Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-01-10 / 2. szám
S új ifjúság KÁRPÁTI RUDOLF i,Az Iskolában nem tartoztam a legjobb tanulók közé, s talán ezzel a körülménnyel függött össze, hogy szívesen blic- fceltem el egy-egy órát, különösen ha számomra „ellenszenves“ óráról volt szó De sohasem fordult elő, hogy hiányoztam volna Csinády tanár úr óráiról. Ezeken főleg a szertornát kedveltük. Csinády tanár úr nagyszerűen vezette ezt a foglalkozást. Valóságos mestertornászok akadtak közöttünk. Mégis vívó lett belőlem. De hogyan?" Új rovatot indítunk. Elnevezése: Wfa. Kezdet. Világhírű sportolók mondják el, hogyan is kezdték? Melyek voltak azok az első, többnyire ösztönös, vagy véletlenszerű lépések, melyek rátérltették őket arra a pályára, amely aztán egész életüket kitöltötte később, s amelyen világsikereiket elérték? A sorozatot Kárpáti Rudolffal, a huszadik század vlvósportjának e- gyik legkimagaslóbb alakjával kezdjük. Adjuk tehát ismét neki a szólás jogát. Ügy gondolok vissza középiskolai éveimre, mint amelyek túlságosan gyorsan elszaladtak. Nem is túlzás, ha azt mondom, néhanapján visszasírom őket. Lehet, hogy azért is, mert ezek az esztendők ifjúságom legszebb éveit jelentették. De akkor,... néha bizony előfordult, hogy egyetlen óra az idők végtelenjébe torkollt, s amikor földöntúli gyönyörként megszólalt a csengő, úgy éreztem, halálos veszedelemből szabadultam. Ifjú barátaimnak, sporttársaimnak annyit feltétlenül el szeretnék mondani, hogy a rendkívüli szülői erőfeszítéssel történt iskolalátogatásom tanulmányi eredménye távolról sem ütötte meg azt a szintet, amit például a sport terén már akkor elértem. Csak nagy későn jöttem rá arra, 'hogy elsősorban magamnak tanulok, s nem mént könnyen, hogy pótoljam azokat a hiányosságaimat, melyeket elmulasztottam. Hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy a nemzetközi élvonalban szerepet játszó sportolónak ma bizony sokoldalú embernek kell lennie, amiben maga a sportág csak egyetlen tényező, amit magasabb szintre csak átlagon felüli kulturáltsággal fejleszthet valaki. De mi, a Mátyás gimnázium sportköri diákjai még nem filozofáltunk ily magas követelmények alapján. Egyre növeltem sportág-„gyüjteményemet." A futás mellett most már a magasugrást is kultiváltam, s nem is teljesen eredménytelenül. A nyári idényben az evezésnek Is hódoltam. Tizenhét éves voltam! Egy őszi délután sportköri órára mentem az Iskolába. Csak ott tudtam meg, hogy e napon nem lesz foglalkozás, mert a tornateremben az iskola kardvívó-bajnokságát rendezik meg. Csinády tanár úr, aki a vívóoktatást is vezette, idegesen szaladgált a fiúk között, akik közül néhány már beöltözött. Éppen azon medikáltam, hogy ottmaradjak-e, hiszen jól ismertem már a fiúk képességeit, és semmi különöset nem várhattam a mai versenytől. Egy kicsit el is kedvetlenedtem. Belém ldegződtek a sportköri órák izmot feszítő tornagyakorlatai, s iskolába jövet alig vártam, hogy a korlát fölött a magasba lendüljek. Ittmaradok mégis, döntöttem végül. Eddig csak kacérkodtam a vívással — magyarán mondva nem tanultam vívni. Viszont más sportágakban tudok már valamit. Nekem azokkal kell foglalkoznom. Néhány percig ülhettem így álmodozva a szurkoló szülők, hozzátartozók és iskolatársak között, amikor Csinády tanár úr vezetésével a már beöltözött sportköri társak rohamoztak meg: Rudikám, kevesen vagyunk versenyzők. Indulja te is! Erre a fordulatra valóban nem számítottam. Tanár úr kérem, a fiúk csúfot akarnak űzni belőlem! Ne szerénykedj, Kárpáti, a Tilly-fiúk mondják, hogy egészen ügyesen forgatod a kardot. Minden szabadkozásom hiábavalónak bizonyult. A fiúk kiemeltek a nézők sorából és diadalmasan vittek az öltözőbe. Rámhúztak egy gyanús színű plaszt- ront, fejembe nyomtak egy rojtos fejvédőt, és kezembe adtak egy „rendes“ kardot. De előbb rámhúztak egy kesztyűt is. Szerencsére nem volt a közelben tükör. így is éreztem, hogy siralmasan nézek ki. — A kocka el van vetve! — mormogtam magam elé a nagy hadvezér szavait. Ez a megállapítás nagyon tetszett, és előszeretettel használtam válságos pillanataimban. Bármilyen különösen hangzik is, a küzdelmes asszók után a döntőig verekedtem magamat. Megbűvölten nézték, hogy Bosnyákovics Robival életre halálra küzdünk az iskola bajnokságának aranyérméért. En még a döntő assző közben sem tudtam, hogyan kerültem ide. Csak egyet éreztem: ha már itt vagyok, helyt is kell állnom. Csinády tanár úr vezette az asszót. Rólam nemcsak a megújuló mozgás, a plasztron és a maszk miatt csurgott a víz, sokkal inkább azért, mert nem tudtam mit kezdeni ellenfelemmel, Robi barátommal. Balkezes vívó volt, és technikai fogyatékosságaim miatt tehetetlenségi érzés vett erőt rajtam. Egyetlen reménységem volt, hogy megemeli kezét és én elővághatok. Ezt az egy akciót tudtam akkor úgy-ahogy alkalmazni. 4:3-ra vezettem és minden figyelmem oda irányult, hogy Bosnyákovics mikor emel már. Igen ám, de Robi ravasz róka volt, és észrevette, hogy én elővágásra megyek és nem adott rést. Napoknak tűnő pillanatok után Robi barátom a megsejtett elővágásom ellen egy más figurával Indult felém, méghozzá olyan tempóban és olyan váratlanul, hogy nyomban elfelejtettem, mire készültem. „Rémületemben“ nem elővágtam, amire Bosnyákovics felkészült, hanem teljes reflexszerűen tempó-fejvágást hajtottam végre. Talán máig sem hiszi el az * én egykori ellenfelem, hogy nem taktikáztam, hanem annyira jó Időben indította ő a támadást, hogy bennem minden tudatos gondolatot megölt. Kizárólag jó reflexemmel győztem! Az Iskolai házibajnokság megnyerése után Csinády tanár úr közölte velem, hogy most már rendszeresen résztvehetek a vezetése alatt álló külön vívóórákon. Mégpedig teljes díjmentesen. Mindez álomnak tűnt számomra. Napokon keresztül úgy rémlett, hogy képzelődöm. De később büszke voltam Csinády tanár úr bizalmára és igyekeztem jó tanítványa lenni. Megismertem a vívás alapfogalmait elméletben és gyakorlatban egyaránt, s ami ezidáig csak ösztönös volt bennem, lassan tudatossá vált. Csinády tanár úr nem úgy kezelt, mint a házi-bajnokság győztesét, űgyszólván mindent élőiről kezdtem. A kard fogását, a testhelyzeteket számtalanszor gyakoroltatta. Pedig azt hittem, hogy ezeket már tudom. Alig egy féléve látogattam a vívóórákat, amikor egy napon magához intett a tanár űr: Rudi fiam, el kell búcsúznunk, a jövőben... Elhűlt ereimben a vér. Meggondolatlanul szavaiba vágtam: Hát mit vétettem? ...javaslatomra, a Középiskolai Sport Központ támogatásával Santelli mester iskolájába fogsz járni. Ügy érzem, tehetséges vívó válhat belőled, ha átérzed a vívás nagyszerűségét és megállód a helyed az életben is. Nehezen tudnám leírni teljes hűséggel, milyen lelkiállapotban mentem Santelli mester iskolájába, az első órára. Volt ebben nem is kis adag büszkeség, de ugyanennyi szorongó érzés is. Még szerencse, hogy odaértem a vívóterem épületéhez, mert ha még tíz lépést kell tennem, talán visszafordulok. Elfeledkeztem, hogy jelentkezni kell a mesternél, egyszerűen o- daálltam a fal mellé, és tágra nyílt szemmel figyeltem a sokszor megcsodált nagyok minden mozdulatát. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy most közvetlen közelről látom Kabos Endre, Gerevich Aladár, Palócz Endre pengéinek virtuóz játékát. Néhány perc múlva szemtől-szembe álltam a jóságos arcú, vívómezbe öltözött Santelli Italóval. Olyan megértéssel nézett rám, mintha nagyon kedves tanítványt fogadott volna.Elfogódottan mutatkoztam be. A mester jobbjában kardot tartott, amivel közben csapdosta a levegőt, majd kedvesen átölelte vállamat, s híressé vált olaszos magyarságával szólt hozzám: _ A kérem fiúcska magát kiküldték hozzám iskolából? — Majd választ sem várva, folytatta: — Kérem fogni kard és jönni leckére« — A mester később karon fogott, és odavitt Kabos Endréhez: Kérem mozogni fiúcskával, lehet hogy lesz vívó — ajánlott be a nagy vívónak. Bizony, Kabos Bandi aligha hihette, hogy vívó lesz belőlem, mert amikor felálltam vele szemben a pástra, még azt a keveset is elfelejtettem, amit tudtam Nemcsak az olimpiai bajnok nimbusza és varázsa tette ólmossá tagjaimat. Az volt a meggyőződésem, hogy Kabos előre tudja, hova akarok vágni vagy szúrni. Leküzdhetetlen tehetetlenség lett úrrá rajtam. Ennek ellenére egy pillanatig sem éreztette, hogy únja a vívást. Mikor a végén öt találatra vívtunk, és én egyet adtam, azaz öt-egyre kaptam ki. madarat lehetett volna velem fogatni. Nagy szorgalommal jártam az Eötvös utcai vívóterembe. Mit számított az, hogy Budáról gyalog jöttem-mentem esőben, fagyban? Most már egyesületbe is léptem. Különböző feladatokkal is megbíztak: jegyzőkönyv-vezetéssel, időméréssel. Milyen nagy megtiszteltetésnek vettem ezeket! És mennyit tanultam ilyen alkalmakkor! Hiszen a vívás nemcsak technikai és fizikai felkészültségből áll, hanem taktikából is! Egy alkalommal megfigyeltem például, hogy Berczelly majd minden támadása második szándékú, s az ú. n. repülő quinttel fogja fel Gerevich tempó fejvágását. Mikor az egyik későbbi versenyen összekerültem Berczelly Tiborral, alighanem nagyon meglepte, hogy én mindezt tudtam már, és cseles közbe-akciókkal sikerült is legyőznöm. Általában nagy hasznomra volt, hogy minden versenyen ott voltam, és figyelhettem a nagyokat. Tudvalévő, hogy a vívásnál elkerülhetetlenek a tévedések, és volt ennek a felismerésnek egy nagy haszna is, amely később a világversenyeken kamatozott. Megtanultam küzdeni és nem elkeseredni a téves ítéletek miatt. Akár vélt, akár valóságos tévedés voif az Sokszor jutott eszembe később is, egy-egy túlfűtött olimpiai vagy világbajnoki verseny döntő pillanatában: nem érdemes elkeserednem, mert már a következő találatra kell összpontosítanom. Tagja lettem a vívók nagy családjának, a szó szoros értelmében, harcosa ennek a ragyogó sportágnak, ahol negyedszázad aiatt felejthetetlen élményeket szereztem. m 29. kép ■ n ai Fandor kezén kattan a bilincs, s máris lekísérik a börtönőrök a betonpincében lévő cellába. Amint szeme megszokja a sötétet, a deszka- prlccsen fölismeri — Juve felügyelőt. — Hát maga meg hogy kerül ide? — kérdi tőle. — Engem hisznek Fantornasnak mondja letörten a felügyelő. — Hát ami a játékkaszinó kirablását illeti... — Maga is teljesen megőrült — ordítja magából kikelve Juve. — Honnan a fenéből veszi ezt az ő- rültséget? — A saját szememmel láttam! — Hiszen nem is volt a kaszinóban... — Azért még láthattam! — mondja mosolyogva az újságíró. a a a •a 83 PJ — Csináljon bolondot az ö- reganyjából! — sziszegi Juve. — Ugyanezt a zagy- vaságot akarja bemesélni a helyettesem, aki letartóztatott. Hiába magyarázom, hogy a rablás a- latt otthon aludtam. Hogyan lehettem volna egyszerre két helyen? — Fantomas jóvoltából — vágja ki a döntő érvet az újságíró. — Erre, ugye nem gondolt? — Hagyjuk ezt a képtelen fan- táziálást! — Felőlem hagyhatjuk — mondja Fandor. — Végtére is magát tartják Fantomasnak, s nem is lesz könnyű tisztáznia magát. Juvét ismét elfutja a méreg: — De be fogom bizonyítani az igazamat! Ha az egész világ összeesküszik ellenem, akkor is! 30. kép 31. kép — Hát csak rajta — bíztatgatja gúnyosan Fandor. — Mindig össze a kaszinóbeli vendégeknek kell megmagyaráznia, hogy B csupán optikai csalódásként rabolta ki őket maga. — De hiszen nem én voltam! Fandor jóízűen elneveti magát: — Drága Juve úr, még mindig nem érti, hogy Fantomas őrig dögi trükkjéről van szó? ' A felügyelő bambán néz az újságíróra. I; — Sokkal jobb volna — szólal meg kis idő múlva, — ha fi saját magát igyekezne tisztázni! — Én? ti — Igen, maga. Ha ugyanis nem rossz a memóriája, akkor ■ ! még emlékeznie kell a brilliánsokra, amelyeket elrabolt. 80 T
