Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-08-08 / 32. szám

új if júság 7 Kéjutazás Régi igazség, hogy a csal­lóközi vasúton csak vasidegze- tü, kitűnő erőnlétnek örvendő halandó utazgasson. Főleg csúcsforgalom idején. Minap annyira begyömöszölt a hömpölygő utasáradat egy fülkébe, hogy egyensúlyomat vesztve akaratlanul belehup­pantam egy még üres sarokü­lésbe. Bár inkább állva ma­radtam. azaz maradhattam vol­na!, Mert azon vettem észre magamat, hogy egy dundi ké­pű fiatalasszony mellé kerül­tem, akinek ölében egy még dundibb kisfiú rúgkapálózott. Az ilyen jószomszédi viszony­ból eredő gyászos tapasztalatai­mon okulva fel akartam kelni, de az Ifjú anya gyengéd nyo­matékkai visszaszorított he­lyemre azzal, hogy nem kell olyan finnyásnak lenni. Miki csak mókázik. Miki pedig, mintha csak er­re a csatakiáltásra várt volna, ütemesen hozzáfogott a „mó- kázáshoz“. Először lassan, ki­mérten, féllábbal, majd egyre belterjesebben, váltott lábak­kal rugdalta krémszínű nadrá­gomat, amely meglepően rövid idő alatt színváltozásnak Indult. — Ugye, szereti a gyereke­ket? — kérdezte az anya. — Mi az, hogy szeretem? — hörögtem. — Egyenesen rajon­gok értük! Ha kissé vallásosab­ban neveltek volna, felkeres­ném a gyermekjátszótereket és egyszerűen megkövetelném: „Bocsássátok hozzám a kisde­deket!...“ Persze nem ebben az átkozott porcelán színű nad­rágban. — Ne legyen ilyen kicsinyes! Hány gyermeke van különben? — Hány? — kérdeztem za­vartan. — Hamarjában nem is tudnám. — Csak tudja, hány gyereke van?! — hüledezett a kismama. — Már hogyne tudnám... Az­az, illene tudnom... Csakhogy a tőkés rendszer gazdasági vál­sága idején kénytelenek vol­tak szegények kivándorolni. El- széledtek a szélrózsa minden irányában. Ki az isten tudná őket nyilvántartani abban a sok fene idegen országban... Szóval elkallódtak. — No, magáról is megvan a véleményem, maga... maga- szörnyeteg! — sziszegte a szép- reményű anya. Sértődötten felkeltem, és tá­voztam. fgy szabadultam meg tőle és — Miki mókáitól. Kozics Ede A nemibetegségekről általában A fertőzés után 10-20 év múlva jelentkeznek az i- degrendszer késői szifiliszes megbetegedései. Ezek nagy­jából két csoportra oszlanak: vagy a gerincvelőt tá­madják meg a kórokozók és különféle bénulásokat o- koznak (tábesz vagy hátgerincsorvadás): vagy az agy­velőben fészkelik be magukat, és ott a hűdéses elme­zavart, a szintén paralízisnek nevezett kórképet alakít­ják ki. A tábesz sokszor igen erős láb- vagy gyomor­fájdalmakkal jár; gyakran jön létre a sajátságos, úgy­nevezett kakasjárás: a beteg dobálja lábait és sarkára dobbant; járása bizonytalan, főleg sötétben és lépcsőn. A látóidegsorvadás sem tartozik a ritkaságok közé. A paralízises betegnek eleinte „furcsa“ a magatartása, a nyelve botladozik, különösen nehezebben kiejthető sza­vaknál: túlzottan élénk, jókedvű, erősen fokozott a vál­lalkozó szelleme. Sokszor úgy derült ki a parallzis, hogy a beteget különféle üzleti vagy egyéb vállalko­zásai anyagi és erkölcsi csődbe juttatták, s a két­ségbeesett rokonoknak, a beteget a fogházból az ő- rültek házába kellett vinni. Egyébként az idegrendszeri szifiliszes kórformák igen változatosak; a tábesz és a paralízis gyakran együtt is előfordul. Különösen szomorú a szifiliszes fertőzéssel világra- jött gyermekek sorsa. Sajnos, még napjainkban is szü­letnek fertőzött gyermekek. Régebben, helytelenül, ö- röklött vérbajnak hívták a veleszületett szifiliszes fertőzést, de ma már tudjuk, hogy nem öröklésről van itt szó. hanem arról, hogy a szifiliszes anya mé- hében fertőződik a magzat. Azok az anyák, akik csak nemrég kapták meg a betegséget, rendszerint elveté­lik magzataikat, de ha később mégis szülnek, rend­szerint a veleszületett szifilisz többé-kevésbé súlyos tüneteivel találkozunk. Ilyenek a főleg tenyéren, tal­pon észlelhető kiütések;: a besüppedt, úgynevezett nyeregorr; a szem szaruhártyáját elhomályosító gyul­ladás; a süketség; a sorvadt, hordó alakúan elformáló­dott .fogazat; a kardhüvely formájú lábszárak, és még sok más jellegzetes tünet. Mindez aránylag könnyen elkerülhető, ha az anya a terhessége alatt megfelelő vérbajellenes kezelést kap, mert ilyenkor az újszülöt­tek egészségesen jönnek a világra, és később sem lép­nek fel rajtuk a szifilisz úgynevezett késői veleszüle­tett tünetei. A gyógyulás Az elmondottakból tudjuk, hogy a betegség idült, több évtizedre terjedő lefolyású, tünetei aránylag könnyen és gyorsan elmúlnak, és a vérvizsgálatok sem mindig mutatják ki őket. Mégis azt mondhatjuk, hogy a gyó­gyulást három körülmény alapján lehet megállapítani. Az első az, hogy a kezelés megkezdése után legaláb­bis öt év teljék el. Másodszor szükséges, hogy a be­teg ez alatt az idő alatt megfelelő kezelésijén ré­szesüljön. Végül és harmadszor szükséges, hogy a be­teg teljesen panasz- és tünetmentes legyen. Ez utób­bihoz nem elegendő csupán az, hogy a beteg jól érez­ze magát, hanem az is szükséges, hogy az alapos bel­gyógyászati, idegorvosi és szemészeti vizsgálat is tel­jesen egészségesnek, tünetmentesnek találja. A gyó­gyulás kimondásához elengedhetetlen a gerincvelő-fo­lyadék (liquor) megvizsgálása is, mert az idegrendszer késői tüneteit, amelyek alattomosan, lappangva fejlőd­nek ki, csupán ez a vizsgálat derítheti fel. A vérvizsgálati lelet pozitív vagy negatív volta ér­tékes tájékoztatást nyújt az orvos számára, de nem tekinthető semmi esetre sem döntőnek, mert nemle­ges, negativ esetben is fennállhat még a betegség. Meg kell említeni végül, hogy a megfelelő módon kezelt és a különféle vizsgálatok után egészségesnek talált ese­tekben a vérvizsgálat pozitív eredménye sem jelenti okvetlenül a betegség fennállását. A főleg későn ke­zelésbe került, régi betegek egy részének vére min­den kezelés mellett is pozitív marad. Ezt úgy tekint­jük. mint egy műtét utáni heget, amely legfeljebb szép­séghiba, de nem betegség. Ajánlatos viszont a gyó- gyultnak nyilvánított betegnek is némány évenként megvizsgáltatnia magát. Ha a szifiliszes beteg házasságot óhajt kötni, az é- lőbb említett kezelést el kell végeznie, s utána gya­korlatilag már nem fertőz. Egyébként a fertőzőképes­ség három-öt év alatt önmagától is megszűnik, és a régi betegek másokra veszélytelenek.1 Még csak annyit, hogy azok a nők, akik bármikor is luesszel fertőződtek, vagy akármilyen kezelést is kap­tak, minden terhességüknek lehetőleg első félidején kérjenek Penicilin-kezelést, hogy születendő gyerme­kük egészsége mindenképpen biztosított legyen. A kankó A kankó vagy tripper, orvosi nevén gonorrhoea ere­dete szinte elvész a történelem és az egykori fogyaté­kos orvosi ismeretek homályában. A legrégibb orvosi feljegyzések már beszámolnak a húgycső- és hüvely- folyások betegségeiről. De a pontos kórismét nagyon megnehezítette az a körülmény, hogy gyakran fordult élő más nemibetegségekkel — szifilisszel vagy lágy- sánkérral — együtt. Ezért sokáig azt hitték, hogy ezek a nemibetegségek egy és ugyanazon kórnak különféle tünetei. Pedig már a XVII. században voltak orvosok, akik tudni vélték, hogy a kankó és a szifilisz két kü­lönféle betegség. Sajnos egy angol orvosnak, Hunter- nek 1786-ban végzett híres kísérlete, mellyel a vitát akarta eldönteni, szerenosétlenül végződött. Hunter be­oltotta önmagát kankónak hitt húgycső-váladékkal. De a beteg, akinek váladékával önmagát beoltotta, a lát­szat ellenére nemcsak kankós volt, hanem húgycsövé- ben észre nem vett szifiliszes sánkér rejtőzött. így nemcsak a szerencsétlen orvos fertőzte meg magát luesszel, hanem az orvostudományt is csaknem egy év­századdal visszavetette abba a helytelen hitbe, hogy a kankó és a szifilisz egy és ugyanaz a betegség. Csak a bakterológia fejlődésével sikerült Neisser-nek 1879-ben a kankó kórokozóját, a gonokokkuszt megta­lálnia. Ez a gennykeltő kokkuszok csoportjába tartozó úgynevezett diplokokkusz, ami annyit jelent, hogy dup­lán, kettesével, szabályos csoportokban helyezkedik el, mint a lapjával szembenéző babkávé szemei. (Következik: A kankó tünetei) A zóta, hogy Tarzan el­hagyta az őriásmajmok törzsét, állandóvá váltak a veszekedések, belső villon­gások, Térköz kegyetlen ural­kodó volt és Így az öregebb, gyengébb majmok családostul elhagyták a törzset, és a szá­razföld belsejében kerestek menedéket. Akik maradtak azok közül, fegynek eszébe jutott Tarzan ta­nácsa: — Ha a királyotok vérszom­jas zsarnok, hárman-négyen rohanjatok rá egyszerre. U- gyanis négyen bármelyik ki­rályt megölhetitek. Ez jutott eszébe az egyik megtermett majomnak, ami­kor Térköz garázdálkodása már elviselhetetlenné vált. Megbeszélte a társaival és a- mikor Térköz visszatért va­dászatáról, megrohanták. Tér­köz azonban gyáva volt és el­menekült. Azóta száműzetés­ben él. Hiába próbált vissza­térni, a majmok nyomban rá­támadtak és elűzték. Térköz dühöngve járta az erdőt, gyöngébb teremtmé­nyekre vadászott, hogy kitölt­se bosszúját. Ilyen lelkiálla­potban pillantotta meg Jane Portért'. Éppen fölötte ült a fán. Jane csak akkor vette észre, amikor mellé ereszke­dett a földre. A majom ordít­va ragadta meg a vállát, és magához rántotta, hogy átha­rapja a torkát. Mielőtt azon­ban hozzáért volna, más gon­dolata támadt: A törzs magánál fogta az asszonyait. Találni kell hát másokat. Ez a csupasz, fehér „majom“ lesz az első asszony — gondolta. Durván a hátára kapta és eltűnt vele a lombok közt. Esmeralda egyszerre sikol- tott Janeval és nyomban ellá- jult. De Jane egy pillanatra sem vesztette el az eszméle­tét. Tudta, hogy mi vár rá. A vadállat! hihetetlen gyorsaság­gal cipelte, ő se nem védeke­zett, se nem kiabált. A majom hirtelen megjelenése annyira megzavarta, hogy azt hitte, a part felé cipeli. Csak a kuny­hó közelében akart kiáltani. Szegény lány! Ha tudta vol­na, hogy egyre mélyebbre vi­szik az áthatolhatatlan renge­tegbe! A kiáltásra Tarzan is odaro­hant. Amikor látta, hogy Es- meraldának semmi baja, körül­nézett a földön, fölnézett a fára, hogy megállapítsa, mi tör­tént. Rögtön fölfedezte a nyo­mokat. Tépett volt az ágak vége, amelyeken az óriásma­jom egyik fáról a másikra hin­tázott. Ebből megállapította, hogy milyen irányba ragadta zsákmányát. Tarzan ezenkívül más nyo­mokra is bukkant, de sokat segített a kifinomult szagló- érzéke is. Elindult a nyomon. Szinte hangtalanul követte Térközt, de az a levelek sus­torgásából mégis megértette, hogy követik. Gyorsabban ha­ladt Vagy három mérföldet száguldottak, mire Tarzan u- tolérte. Ekkor értette meg, hogy reménytelen a további futás, hisz úgysem tud meg­menekülni. Leereszkedett hát egy apró tisztásra, hogy szembeszálljon üldözőjével és megküzdjön zsákmányáért. Egyik kezével Jane Portért fogta, amikor Tarzan előtte termett a tisztáson. Ahogy el­lenfelét felismerte, gonosz ö- röme támadt. Az istenre hasonlító furcsa férfi megjelenése a legjobb 6- bornál is jobban megpezsdítet- te a vért Jane Porter ereiben. Az elbeszélések alapján nyom­ban feismerte közös védelme­zőjüket. Térköz durván ellökte Janét. Az ellenfelek összsecsaptak. Mint a dühödt vadak, úgy ra­gadták meg egymás nyakát. Tarzan kezében megvillant a kés. E. R. BURROUGHS - SZŐKE J.í XVIII. A VADON SZAVA Jane egy fához lapulva, keb­lére szorított kézzel, kitágult szemmel, rettegve és ámulva nézte a küzdelmet, mintha a hajdani ősember és a majom csapott volna össze a nőért. A hosszú kés többször egy­más után belehatolt Térköz szívébe és a hatalmas test te­hetetlenül zuhant a földre. Ek­kor Jane, — mint az ősasszo­nyok évezredekkel ezelőtt, — széttárt karokkal futott az ér­te küzdő ősemberhez. És Tarzan? Azt tette, mit nem kell é- gyetlen férfinak sem külön ta­nulnia. ha az ereiben forró vér csörgedez. Karjába zárta a leányt és gyönyörű ajkát csó­kokkal borította. Ezt tette Jane is félig le­zárt szemmel. És egy pillanat­ra — először életében — meg­ismerte a szerelmet. De éppoly gyorsan, ahogy Tarzan karjai közé repült, fel­eszmélt és elpirult. Ellökte magától Tarzant és eltakarta az arcát, Tarzan meglepődött, amikor a lány, akit szeretett, a karjai közé repült. Most, hogy ellök­te magától, még jobban meg­lepődött. Megpróbált ismét kö­zeledni, de a lány apró kezei­vel haragosan dobolni kezdett • mellén. Tarzan nem tudott ezen eli­gazodni. Néhány pillanattal előbb Ja­net még vissza akarta vinni társaihoz, de ez a szándék most a sötét múltba merült. Szétfoszlott minden jóindula­ta, iménti szándéka. Attól a pillanattól, hogy Tar­zan érezte a hozzá tapadó, pu­ha, meleg testet, forró lehele­tét, új íáng lobbant szívében és a gyöngéd ajkak, a forró csőkok mély nyomot hagytak lelkében. Oj Tarzant szültek. Ismét a lányra akarta fon­ni karjait, de az lefejtette ma­gáról. Ekkor Tarzan azt tette, amit minden ősünk megtett volna. Karjai közé zárta a lányt és magával vitte az őserdőbe.-0­Másnap kora reggel a kuny­hó négy lakója ágyúdörgésre ébredt. Clayton elsőnek ugrott ki az ajtón, és két lehorgony­zóit hajót pillantott meg az ö- bölben. Az egyik az „Arrow“ volt. a másik francia cirkáló. Azonnal megértették, hogy az áqyúlövést az ő figyelmezteté­sükre adták le. Mindkét hajó elég távol ál­lott és félő volt, hiogy az er­dős parton nem veszik észre az integető embereket. Esmeral­da piros kendővel integetett, Clayton viszont az odakészi- tett máglyához rohant, hogy meggyújtsa. Mire azonban o- daért, a két hajó már távolodni kezdett. A száraz rőzse gyor­san lángra lobbant, de a füst lassan szállott a magas fák lombja fölé, és a hajók gyor­san távolodtak. Végre a hajó őrszeme mégis észre vette a jelt. Visszafordultak. Amikor az első csónak par­tot ért, égy fiatal tiszt ugrott a partra. — Ha nem tévedek, Clayton úrhoz van szerencsém?, — kér­dezte. — Hála istennek, hogy el­jöttek! — hangzott a felelet. — Lehet, hogy még nem késő. — Mi történt? — kérdezte a tiszt. Clayton elmondta, hogyan rabolták el Janet és kérte a tisztet, adjon fegyvereket az erdő átfésülésére. — Mon dieu — felelte a tiszt együttérzéssel. — Tegnap még nem lett volna későn, de ma már jobb, ha a lányt nem találjuk meg. Szörnyű! Rette­netes. uram! Közben a hajó parancsnoka is partra érkezett, s amikor meqtudta a történteket, paran­csot adott, hogy toborozzanak önkénteseket a lány felkutatá­sára. Nem volt egyetlen tengerész, vagy tiszt, aki ne jelentkezett volna. Később Clayton megkérdezte, hogy miként találtak rájuk. El­mesélték, hogy az „Arrov“-ra nyílt tengeren bukkantak. Té- petten, tehetetlenül hánykoló­dott. A legénység közt ugyan­is nem volt egyetlen képzett tenqerész sem. Ahogy innen tá­voztak, eltévedtek. Elfogyott a vízkészletük és az élelmisze­rük. Sokan meghaltak, s akik életben maradtak, eszméletle­nül hevertek a fedélzeten. E- zek mondták el a történteket, mikor fölocsudtak. Sajnos, e- gyikük sem tudta pontosan meghatározni azt a helyet, a- hol Claytonékat partra tették. Egyetlen lehetőség maradt: el­indultak a partok mentén és időnként figyelmeztető lövést adtak le. hogy fölhívják a par­ton élők figyelmét. Miközben a kapitány az ese­ményekről mesélt, a mentőosz­tagot már partra is szállították, felfegyverezték és ellátták é- lelmiszerrel. Néhány perccel később a tengerész-szakasz, élén két tiszttel, valamint Por­ter professzorral és Claytonnal elindult Jane Porter felkutatá­sára. Következik: Az öröklődés Ullllllllllllltllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllll! A fellegvár kincse Londonban szigorú biz­tonsági intézkedések köze­pette a titkos rendőrség, a Scotland Yard előre kidol­gozott haditerve szerint, a Towerból a brit főváros központjába szállították a koronaékszereket. A sziget­országban elszaporodó geng­szterakciók miatt ugyanis egyre kevésbé biztonságos a Tower a 16 millió fontra becsült koronaékszerek őr­zésére. • A TOWER • — London ősi fellegvára a Temze északi partján. Nevét tornyairól kapta (To­wer — torony). A központi részét betöltő White Tower (Fehér Torony) építését 1078-ban, Hódító Vilmos u- ralkodása alatt kezdték meg az egykori római erődítmény helyén. Kezdetben királyi lakhely volt, később azon­ban börtönként vált hírhed­té. A Bloody Towerben (Vé­res Torony) az angol kirá­lyok ellenfeleit, az udvari intrikák áldozatait végez­ték ki. Napjainkban a To­wer idegenforgalmi neveze­tesség. Belépődíjért bárki megszemlélheti az üvegbu­ra alatt, vasrácsok mögött őrzött koronákat és felség­jelvényeket. • KORONÁK • — öt korona van. Ebből három a királyt, és kettő a királynőt illeti. Valameny- nyit felbecsülhetetlen ér­tékű drágakövek díszítik. • KOH-l-NOOR • — Hindu szó. jelentése: a Fény Hegye. E névvel ille­tik a világ leghíresebb gyé­mántját. A királynő állami koronáját ékesíti. A Koh-i- noor valamikor több indiai fejedelem birtokában volt. Az anqol gyarmati - uralom ideién került Európába. Az eredetileg 181 karátos ék­követ 1852-ben Amszter­damban brilliáns formára csiszolták, hogy így díszít­se Viktória királynő koro­náját. Ekkor súlya 109 ka- rátra apadt. A Koh-i-noor súly „hétköznapi nyelven“ csaknem 22 gramm tiszta gyémánt. • KORONAÉKSZEREK • — Több aranyjogar, két arany országalma, a drá­gakövekkel ékesített biro­dalmi kard, a koronázási gyűrűk és a királyi tál az arany sótartókkal. • RABLÁSI KÍSÉRLET • — 1671-ben még csak e- qyetlen ember - egy nagyon öreg férfi — őrizte a To­wer kincsét. Ez évben tör­tént: a nézelődők seregé­ben egy asszony hirtelen elájult. Férje — „lelkész­ként“ mutatkozott be — megkérte a koronakincsek őrzőjét, hadd fektesse le az asszonyt az őr hálószobá­jában. A „lelkész“ meg­nyerte az öregember bizal­mát. máskor is tiszteletét tette a Towerban. Egy alka­lommal három barátjával e- gvütt állított be. mondván: társai is szeretnék megte­kinteni a kincstárat. Az őr bevezette vendégeit, a „lel­kész“ pedig leütötte az i- dős embert. Majd valameny- nyien megragadtak egy-egy koronát. Elszaladtak. Már- már kijutottak a Towerből, amikor váratlanul betoppant az őr katonafia. A fiatal­ember nyomban riadót fújt, s a katonaság még a bejá­rati felvonóhidnál elfogta a rablókat. A „lelkészről“ ki­derült: Thomas Blood nevű körözött bandita. • az Ítélet • — Az ál-lelkészt II. Ká­roly király elé vezették — ítéljen felette. Az uralko­dó általános meglepetésre halálbüntetés helyett 500 font évjáradékot utaltatott ki Mr. Bloodnak. A király döntésének rejtélyét mind­máig sem fejtették meg. IIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIiiiiiiiiiiiiiiiiiiiíiiiiiiiiiiiiiiihi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom