Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-08-08 / 32. szám

% íi iljisát FABRY ZOLTÁN PIHEN wi«*«iiFMraamMiiMiiiMiiiii»Miii m n 'imnimimwfwii in, mbii—hi——u— Az a benyomásom, hogy Fábry mosí pihen. Azzal van elfoglalva, hogy fogadja vendégeit, akik 70. születésnapja tiszteletére stószi ma­gányát benépesítik. Mostanában nem múlik el egv nap, hogy valaki be ne jelentse látogatá­sát, vagy bejelentés nélkül be ne toppanna hozzá. A vendégek többsége messziről és §- zért kocsival érkezik. A falu népé, felnőtt’ és gyermek egyaránt tudja, ha kocsi jön Stősz- ra, az bizonyára megáll Fábry háza előtt, és azt hiszem az utolsó hetekben Fábry maga annyira megszokta a vendégjárást, hogy lé­lekben is felkészült a vendégék fogadására. Abban az időpontban, amikor az autóbusz Kas­sa felől érkezik, Fábry Zoltán kissé kíván-- csian kikönyököl az ablakon és amikor látja, hogy az utasok már özönlenek a faluba, visz- szalép, még utolsó simításokat végpz az asz­talán, aztán vár... Persze hiába rendezgeti itt vagy ott valamit az asztalán, ez mit sem használ. A felhalmozott könyvek, folyóiratok és levelek tömegében alig teremtheti meg a rend látszatát. A látszat, a könyvtornyok és kézirat-hal­mok ellenére Fábrynál mégis a legnagyobb rend uralkodik, bármilyen könyvre, jegyzetre vagy levélre van szükségé, pontosan tudja, hogy hol van és egy-két perc alatt megta­lálja. Kitűnő emlékezete van, nemcsak az em­berekre emlékszik, akikkel egyszer-kétszer találkozott az életében, hanem arra is, hogy mit írt valaha és hogy fez vagy az a mondat könyve melyik oldalán jelent meg. Arra is 'emlékszik, hogy más mit írt. Ha nem így len­ne, képtelen lett volna megírni az Európa el­rablását, élete legnagyobb művét, amelyben igaza bizonyítására az idézetek tömegét hoz­za felszínre. És ebben az egyfajta anyagban — hisz a fasizmusról, a béke és háború kér­déséről van sző — az idézetek magyarázásá­ban. az indokok, okok és gyökerek feltárásé-’ ban sehol sem ismétli önmagát. Szenvedé­lyes hangja, amely át — meg átfűti monda­tait, stílusát, mindig megtalálja a megfele­lő jelzőt, szót, amely az újat mutatja meg, bizonyítékait megerősíti és mondanivalóját, i- gazát a logika és a művészet erejével meg- dönthetetlenné és hitelessé kovácsolja. Fábry Zoltán, ez a harcos- egyéniség, aki­nek Cikkeiben, könyveiben minden szó izzik a szenvedélytől, az életben nagyon csendes ember. Vendéglátói magatartásában kedvessé­ge bölcsességgel párosul és különösen most, hogy nevezetes 70. születése napja már ko­pog ajtaján és be kell rendezkednie a renge­teg vendég fogadására, olyan szívélyességre tett szert, és olyan mosollyal ajándékozza meg látogatóit, ameiy azt bizonyítja, hogy Fábry lelke mélyén meg van hatva attól a szere­tettől és ragaszkodástól, amelyet barátai, is­merősei és olvasói tanúsítanak iránta. Szerénysége nem ismer határt. Az Üj Szó hasábjain már írtam arról, hogy a stószi gye­rekek — amolyan három-négy évesek — bi­zonyos időközökben megjelennek az ablaka előtt és lábujjhegyre ágaskodva ütemesen, mintha verset skandálnának, azt kiabálják... Fáb-ry bá-csi, kek-szet ké-rünk. És Fábry a nagy kekszesdobozhoz nyúl, kihajol az abla­kon és mosolyogva osztja köztük az édes „ál­dást“. Most, hogy legutóbb ottjártam az ál­dásosztáshoz, újabb „hívők“ jelentkeztek. Fábry mosolyogva mesélte, hogy az utóbbi sápokban minden délben három kacsa to­tyog az ablaka élé és addig hápog off, amíg meg nem kapja keksz-adagját. És ez úgy is volt, meggyőződtem róla. Déltájban kint sé­táltunk a háza előtt és íme, egyszerre csak három fehér kacsa gondtalan himbálódzással kilép a patakból, lerázza magáról a vizet, és komoly pislákolással az ablaka felé tart. Fáb­ry erre nyomban otthagyott, és hetvenéves korát meghazudtoló lendületes léptekkel ro­hant a lakásába, hogy a kacsák kívánságának eleget egyen. Derűs iátvány volt, amint szór­ta feléjük az édes kekszet és a kacsák elége­detten szedegették. Amolyan szertartássá vált ez az osztogatás is. Fábry nem tűri, hogy ezek a csöppnyi élő­lények csalódjanak benne. A jelenet hatása alatt arra gondoltam, hogy Fábry legszíve­sebben az egész világot keksszel táplálná. A kép a békét, a béke légkörét idézte. És mégis, ez a jelenet Fábryt új oldaláról mutatta be. Eddig ugyanis nem tanúsított nagy érdeklődést az állatok iránt, még arról sem tudok, hogy házőrző kutyát tartott volna. Ar­ra sem emlékszem, hogy cikkeiben vagy köny­veiben — hacsak állat-regény bírálatáról nem volt sző — foglalkozott volna állatokkal. A- mióta ismerem úgy tudom, figyelmét min­dig az ember sorsa, élete annyira lekötötte, hogy nem volt ideje mással foglalkozni. Sőt arra sem volt ideje, hogy pihenjen' mint más ember, hogy valahová elutazzék három- négy hétre és kikapcsolódjék; elhagyja azokat a gyötrő gondokat, amelyek állandóan foglal­koztatták. Attól tartok, hogy a hosszúlejáratú pihe­nést a legnagyobb luxusnak tartotta és éle­te során mindössze annyit engedett meg ma­gának, hogy délután két őrára lefeküdjék. Ezt is orvosi utasításra tette, de hogy mennyit dolgozott naponta azt kevesen tudják, erről csak megjelent könyvei és könyvtárának sok­ezer kötete tanúskodhat. A pihenésnek azt hiszem most engedte át magát első ízben és énnek tudható be az, hogy Andersen módján felfedezte a három kiska­csát. A pihenés óráiban, valószínűleg akkor is, amikör vendégeivel elbeszélget arra gondol, hogy melyik könyvhöz fogjon hozzá. Pillanat­nyilag két születendő mű sürgeti, nyugtala­nítja, Adv igaza és az Európa elrablása má­sodik kötete. A két tervezett mű egymással versengve követeli, hogy napvilágot lásson. Egyelőre még tanácstalan, nem tudja melyik fontosabb, de biztos a közeli hetekben, mi­helyt lezajlik a nagy születésnap, muhkához lát, mert az ember élete, sorsa fogva tartja. Az is nyugtalanítja, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban nem jelentkeznek űj, fia­tal tehetségek. Azt mondja, mindig ugyan­azokat a neveket olvassa. Mi rejlik emögött? Mi van az ifjúsággal? Az ifjúsági klubok is elcsendesedtek. Sokat gondol rájuk, most hogy megkapta a Madách díjjal járó összeget az a terve, hogy a pénzt szétosztja két kassai ifjúsági együttes közt. Sajnálja, hogy az ösz- szeg nem volt nagyobb, legalább minden ma­gyar ifjúsági klubnak juttatott volna valamit. Így azonban meg kell elégednie' ezzel a meg­oldással. Hét évtized fáradalmait így piheni ki Fáb­ry Zoltán, eteti a kacsákat, a gyerekeket, de az ember békéjét féltő feszültség, egyetlen percre sem enyhül benne. Szabó Béla FÁBRY ZOLTÁN 70 ÉVES Fák, rétek, kanyargó utak, be nem szennyezett égbolt, a városi ember számára már-már élmény- szerüen tiszta levegő: ez Stósz és környéke. így nyáron Zöldország­nak nevezhetnénk. Itt él Fábry Zoltán, egy házikóban, rengeteg könyv és még több gondolat kö­zött. Minden külső jegy fellelhető ahhoz, hogy a vidéket fáival, ma­daraival mesébe illőnek, Fábryt pe­dig jóságos öregembernek higy- gyük. Még a lélegzetem is eláll, amikor ezt a párhuzamot leírom, mert a mese elemei itt a valóság­ba torkollnak: egy mesebeli óriás hadakozik a világgal, a világért, és ezidáig kevés eredménnyel, hi­szen egy író számára nem a bib­liográfiák és a köszöntők jelentik csupán a sikert, az elismerést, hanem az, vajon mennyire hasz­nálja fel a társadalom gondola­tait, összefüggéseit, tanításait. Fábry a világgal hadakozik a vi­lágért. A sors kegyetlen iróniája, hogy éppen a világ nem vesz ró­la tudomást olyan mértékben, mint ahogy azt őszintesége, tudása, hu­manizmusa, egész életművé megkí­vánná. Miért? Több oka van. Ré­gi, bebizonyosodott igazság, hogy nem elegendő egy müvet megal­kotni, megírni, tudni kell népsze­rűsíteni, reklámozni is. Fábry Zol­tán életműve csaknem kész már, és mégis, egy-egy évforduló ürü­gyén hull rá csak fénysugár. Csak kitartása, szívóssága, aszketizmu- sa csodálnivalóbb munkásságánál.-0­A beszélgetés témája a fiatal­ság. az ifjúság lett volna, erről a-» zonban kevés szó esett. Szinte mindegyik itteni írónk panaszolja a visszhangtalanságot, a légüressé­get. Megjelennek a könyvek, a cikkek, és nincs rá visszhang. Nincs egy őszinte levél, egy bi-9 zalmas mondat. Sokan állítják — bár nem szeretek általánosítani — a visszhangtalanság megöli a mű­vészt. Fábry az ellenkezőjét bizo­nyltja, látszatra. Mégis úgy vélem, fájdalmas neki is ez a légüres­ség. „Csehszlovákiai magyar fiata­loktól szinte egyetlen levelet sem kapok. Külföldről gyakran kézbe­sít a posta érdeklődő kérdésekkel teli leveleket.*4 Igaz, gyakran látogatják meg it­teni fiatalok, és ő mindig szívesen látja vendégül őket, szívesen ma­gyaráz, hiszen ez az élete, ezek a gondolatai.-0­„A legmagasabbfokű erkölcs az irodalomban? Amikor a szó és a gondolat azonos. Amikor a szó és a gondolat ugyanaz.** Eszményi kí­vánalmak. Csak patyolat-tiszta, 1- gazi humanista író valósíthatja meg. Van-e mégis valamilyen ha­tása a könyvnek? „Van. Kint vol­tam az első világháború harcterein, tizenkilencévesen, de a háború borzalmaira, milliók ártatlanságá­ra, a becsapás aljasságára és lo­gikájára csak később, a könyvek­ből eszméltem“.-0­Fábry Zoltán hetven éves. Szép, terjedelmes riportot kellett volna készítenem, a végülis őszinte be­szélgetés lett belőle. „Hetven é- ves vagyok, ünnepelnek, és azt kívánják, hogy én, beszéljek. De hiszen én már leírtam, amit a- kartam. Most szóljanak az ünne­pekhez is. Necsak az ünnepelt be­széljen“.-el­írjam ide, hogy a gimnázium tá- volugró-bajnoka volt, és az isko­lai labdarúgó-csapat tagja? A most felnövő fiatal nemzedék rokon­szenves vonásoknak minősíti majd ezeket a tényeket. Mégis, az len­ne a nagyszerű, ha mindenki fel­fedezné azt, ami egy élet ered­ménye: a már jelképpé magasodott humanizmus, a tisztaság, a be­csületesség, amely — és itt va­gyunk a gondolat és a szó, a leg- magasabbfokú erkölcs fogalmánál — minden könyvére és minden cselekedetére jellemző. „Nem kel­lett volna végig Stószon remetés- kednem. Mehettem volna másuvá, a határon túlra Is. Ittmaradtam. Gyakran kérdezik: miért pazarol­tad energiádat egy kis nemzeti­ségi irodalom vizsgálására? Nem sajnáltam az időt. Munkám Így is kielégített." ★ Á 70 éves Fábry Zoltánnak s születésnap alakalmából erét, e- gészséget kívánunk mind szer­kesztőségi kollektívánk, mind la­punk széles olvasótábora nevében. Baus. Syörgj; Meghalt Füst Milán Végül is versem, légy hát az utolsó! Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem! S hirdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem éri. S hirdesd: Nagy urak órája egy kastély felett, havas éjszakán, Végsőt kongattam még egyszer, éji időben, mutattam az idő­ket s megálltam S hogy nincs oly őrás e világon, aki szóra bírhatja kedvemet újra. SZERDÁN, 79 ÉVES KORÁBAN, HOSSZO BETEGSÉG UTÁN MEGHALT FÜST MILÁN, KOSSUTH-DÍJAS IRQ ÉS KÖLTŐ, A NYUGAT-NEMZEDÉK NAGY ÖREGJE. A Kassák Lajos halála okozta döbbenet és fájdalom felhői még itt gyűrűztek fejünk fölött, amikor a bánat fekete ma­darai egy újabb pótolhatatlan veszteség hírével röppentek a világba — meghalt Füst Milán. Füst Milán — tanítómestere Illyés Gyulától Wöres Sándorig minden nemzedéknek. Aki a költészet lényegének túlságosan is nagy adagját hozta el szá­munkra. Akinek ódal, ószövetségi, zsoltáros kórushangja válto­zatlanul zengi be egész életművét. Akinek művészete oly ide­gen és egyetemes, oly rokontalan és mindenkivel közös, mint azok a nagy zenemüvek, melyek egy tiszta formát autonóm, matematikai világegyetemmé építenek ki. Aki szerencsésen és szinte tervszerűen képviselt valamit,, ami a magyar köl­tészetből eladdig annyira hiányzott. Az a Füst Milán távo­zott az élők sorából, aki egész életében „magános lovasként“ bolyongott a magyar irodalomban, akinél szigorúbb, elré- vültebb fanatikusa az írásnak nem volt. Aki egész életében a tisztaságot kergette, s akit a rosszindulatnak és értetlenség­nek, a szándékos és önkéntes félreértésnek kígyói fontak kö­rül csaknem egy életre, s akinek e hadakozásban Is ma­radt még ereje, hogy remekműveket alkosson a költészetben, a prózában, a drámában sőt az elméleti irodalomban is. Meg­halt, s ezzel a világra Ívelő híd másik pillére dőlt ki, om­lott össze. Meghalt. Meg kellett halnia, hogy észrevegyük — nincs többé. Meg kellett halnia, hogy új élet induljon köröt­te, hogy életével Irt alkotásaira fénysugár szakadjon; fénysu­gár, amely megmutatva a teméntelen kincset, méginkább mé­lyíti a gyászt, a szomorúságot. Füst Milán, 1888. július 17-én született Budapesten, Apja hivatalnok volt, akit kisgyerek korában vesztett el. A jogtu­dományi doktorátus megszerzése után egy ideig a budapesti kereskedelmi középiskolában tanított közgazdaságtant. Az 1918- 1 októberi forradalom alatt az „Alkotó Művészek és Tudomá­nyos Kutatók Szövetségéinek egyik vezetője, a Vörösmarty Akadémia ügyésze lett. Meggyőződése és magatartása miatt az ellenforradalom után nyugdíjazták. A két világháború közt sokat utazott: járt Ausztriában, Németországban, Lengyel- országban, Itáliában, Görögországban. 1947-ben a budapesti tudományegyetemen az esztétika magántanárává habilitálták. 1948-ban Kossuth-dljat kapott. Irodalmi munkásságának kez­dete egybeesik a Nyugat indulásával, melynek a folyóirat megszűnéséig munkatársa maradt. Legjelentősebb müvei: Válogatott versek, összegyűjtött ver­sek; Advent, Feleségem története, — regények; IV. Henrik király — dráma; a Látomás és indulat a művészetben cí­men publikált esztétikai tanulmányai, gondolatai. Lefordítot­ta Shakespeare Lear királyát is. Lázadó volt? Az is. Más volt mint kortársai? Más! Senki­hez és semmihez nem mérhető, senkihez és semmihez nem hasonlítható. „Nem verseket ír, hanem költeményeket él, nem eltökélten kísérletezik, hanem ösztönösen talál. Sötétnézésű és mélyen- látó középkori lélek. De ez a középkoriság nem holt érték, muzeális dísz vagy passzivitásba marasztaló nosztalgia nála. Ez az életalapja és maga az égész élete. Nem megkívánta, s nem mint esztéta szenvelgi ezt az életformát, hanem ilyen sorsra van Ítélve. Ez az elítéltség az, mely a felületes olva­só elől eltakarja Füst tiszta karakterét, csak kevesen érzik lírájának egyszerűségét és mélységét. Elgyűrt szenvelgőnek tartják ezt az embert, s a hangját komikusán affektáltnak. Pedig ez a „szenvelgés" állandóan explodálnl készülő szen­vedélyesség, s ez a hang a lefojtott szenvedély lánccsörgése és gyászos dobolása.” „...Verseinek nincsen szigorú konstrukciójuk, organikus foly­tatódásai a költőnek..." „...Füst elementáris költő. Költészete nem tudatosan célba irányított, de külső dekorációktól megtisztított, s így önma­gában egész és monumentális..." — írja róla Kassák Lajos ta­nulmányában, amely a Nyugat 1927 augusztusi számában lá­tott napvilágot. Ilyennek látta akkor; ilyen maradt egész éle­tében. Szenvedély, szenvedélyesség zúgnak hangjában, költésze­tében, ránkhagyott remekeiben. Szenvedés, szenvedések kér­nek helyet életében, amelyre a halál immár ráütötte fekete pecsétjét. Lezárta az életet, az életművet, s a „régen várt magány" visszavonhatatlanul társsá ölelte a mindig magánost. SZERDÁN, 1967. JÜL1US 26-ÄN 79 ÉVES KORÁBAN EL- hOnyt füst mii.An, gyűrűzött fejünk fölé a szomo­rúság. A SZÍV-ÓRA UTOLSÓT KONDULT ÉS PIHENNI TÉRT. Meguntam én, hogy szüntelen álljam az őrt, Figyelnem az éjfelet s kongatnom a vihart, — Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjongatás is, Mert én voltam az évszázadok őre, de meguntam...— Hirdesd: Elfáradt szívét ezentúl pihenteti, ója, Csendet akar most már az öreg óra. Ónja ö már figyelni az Időket! Múljanak el felette! FÜST MILAN MEGHALT; KINCSEIT, TISZTA ARANYAKAT HAGYOTT: MAGA UTÄN, MELYEK ÉRTÉRE MARADANDÓ, (Tóth Elemér]

Next

/
Oldalképek
Tartalom