Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-07-25 / 30. szám
új ifjúság 5 Ennek a bemutató oldalnak adhattuk volna a hangzatos Űj hajtás stb. címet is. Nem tettük. Nem azért mintha nem új nevekről, hajtásokról lenne szó, hanem inkább csak abból a meggondolásból, hogy felkaroltjainkat ne hozzuk önmaguk előtt is zavarba, ha lapjaink még jó ideig elzárkóznak verseik közlése elől. Az átfogó címek (Üj hajtás, Vetés stb.) ugyanis valahol, kész embereket, költőket sejtetnek — az itt sorakozó nevek azonban még nem azok. Nem költőket avatunk, csak bemutatunk olyanokat, akik már valamit (egyikük többet, másikuk kevesebbet) megsejtettek a költészetből. Akik egyelőre még foggal és körömmel harcolnak a szavakért, gondolatokért, elképzeléseik versalakjáért. Nem költőket, nem kész embereket avatunk, hanem olyanokat mutatunk itt be, akik előtt ott a lehetőség, hogy azzá váljanak. Rajtuk múlik. Oldalunkkal további munkára, tanulásra szeretnénk őket ösztönözni. MIKLÖS1 PÉTER: 1946-ban született Pozsonyban. A Duna- utcai magyar iskolában érettségizett. Jelenleg az Üj Szó szerkesztőségének üzemi ösztöndíjasaként a nyitrai Pedagógiai Fakultáson tanul. ESIK esik tisztulnak porbűneiktöl a házak utcák járdaszéli lámpaoszlopok mint ügyetlen csók cuppan a járókelők lépte nyomodban is vizet fröccsentenek a surranó autók vizet szürcsöl a munkások kopott ruhája vizet nyelnek a tetők és mohó kanálisok De az eső tavasz-ütemére a Duna parton tenyérnyi ernyők alatt szerelmesek készülnek megváltani a világot VARGA IMRE: 1950-ben született Kisgyarmaton. Jelenleg az ipolysági középiskolát látogatja. OO Először rózsaszín napjaim szögletén csak ketten éltünk Aztán árnyékunk a végtelen szürkeségbe nyúlt Éjfél van. Sötét az ég Ne szeresd a fekete fákat Ne szeresd a hamis anyákat Nézd a rózsaszín boldogság amott sir és kacag 12 D CP '<0 , N GO O E >fO SZŰCS GÁBOR: 1948-ban született a tőketerebesi járás egyik kis falujában — Csicse- ren. Jelenleg a Nagykaposi Mezőgazdasági Műszaki Középiskola tanulója. Főiskolára készül. Álmaim tüzes testű rakétáin csak azért száguldók kék messzeségek felé mert szemed kékje csábító azúr sápadt fényű csillagok fölött 0 fehér reggeleket szülő fekete éjszakák Almok hatalmát tipró nyers ébredések Engedjétek nekem szívemmel összekötni a kéken izzó messzeségeket KULCSÁR FERENC: 1949ben született Szentesen. Jelenleg a kassai „ipariban" tanul. Anyám udvara Reggel a csenddel ébred anyám népes udvara. Kiül a nap az égre — egymaga. Parancsa, bókja tüzesen széled. Jó reggelt! Üdv a világnak! Hívja a csibéket, apró kacsákat. Ez anyám birodalma — egy élet. VAJÄNYI BÉLA: 1937-ben született. Kassán dolgozik — a posta műszerésze. Még diákkorában kezdett írogatni. L. KRŰG VALÉRIA: 23 éves, Nyitrán a Pedagógiai Karon földrajz-orosz- zene szakot tanult. A Nagymagyari Kilencéves Alapiskola tanítónője. Tánc Tombol a ritmus Két tarka lepke Csapongó lepke őrjítő tánca Volt a mi táncunk Felejthetetlen Cn tudom, hogy Nyéki, az elnök, mi mindent ígért neked ha itt maradsz, ha húsz vagy harminc évig itt maradsz a falu orvosának. Házról, meg autóról beszélt, de te már nem hallgattál senkire, hiába sírtam én is, a déli vonattal elutaztál. Hidd el, nem akartalak bántani, ítélkezni sem akartam feletted, én csak az álarcod, a kimért, hűvös, szótlan álarcod alá akartam bújni, hogy közelebb legyek hozzád. Hiszen az már nem is volt szerelem, amit irántad éreztem. Ennek az érzésnek volt valami köze az őrülethez, a fanatizmushoz és mindenhez, ami nem normális az életünkben.-0Emlékszem, mikor két évvel ezelőtt megérkeztél, Vágó fogadott, aki negyven évig volt a falu orvosa és lehet, hogy szívesen maradt volna még, de már nagyon öreg volt és nem is látott rendesen. A faluról beszélt, meg az emberekről, hogy mennyire jók és hiszékenyek. — Mert mi másnak lehet nevezni azt, ha nem hiszékenységnek, hogy Nyéki, az elnök, jobb megoldás híján oda áll a fegyház kapujába és várja, hogy mikor bocsátanak szabadon egy orvost — fejezte be Vágó és jót nevetett hozzá, mert azt hitte, hogy valami újat és eredetit mondott. Pedig már az egész falu tudta, hogy a börtönből jössz, de nem kérdezte senki, hogy miért voltál lecsukva;' se akkor, se később, csak jártak hozzád tisztelkedve, mert jó voltál mindenkihez. Nyéki közölte, hogy egyelőre itt fogsz lakni mellettem a kisebbik szobában, míg megfelelő helyet nem találnak. Az arcodat figyeltem, hogy örülsz-e ennek, de te közömbösen megköszönted, mint akinek mindegy az egész és hozzáláttál kicsomagolni a bőmdökből. Ordítani szerettem volna, hogy szólj már valamit, akármit, csak beszélj, de te hallgattál még akkor is, mikor Nyéki és Vágó elmentek, jó éjszakát kívánva mindkettőnknek.-OHónapokon át dolgoztam veled, de egypár hivatalos vagy udvarias tőmondaton kívül alig váltottunk szót. Csak akkor beszéltél, mikor páciens lépett a rendelőbe, de kedves, megnyugtató mondataidat is mintha gramofonlemezről kaparná le egy láthatatlan tű, annyira pontosak voltak, időhöz kötöttek és utánuk mindig üresjárat következett. — Szeretném, ha kezet mosna, mielőtt űj páciens lép a rendelőbe — mondtad egyszer, és én kaptam a szón, hogy végre beszélhetek veled, magamról, a kórházról, ahol azelőtt ápolónő voltam, de az első mondatnál félbe szakítottál. — Kérem a következőt! Otthon is órákon át ültél a hintaszékben, konyakot ittál, száz-számra szívtad a cigarettát és csak a köszönésemet fogadtad, ha hazajöttem. Én azt hittem, téged idegesít, hogy a te szobádon kell keresztül járnom, egyszer mondtam is Nyékinek: csináltasson külön bejáratot a szobámba, de csak nevetett és azt kérdezte, hogy összevesztünk-e? Akkor egész este sírtam, enni sem kívántam, de később mégis átnéztem hozzád a kulcslyukon, hogy sajnálsz-e egy kicsit? Te egykedvűen lóbáltad magad a hintaszékben, néha az ajtóm felé néztél; láttam, hogy mozog a szád, mintha beszélnél valakivel, pedig tudtam, hogy egyedül vagy a szobában. Akkor félni kezdtem tőled, már arra is gondoltam, hogy nem vagy normális, csak akkor nyugodtam meg, mikor lefeküdtél.-OMár nem tudnám megmondani, hogy mikor kezdődött. Nem tört "ám váratlanul, mégis megijedtem tőle, annyira, hogy menekülni szerettem volna a közeledből, mint a pestis sújtotta városból az idegen. De már késő volt, a fekete folt ott sütött a bőrömön, ott éreztelek az idegeimben, ha láttalak, a vérem se keringett rendesen, mert minden tagom zsibbadni kezdett és szédült a fejem. Először azt hittem, gyűlöllek, utállak, a végtelenségig, azért a kibírhatatlan csendért, amellyel körülveszel. Csak aztán, később kezdett hiányozni a puszta jelenléted, a mozdulatod, a konok hallgatásod és minden, ami összefüggött veled. Ha legalább' egy órát nem lehettem a közeledben, elvesztettem az önbizalmamat, kapkodó és ideges lett a lélegzetem. Egyszer a rendelőben megvágtad a kezed, akkor én is fizikai fájdalmat éreztem és önkéntelenül a kezemhez kaptam, mert azt hittem, vérzik. Mikor Nyékiék fia fürdésnél a vízbe fúlt és te utána ugrottál, mindenki azt mondta, nem tudod megmenteni. A gyermek már halott volt, én tudom, hogy már halott volt, hiszen elégszer láttam a kórházban, milyen az,* ha valakiből elszáll a lélek, de te azt mondtad, nem igaz, a fiú élni fog. Fújtad, lehelted bele az életet, a mentőben már csurgott rólad a verejték, az arcod eltorzult, ökölbe szorult a kezed és úgy szenvedtél, akár egy újkori Krisztus. Én csak lapultam a hátad mögött és imádkozni szerettem volna ahhoz a féktelen, vad akaráshoz, amellyel a gyermek fölé hajolsz. — Él! — ezt úgy mondtad, mint aki egy tömegkatasztrófa után egyedül mozdul meg a halott társak közül és felsóhajt: élek. És megint félni kezdtem tőled, mert nem értettem, hogy mi benned az a nagy, minden élethez való görcsös ragaszkodás és mi benned az a közöny, amivel az én életemet nézed, miként silányul, fogy el melleted és érted.-OAzon az utolsó estén Nyékiék meghívtak vacsorára, de te nem jöttél, én pedig nélküled már enni se tudtam, csak a bort öntöttem magamba, azt hittem, az alkohol majd minden szorongást felold bennem. A háziak úgy beszéltek rólad, akár egy szamaritánusról, mert megmentetted a fiukat és én egyszerre féltékeny lettem arra a gyermekre és borzongva kívántam, bár csak meghalt volna, ott a mentőben a kezed között. Nyékiéktől úgy mentem el, akár egy őrült, kétszer el is estem, any- nyira rohantam át a kerteken, hogy minél előbb melletted legyek. Részeg voltam. Te ott ültél a hintaszékben, előtted a konyakosüveg és a hamutartóban egy halom cigarettavég. — Ki vagy? — ordítottam rád, de a hang nem belőlem jött, valahonnan túlról, a tudatom alól, teljesen függetlenül tőlem. A szemed rebbent, láttam, hogy megértetted, tudod, hogy mire kárhoztattál és képes vagy végre magadhoz ölelni, de most már ez is bántott, hogy miért csak most, mikor már elvesztettem önmagamat. — Miért ültél? — sikoltottam még egyszer és úgy vártam a feleletet, akár egy ugrásrakész vadállat. — Magzathajtásért — mondtad csendesen és lehajtottad a fejed. Vártam egy pillanatig, hogy elmúljon rólam a remegés, hogy teljesen, a beszámíthatatlanságig kábult legyek; és aztán a világ legtermészetesebb módján leköptelek.-OHa visszatérnél, ha egyszer visz- szatérsz, sok mindent el kell majd mondanom neked. Mert én akkor este nem gondoltam semmire, csak végtelenül nyomorultnak éreztelek, aki azért született, hogy mindent, ami jó és tiszta bennem, megmérgezzen. Rád nem gondoltam. Úristen, a te kálváriádra még akkor sem gondoltam, amikor másnap, két kopott bőröndöd útitársaként elindultál az állomás felé. Ritmus-dobálva Ütem-dobálva Jártuk a táncot őseink vére Éhesen falta Vad csörtetéssel A zene lázát Felejthetetlen Felejthetetlen A zene lázát Vad csörtetéssel Éhesen falta Őseink vére Jártuk a táncot Ütem-dobálva Ritmus dobálva Meleg a szemed — két barna csillag Selymes a hajad diófa-illat Te Gúnyos kis mosoly szád szegletében Huncut is lehet Te tudod — én nem TÖTH LÁSZLÓ: Budapesten született 1949-ben. Idén érettségizett Komáromban. Főiskolára készül — Izsán lakik. Nincs segítség Nézzétek a hullámverte kavicsokat a folyó partján s vigasztaljátok kőszívűket Fejem fölött kettétört egy ág s vére pirosra festette hajam Kinyújtom kezem a táncoló ürességbe tapogatózva s a mozdulatlanság mind tenyerembe szédül Kiáltok utánad követelve a hangod de már az emlék magnójáról is lekopott Akarom arcod fölidézni az éjszakák sötét mozivásznán de a vetítőgéppel is baj van — — kiégtek utolsó közös álmaink Nézzétek a hullámverte kavicsokat és sírjatok VARGA ERZSÉBET: 1951-ben született Kisúj- falun. Jelenleg a Párkányi Általános Középiskola tanulója. Színek Szürke gondok, kékben, pirosió madárral, színek a térben. Hófehér álmaim ege rózsaszín, Játszó angyalok hada jár rajta és a szél. Éjkék madárka szava szól. A halál mélybarna tekintete itt repked, itt az éj. S a téren át halkan sikoltoz egy madár Szárnya fehér, barna a szeme. Szél, i d ő, dal A szél rohan rohan Idő... rohan rohan A dal be fáj, be fáj,
