Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-05-09 / 19. szám
Wasárnap reggel futott be T a vonat Berlinbe. Még sötét volt. sápadtan csillogtak a fények, szemerkélt az eső. — Nem valami barátságos fogadtatás — mondogattuk. — A város nem tehet róla, hogy esik. — Nem is azért... Aztán, amikor leléptünk a peronra. vendéglátóink kimoso- lyogták szemünkből az álmosságot és a borút.-01/ íváncsiság. ■* Az ember kíváncsi. Ha újságíró, kíváncsinak kell lennie. Es elindulunk mindjárt az első nap egy rövid ismerkedésre. Ogy fáradtan, nyúzott an, a- hogy az egész éjszakai út után a vonatból kikecmeregtünk. A kíváncsiság hajt? Az is, de sokkal Inkább az élénk gyerekfantázia sárkányvárosának a közeli látása, figyelése.-0D erlin — gyorsan hozzá kell tenni még azt is, hogy Kelet. Egy szóval Kelet-Berlin. Egymilliószázezer lakossal, ü- zemekkel. üzletekkel, parkokkal, szobrokkal, neves épületekkel, mind ahogyan az már Ilyen nagyvárosnál, sőt fővárosnál lenni szokott, és tizennégy és fél kilométer hosszú, embereket, várost, politikai hovatartozást elválasztó és megszabó fallal, ami viszont egyetlen más nagyvárosban, sőt fővárosban sem „szokott lenni?. Berlin — az agyonzúzott Berlin. Megyünk, nézelődünk. Az' első utcanév, amit meg- Jegyzek, az Invaliden Strasse. Először csak azért, hogy ha netalán eltévednék, egy taxi visszataláljon velem a szállodába. Másodszor meg azért, mert az agygépezet pici kerekei huszonkét évet visszarohannak, s annál a neonfényként kigyúló mondatnál állapodnak meg, hogy: Vajon mennyi volt itt a hadirokkant, ha utcát neveztek el róluk. bár, de tovább éltek, ha ugyan ezt még életnek lehet nevezni. * * * M együnk az utcán, nézelődünk. A kirakatok árukkal telten mosolyognak. Időközönként el- zötyög mellettünk egy-egy villamos. Üres. Vagy legfeljebb agy-két ember húzza meg magát benne. Időnként elpöfög mellettünk egy-egy emeletes autóbusz. Üres. Vagy legfeljebb néhányon vitetik magukat céljuk felé. És ekkor szinte viziószerüen kezdenek előttem peregni a képek. Prága — a vülamosok tömve száguldanak le a Vencel téren. Moszkva — földalattin egymás hegyén-hátán az emberek. Leningrad — A Nyevszkij proszpekten állandóan zsúfoltok a trolik, Budapesten — a Nagy körúton csilingelő vülamosokban ntncs egy tenyérnyi hely. Fővárosok. Ilyennek láttam őket. Mikorra teljesen elszomorodnék, megjön a magyarázat a vezetőm személyében. — Berlin olyan hatalmas területen fekszik, hogy elvesznek benne az emberek. Egy kis idő múlva még hozzáteszi. — Különben a német így ünnepnapon otthon ülő nép. Ez a nap a családé. Meghatódom. M oviink az utcán — 11 lődünk. nézeRengeteg az apró, pici park. Ez szép. A város tüdeje a park, a parkok, a fák. A közeli házak tűzfalán azonban ott az árulkodó jel. Egy régi ház nyomai, amit egy buta bomba vagy ágyúgolyó roggyantott össze. S hány ezer meg ezer ilyen buta bomba, vagy ágyúgolyó hullt erre a városra? Mert a halottak, az őrület halottai ezreket, tízezreket, milliókat tettek ki — meghaltak, megszabadultak. De menynyi volt vajon a hadirokkantak száma, a hadirokkantaké, akik tovább éltek vakon, sántán, bénán, süketen, csonkán-0„Minden út Rómába vezet“ — tartja a mondás. Berlinben ezt úgy módosította, hogy minden út az Alexander Platzra vezet. új ifjúság 3 BERLIN bevétele A második világháborúban szinte földig rombolt városrész ma Berlin legszebb része. Ide futnék be, itt adnak egymásnak találkozót az utcák. Nagyon forgalmas tér. De rövidesen eltűnnek a „föld színéről" az itt futkározó autók, autóbuszok. A föld alá tűnnek, s a tér marad a fiatal szerelmeseké. az idős sétálóké, és a középgeneráció szerencséseié. Ide torkollik a Karl Marx Allee, Berlin legszebb, építészetileg a legmodernebb megoldású épületekkel, áruházakkal, szórakozóhelyekkel dicsekedő útja is. Itt az Alexander Platzon van-0odern panel város. Gyönyörűek. Nálunk is vannak modem, ü] panelházak, de a mieink öt év után réginek néznek ki, és nemcsak az építési, kivitelezési hibák miatt. Tanulhatnánk a németektől, mert ők most már csak „fiatalos" házakat építenek. Olyanokat, amelyek között az ember mindig úgy érzi, süt a nap. És egyszerű a megoldás. A panelokat színes csempékkel rakják ki még a panel- gyárban, aztán az eső mindig tisztára, fényesre mossa a házfalakat, s véle az emberek kedvét. A parkok mellett itt már. nincsenek árulkodó tűzfalcdc. — A mesékben rendszerint van egy város, amelyet a hétfejü sárkány birtokol, s aki ellenszegül akaratának, azt kegyetlenül eltapossa. Gyerekképzeletemben ezt a sárkánnyal és minden rosszai, szennyel megszállt várost Berlin testesítette meg — mondtam vezetőnknek. Komolyan rámnézett, bólogatott is. Aztán csak úgy, mintha nem is hozzám beszélne, és mintha szégyenkezne is, azt mondta: — Így is van, de a fal túloldalán. TÖTH ELEMÉR-01^1 együnk a Friedrich Stras- se-n. Aztán egyszerre csak — hár- sak állnak előttünk keresztbe katonás sorban. Az annyit szenvedett hársak. Mert a vezérnek mindegy volt, csak rombolhasson, csak gyilkolhasson, ha nem volt ember, hát hársfákat... De a fák visszajöttek — persze nem ugyanazok a fák, — most itt állnak az Unter den Linden nevű utca két oldalán, kivágott elődeiket és a koncentrációs táborok elégetett embermilliőit gyászolva. Ha egy-egy idősebb néni arra jár, még ma is sírvafakad.-0D erlin — gyorsan hozzá kell w tenni, hogy Kelet. Egyszóval Kelet-Berlin. Huszonkét évvel a szörnyűségek után éli sajátosan új életét. S ez az új élet — a munka, a mosolykeresés. Az emberek, a város sebei lassan. és talán véglegesen behegednek. Egyre több a kisgyerek. a tanítók gyönyörű székháza s itt a közelben épül, rövidesen — el is készül, az új, több száz A mesében rendszerint van egy város, amelyben a hétfejü méter magas televízió adóállo- sárkány lakik, és mindenkit eltipor, felfal, aki ellene mer m^s ,Sszólni. Csak a rossz, a kegyetlen élhet háborítatlanul. Gyerek- nézelődünk sétálunk a Kari képzeletemben ezt a sárkánnyal és minden rosszal, szennyel Marx Allee-ri. megszállt várost Berlin testesítette meg. Kisüt-01/íváncsiság. ** Az ember kiváncsi. Ha újságíró, kiváncsinak kell lennie. Minden nagyvárosban ma már két város van. A kijavított, rendbe hozott régi, és a csecsemőkorát élő új város. Berlin sem kivétel. A kevés moso- lyú, szigorúszemű németek is tudnak szerelmesek lenni, tudnak szeretni. A felnövő új generáció már felszabadultabban tud mosolyogni és örülni is. És mert boldog lenni, még előttem, idegen előtt Is. Ez azért van talán, hogy ez új városnegyedben úgy éreztem, világosabb van, mintha állandóan sütne a nap. A jobb oldalon látható fiatalembernek mosolya bizonyos összefüggésben van azok töprengésével, akiket a bal oldalon mutatunk be. Sőt, ezek a mosolyok egyenesen a baloldali képen látható emberek töprengéséből fakadtak. Vajon kik ők? Rokonok, befolyásos protekto- rok, vagy olyanok, akik „hivatalból“ törődnek az ifjúsággal? Nem. Nem is mindannyian ismerik egymást, és folyóiratunk lapjain is csak a fotóriporter jóvoltából találkoztak. És ebben nincs is semmi csodálni való: a le- ningrádi Szvetlána gyár, amelyben Natasa Klu- sanceva szerelőként dolgozik, ezrével foglalkoztat lányokat. A korszerű üzemben a tudomány legújabb vívmányainak felhasználásával a lányok olyan munkát végeznek, amelyet eI MIN TÖPRENGENEK ? j gyelőre nem lehet gépekre bízni:, félvezetős készülékeket szerelnek. Ez a precíz munka sokoldalú ismereteket, hozzáértést, műszaki tájékozottságot követel. A gyár egyébként már a harmincas években rádiólámpákat gyártott, egyedül az országban. Kollektívája már akkor 80 százalékban nőkből állt. Nagyrészt írástudatlanokból. De már 1931-ben a Szvetlána Leningrád első „írástudó“ gyára lett. Akkoriban nem kis e- redménynek számított, hogy minden munkásnő megtanult írni, olvasni. Ma már ez, természetesen, nagyon kevés. Az új idők, új gondokat hoztak. A nagy francia utópista, Saint-Simon halála előtt ezt mondta: „...Egész életemben arra törekedtem, hogy biztosítsam az emberek számára képességeik lehető legszabadabb kifejlesztését“. A nagy álmodozó nem tudta, hogy nemes szándékának megvalósításához kevés a jóakarat: olyan új társadalmi szervezetre van szükség, amelynek zászlajára ezt írták: „Mindent az emberért!" A politikai szabadsággal együtt az Októberi Forradalom országunk minden polgára számára meghozta a lehetőséget, hogy szabadon fejlessze képességeit. Semmi csodálatos nincs abban, ha a legszélesebb tömegek élnek ezzel a joggal. A Szovjetunió e- gvetemein, főiskoláin és technikumaiban csak az elmúlt évben egymillió egyszázezer fiatal szakember végzett, 14 millió ember tanult új szakmát és tökéletesítette szakképzettségét, összesen több mint 72 millió ember vett részt a különböző oktatási formákban... A képességek kifejlesztésének lehetősége feltételezi a széleskörű tehetségkutatás szükségességét. A fiataloknak segítségre van szükségük ahhoz, hogy „megtalálják önmagukat". Ez jóval bonyolultabb, mint megtanítani őket írni, olvasni. — Számunkra azonban ez a feladat egyáltalán nem új, több évtizede foglalkozunk vele a Szovjetunióban, és ezen a téren jelentős tapasztalatra tettünk szert, — mondta nekünk • töprengő emberek egyike, a Leningrádi megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, Borisz Po-' pov (az alsó képen). — Természetesen, mindenekelőtt, anyagi eszközökre van szükségünk, és az állam bőkezű. Szociális-kulturális célokra ebben az évben 42,9 milliárd rubelt irányoz elő a költség- vetés, ami 5,2 százalékkal több, mint tavaly. A szakszervezetek a maguk részéről országosan több mint négyszázmillió rubelt biztosítanak kulturális rendezvényekhez. Ezt a pénzt nemcsak üdültetésre fordítják. A pihenést u- gyanis összekapcsolják a különböző műszaki, tudományos, zenei és művészeti körök és tanfolyamok munkájában való részvétellel. Ez lehetőséget ad mindenki számára, hogy „kinyomozza“ saját hivatását, tehetségét, hogy szakképzett konzultációt, segítséget kapjon. Az Economist c. angol hetilap nemrég azt írta, hogy a Szovjetunióban „már több éve magasabban képzett, igényesebb emberek kerülnek a gyárakba. A vezetők és beosztottak között csökkent a műveltségi és szociális távolság“. Milyen disszonánsán hangzik ez párhuzamba állítva az Industrie Francaise című folyóirat állításával, mely szerint „a gépek mellé, még a legbonyolultabb gépek mellé is olyan munkásokat állíthatunk, akiktől csak egy dolgot kell megkövetelni- a lelkiismeretességet...!“ — Nálunk, a Szvetlánában, a munkások több mint 63 százaléka fiatal, és minden második esti iskolában, szakmai továbbképző tanfolyamokon, technikumokban, főiskolákon tanul. Sokan kapnak ösztöndíjat a gyártól — mondja beszélgetésünk során egy másik töprengő ember, a gyár egyik üzemegységének komszo- moltitkára, Valerij Gavrilov beállító-szerelő (a felső képen). — Az eredményes tehetségkutatást tulajdonképpen munkánk és pihenésünk egész szerkezete biztosítja. Példaként csak egy dolgot említek: már négy éve működik nálunk az a szakszervezeti munkaközösség, amelynek a gyár legtapasztaltabb és legbecsületesebb dolgozói a tagjai. Felülvizsgálják a felvételek, áthelyezések, elbocsátások kérdéseit, és nem formálisan. Számításba veszik a fiatalok érdeklődési körét, törekvéseit, jellemvonásait, képességeit is. És segítenek mindenkinek, hogy rátaláljon a neki megfelelő pályára... Találkoztunk két mosolygó fiatallal. Natasa Klusanceva, 18 éves. Technikumban tanul, szereti a szerelőmunkát, és holnap már technológus lesz: a termelés parancsnoka. A gépek és a tanulás egyaránt szíve szerint való... Alekszander Danyiel beállító lakatos volt. Jó szakma, jó kereset. Mégis másfelé húzta a szíve. Ahogy Natasa a gépek között, Alekszander a művészetben érzi jól magát. A gyár segített a fiatalembernek, hogy beiratkozhasson az iparművészeti iskolába. Iparművész lesz. V. Osztrovszkij
