Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-08-22 / 34. szám
y — Nézze, — mondja a jest 8, — egészen amoda, abba az i- kerablakba kell jeljutnunk. — Olyan magasan lakik? — kérdi az asszony. — Szinte hihetetlen. — A nemzeti bizottságtól bériem azt az öreg elhagyatott bástyát, — mondja a festő. — Csak két szoba van benne, meg rengeteg légcső. Az utca magaslatban ér véget. A magaslat tetején a négyszögletű bástya áll. A legközelebbi lakóházak is mintegy száz méterre esnek tőle. A férfi és az asszony fölfelé ballag a domboldalon. Menés közben a távolság állandóan változik közöttük. Néha alig pár centiméter' csak. s úgy tűnik, hogy a vállak már-már összeérnek, máskor meg két méterre is megnő és senki sem mondhatná, hogy a férfi meg az asz- szony együvé tartozik. — De meredeken lakik, — mondjcC az asszony. Az asz- szony hangja kétszer is elfullad. — Tűsarkú cipőben eléggé kényelmetlen erre járni, — mondja a festő, — de számomra mindig egy kellemes séta. — Ezt azért mondja, hogy a cipőmet levessem? — nevet az asszony. — Nem kell, mindjárt fönt vagyunk. — Nem is azért mondtam, nem gondoltam komolyan. Rengeteg itt az éles kavics. A domb tetején egy silány kis rész négyszögletű kövekkel van kirakva. A kövek között három centiméteres hézagok vannak, s a hézagokból alacsony porcfű nő. A burkolat közepén át, út vezet egyenesen a bástya kapujához. Mindjárt észrevenni, mert azon a részen, a kövek közül kinövő fű le van taposva. — Éjszaka nem fél itt egyedül? — kérdi az asszony. Körbe járatja a tekintetét, majd a fejét hátraveti. A feje fölött lévő ablakokat nézi, s közben lábujjhegyre ágaskodik. — Már megszoktam, — mondja a festő, — meg aztán rengeteg a barátom. Gyakran meglátogatnak. — Lányok ugye? Modellek, — nevet fel az asszony. — Téved, maga a második. Én tulajdonképpen tájfestő vagyok. A bástya kapubejárata barokk stílusban épült. A sajátos ív csúcsát azonban deformálja a villany- lámpa. A két szárnyú kapu fából készült: a balszárny tömött egész és állandóan zárva van, a jobboldali szárnyban van egy kiskapu is, azon járnak ki-be. — Vigyázzon a fejére, — mondja a festő, — az ajtót tőlünk kisebb növésüeknek tervezték. A kiskapuhoz lép. A jobb kéz felemelkedik és lenyomja a kilincset. Átható, az egész vidéket betöltő, nyikorgás hallatszik. A kinti fény megvilágítja a folyosó egy darabját. A betonpadló sok helyütt felrepedezett már. A nyitott kapuban érezni a huzatot. — Én megyek előre, — mondja a festő, — a folyosón és a lépcsőkön nincs világítás. Jöjjön utánam. — És a kapu? — Hagyja csak nyitva! A szem hamar megszokja a félhomályt. A folyosó is szögletes, akárcsak a bástya. Baloldalt, mindjárt az ajtó mögött, meredek csigalépcső visz a magasba. — Negyvenkét foka van, — mondja a festő a lépcső aljában. — De nem kell megszámolnia, majd szólok, hogy mikor álljon meg. — Szorosan ön mögött megyek majd. A lépcsőhöz keskeny. Két ember, csak nehezen férne el egymás mellett. Körben a fal sima és nedves, korlát nincs rajta. A lépcsőkön fölfelé halad a férfi meg az asszony. A férfi megy elől, az asszony pedig szorosan a nyomában. A lépcsőfokok kopott-simák, 6- vatosan lépkednek. A léptek zaja tompán szétterül a folyosón. Minél feljebb érnek, a homály annál sűrűbb. — Ez a harmincadik fok, — mondja a festő. A hang öblö- ten visszhangzik. — Honnan tudja? — kérdi az asszony. — Számolta? — Nem számoltam. A harmincadik foknak hiányzik a fele. A jobb oldalon. — mondja a festő. — Lépje át, vagy a bal lábával vigyázva, amennyire csak tud, lépjen balra. — Átléptem. — Nagyszerű, akkor még tizenkettő és fönt vagyunk. Meg ne ijedjen majd ha kinyitom az ajtót. Az erős fény lehet, hogy meglepi. A cipősarkak és a spiccvasak kopogása mind í hosszabb időközönként hallatszik. Egyre lassabban haladnak. A lépcső egy újabb fordulója után a lépcsőházban csaknem teljes a sötétség. A férfi és az asz- szony lihegnek. — Álljon meg, — mondja a férfi, — fönt vagyunk! Abban a pillanatban erős, nappali fény önti el a lépcsőházat. A férfi kitárta elől az ajtót. A sziluettje, ahogy ott az ajtókeretben áll, hatalmasnak tűnik. Az asszony a szeme elé kapja a kezét és eltakarja. Balzök és itt is alszom, — mondja a festő, — a műterem fölöttünk van. — Gyönyörű innen a kilátás, — mondja az asszony közellépve a kitárt ablakhoz. — Egyedül ez ér valamit ebben a bástyában, — mondja a festő. — de talán fel is mehetnénk. A férfi a létrához lép, az alját beljebb húzza a szobába és elindul rajta fölfelé. A láb és a kéz mozgása gyakorlott, biztos és a férfi hamar el Is tűnik a nyílásban. A padlás halkan felropog. A nyílásban megjelenik a férfi feje. A szeme és a szája is nevet. A szájában két sor fehér fog villog. Az asszony a szoba közepén áll. Fejét lehajtva, a cipője orrát nézegeti. Mintha hirtelen határozta volna el magát, a létrához lép és megindul rajta fölfelé. Egy-egy lépést ismétel, de szüntelenül előre halad. — És ezen is túl van, — mondja a festő, — most ideadja széven a kezét, én meg felhúzom. szőr a cipőjét húzza le és az asztal alá teszi. Rögtön utána a kosztümjéből bújik ki, a fején át húzva le a szoknyát és a szék karjára dobja. Kikapcsolja a melltartóját, lesodorja a harisnyáit, leveti a bugyiját és meztelenül odamegy a szoba közepén álló székhez. Leül. A festő az ablaknál áll, bámul ki az ablakon és cigarettázik. A modell halkan köhint. A festő mozdulatlanul áll és cigarettázik. A köhintés ismétlődik. A festő ekkor megfordul, cigarettáját elnyomja a hamutartóban és a modellt vizsgálgat- 1 a. — A kezét pihentesse csak lazán a combján, — mondja a festtö. Leül és rajzolni kezd. — Látja, megint nem sikerült, — mondja a festő. A jobb lábánál, a padlón, halomnyi rajzlap hever. A modell mozdulatlanul ül a műterem közepén lévő széken, kezével szorosan összezárt combján. — Nem tudom, de talán egy időre abba kellene hagynom, talán pihennem kellene. — mondja a festő. — Lemegyek, iszom valamit. Lehet, hogy u- tána maid sikerül. Feláll, a nyíláshoz lép és lemegy a létrán. Hallana, bár a szőnyeg tompítja a hangokat, amikor a létráról leugrik és azt is. ahogy energikus léptekkel járkál a szobában. E- dényekkel csörömpöl, odább tol egy széket. Ahogy az ágyra ül a rúqók meqcsikordulnak alatta, amikor felkel, a csikorgás megismétlődik. A modell u- ayanazon a széken ül a műterem közepén és maga köré tekinget. Az állvány, ahogy mellé áll, az állátg ér. Hirtelen a rajzlapok mellé térdel és nézegeti őket. Mindegyiken egy ülő női akt befejezetlen rajzát látni. Valahol a lábak hiányoznak, másutt meg a kezek vagy az arc aprólékos kidolgozása, némelyiken meg, csak a test dur- va vázlata látható. A modell összerakja a rajzlapokat, aztán feláll és a nyíláshoz megy. Oj- ból letérdel és a nyílásba hajolva letekint. A festő a szoba közepén áll. Felemelt jobb kezében revolvert szorít és a fejének irányítja. A szeme le van hányva, a szája keskenyre összeharapva. Izgatott, lélegzésétől a melle hatalmasan emelkedik és süly- lyed. — Nem, azt nem teheti! — kiált jel a modell. A festő karja lehanyatlik. A revolver csöve a padlóra mered. A szél lökései szakadatlanul nyikorogtatják a nyitott ablakot. — Bocsásson meg, — mondja a festtö, — de úgy érzem, reménytelen. Egy heves kézmozdulattal a háta mögé dobja a fegyvert. — Jöjjön föl, — mondja a modell, — próbálja meg még egyszer. Meglátja, hogy sikerülni fog. — Nem, mára már elég volt! Öltözzön fel! Öt perc múlva a már felöltözött modell kezd leereszkedni a létrán. A festőhöz lép, megfogja a kezét. kézzel görcsösen a falba kapaszkodik. A huzat erősödik és a szélhullámok összekócolják az asszony haját. De egy pillanat múlva már le is ereszti jobb kezét a szeme elől és felszökell az utolsó lépcsőfokon. Az ajtóban álló férfi az asszony felé nyújtja a kezét, de az a nagy lendülettől elsuhan mellette anélkül, Iwgy hozzá érne. A férfi bezárja az ajtót és ezzel a huzat is megszűnik. A szoba négyzet alakú. A két szembenlévő falban vannak az ablakok. Az egyik, a jobb kéz felőli, amelyik alatt az ágy van, kt van nyitva. A szoba egyik oldalának a hossza négy méter lehet. A másik ablak alatt négyszögletű asztal van és négy faszék. A padlás közepéről lámpa lóg, a padlón bolyhos szőnyeg van, a járkálásnál tompítja a léptek zaját. Az asztal mellett az egyik sarokban, kétplatnis rezsó látható, az a- lacsony lócán meg rengeteg e- dény. A padlásban, az ajtóval szemben nyílás van, amit a szobával létra köt össze. A kitárt ablak leng a széllökésektől. . — Ebben a helyiségben föAz asszony egyik kezét a férfinek nyújtja a másikkal meg a szoknyáját szorítja le. Megteszi az utolsó lépést és a festő mellett áll. A helyiség — a műterem ugyanolyan, mint az alatta lévő szoba. Az egyetlen különbség, hogy az ablakok a lentivel ellenkező oldalon vannak. A műterem első pillantásra üres. Körben a falak mentén szétrakott könyvkupacok, festékek. ecsetek, ceruzák, szén- darabkák és pici edénykék hevernek. Az egyik ablaknál háromlábú állvány áll, a másiknál meg asztal van és fölötte egy nagy vülanykörte. Az egész műterem tele van azonban rendszertelenül elhelyezett fényforrásokkal. A három székből egyik az állvány mellett van, a másik a műterem közepén, a harmadik az asztalnál. — Erre a székre üljön le, — mondja a festő és a szoba közepén lévőre mutat. — Kezdhetjük? — kérdezi a modell. A festő bólint, az állványhoz megy és kibámul az ablakon. A zsebéből cigarettát húz elő, rágyújt és amíg szívja, nem fordul meg. A modell vetkőzni kezd. Elő— Soha többé nem szabad azt a kezébe fognia, — mondja a modell. — Addig fogok ide járni, amíg nem sikerül, érti? . — Értem. — Megígéri, hogy azt, soha többé nem veszi a kezébe? — Megígérem. — Ügy szeretnék hinni önnek... — Szeretnék egyedül maradni, — mondja a festő. A modell nézelődik a szobában, o- damegy a revolverhez, fölveszi és kidobja az ablakon. Visszaindul az ajtóhoz, kinyitja és megindul a lépcsőkön lefelé. Cipőjének kopogása egyre halkul. A festő odamegy a létrához és felmászik a műterembe. Leül a székre, a rajzlapcsomó mellé. Fölveszi a legfelsőt, megnézi és négyfelé repeszti. Fölveszi a másikat, megnézi és négyfelé repeszti... Felveszi a harmadikat... A széllökések szakadatlanul nyikorogtatják a nyitott ablakot. Tóth Elemér fordítása ........ új ifjúság 5 JÖZSEF ATTILA: Nyár volt Nyár volt, de mindnyájan fáztunk, hát begyújtottunk a mesekályhába, ott melegedett belém, hogy valahol ahová elérünk, vár ránk a lány, aki mi vagyunk, vár rátok a legény, aki ti vagytok, biztosan és észrevétlenül, mint hóborított földekben a tavasz és előjön és megigéz, ha napszívünk kisüt szép homlokunkon. ILLYÉS GYULA: Egy régi sírnál Pusztaság árvaság-forrása: innen gyűrűz szét ma is még az egyedülség, a magány. Óceánom és Szaharám. Az örökség a fedezéktelen világ. Amiképp te a nyári hant por-prém tövébe, vissza a föld-sötétbe: legyőzve és kevélyen, úgy szálltam én a fénybe rettegve és merészen véghezvinni a ránkrótt közös munkát, e fura álmot: a születésem. HEINZ KAHL AU: Vihar előtt Jön-é a vihar már? A csatornák galambjai némák. Sudáran száll a füst. A lég mint a puding. A telefon hallgat. Koponyánk satuban. Szívünk szorítóban, a vér dugul, az idegek, az UNO, az esztétika, hol az igazság, hallani minden érlökést. Elnémul a verébhad. A szél most lezúdul. A por, a hit, a remény. Mikor jön a vihar már? JÉKELY ZOLTÁN fordítása
