt: Szegeden volt újságíró, majd múzeumigazgató. Folytatója a magyar tájiro­dalom hagyományainak, a magyar próza beszélgető-anekdótázó modorának, de érzékeny szociális lelkiismerettel, a népélet ala­pos ismeretével, a radikális polgár illúziókat lerontó szemével. A sajátos szegényparaszti magatartás, az urak előtt kétértelműen furfangos szólás jelentkezik műveiben irodalmi fokra emelve. Műveinek számbelileg legjelentősebb részét karcolatai, elbeszé­lései, meséi teszik. Már az első világháború előtt feltűnt igen jól sikerült ifjúsági regényével. A Horthy-korszak idején poiltikai álláspontja határozottabbá válik, kisebb írásaiban és nagyobb mű­FERENC veiben is. A Négy apának egy leánya (1923) és a Hannibál föltá­masztása (1924) a Horthy-reakció első szakaszának ironikus kör­képe, egy elnyomott tanár kálváriája: az Ének a búzamezőkről (1927) az egyik legjelentősebb magyar háborúellenes regény, an­nak ábrázolása, mint nyúl bele a háború a hátország életébe: a legszegényebb, robotoló néposztályok életének lírai színezésű meg idézése. Az Aranykoporsó (1932) nagyszabású történelmi tab­ló, a pogányság és a keresztény kultúra küzdelme a római biro­dalom végnapjaiban. Móra legjelentősebb kismestereink egyike, művében sajátosan egyesül európai műveltség és paraszti hang. (Szabolcsi Miklós) Élefutja nem volt hosszú, az ötvenedik születésnapját sem érte meg. Mégis nagy utat járt be a kis­kunfélegyházi szegénysoron éló foltozószűcs fia, amíg saját e- rejéből elérkezett az írói hír­névig és a halála óta is egy­re növekvő népszerűségig. Nem volt könnyű dolga. Ferenc Jó­zsef Magyarországában drágán adták a tudományt. Móra Fe­rencnek pedig nem volt se pénze, se úri neve. Volt azon­ban tehetsége és megtörhetet­len szorgalma. Hanem mire fel­nőtt, amikor már tudós és író lett, még nehezebbé vált a dol­ga. Ez már a Horthy-korszak volt, és Horthy Miklós Ma­gyarországán nagyon rossz szemmel néztek azokra, akik egyre csak a szegény nép iga­záról beszéltek. Móra Feren­cet pedig semmivel sem le­hetett rávenni, hogy udvarol­jon azoknak, akik a nép rová­sára ülnek a hatalom karosszé­keiben. Nem is kapott soha é- letében hivatalos elismerést, holott a legolvasottabb magyar írók közé tartozott: mindvé­gig megmaradt vidéki múzeum­vezetőnek, pedig minden ille­tékes tudta, hogy milyen kivá­ló tudósa a népvándorlás korá­nak (hiszen ezrével' tárta fel az Alföld hun, avar meg e- gyéb, magyarok előtti sírjait), ő azonban nem is tartott i- gényt uraktól jött kitünteté­sekre, jól érezte magát a sze­gedi világban, és bölcs mosoly- lyal figyelte, hogy kavarog kö­rülötte a hatalomra vágyók tö- rekedése. Tudta, hogy hivata­losan „destruktív“-nak. rombo­ló szellemű embernek mondják, de még ennél is jobban tudta, hogy mindaz, amit tesz: a lélek építése. Hiszen tanította és gyönyörködtette az embereket. Hiszen nem a kiváltságos éle- tüekhez és nem is a kivételes műveltségűekhez beszélt, hanem mindenkihez: a néphez, amely­ből származott, s amelyhez mindhalálig hűséges maradt. (Hegedűs Géza) Az író gimnazista, kálváriás korszakát örökíti meg az alábbi szemelvény: Szeptemberi emlék (RÉSZLETEK) Iratkozni az anyám vezetett föl az iskolába. Az anyák orosz­lánok, ha a gyerekük csimpasz­kodik a szoknyájukba. Nem i- jednek meg még a tekintetes uraktól se. No, Zólyomi tanár úr, az ins- pekciós nem is volt valami megijedni való ember Drága jó mézeskalács ember volt, úgy tudom, ma is az még, élte nap­áldozatán. Még le is ültette az anyámat, ahogy a másodikos bi­zonyítványomban meglátta a tiszta jelest. — No, szüle, nagy öröme le­het ebben a kis vászonzacskó­ban, — ütögette meg a léniával az ijedtfehér arcomat. Az édesanyám ellágyulva né­zett rám, de mingyárt erőt vett magán. Előkapta a tarka ken­dőjét a kebeléből. — Mivel tartozók, tekintetes tanár úr? — csomózta ki a kendő sarkát. — Hat forint ötvenhárom krajcár, lelkem. Olyan lett a barackvirágarc, mint a meggyfavirág. — Nekünk csak egy forin­tunk van. tekintetes űr. Nem adott többet a cigányasszony a selyemkendőmért. Ügy mondta az uram, szegény gyerektől egy pengő jár. — Jó, jó, lelkem, csakhogy akkor szegénységi bizonyítvány kell, — nézte elkomolyodva Zó­lyomi tanár úr a rubrikäs pa­pirost. Most már ö kivakarja onnan, amit bele írt? Jaj, mennyi bajt csinálnak ezek az erteilen asszonyok! Anyám összeszette a faké- reg-formájú, eres két kezét. — Tekintetes úr, szegények vagyunk mink bizonyítvány nélkül is, tessék azt meghinni minekünk. Zólyomi tanár úr hirtelen el­kapta rólunk a szemét és lesü­tötte a fejét. — Látom én azt lelkem, hi­szem is, de látja, nekem is a törvény parancsol. Hozzon í- rást a városházáról... (A városházán:) — Mit reszel a fene ilyenkor benneteket ? Aztán úgy tudom, nektek szőlőtök is van? — Van. Két lánc. Egy lánc belüle egészen puszta föld. — Nahát! És még szegény­ségi bizonyítvány kellene ne­kik! Bitangok! Csalók! (Az apja pedig ilyen választ kapott): — Látja, Márton, nem kelleti volna annyit éltetni Kossuth Lajost. Akkor most nem volna maga olyan jegyes ember. (A főtisztelendö űr tanácsa): — Hát hun van azs megírva, hodzs mindenkinek musáj urat nevelni a dzserekiből? Adhassa inasnak is, nézzse. No, isten hí­rivei! De azért a szeptember ne­kem legszomorúbb hónapom maradt erre az életre. És ha én a befelé síró fajtából való vagyok is, mindig teleszivárko- dik könnyel a szemem, ha szep­temberben lehajtott fejű kis­gyereket látok... Zengő A B C Aranyalma ághegyen Bari bég a zöld gyepen Cirmos cica egerész Csengős csikó, heverész Dongó darázs döngicsél Esik eső, fúj a szél Füsti fecske ficsereg Gerle, galamb kesereg Gyom között gyors gyík szalad Harmatos hajnal hasad Itt van már a zivatar Jó az anya, jót akar Kivirít a kikelet Leveles lesz a liget Lyukas fazék fekete Mese, mese, meskete... Nádat a szél legyezi Nyúl a fülét hegyezi Orgonafán méhike összerezzen őzike Patakparton pipitér Bóka szava kicsit ér Suhog a sok sasmadár Szilvafára szarka száll Tücsök tarlón hegedül Tyúk az árkon átrepül Vccu, csípd meg, hóha, hó! Ürgét fogott a Sajó Vércse vijjog délelőtt Zörgetik a vasfedőt Zsindelyezik a tetőt. Móra Ferenc - önmagáréi Én az irodalomnak csak bar­kácsoló kismestere vagyok. Én utánam nem maradnak pira­misok. sokat kell fúrnom-fa- ragcsálnom. Nem vagyok nagy regiszterü orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt Is sze­retik hallgatni néha. Nem va­gyok csillag, csak rözsetűz, de amíg az ég, meleget tud adni egyszerű embereknek.-O­Rőzsetüzem nem látszik messze. Hamvát befödi az avar. De míg ég: tiszta és magyar.-0­Egyszerű ember vagyok, a- kit az élet leszoktatott a nagy­képűségről, aki az élet apró bajairól és örömeiről beszélget az élet nyelvén.-O­(Móra Ferencet a szűcsök testületé tiszteletbeli elnökévé választotta. A kitüntetés al­kalmából mondott beszédéből való az alábbi részlet:) Kedves Barátaim! Engedjék meg, hogy rövid válaszom ennyi legyen a kitün­tetésre : Én ezt csak mint nem­zeti szolgálómester fogadhatom el, mint az édesapám örököse, aki sohasem csináltam mást, mint ő. Tulipánokat és rozma­ringokat hímezgettem, csak ó drága tűvel, én olcsó tollal, és szolgálómestere voltam szegény nemzetemnek hol apró örömö­ket, hol apró szomorúságokat jelentgetve neki, de mindig o- lyan tiszta szívvel és becsüle­tes szándékkal, mint apám.-0­Az én sok foglalkozásom kö­zött csak egy van — csak egy van. ami után én sem teszek kérdőjelet, és ez az újságírás Nem vagyok más, csak a ma­gyar élet riportere, riportokat írok. hol a halott húnokról, hol az élő tanyasiakról, vagy ha jobb témám nincs — a szi­vemről. Gondolatok Móra Ferenc műveiből Szeresd a gyermeket! Hisz oly hálás szegény, Egyszerre könny, mosoly ra­gyog csillagszemén. Ártatlan kis szívét az öröm megteli, S köszönetét .akár az esti fú- valom, Mely félve játszadoz a harma­tos gallyon, Oly halkan rebegi.-O­A szeretet az élet.-0­Hiszek az emberben.-O­Az emberiség vonatának a vilá­gosság a végállomása. Mosolygó alma Fél esztendeje, hogy szegény Adorján szűcsöt magához vet­te a jó Isten: — Szeressétek egymást, gyér. mekeim! Nincs a szeretetnél nagyobb kincs a világon. Nem hagyott a jó ember e- gyebet ennél a jó tanácsnál. A szegény fiúk apjuk halála ti­tán kereset után láttak. Ki la­katosinas, kt asztalosinas lett, a legkisebbik pedig: Péterke, a­kit vaalmennyien legjobban szerettek, beszeg'ódött kanász­nak. Anyjuk mosással kereste meg a betevő falatot. Amint egy es­te hazafelé ballagott, rámoso­lyog a kocsiút porából egy nagy piros pogácsa-alma. Egész éj­jel azon törte a fejét, melyik gyereknek adja a szép almát. Végre abban állapodott meg, hogy nem adja az almát sem egyiknek, sem másiknak, ha­nem adja Lajoskánák, a foga­dott gyereknek, aki a legárvább mindnyája között. Lajoska pékinas volt, éppen útra készült a zsemlyéskosár- ral, amikor a szücsné ráköszön- tötte a jóreggelt: — Nézd, lelkem gyermekem, micsoda szép almát hoztam ne­ked. Tudom, hogyha ezt a zse­bedbe teszed, mindjárt köny- nyebb lesz a zsemlyéskosár. Lajoska minden harmadik lépésnél megállt, forgatta, né­zegette az almát, nem győzött benne gyönyörködni. — Ha ezt az almát beviszem István bátyámnak a lakatosmű­helybe. tudom, megörül neki. István föltette az almát a polcra, le sem vette onnan es­téig. Akkor aztán elvitte Laci becsének, de az sem harapott volna bele az almába, akárhogy kínáltatta magát. Letette maga mellé a szal­mazsákra. s álmában is a mar­kában szorongatta. Mikor az­tán '■egyel a kútra szalasztot­ták. lekerült vele Jóska báty­jához az asztalosműhelybe. Jós­ka nem tudott hová lenni örö­mében, ahogy az almát meglát­ta. — Olyan szép ez, hogy vé­tek volna megenni — gondolta Jóska, s eltette az almát a lá­dafiába. Csak Szilveszter dél­utánján vette elő, amikor meg­látogatta Péterke, a kis kanász. — Mikor ettél utoljára almát, Péterke ? — Olyan régen volt az. hogy már azt sem tudom, mikor volt. — Megállj keresek egyet eb­ben a ládában — s ezzel elő­vette az ajándék-almát. Péterke kétmarokra fogta az almát, úgy szaladt vele haza. — Édes szülém, nézze, mit hoztam én magának, — s o- datette anyja ölébe a mosoly­gó almát. Dehogy volt az már mosoly­gó alma, dehogy. Polcon, szu- székban, ládafiában összejony- nyadt, megráncosodott alma volt. Adorján szücsné mégis ráis­mert. S mikor újesztendőt kö­szöntem összegyülekeztek gyer­mekei, együtt ették meg a po­gácsaalmát, hanem aztán úgy, hogy a magjából sem maradt. Móra dolgozószobája a szegedi múzeumban. Ki tudja? 1. Mikor, hol született és halt meg Móra Ferenc? 2. Mi a címe a Hannibál feltámasztásából készült filmnek, s ki a főszereplője? 3. Az író gyermekkori emlékeivel átszőtt regényé­nek címe. (Főhőse: Gergő.) A Krúdy Gyulára vonatkozó kérdések helyes meg­válaszolása: 1. őszi utazás a vörös postakocsin. 2. Három király 3. A podolini kísértet. Sorsolás útján a következők részesültek könyvju­talomban: 1. Kimer Mónika, Horný Bár, Sul’any 2. Kovács Elemér, katona, Ceské Budéjovice VÜ- 8514, 3. Herman Katalin, Bratislava, Chlumeckého 14. Következik: József Attila

Next

/
Oldalképek
Tartalom