Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-05-09 / 19. szám
Keserű korpás kenyér került az asztalra. Ezt tettük tarisznyába hagyma meg margarin mellé, amikor sáncolásra vagy a földekre indultunk dolgozni. így teltek nyomorúságosán a napok, míg az egyik délelőtt dobpergés csalta utcára az embereket. — Közhírré tétetik! — csattant a kisbíró hangja. — A járási katonai parancsnokság rendelkezése értelmében minden szülő készítse tel tizenöt éven felüli fiúgyermekét hosz- szabb útra — és sorolta a kellékeket, — mivel pár órán belül ezen fiataloknak mozgósítási parancsra el kell hagyniuk otthonukat! Szilveszter napja volt. Letörten néztünk magunk elé. — Drága, jó gyermekeim!, — a- nyim görcsösen ölelt magához bennünket. Talán öt óra sem telt el a dobolás idejétől, újra jelentkeztek. Megérkezett a mozgósítási parancs, mennünk kellett. Bátyámmal együtt nehéz hátizsákot cipeltünk a gyülekezőhelyre. Az iskola előtti tér megtelt emberekkel. A parancsnokok késve, ittasan jelentek meg a pap kíséretében. Zárt sorokba állítottak bennünket. A plébános áldását adta ránk, majd harsány vezényszó csattant. Mint hatalmas gyászmenet vonultunk végig a falun. Síró anyák, gyerekek, öregek követték a menetet a falu határáig. Anyám húgommal és apámmal a falu végéig kísért. Még sokáig láttam az integetésüket. AMÍG MEGJÖTTEK Éjjel, fél tizenkettő lehetett, amikor a legközelebbi nagy községbe érkeztünk. A templom előtt pihenőt rendeltek. A parancsnoknak azonnal nyoma veszett. Beállt a fejetlenség. Hátizsákkal a kezemben egy ház kapujába húzódtam, és vártam a fejleményeket. Amint álldogálok. Tôni lépett hozzám, — Te, Károly, gyerünk haza! — De hogyan? Ha megfognak, a- gyonlőnek! — Hát megszökünk, és majd lesz valahogy! Míg tanakodtunk, az öreg Jankó Gáspár, aki lovas kocsiján a pogy- gyászunkat hozta, szaladt hozzánk, megragadta a kezünket és a kocsijához vezeteti berniünkéi. R. PRIBIŠ: GYŐZELEM- új ifjúság <5 — Gyertek fiúk! Én a lovaimat nem hagyom elvinni... Miből is élnék, ha nem volnának lovaim! Föl a kocsira. indulás haza! A kocsinál még egyszer a tömeg felé tekintettem, Jóska bátyámat láttam, amint elgondolkodva áll egy szekérnél. Kiáltani szerettem volna, de nem lehetett. Akkor láttam utoljára. — Feküdjetek a kocsi fenekére!, — parancsolta az öreg. Azzal a lovak közé vágott, és keresztül-kasu! a szántókon, dülőutakon hazafelé vette az irányt. Éjfél után egykor érkeztünk a falunkba. Itt'-ott az ablakon világosság szűrődött. Talpon volt mindenki, cdak a kicsinyek szunnyadtak el ezen az éjszakán, i S mikor benyitottam a szülői házba, apám, anyám megtörtén ült a tűzhely mellett. Mindketten felriadtak. Anyám magához vont, apám reszkető kézzel a vállamat szorongatta: — Agyonlőnek, fiam, ha otthon találnak! A padláson, szénában bújtam el. Csak este, vagy rossz időben merészkedtem a házba. Két hónap telt el így, állandó rettegésben. Jobb búvóhelyet kellett keresnünk. A közeli kőmalomba húzódtam. Egyik reggel, amint elindultam a kőmalom felé, a kertalja és a patak között elterülő bozótosban Tó- nlval találkoztam. Leültünk egy bokor tövében és irigykedve néztük a szabadon úszkáló halakat. Sokszor a patakmenti nádasba húzódtam. A veszély azonban ide is elért. Katonák vadásztak tömegesen a határban. Golyók süvítettek a leiünk fölött. Új búvóhelyet kellett keresnünk. Nekivágtunk a hegyeknek. Egy fűrésztelepen laktak a nagyszÜleim. Náluk találtunk menedéket. Március utolsó hetében egy esté tompa robbanások rázták meg a völ- qvet. A kéklő hegyek ormain tüzek gyúltak. Messziről, mint hatalmas csillagok fénylettek a rakéták. A robbanások egvre erősödtek. Valahol géppuska kelepelt. Mindnyájan résen voltunk. Napkeltekor kisurrantunk a fűrésztelep mögötti ösvényre. Egyszerre mintha pokollá vált volna körülöttünk a világ, bűz, füstfelhő lepett el mindenl. Rémülten vetettük magunkat a földre. Csak pár percig tartott az egész... Hirtelen végétért a félelmetes dörgés. A füst eloszlott, és egy ismeretlen öltözetű katona lépett elénk: Zdrasztvujtye! — Fegyverét készenlétben tartotta. — German nyet? A félelemtől és a meglepetéstől egy hang sem jött ki a torkunkon. A germán szót azonban megértettük és vele az egész kérdést. Fejünkkel buzgón nemet intettünk. Erre fegyverét leeresztette, és mintha a homlokunkról olvasta volna le, hogy bujdosunk, megveregette vállunkat. — Putv szvobodnlj, lgyitye domoj pokojno! Vojna kapűt! Tallo Kálmán RUDOLF FÄBRYf MIROSLAV HOLUB: VOJTECH MIHÄLIK: A levegő miatyánkja A kicsi gyenge A nagy gyenge A kicsi és a nagy egyúttal • legerősebb a világon Az ami a harmat. Ami az óceán Az a legerősebb a világon Az ami az embert megöli Az ami a hajókat elnyeli Az ami a csecsemőt mosdatja Az ami az embernek kikerülhetetlen A legerősebb a világon Bámullak Te hegyek oldalából előtörő víz Emberi gyengeség tükre Szabad folyás asszonya Viz te föld vére Mennydörgés anyja Szórd szét a felség csontjait Aki azt képzeli Azért van itt hogy a világot kormányozza Ha ezt megteszed nekem A szívem Galamb lesz őszfehér hajon. A világ közepén Özvegyek 'Abszolút éjszaka, abszolút utca, abszolút Prága. SemmiSemmi csak a szemed. Tálán a falak, talán a mennyezet, talán a föld utolsót lihegő tüdeje. A linóleum és a fal között, a könyv és a kés között, a kesztyű és a gyufa között, a név betűi között, a fajok között, az ujják között a csend első hajtásaiból kinő a fa. A hullám tétováz, nem úszik el a hajó, s a fésűben egy hajszál dalol. Soha. Sohasem hittem volna. Hogy a vüág közepén van a boldogság. A koporsóra az első rögöt dobják, de el utolsókként mennek. A temető megnémult, az alkonyat ingében kiterítve. Ott fekszik hát a szerelmük, a korbácsuk. ott fekszik a szeme, a keze, az agyagos földben ezután a szemek már nem égetik őket s a kezek nem bántják őket, istenem, mégiscsak enyhülés! El utolsókként mennek, s mellékutakon térnek meg a házba, hogy ablakot nyissanak, kiszellőztessék a doh és a méhfú szagot, hogy lámpát gyújtsanak és teát főzzenek. Ott fekszik hát rég megölt szerelmük, bár csak ma fektették sírba. És az özvegyek aztán az esküvői kép alatt ülnek és lehajtják fejüket, hogy arcukon senki se lássa a kifaragott sérelmeket, a rabszolgaság éveit, a részeg szenvedélyeket, az uralkodó önzését és kicsapongását, a nyál és az ököl nyomait. És az özvegyek ülnek, ülnek, az esküvői kép alatt és lehajtják fejüket, hogy arcukon senki se láthassa az élet mocsarából az első csók régi fényével, tüzével és ízével felröppenő tündöklő csillagot, amit elrabolt az a zsarnok. TÖTH ELEMÉR fordításai Villa Budán. A kapun felirat: „Hier spricht man deutsch; ici on parle fran- cais; english spoken“. Itt lakik Kure* máler, Kossuth díjas főigazgató, a feleségével és egyetlen leányával. Egy este Ágota bejelenti a családnak, hogy férjül veszi Csicsó János huszonhárom éves lakatost. A főigazgató elájul. Kurcmálerné levegő után kapkod. Ágota dacosan, hátratett kézzel áll a szoba közepén. — Szeretem Csicsót! — kiáltja fennhangon. Változik a kép. Csicsóék otthona. Egyszerű munkáslakás egy új lakóte- lepen. Régi, kopott bútorok, a falon családi fényképek, a sarokban televízió, mosógép, magnetofon, porszívó, parkettkefélő. Pannónia motor, két Moszkvics és egy kis vízierőmű. Az öreg Csicsó fabrikálta össze üres óráiban. — Szeretem Kurcmáler Ágotát! — kiáltja az ifjú Csicsó. Az apa rávillantja jóságos, kérges tekintetét a fiára, és csendesen megkérdi: — És ő is szeret téged? — Szeret! — feleli dacosan a fiú. — Egy Kurcmáler lány kell a fiatalúrnak! Egy Kossuth-díjas főigazgató leánya! Ä fiatalúrnak egyszerű kis grófnők, hercegnők, királylányok nem is jók!... Itt van például ez a kis Árpádházi Bözsi, a második emelet kettőből, olyan szerelmes beléd mint egy ágyú, de te észre sem veszed... Csicsó úr egy főigazgató lányába szerelmes! ... — Imádom — pity er eg Jani. — Szót se többet, megátalkodott kölök! Nem való hozzád ez a lány, és punktum! Csicsó Jani sír. Huszonkét darab könnycsepp pereg le az orcáján, a bal oldalon tizenegy, és a jobb oldalon tizenegy. Változás. Jani hófehér leányszobája. Itt raboskodik a Csicsó gyerek. Zord MIKES GYÖRGY: r írtam egy magyar filmet apja csak a gyárba, termelési értekezletekre és szemináriumokra engedi el a szobából. — Verd ki a fejedből azt a lányt! — mondogatja az apa. — Soha — pihegi Jani elhaló hangon, és telesírja a párnáját. A következő képen ismét Kurcmáler főigazgató villájában vagyunk. Hét nap telt el az emlékezetes bejelentés óta. A főigazgató még mindig ájultan fekszik a földön: a háztartási alkalmazott éppen porszívózza. Kurcmálerné levelet ír az Esti Hírlap „Itt a budapestiek beszélnek“ rovatába, amelyben arra kéri az illetékeseket, építsenek zárdákat, ahova be lehetne dugni az engedetlen leányokat. Ágota tébolyul- tan jár-kel a villában, és minden falra ráírja: „Kurcmáler Ágota és Csicsó János jegyesek“. Változás: A fiatalok elszöktek. Ágota egy szál ingben szöktette meg Janit. Éjfekete paripán száguldanak végig a Körúton. Ágota tartja a gyeplőt, a fiú vacogva kapaszkodik a lányba. Ismét Csicsóék lakásán vagyunk. Az öreg Csicsó egyedül van otthon. Csend és békesség. Hit. remény és szeretet. Egyszer csak kicsapódik az ajtó, villámlás, mennydörgés, belép Kurcmáler főigazgató, bokáig érő, zárt fekete köpenyben. Sápadt az arca. Szeme villámokat szór. — Hol a lányom? Üjabb mennydörgés. — A maga fia elszöktette a lányomat! Mennydörgés. Vihar. Háborgó tenger. Gyermeke után vonító farkas. Változás. Nagy szoba. Kettős ágy. Félhomály. A szerelmesek az ágyra ülnek és csókolóznak. Az ágy felett harmatos fehér galambok keringenek, csőrükben rózsák. — Szeretsz? — kérdi a fiú lázasan, keresztbeálló szemmel. Ágota hátradől a párnákra. — A tied vagyok — suttogja —, de előbb te is, én is elvégezzük az egyetemet, aztán megszerezzük a doktori, majd a kandidátusi címet, és ha majd te vállalati igazgató leszel és én professzor, akkor majd egymáséi leszünk... — Ügy lesz. szerelmem — feleli a fiú, és imbolyogva feláll az ágyról. — Hová mégy? — kérdi félig lehunyt szemmel a lány. Csicsó Jani nem szólt egy szót sem. Körbe-körbe szaladgál a szobában, majd felmászik a falra, eszik egy kis meszet. aztán megnyugodva visszatér a lányhoz. Ágota csendesen alszik. Párnája alatt tankönyvek, logarléc, kémcsövek és görebek. Változik a kép. Csicsóék lakása. A két apa békésen iszogat a konyhában. Az asztalon borosüvegek, falusi kaviár, száraz kolbász és paprikás osztriga. Éljen a haladó értelmiség! — kiáltja az öreg Csicsó, és homlokon csókolja a főigazgatót. — Éljen a munkásosztály! — feleli Kurcmáler főigazgató magasra emelve poharát. — Milyen jól megértjük egymást! — suttogja elérzékenyülten Csicsó. — Nem is tudom, miért haragudtunk egymásra, hiszen közös platformon vagyunk ... Vajon hol lehetnek most a gyerekek? — siránkozik Kurcmáler. — Nem is olyan gyerekek már azok a gyerekek ... Megöregedtünk, édes egykomám... Vállt vállnak vetve, dalolva mennek ki a szobából. A köyetkező képen láthatjuk, amint Ágota Janival. Kurcmáler főigazgató Csicsó munkással, a főigazgatóné a proletárasszonnyal csókolózik. Később mindnyájan megfordulnak. Hátukon betűk: Slussz
