Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-06-06 / 23. szám
új ifjúság 5 'őször valami színházalapítással kapcsolatban találkoztam vele: a kulisz- tzák közül rohant elő izgatottan és sebesen kezet íogott velem. — Öl... bocsánatot kérek..., de csak egy percre van időm ... igazán nagyon sajnálom... ‘ — De kérem, kérem — nyugtattam meg — hiszen nincs is önnel dolgom. Nyílván összetéveszt valakivel. — Ja, nem engem keresett? Pardon. Tetszik tudni, az embernek ezerfelé áll a feje... Különben Ezésez vagyok. Tessék elhinni, nem bírom... a felelősség... higgye el, nem nekem való. De hát nem lehet megbízni senkiben. Valami kellékes szaladt el mellettünk, utána kiáltott: — Engem keres? Az visszafordult. — Mi tetszik? — mondta bambán. — A Ligeti úrnak viszem a kesztyűt. — A Ligeti úrnak? Az bent van az irodában. Várjon. Majd kiküldőm. Majd beszélek vele. Megint hozzám fordult: — Látja, kérem, nem lehel... Nincs időm, nem lehet... Hát majd máskor, ha megengedi... Au revoir, kérem, ne vegye zokon. És elfutott, mint a fergeteg. Később megkérdeztem valakitől, hogy ki volt ez az úr? Nem nagyon ismerték, aztán kiderült, hogy az irodában alkalmazták jegyeket stemplizni. Másodszor ö keresett fel. A kávéházban ültem nagyobb társaságban. Odajött, igen komolyan, mondhatnám gyanakodva köszöntötte barátaimat, és odasúgta nekem: — Kérem csak... van egy percnyi ideje?... Igen fontos ügyben kell önnel beszélnem, sürgősen. Felálltam és félreültem vele. — Hanem először: diszkréció — kezdte nagyon komolyan. — Mindabból, amit itt beszélünk, három napon belül senkinek, senkinek szót se! — Parancsoljon velem. Körülnézett, aztán közelebb hajolt. akást cseréltem, s probléma is mindjárt akadt: nem volt hova akasztani a ruhám. Elindultam az üzletbe, hogy ruhaakasztót vásárolok. Semmi rosszat nem sejtettem. — Mibe kerül a ruhaákasz- tó? — kérdeztem. — Két zloti és ötven garas darabja, — válaszolt az elárusító. — Olcsó, nagyon olcsó, — állapítottam meg mély megnyugvással. — Persze, hogy olcsó, — szólt az elárusító. — A ruha- akasztó deficites áru, az állam minden darabra öt zlotit ráfizet. Egyszeriben tanácstalan lettem. Mivel érdemeltem ki ezt a bőkezűséget? Ruhaakasztót vásárolni, s ezzel megrövidíteni az állami költségvetést ? Hát ez sehogy sem tetszik nekem! — Komolyan így van? — s csodálkoztam. — Öt zloti a ruhaakasztó darabjáért. S miért nem négy, vagy három zloti? Nem lenne elég három zloti? — Valószínűleg nem, ha eny- nyire kalkulálták ki az árát, — világosítóit jel az elárusító. — Ha ruhaakasztót veszek. — számolgattam, — darabonként keresek öt zlotit. Száz ruhaakasztón keresek ötszáz zlotit! — Ötszázötven zlotit, — helyesbített az elárusító. — Árut nagyban a nagykereskedésben vásárolhat, s ott darabonként két zlotlért vehet. Az elárusító nem fogta fel, hogy ehhez nagykereskedésre nincs szükségem. Hisz vehettem volna helyben még további tíz ruhaakasztót, s az eredmény ugyanaz lett volna. Négyszáz KARINTHY FRIGYES: A felelős ember — Arról van szó, tehát arról van szó ..., de nem szól senkinek, megegyeztünk? — Ha nem bízik bennem... — De megbízom. Tehát arról van szó, hogy itt, Budapesten, agy igen nagy vállalat indul meg ... egy igen nagy vállalat, amiről egyelőre még nem beszélhetek, a nagy felelősség miatt... Meg kell tudnom előre, hogy számíthatok-e önre erkölcsileg, hogy úgy mondjam, számíthatunk-e az ön erkölcsi beleegyezésére, az ön morális obligójára, hogy úgy mondjam, az ön szetlemt szolidaritására? — Na igen — mondtam —, miről is van szó? — Arról még nem beszélhetek! Szóval: számíthatunk? — De drága uram, miről... — Számíthatunk... igen vagy nem! — kiáltott lelkesen. — Ez a kérdés. És diszkréció! Ez a fő! És felelősség! Uram, a felelősség mindenekelőtt! Higy- gye el! Nem bízhatok meg senkiben, magamnak kell vállalni! Szóval: Isten vele, és ne szóljon senkinek. Megígértem neki, hogy nem szólok senkinek. Az ellenkezőiét nem mertem volna megígérni, mert miről szólhattam volna és kinek? Két hónap múlva találkoztunk utoljára. A Körút sarkán állt. az Oktogonon, a járda szélén, és komolyan összehúzott szemmel nézte az úttest forgalmát. Egész tömeg állt már körülötte, mert hangosan beszélt. * JANUS ŐSZEK A: A deficites áru ruhaakasztón pontosan a má sodik havi fizetésem keresném meg. Hogyan lehetséges munka nélkül többezret keresni? Az ilyen transzakció nem felelt meg ama érzelmeimnek, amit az állampolgári igazságosság iránt táplálok. — Senki sem kényszeríti Önt, hogy ruhaakasztót vásároljon, — nyugtatott meg az elárusító. — A ruháját a székre is felakaszthatja. — Összegyűrődik, — mondtam neki. — Dehát nehezen találok más megoldást. Szükségem van húsz ruhaakasztóra. Húsz ruhaakasztó öt zlotljával száz zloti veszteséget jelentene az államkasszának. Nem, ezt sohasem teszem meg. Annyi árut kell gyártani, annyi lakást építeni, s én, becsületes állampolgár, kényszerüljek csipp- csupp ruhaakaszt ókkal az államháztartást megkárosítani? Kis ideig gondolkodtam. — Tudja, mit! — szóltam oda hirtelen — adok a ruhaakasztó darabjáért hét zloti ötvenet. — Ez nem a hivatalos ár, — szólt az elárusító. — Ezt az összeget nem fogadhatom el magától. — Mit csinál itt? — kérdeztem. — Bocsásson meg — mondta sebesen és félvállról, a nagyon elfoglalt embernek nyers udvariasságával — látja, hogy egy pillanatnyi időm sincs. Ez a rendezés tönkretesz. Ezerfelé kell nézni az embernek, hogy minden rendben menjen. Ott, az az automobil... igen, helyes, az mehet. A pálcájával integetett a levegőbe, mint a karmesterek. — Az a két kocsi most hefordul ... Helyes ... Szemben egy vülamosruűc kell állni. Ejnye, mi ez? Itt most katonáknak kellene jönni ... Ahá, már itt vannak. Ott jönnek, szemben. Hé, katonák !... jól van, mehetnek. Hé, rendőr... helyes! Magának, a rendezés szerint, itt kell állni a lámpa alatt... JÓI van ... most már kezd valahogy menni,.. Most még szembe, a ház negyedik emeletére, egy fehér főkötős cselédet kérek, aki kinéz az ablakon ... Jól van, helyes, megvan már ... Ketten szembejönnek... egy hölgy, meg egy kalaposinas .. Az egész fölé felhők... délutánt világítás... így!... jól van!!... balra, a házak fölött a nap, két méternyire... lemehet. A nap lemehet. Helyes. Felém fordult, fújt, a homlokát törölte. — Fü! uram... ezt nem lehet kitartani.... de a felelősség ... nem bízhatom másra. .. másképp minden ferdén megy. Két mentősapkás ember közeledett. — Mentősapka? — kiáltott. — Helyes. Ezeket ide kellett tenni. Odalépett az egyikhez és rendelkező hangon szólt rá: — Úgy. Maguk most velem jönnek a Lipótmezöre, készüljenek. Nincs időnk. Mehetünk. És könnyedén, bocsánatkérve elköszönt tőlem. — Fogadjon el legalább hét zlotit darabjáért — kértem az elárusítót. — Ez az utolsó szavam! Az elárusító kérlelhetetlen volt. — Szabott ár van, — Ismételgette. — Kár a gőzért. — Kedves elárusító úr, — szóltam hozzá ismét. — Hivatkozom az Ön állampolgári lelkiismeretére! Hat zlotit darabjáért. Vagy legalább ötöt. Jó? — Szó sem lehet róla, — hajtogatta kérlelhetetlenül. — Nem! — Látom, hogy nem tudunk zöld ágra vergődni — szóltam szomorúan. — Mit tehetek. Nem vehetek húsz ruhaakasztót, sohasem bocsátanám meg magamnak. Adjon nekem tizenöt ruhaakasztót. Nem! Milyen jogon vásárolhatnék én annyit ? Az államnak csak úgy az égből hull a 75 zloti? Ezért a pénzért sportfelszerelést vagy más egyebet lehet venni. Elég lesz tíz ruhaakasztó. Nem vagyok csaló. De végül is mire lesz tíz darab? Adjon ötöt! Egynémely ruhámat a székre is rátehetem. Öt ruhaakasztón csak 25 zlotit veszt az állam. Jó, jó! De huszonöt zloti ide, huszonöt zloti oda, s lesz belőle jó néhány mülió. Nem, én ilyen dolgokkal nem foglalkozom! Adjon nekem két darab ruhaakasztót. Vagy tudja mit! Adjon csak egyet! — Sajnos, nem szolgálhatok vele, — szólt az elárusító. — Nincs ruhaakasztó. Nem kaptunk. — Ntncs? — kiáltottam feli — Ennek örülök! Ez aztán szerencse! Viszontlátásra elárusító úr! Ruhaakasztó nélkül hagytam ott ugyan az üzletet, de azért tiszta lelkiisnierettel. (A) ZALA JÖZSEF Itthon Néhai apám pejlovát kedveltem. Derék pára volt, Elszántan húzta az igát, szántott, vetett, vagy fogasolt. Bármilyen fáradt lehetett, mikor haza indulhatott, bíztatás nélkül, szaporán húzta a zörgő fogatot. Otthon, ha zárt kaput talált:, nyerített egyet rosszaién, a kapu tárult, és a pej már dobbant is az udvaron. Én magam is olyan vagyok, mint holt apám derék lova: akármilyen messzire hajt a napi gondok ostora, ha elfáradtam, akkor is, amint lehet útrakelek, hogy mielőbb hazaérjek, azokhoz, kiket szeretek. Itt érzem magam fesztelen, gátlástalanul, emberül, mesterkéltség, póz, színlelés, mint lóról a hám lekerül. Őszinte szó, őszinte csók, az otthon varázsa fogad, s túl a kapun csöndben lapul a reám váró sors-fogat. Kiss Sándor rajza TÖTH ELEMÉR: Hiábavaló út A BOLDOGSÁG tavához ahová indultatok nem jut már el senki Nem olthatja szomját senki a SIVATAGNAK Nem olthatjátok el szomjatokat ti sem mert azt a tavat régen elapasztották az éjben felfakadozó könnyek. TOTH ELEMÉR: Közöny Éjszaka a város mögött a föld csókolózik a széllel Hozzám álmomban eljön egy lány fekete haját lebontja Harsonák kiabálják szét a reggelt s a táj fölött végig suhog az őszi sírás Ijedten gondolunk ernyőinkre s napsütte nyarainkra. MONOSZLÖY DEZSŐ: Logika Egyszer nagyon szeretett valakit Később nem szerette Aztán ismét nagyon szeretett valakit De most már mindjárt azt gondolta hátha ezt se fogja szeretni később Akkor találta ki az arisztoteleszi hármas mondatot: Minden madár repül A fecske madár Repül a fecske Azt az újat még szerette egy ideig de már gyanakodva figyelte a madarakat VOJTECH MIHÁLIK: Gyermektelenek A türelmetlen óra, az alkonyat órája kérdi a gyermektelen házasokat: Hová Is menjünk este? Ilyenkor veszélyes egymásra nézni: kialvóban a gyöngédség. ébredeznek a szemrehányások. Vinynyognak. Föl a lépcsőkön a gyerekek most térnek meg a szomszéd lakásokba, s madzagra kötve maguk után húzzák az álmos napot, és a rekedt mát. És ők ülnek a távoli fotelekben, félnek koccantani kávéskanalukkal, emlékeztetni testükkel, mely már felmondja a szolgálatot Hová is menjünk este? Hol vannak már a széttáncolt éjszakák, hol az arany bor szárnyai? Megvénült a kirándulások felszabadultsága s a rettenetesebb bilincsek alatt lecsüngnek a gyerekekkel össze nem fogott karok. A százegyedik kivizsgálás is mint a századik — a remény ma sem jött meg. S az alkonyat türelmetlen órája hiába kérdi: Hová is menjünk este? A gyermektelen házasok olyanok mint a hangjukat vesztett erdők. 0, együttérző dalt találni nekik, ó, kigyomlálni kétségbeesett irigységüket! De képesek lennének-e meghallani, mikor magányuk fölött féltékenyen örködnek a nem hívott és el nem kergethető szemrehányások? S amikor a harmadik fotelba melléjük ül az éjszaka, hozzá bújnak és csökönyösen, vadul keresik egymást hideg kezekkel. Tóth Elemér fordítása BERNDT JENTZSCH: A felhők értékelése Felhők: kergetőznek a rét fölött. Ha mélyebbre szállnak, beléjük harapnak a birkáké Keskeny, lyukacsos repülőgépek. Szilvakékek aratás idején vagy könnyű tüllfátylak, elbabrál velük a Nap. Fölfogom ömlő puhaságukat. Labdázgatok velük, szürke foltokra bukkanok, és korholom őket. PÁKOLITZ ISTVÁN fordítása SZÉCSI MARGIT: Köveket, ércet Köveket, ércet, barátot, megemésztem akit Iátok. Lovaim java erőben kldöglenek mind előlem. Elherdálom szerelmemet. Ô, lesz-e, aki eltemet! i
