Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-05-02 / 18. szám

S új ifjúság A felvétel a FERENCVÁROS csapatát ábrázolja. Persze nem azt, amelyik ma a magyar NB vezető együttese. A fényképész lencséje harminchét esztendeje kattant. A nadrág ezúttal nagy­szerű időmérő: csaknem bo­káig ér, s a mai napig rejtély a kései utódnak: hogyan lehe­tett ezekben a majdnem — pantallókban futni? A felállí­tás csenqő-bongó nevekből áll, sokan ma is emlékeznek ezek­re a fiúkra, akik a válogatott címeres mezét is felhúzták néha: AMSEL. KOHÚT, KORÁ­NYI. táncos, papp. lázár, LYKÄ. TURAY, TOLDI. BER- KESSY TAKÁCS II. Amikor a {okiói olimpia sportközvetítéseit hallottuk, még inkább meggyőződtünk arról hogy SZEPESI GYÖRGY zseniális sportszakértő, nagyszerű riporter, rokonszenves ember. Élete összeforrott a huszadik század második felének magyar sport­jával. Nemrég Pozsonyban járt, érdekes — sokszor meghök­kentő dolgokat mondott Hidegkútiról, Puskásról, vízilabdá- sokról, Zsívótzky Gyuláról. Szavait, mondatait magnetofon­szalag őrzi. Következő számainkban ízelítőt adunk megálla­pításaiból. felismeréseiből. Azért teszünk így, mert meggyő­ződésünk. hogy sok esetben egészen újszerű értékelésről lesz szó. sok esetben egészen más szemszögből láthatjuk majd a- zokat a dolgokat, amelyek rengeteg embert foglalkoztatnak Röviden tehát: SZEPESI GYÖRGY BESZÉL! Ha én lennék a szövetségi kapitány EZÚTTAL VRÄBEL JÓZSEF. KATONA ÄLLlTJA ÖSSZE A MA­GYAR LABDARÜpÖ-VÁLOGATOTTAT GÉLÉI — jól tudja időzíteni formáját, és nagy nemzetközi tapasztalattal rendelkezik. 0 lenne a kapus. A jobbhátvéd posztjára KÁPOSZTÁT tenném, mert annak ellenére, hogy elsősorban védőjátékos, sok jobbszélső megirigyelhetné elfu­tásait. MÉSZÖLY a védelem oszlopa, nagyszerű fejjátékkal, ő a legjobb magyar középhátvéd. IHÁSZT azért részesítem e- lőnyben a többiekkel szemben, mert Mészöllyel jól össze van szokva. VARGA jól irányít, és gyakran változtatja helyét. SZŰCS a motor, nagyszerűen küzd, s mindig ott van, ahol szükség van rá. MOLNÁR a leggyorsabb magyar jobbszélső. BENE szemfüles — a legnagyobb kavarodásban is feltalálja magát, és jó végrehajtó csatár. ALBERT remekül cselez és kitűnően fejel. Jól irányítja a belső hármast. FARKAS csak­nem minden helyzetből lő kapura. — FENYVESI dr. öregnek tartják, de még mindig gyors, rutinos, és jő beadásai van­nak. Csapatom tehát: GÉLÉI — KÁPOSZTA, MÉSZÖLY, IHÁSZ — VARGA. SZŰCS — MOLNÁR, BENE, ALBERT, FARKAS, FENYVESI dr. SIVORI: Két éve immár, hogy a világ csatársorainak legfényesebb ütőszöge Mazzola! A Mazzola név, a Mazzola család ma már fogalom. Az apa, a felejthetetlen Valentino, Olaszország egyik legnagyobb játékosa Torino fölött halt meg, repülőgép szerencsétlen­ség áldozata lett A fiú, a már messze földön ismert Inter- csillag, Sandrino, most hu­szonnégy esztendős. És hu­szonegy esztendős Ferruccio, aki még „csak“ a Venezia színeiben kergeti a labdát, de már úgy, mint az Inter köl- csön-embere, s jövőre már ő is a kék-feketékhez áll, ha hinni lehet Herrerának. Apám­ra alig emlékszem, mondja Sandrino Mazzola. Hat és fél­éves voltam, amikor torinói otthonunk közvetlen közelében megtörtént a tragédia. De em­lékszem apám futball-karrier- jére, újságcikkek, fényképek tanúskodnak arról, micsoda nagyszerű ember és labdarúgó volt. Örökké szívemben őrzöm. Másként nem is tudnék adózni emlékének, minthogy az élet­ben és a pályán is hozzá ha­sonló akarok lenni. Nyolc- kilenc éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy apám útját járom. Ez lett az életcélom, és ez megkövetelte, hogy ne legyek közepes játékos. A leg­nagyobb örömem, hogy eddig méltó lehettem apám öröké­hez. Apám gyakran emlegette hogy a Mazzola-gyerekeknek vérükben van a labda varázsa, érzéke“. Ügy edzem, hogy harmincnyolc, negyven eszten­dős koromig játszhassak, mon­dogatta Mazzola-papa, mert az lesz életem legboldogabb nap­ja, amikor a tizennyolc éves Sandroval egy csapatban ját­szom a Torinóban, vagy talán még a válogatottban is“. Valentino tragikus hirtelen­séggel húnyt el. Ennek ellené­re szerepelt már együtt fiával a nagy nyilvánosság előtt is: minden hazai mérkőzés előtt a nagy és a kis Mazzola fu­tott ki elsőként bemelegíteni. Az ötéves pöttöm legény bá­mulatosan bánt a labdával, ötvenszer is eldekázgatott. Zúgott a taps az attrakció alatt, s utána mint a zápor­eső, úgy hullottak a tábla­csokoládék a gyepre a kis futball-palánta felé. Azt mondják, — jegyezte meq Sandro — hogy 500 tábla csokoládé volt az átlag egy ilyen bemelegítés után. Torino város Mazzola-imá- datta nem bizonyult örökéle­tűnek. A repülő szerencsét­lenség után mintha elfelejtet­ték volna az árvákat, és a mama Milánóba költözött Sandroval és Ferruccióval. Mi­lánó gyorsan szívébe zárta őket, s ekkor kezdődött a há­borúskodás Torinóval. Egész Olaszország hálátlannak minő­sítette a torlnóiakat. 1963-ban szűnt meg a viaskodás. Akkor adta át Torino város küldötte a milánói stadionban Mazzola- papa mezét Sandrónak, eme szavak kíséretében: Neharagudj, Sandro, nem akart téged senki sem bánta­ni. Most már nyugodtan adjuk át Olaszország egyik legcsodá­latosabb trikóját, mert tudjuk, hogy jó helyre került. Az Inter labdarúgóiskolájá­ban a híres Meazza foglalko­zott a két Mazzolával, s Her­rera még hatvan őszén meg­jósolta, hogy Sandro rövidesen az Inter vezéregyénisége lesz. Nemsokára az olasz váloga­tottba is bejutott. Boldog va­gyok — mondja Mazzola — mert még gyerekembernek számítok és mégis mennyi mindennel büszkélkedhetek. Vágyaimból rövid idő alatt valóság lett. Ha még mindig kívánhatok, akkor fiúgyerme­ket kérnék családomba. Olyan fiút. aki őrködik majd azon, hogy a Mazzola-család híre- neve fennmaradjon. Minden­esetre. az annyira várt fiút semmiképpen sem kényszerí- teném arra, hogy labdarúgó legyen. Ha tehetséges, akkor más a helyzet. Azt akarom, hogy gyermekeimből tanult, jeílemes emberek váljanak, s ha mellesleg még a sport­ban is kitűnnek, az már csak ráadás lenne. Sandro Mazzola hatvannégyben nősült, és fele­sége azóta két leánygyermek­kel ajándékozta meg. Monzá­ban laknak egy szép villában, és Sandro, aki különben vizs­gázott könyvelő, kitünően ke­res. Ferruccio nagy játékos lesz — jelenti ki határozottan Sandro. Nem jelent semmit, hogy most a Veneziában ját­szik. A nagy olasz klubok szo­kása, hogy reménységeiket egy-két évre kölcsönadják, mert kisebb csapatoknál már fiatalabb koruktól fogva a li­gában edzőthetnek. Ferruccio technikailag tökéletesen kép­zett, kétlábas. Igazi posztja az, amit most Suarez játszik ná­lunk. Azért is adták kölcsön, mert Suarezt tavaly még nem tudta kiszorítani a csapatból. 1967. nyarán azonban vissza­jön hozzánk, s azt hiszem, jövőre már nem lehet kihagy­ni az Inter' első csapatából. Nagy vágyam, hogy az Inter- ben és a válogatottban egymás mellett játszhassunk. Sandro bajuszt visel. Magam sem tudom, miért növesztet­tem. mondja a gólrekorder, — megszoktam, és most már nem válók meg tőle, legfeljebb hetvenben Mexiko Cityben. Nyilvános Ígéretet tettem, hogy ha elhódítjuk a Rimet-kupát, levágatom. Mazzola nagy híve a száguldásnak is. Monzában, a világhírű autóversenyek vá­rosában, ha csak teheti, a se­bességnek hódol. Szenvedélyes mez-gyűjtő. Gyűjteményemben apám meze áll a főhelyen, de van már aláírással ellátott mezem dolgozószobámban Pus­kástól, Pelétől, Alberttól, Eu- sébiótól, Voronyintól és még vagy 14-15 játékostól. Mazzola sokáig szeretne még játszani. Két gólját megcsodálhattuk Budapesten is. Nem hiába mondja az ugyancsak világhírű Sivori: a legjobb csatár, a leg­fényesebb ütőszög a világ nagycsapataiban immár két éve, Mazzola I Túlestünk a pozsonyi, Cseh-' Szlovákia elleni vébéselejtezőn, s ez az l:0-ás győzelem nem­csak a portugál csapatot, ha­nem engem, a győztes gól szerzőjét is, feljebb dobott a népszerűség hullámán. Bárhol jelentem meg, csodálők serege fogott körül, fényképet és au- toaramot kérve. Kezdetben csak Portugáliában volt ez így, de hovatovább az egész vilá­gon, bármerre jártam. A lel- kesedők elől sok esetben a rendőrség óvott meg. A dicső­ségnek, a népszerűségnek ter­mészetesen árnyoldalai is van­nak. Hányszor indultam úgy sétálni, hogy most gondtala­nul járok egyet a város szép utcáin, de alig haladtam né­hány métert, máris menekül­nöm kellett: felismert valaki, s pillanatokon belül egész em- bergyürü vett körül. Fárasz­tó az ilyesmi, és megmérgezi a magánélet amúgy is kevés szabadidejét. És nem beszél­tem még a napi postámról! A Benfika titkársága többszáz le­velet kap hetente a világ minden tájáról. Jelvényeket és dresszeket kérnek rajongóim, és én eleget is teszek — a- mennvire tőlem telik — ezek­nek a kérelmeknek, mert a klub reklám-osztálya rendel­kezésemre bocsájt felszerelést ilyen célokra, ha meg a vas­tartalék is kifogy, akkor én veszek. Sokféle kéréssel érkez­nék a levelek. Van, aki pénzt kér, van aki házassági ajánla­tot tesz. Spanyol, portugál, o- lasz, venezuelai lányok Írtak, vegyem nőül őket. Nem taga­dom. elszórakoztattak ezek a szív-témájú levelek, de csak mosolyogtam rajtuk, hiszen e- zeket a lányokat nem is is­mertem! A Benfika Budapestre ké­szült. A győri Vasast sorsolták ki ellenfélül a BEK-ben. Ren­geteg nemzetközi meccset ját­szottunk akkoriban, s a buda­pesti találkozót is úgy tekin­tettük, mint egyet a sok közül. Akkoriban nagyon jól ment minegyikünknek a játék. Sor­ra nyertük meccseinket, ki­vertük a Real Madridot is, és a Bajnokcsapatok Európa Ku­pájának eddigi találkozóin minden gólt én szereztem a Benfikában, számszerint hetet. A magyarok ünnepnapnak te­kintették a portugál bajnok­csapat elleni mérkőzést. Jól is­merték ugyan csapatunk ere­jét, de edzőjük, Hidegkúti, úgy nvilatkozott.a Benfika sem ver­hetetlen, és a győri csapat so­ha sem játszott jobb formában, mint éppen akkor. És — bár hivatalosan amatőröknek minő­sítették őket — kilencszer ed­zettek hetente! Budapesten 2:1- re győztünk, nyolc nappal ké­sőbb pedig 4:0-ra. Három nap­pal a portugáliai visszavágó u- tán megnyertük a hazai baj­nokságot is. Májusban jött a BEK-döntő, Milánóban. Azon az estén mintha minden ellenünk esküdött volna. Az első villám- csapásokat az UEFA küldte, a- nikor a San Siro stadiont, az ellenfél stadionját jelölte ki a döntő lejátszásának színhelyé­ül. Úgy tűnt, mintha H. H. úr és fiai segítséget kértek vol­na az illetékesektől olyan he­lyen játszani a meccset, ahol a qvőzelemért szinte nem is kell kilencven percig harcolni. Még a hadiszerencse is elhagyott bennünket a mérkőzés folya­mán! A hazai közönség pok* XIV. (««bio di lilvi Timim MEU NOME t Eusébio autobiografiu do malőr futebollata do mundo lot csinált a San Siróból. Egy francia újságíró szavai szerint „már csak a géppuskák hiá­nyoztak, hogy az ellenfelet mi­előbb leterítsék“. Magam sem tudom, mi lett volna velünk, ha hatalmas rutinunk nem vér­tez fel az ilyen helyzetek el­leni fegyverekkel is. A poko­li hangzavaron kívül a szur­kolók méq petárdákat robban­tottak. sípoltak, doboltak, ná- dihegedúztek, autótrombitát bőgettek, kereplőket recseg­tettek. Egyszóval: pokollá varázsolták a stadiont. Az In- terhez a szerencse is besze­gődött. Méghozzá rendkívüli szerencse. Bennünket viszont pechek sorozata ért. A Benfi­ka jobb volt ellenfelénél, az el­ső pillanattól kezdve nyílt si­sakkal játszott, és minden szándéka a gólszerzés felé i- rányult. A másik oldalon vi­szont elvétve támadgatott a milánói együttes, s az ellen­fél hibájára várt. Mi csak tá­madtunk, egyre támadtunk, fölényt teremtettünk. A sors azonban úgy akarta, hogy a negyvenharmadik perc meg­hozza az Internek hízelgő dön­tést: A labda Jairhoz került, a- ki magányosan vesztegelt a ti­zenhatoson belül. Az Inter jobbszélsője maga elé pördí- tette a labdát, két lépést tett vele, é§ kapura lőtte. Costa Pereira bravúrosan védte a jobbsarokba tartó lövést, mi­kor felállt viszont, kiejtette, s a sáros labda a lábai között a gólvonalon túlra görgött. A veszettül csúszós pálya okozta ezt. Állt a víz a gyepen. A gólt nemcsak a kapus, a csa­pat is megsínylette, összerop­pantunk. Ezután jött az újabb tragédia: Costa Pereira megsé­rült. és Germano lett a ka­pus. Tízen játszottunk tovább. Meg kell jegyeznem, Germano is sérülten védett, tele volt zúzódással, de így sem kap­tunk újabb gólt. Viszont át­csoportosítottuk a csapatot: Augusto visszajött védekezni, de így csak gyengébb lett a csatársorunk. Véleményem sze­rint győzelmet érdemeltünk volna, bár én nem játszottam jól. Ha formában vagyok, más rópai bajnokcsapatok szemét­dombján! A hatvanötös év még két vá­logatott találkozóval szolgált. Selejtezőmérkőzés következett’ a románok ellen, (2:l-re nyer­tünk) és barátságos mérkőzés a brazilokkal (ez 0:0-ra vég­ződött). A kritika ismét meg­dicsért. A románok elleni ta­lálkozónak különös ízei vol­tak, márcsak azért is, mert ú- jabb állomás volt ez London felé, és azért is, mert mind­két gólt én lőttem. Egy újság­cikk teljesítményemről: „Eusé­bio nagyszerűen játszott. Min­den alkalmat megragadott a támadáshoz, és két szép gól­ján kívül négy dinamit-erőssé- gű bombát küldött még kapu­ra. Egyedülálló módszerrel szervezte csapata akcióit, és mindenkit elbűvölt labdaérzé­kével, áttekintő képességével, egész teljesítményével. Ezen túl még nyugodt is volt, volt ereje játékostársait irányítani, buzdítani. Minden erejét csa­pata szolgálatába állította, ké­pes volt még Colunát pótol­ni, tele volt életerővel, játsza- ni-akarással, s mindezidáig 7 gólt szerzett a kilenc közül a portugál válogatott világbajno­ki selejtezőmérkőzésein.“ En­nek ellenére sincsenek szép emlékeink erről a találkozóról. Olyan esemény történt ugyan­is, amely mindannyiunkat el­szomorított. A szurkolók nem értették meg csapatunk bal- szerencsés pillanatait, s egyes játékosokat gúnyoltak, csúfol­tak a mérkőzés percei alatt. Elfelejtették (hányadszor már?), hogy az ember nem játszhat mindig egyformán jól. Az Intertől elszenvedett vere­ség után már csak abban re­ménykedhettünk, hogy más ta­lálkozón győzünk. így is tör­tént. Egyik győzelmet a másik után értük el, bejutottunk a portugál kupa döntőjébe. A Se- tubal ellen vívtuk a mécs­esét, s reménykedtünk, de mégis három-egyes vereséget szenvedtünk. Igaz ugyan, hogy balszerencsések voltunk, de az is igaz, hogy a Setubal reme­kül játszott, megérdemelte a győzelmet: A győzelem min­dig szomorúsággal jár. Az é- let azonban nem áll meg, ű- iabb találkozók vártak, mert mi már a délamerikai portyá­ra gondoltunk. A Vasco de Gama félelmetes ellenfélnek ígérkezett. A sta­diont nem töltötték meg szi- nültig a nézők, és csalódást éreztünk, mikor kifutottunk. Három napja zuhogott a tró­pusi eső, az Isten azonban szeretheti a focit, mert a mér­kőzés napján csodálatos időt küldött. l:l-re játszottunk, de egv kis szerencsével győzhet­tünk is volna. Az egyenlítő gólt én lőttem. Szép dugó volt, védhetetlen, bombaerős. Nagy tapsot kaptam, örültem neki. A másnapi sajtó nem fukarko­dott a dicsérő szavakkal. Csa­patunk elismerő jelzőket ka­pott. engem meg furfangos techmkasnak, portugál Pelének kiáltottak ki. Az első délame­rikai találkozó jó! sikerült te­hát, és a Benfika csapata nem okozott csalódást. A Vasco de crama vezetői gondoskodtak mindenről, még a gondolatain- kat is lesték. Nagyszerű ban­kettet rendeztek tiszteletünk- re. Szép éjszakát töltöttünk a ^0CIStákka|. háromkor Jcerultunlr csak ágyba, dehát néha ez is kell. f. b. gy. (Folytatjuk) 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom