Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-08-29 / 35. szám
% \ S új ifjúság r • U. 1. SPORT Figyelem! Az ŰJ IFJÚSÁG ezévi, 37- Ik és 38-ik számában közöljük azt a versenyszelvényt, amely minden olvasónkat feljogosítja új, szeptemberben induló versenyünk részvételén. Az olvasó feladata összeállítani a világ 1945- utáni válogatottját. A csapatba csak tizenegy ember kerülhet, s az összesítés u- tán alakul ki a világ legjobb csapata. A labdarúgás nagy fejlődésen ment át az utóbbi huszonkét évben. Számos csillag *tűnt fel, és tűnt el. A feladat nem lesz könnyű, de résztvenni rajta kifizetődik, ugyanis minden versenyszelvénnyel ellátott postai levelezőlap egyúttal sorsjegy is. s öt szerencsés olvasó értékes díjakat nyerhet. A részleteket, s a versenyszelvényt lapunk 37-ik számában közöljük, s aki e- setleg nem jutott az Új Ifjúsághoz, az a 38-ik számot veheti meg, ott ugyanis megismételjük a szöveget, x újból közöljük a szelvényt Is. Már most hozzá lehet látni átböngészni a könyveket, és érdeklődni az idősebbektől. Reméljük, nemcsak te, hanem barátaid is indulnak majd! Karikatúráink felvillantanak néhány nagy egyéniséget az elmúlt huszonkét esztendő labdarúgásából. BOZSIK WEIGHT A SZÁZ KAMERÁVAL KÉSZÍTETT CSODÁI.ATOS OLIMPIAI FILM, A TftKIÖl ESEMÉNYEK LÍRAI TÜKRE SZÍNES VOLT. SZÉLESVÁSZNÚ. EGYETLEN SPORTÁG KOCKÁIT NYÍRTÁK BELE FEKETE-FEHÉREN: AZ ÖKÖLVÍVÁSÉT. TILTAKOZÁSUL. EZ A FELVÉTEL NEM A FILMBŐL VALÓ DE SZÉP. PEDIG ÖKÖLVÍVÓT ÁBRÁZOL FIGYELJÜK AZT A CSU- PA-IZOM VÁLLAT, AZT A KART, A DAGADÓ EREKET! Kárpáti Rudolf, világhírű kardvívó bá nok mesélte az alábbi történeteket: 1. Egyik németországi utunk alkalmával hordozható vekkerórát kaptunk ajándékba, egészen lapos bőrtokban. Teljesen úgy nézett ki, mint egy tárca. Másnap, az esti órákban egy park1 kivilágított részén folyt a verseny. Bárány Árpád barátunk nem vett részt ezen a napon a küzdelmekben, és kissé hátrább a széksoroktól beszélgetett egy német kislany- nyal. Arra menve — csak úgy odavetve szóltam feléje: — Árpikám, tedd már zsebre a tárcámat, át kell öltöznöm. — Jól van Rudikám, csak add ide — felelte. Mondanom sem kell, hogy a vekkert előzőleg felhúztam, mégpedig úgy, hogy öt perc múlva csengessen. Árpi a nadrágzsebébe csúsztatta a „tárcát“, mi pedig tisztes távolságból szemléltük az eseményeket. Azért drukkoltunk, hogy a beszélgetés ne szakadjon előbb meg. Nem kellett aggódnunk. Árpi buzgón magyarázott. Egyszerre csak éktelen csörömpölés hallatszott Árpi nadrágzsebéből. A hatás döbbenetes volt. A kislány sóbSlv^ny- nyá meredt, Árpi pedig rémülten ütögette a zsebét, és mint valami kerék, forgott maga körül. Egy ideig nem mertem a szeme elé kerülni! 2. KOVÁCS PÁL ESETEI Az egyik olasz túrán történt a következő dolog. Nekünk általában foglalt fülkénk volt minden úton. Előfordult azonban egyszer, hogy a folyosón álltak az utasok, i- lyenkor időnként átadtuk az ü- lőhelyet valakinek. (És milyen furcsa véletlenek voltak — majdnem mindig fiatal, csinos hölgy volt a közelben). Egy ilyen eset fordult elő ezen az úton is. Kovács Pali kiment az étkezökocsiba feketézni, de lehet, hogy csak a szomszéd fülkébe, ahol szintén a mieink voltak. Fölhasználtuk az alkalmat. és megüresedett helyét felajánlottuk egy folyosón álló, végtelenül csinos fiatal hölgynek. Kisvártva visszaérkezett Pali barátunk. Már nem tudom pontosan, kinek a váratlan ötlete volt. azt hiszem a Jekel- falussy Gyuri bácsié; odaszólt Palinak: „Légy szíves, mutatkozz be a hölgynek". „Kezét csókolom. Kovács Pál vagyok.“ A hölgy envhe zavarral körülnéz, maid tétován kezet nyújt és valamiféle nevet mormol. Ekkor odaszóltunk Palinak: „Légy szíves, mutass be minket is, mert nekünk még nem volt szerencsénk bemutatkozni.“ Ma már nem emlékszem, ki szeretett volna hamarább kilépni a fülkéből, Pali, vagy a hölgy... És még egy „Paliáda“. San Remóból jöttünk hazafelé ahol Kovács Pali egy gyönyörű hatalmas narancsot kapott ajándékba. Valójában kisebb diny- nye nagyságú volt. A vasúton igen unatkoztunk, mert minden trükk-repertoárunkat kimerítettük. Ismét Pali volt az. aki valamiért kiment a fülkéből, és így adva volt. ki lesz az áldozat. Tanakodtunk, mit is találjunk ki ugratásként. Semmi sem jutott eszünkbe, ami ne lett volna ismétlés. Egyszerre csak Berczelly Tibor megszólalt. — Gyerekek. ne csaljunk semmit, csak ha bejön Fuxi (ez volt a Pali beceneve) nevessünk. így is tettünk. Pali nem értette a dolgot. Végignézte magát, a gombjait, nem talált rendellenességet. Aztán felnézett a csomagtartó hálóra, ahol a gyönyörű narancs díszelgett, amit haza akart vinni a fiainak. Visszanézett ránk, majd gint a narancsra, majd egy hirtelen mozdulattal és diadalmas arckifejezéssel lekapta a narancsot, másik kezévell lehúzta az ablakot, és kidobta a pompás gyümölcsöt a robogó vonatból. — Velem ti nem fogtok kitolni — mondta. Azt hiszem, még máig sem hiszi el, hogy nem csináltunk semmit azzal a naranccsal. 3. Egy alkalommal Milánóban átszállás közben Palócz Bandival utoljára maradtunk a csapatból az elhagyott kupé mellett. Én is megfogtam a kézitáskámat és bőröndömet, Bandi is a kofferjét. Ilyenkor általában mindenki visz valamit, mert nem akartunk már, vagy nem tudtunk hordárt fogadni. Egy fene nagy bőröndre mutattam és megkérdeztem Pa- lócztól: Hát ezt meg melyik marha hagyta itt? Bandi a „marhára“ felkapta egy kicsit a fejét, de csak ennyit mondott: Most már mindegy, hozzad. Majd kiderül! Hát én vittem is. Jó 700— 800 métert kellett cipelnem egynéhány lépcsőn le-fel, míg megizzadva megérkeztünk arra a vágányra, ahonnan szerelvényünk tovább indult. Közben állandóan dohogtam — nem mindig szalonképes kifejezéseket használva — a feledékeny emberekről, akik még a fejüket is elhagynák, ha nem volna o- danőve. Bandi csak némán bólogatott. Letettem a bőröndöt és jó nagyot kiáltottam: Mi denki jöjjön megnézi, kié ez bőrönd! Palócz rámszólt halkan. — Ne kiabálj, felesleges. — Miért, te tudod? — Persze. Az enyém. 4. A következő történetet mér többször hallottam,, sőt olvastam is. De annak a jogán, hogy ezt én meséltem el először, engedtessék meg, hogy valóban hiteles formájában átadjam a történelenrmek. Nem sokkal a felszabadulás után Tokajban .jártunk, a vívást népszerűsítő bemutató akadémiát tartani. A főváros élelmiszer ellátása akkoriban még nehezen ment, ezért a tokaji rendezőség — igen helyesen — élelmiszercsomagokat adott díj gyanánt. Ki egy kis lisztes zsá- kot, ki zsfrszalonnát, Márkus Laci barátunk egy élő libát nyert. Hazafelé a zsúfolt személy- vonaton Laci barátunk libája döglődni kezdett. Mit kezdjen egy tisztviselő a vonaton egy döglődő libával?. Tanácstalanul nézegettünk körül segítségért. Egy parasztasszony megszólalt: „Vágja el a nyakát, aztán majd otthon megsüti. Jó lesz még.* Laci kissé tétován kotorászott a zsebében bicskáért, de nem volt. Végülis egy munkásember adott egy jókora zsebkést. A tömött kupéban csak úgy lehetett a műtétet megoldani, hogy Laci lehúzta az ablakot, és kitartotta a libát. Esküszöm, hogy nagy élmény volt látni, amint a mindenre kényes és precíz Márkus Laci, egyik kezében a késsel, másikban a libával kihajol jó messzire az ablakom Egy darabig igazgatta, cserélgette a kést a libával. Persze mi bíztattuk. jobban mondva hecceltük: „Na mi van, félsz, vagy talán ügyetlen vagy?“- Én? kérdezte Laci, egy nyisszantás a késsel és a liba teste a töltésre zuhant, barátunk pedig a kezében a:levágott libafejjel, és a késsel 1e- írbatatlanul szemrehányó arckifejezéssel bámult ránk. Mintha mi tehettünk volna arról, hogy a sok cserélgetésben épp az egyetlen rossz megoldásnál kötött ki... 5. A kínaiak elég befelé fordu® 16 életet élnek, mondottak ne-» künk ott élő magyar barátaink. Férj és feleség sohasem jár karonfogva, és nyilvánosan még üdvözléskor sem csókolják meg egymást. Ha egy fiú elkísér egy lányt moziba, az már le-1 ánykérést jelent. Nos, ezek u- tán megérthetjük a Sanghajban történt’ kis epizódot: Delegációnkat nagy ügybüz- galommal szolgálta ki egy S- gészen fiatal, még szinte gyermekkorban lévő fiatal pincérfiú. Állandóan ott nyüzsgött körülöttünk, és igyekezett még a gondolatunkat is kitalálni. Főleg nőtagjaink — kis anyás- kodási érzéssel — kedvelték meg, és elnevezték Péternek. Hogy miért éppen Péternek, ezt a mai napig sem fejtettem meg. Búcsúzásn&l elhatározták, hogy megajándékozzák egy magyar jelvénnyel. Dö- mölky Lidi kis emblémával a kézében odalépett Péterhez, s az emblémát fel akarta tűzni a kabát hajtókájára. Nagy meglepetésünkre barátunk hirtelen mozdulattal hátra ugrott. Egy másodpercig tartott csak, Lidi nyugodtan a kezébe adta a jelvényt, amit hálás mosollyal kö-> szőni meg. A felvonónál Dömölky — tn- kSbb úgy magától, mint tőlünk ^ — félhangosan megkérdezte: „Mit gondoltok, miért ugrott el Péter, amikor feléje nyúltam?“ Déíneky Gabi — nem tud kihagyni ziccert — rögtön válaszolt: „Félt, hogy feleségül kell vennie' magát!“ Világbajnok, anya, fe'eség:Hana Mičechová - Sitnianska A Prágában megrendezett művészi torna világbajnokságról remek filmet készítettek. Az érdeklődés középpontjában, s a kamerák pergőtüzében egy vékony lány állt. Ki ez az érdekes arcú versenyző? Akkor kezdte a nevét tanulni a világ: Hana Mičechová. „Jóformán ismeretlen versenyző voltam, tőlem nem várt senki semmit, legfeljebb azért izgultak, hogy le ne égjek nagyon. Nyugodtan tornásztam, és egyszer azt mondták, álljak az emelvényre, mert én vagyok a világbajnok.“ Az új bajnok azonban rögtön eltűnt a nyilvánosság szeme elől. Visszavonult? Nem akar vereséget szenvedni, miután megízlelte a győzelem érzését? „Férjhezmentcm, s egy év múlva már meg is szültem első gyerekünket. A férjem főiskolás, valaha ifjúsági ligát játszott a Slovan labdarúgőcsapatában. most at- ietizál. A szülés természetesen kizökkentett az edzésekből, és bevallom, el sem tudtam képzelni, hogy folytatom a tornát. Az a- nyai ösztönök erősebbek voltak, de miután eltelt egy-két hónap és megjelent az edző, meg a többiek, elmentem a tornaterembe." Nehéz volt újrakezdeni? „Végtelenül nehéz. Egyrészt: a szervezet már elszokott az ilyen megterheléstől, de összeszoritot- tam a fogam, le kell gyűrnöm a kezdeti nehézségeket. Másrészt viszont itt van a lélek gondja. A világbajnokot nem lehet lemetszeni az anyából, vagy fordítva. Nem tudtam összpontosítani kellőképpen. Mi van a lányommal? Vajon slr-e, kapott-e már enni, tisztába tették? Nehéz egyszerre feleségnek, anyának, élsportolónak lenni. A művészi torna amúgyis amolyan megtűrt sportág, nem kapunk kellő támogatást. A férjem, mint említettem diák még, anyagilag sem könnyű az életünk.“ Ki hinné a világbajnokról mindezt? Ki hitte volna? Talán senki. Csakhogy a világ valamikori legjobb művészi tornásznöje is ember, és őszintén beszél. A szülés óta még nem versenyzett. „Nem. azazhogy igen. a válogatott keret ellenőrző versenyén indultam vagy két hónappal ezelőtt, és meglepett, ilyen rövid i- dó alatt milyen jó eredmény produkálására voltam képes. Keretünk kiegyensúlyozott versenyzőkből áll, a pillanatnyi forma dönt nem egy esetben. Az ősz folyamán már indulok minden jelentős viadalon. A Ivovi fesztiválon szerepeltem volna, de egy nappal a rajt előtt megsérültem.* Kielégíti ez a sportág? „Talán ki, de elszomorít, hogy bennünket hol ide. hol oda tesznek. Még mindig vitáznak azon. vajon sport-e, vagy müvészet-e ez az ág. Úgy látom, ennek nem lesz jó vége, és mi, akik végigizzadjuk az edzéseket, elszomorkodunk ezt olvasva.“ Végigcsináljuk az edzéseket. Éh végignéztem néhány edzést, s a válogatott keret rokonszenves fiatal, mindössze huszonnégy esztendős edzőnöjénél is elbeszélgettem. Megegyeztünk, hogy az ősz folyamán terjedelmes cikket írunk a művészi tornáról lapunk nőolvasói számára. Milyen egy edzés? Először is: nehéz. A kéz és a láb csonttalanltva van, legalábbis másképp elképzelhetetlen, miképp le- hét olyan mozdulatokat végezni velük. Másodszor is, és harmadszor is nehéz, de szép, mert olyan járást, olyan könnyedséget kölcsönöz a testnek, hogy csodálnivaló. Láttam Irena Hlaďovát táncolni. Lepkemód lebbent ide-oda. Az edzéseken ő is liheg és izzad. Van egy nagyon érdekes mondás, a- mely szerint állítólag semmit sem adnak ingyen, mindenért meg kelt küszködni. Művészi tornában feltétlen Így van! Batta György
