Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-03-14 / 11. szám
MHMHMHHHNMMMfli Az újságíró 0^ 0 í I- f Tizenhét éves: kicsit szomorkás Délután, amikor a szállodába telefonáltam, aludt még. Rendkívül kimerült — újságolta szobatársa, Srámková. Hat óra körül kopogtattad ajtaján. Vacsorához készülődött. Tudott róla, hogy újságíró keres te délután, megpróbált moso lyognt, de a lila karikák sehogyan sem szívódtak jel a sze me alól. En jóformán egy kukkot sem szóltam, csak annyit, bevezetőül: Ha nagyon fáradt vagy Hanka, akkor nem zavarlak most. Eljövök máskor. Minden energiádra szükséged van Bécs e- lőtt. Becsért. Aztán mégis háromnegyedórányi időt töltöttem vele. Tessék, ezt mondta: „Naponta két újságíró kérdezi mindig ugyanazt, s nekem mindig ugyanazt kell felelnem. Mikor kezdte, hogy érzi magát hányadik helyre számit? Megértem, az újságíró is ember, neki is vannak kötelességei, 8 is kap feladatokat. De én Is ember vagyok! Képzeld el, százszor, ezerszer elismételni valamit! De pihennem is kell valamikor. Milyen nagyszerű lenne, ha legalább a kérdések változatosak lennének! Amikor az Európa-bajnokság ■itán levetítették a tévében a Ma&kováról szóló kisfilmet, egy fel ország hökkent meg: ennyi 'emondásba kerül az ilyesmi? Ilyen drága a dicsőség? Hány kisfilmet kellene készítenünk, amíg minden tisztázva lenne? „Láttam annakidején a híres Ktlius-Bäumler párost. Lehet, hogy Protopopovék jobban korcsolyáznak, de egy igazi kettőst Küiusék szerint képzelek el. Almássy Zsuzsa remek lány. Kár, hogy sérülten versenyzett." És kár, hogy lapjaink erről nem izeitek tudomást. „A jégkorongot nem szeretem, lehet, hogy furcsának találod, mert az is összefügg a jéggel, de mégis. Édesapám a prágai Párizs-szálló főpincére. Nem, szerelmes még nem voltam. Legalábbis az én normáim szerint nem. A srácok tetszenek, elegánsak, csinosak, de a szerelem, az más. Szeretem viszont az atlétikát és a gimnasztikát, s a legrokonszenvesebb sportolónak Cáslavskát tartom." Itt, Közép-Európában, és még jónéhány helyén a vüág- nak, más sem folyik évek óta, mint egy modern, huszadikszázadbeli szélmalom-harc a közvélemény és az élsportolók között, az újságírók tolmácskodásával. A tévé-nézők küencven százalékának szent meggyőződése, hogy Hanka Maškovä kiegyensúlyozott, boldog, tizenhétesz- tendös lány, aki maholnap már világhírű, bejárta földünket, és mi minden vár még rá! Háromnegyed órát töltöttem vele, és megállapítottam: rokonszenves, picit szomorkás lány. Mire huszonnégy éves lesz, sokmindent másképp lát majd. Csakhogy ő most így, tizenhétévesen az, aki. Így fogalom, így klasszis. ítéleteit, nyüatkozatait így kell hát fogadnunk. Főleg cikkor, ha ahhoz a bizonyos igazsághoz nem egy e- setben — meglepően közel jár! A budapesti VASAS tavaly nem jutott tovább a Bajnokcsapatok Európa Kupájában. Néhány hét elteltével, Chilében a hagyományos, világhírű Hexagonal-tornán azonban a magyar labdarúgcsport történelmének egyik legnagyobb sikerét könyvelhette el: A Santost és a Penarolt, valamint a chilei „hármasikreket“ megelőzve megszerezte a kupát. Amióta magyar klubcsapat létezik, nem született még ilyen siker. Szívből gratulálunk, és ebből az alkalomból bemutatjuk a királyt, Farkas Jánost, aki a Hexagonal-tornán is lőtte a dugókat. Mikor rúgott életében először labdába, és hol kezdett csapatban játszani? — Nagyon korán, hiszen a labdához, mióta az eszemet tudom, vonzódtam. A László-kór- ház csapatában játszottam először. Hívták-e más klubokba játékosnak? — A László kórháztól nem. Ismerőseim ajánlották egy-két fővárosi klubnak, de nem kellettem. Családjában más is foglalkozott labdarúgással? — Testvérem játszott egy időben a Vasasban, mint balszélső. Jő játékos volt, csak nem rendelt mindent alá a sportnak. Mindig csatár akart lenni? — Igen. Mégpedig mindig belsőcsatár. Már gyerekkoromban sem szerettem szélsőt játszani. Ha véletlenül mégis ilyen posztra állítottak, olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha pályán kívül lennék. Lehet, hogy ez csak előítélet, de nem tudok róla leszokni. Melyik játékostársától tanulta a legtöbbet? — Nagyon sok segítőm volt. A leghasznosabbnak a Machos Feri melletti időszakot tartom. Öröm volt vele játszani. Sokat lehetett tőle tanulni. De ha az ember jó megfigyelő, akkor minden mérkőzésen szedhet magára valamit, még akkor is, ha nem világklasszisok ellen játszik. Milyen adottságok elengedhetetlenek ahhoz, hogy valakiből góllövő csatár legyen? — A gyorsaság, a lövő és fejelő-készség, a helyzetfelismerés, a bátorság, a szerencse, a jó partnerek, a pillanatnyi kedélyállapot — és még hosszasan sorolhatnám. Milyen érzés volt két gólt rúgni a kétszeres világbajnok brazil csapat ellen? — Nagyszerű. Igazság szerint csak egyet rúgtam, mert a második szabályos gólomat nem adta meg a bíró. Ügy látszik, akkor még ő sem hitte, hogy le lehet győzni a brazilokat, s egy csatár két gólt rúghat nekik. Mennyi idő alatt futja a száz métert? — Ezt nem mértem. A jó csatárnak nem kell száz métert sprintelnie. Az a lényeges, hogy az első öt méteren olyan előnyt szerezzen, hogy a hátvédek ne érjék utói a kapuig. Mi a véleménye: állhat-é négy végrehajtó csatárból egy válogatott támadősora? — Lassan valamennyi poszt elmosódik, rövidesen megszűnik a végrehajtó és előkészítő csatár fogalma is. Mindenkinek mindent Batta György kell tudnia. Tudna-e mondani néhány olyan hátvédet, aki megkeserítette életét? — Sok nevet sorolhatnék, mert rengeteg mérkőzést játszottam. Minél jobban megy a góllövés, annál több védőjátékos kerül életem megkeserítőjének a listára. Ha az őszi idényben nem lettem volna olyan eredményes, bizonyára Burgnich sem őrzött volna testőrként. Tréfásan azt mondhatnám: kár sok gólt rúgni, mert mindig a góllövő issza meg a levét. Szereti a zenét és a könyveket? — Igen, nagyon elszórakoztat mindkettő. Melyik földrész éghajlata felel meg leg-* jobban a labdarúgásnak? — Mindig az, ahol a legjobban megy a játék, de azért azt hiszem, Európa, és itt is Magyarország, az ősz kezdeti szakában, amikor még kevés a csapadék. Igazán jó játék csak száraz pályán alakulhat ki. A külföldi pályákon mindig arra döbbentem rá, hogy az otthoni gyepszőnyegeken játszom a legszívesebben. Az itthoni hangulat, a közönség sze-> retete még a zimankót is el tudja felejtetni. Milyennek látja a labdarúgás jövőjét? — Szépnek. Akár tetszik, akár nem, elöbb- utóbb látványosabbnak kell lennie a játéknak, hazai viszonylatban is. A magyar csapatok többsége már megszerezte magának a jő erőnlétet, s ennek birtokában jó játékot produkálhat. Ellenkező esetben sportágunk elveszti vonzóerejét, népszerűségét. Egyébként már az angliai VB-n is látható volt a szép labdarúgás előretörése, régi pozícióinak visz- szahódítása. A védekező labdarúgás csak időszaki problémákat oldhat meg. Az erő csak addig kerülhetett a szépség elébe, amíg a szép játékra képes csapatok nem szereztek megfelelő erőnlétet. Kielégítőnek ťartja-e', hogy négyévenként rendezik a világbajnokságot? — Ha jól szerepelünk, minden évben jó lenne világbajnokságon részt venni. Szerintem a kétévenkénti világbajnokság lenne a legideálisabb, mert valljuk be, a hazai bajnokságon kívül éppen a Rimet-kupáért folyó küzdelemnek van a legnagyobb varázsa. Valameny- nyi ország labdarúgósportjának fejlődést a világbajnokság segíti elő. Ilyenkor fel lehet mérni az erőviszonyokat, és sorozat-mérkőzéseken áll módjában mindenkinek a világ legjobbjait látni. így még a legképzettebb labdarúgó is rengeteget tanulhat, És végül mi a véleménye Farkas Jánosnak Albert Flóriánról? És Albert Flóriánnak Farkas Jánosról? Farkas: — A lehető legjobb. Nemcsak kitűnő labdarúgó, hanem ragyogó barát is. Mióta huzamosabban együtt játszunk, nagyon jól megértjük egymást. Flóri, aki maga is nagyon jó góllűvő csatár, az önzetlenség mintaképe lehet. * * • Albert: Farkas Jancsi nagyon jó barátom. Kitűnő labdarúgó. Huzamosabban csak az utóbbi időben játsszunk egymás mellett. Nagyon jó partner, eddigi együttműködésünkről csak a legjobbakat tudom mondani. És nemcsak mint játékosról, hanem mint magánemberről is. (m. i.) A Benfica komoly erőpróba előtt állott: a Világ Kupáért kellett — európai bajnokként — a délamerikai bajnok ellen, a Penarol ellen — játszania. Első mérkőzésünkön, Lisszabonban. 1:0 arányban győzedelmeskedtünk. A visszavágón e- legendőnek bizonyult volna egy szerény döntetlen is, és máris mi vagyunk a világ legjobb klubcsapata. Siralmas teljesítmény után nulla gólt lőttünk Montevideóban. Ez még nagyszerű lett volna a döntetlenhez, ha az ellenfél is ennyit produkál. De ötöt kaptunk. 5:0! A gólarány szerencsére nem számított, és így Uruguayban döntő csatát kellett vívnunk. Abban az időben még sem én, sem Simoes nem voltunk az igazi, szűkebb keretben, egyikünk sem játszhatott. Közben azonban lejárt az idő, és a döntő mérkőzésen mi is kifutottunk a gyepre. A klub titkára tömören közölte: — Csomagoljatok be, a csapat után repültök Montevideóba. Mindketten meg voltunk lepődve, de megtisztelve is é- reztük magunkat Átrepültük az Atlanti-óceánt, gépünk földet ért Montevideóban, autóba vágtuk magunkat, hogy miha- marabb a csapattal legyünk. Minden lap azt kürtölte, hogy most már nem ötöt, de tizet kapunk. A játék igazolta is a jóslatokat: nem telt bele öt perc, s a Penarol egy ragyogó szabadrúgásból meg is szerezte a vezetést. Az újabb események nem peregtek ilyen előírásosan. A félidő vége előtt jó labdát kaptam, átkígyóztam a védőkön, nem értem még a tizenhatoson belülre, amikor váratlanul, futtából rálőttem. Az Uruguay kapus a hálóban fedezte fel a labdát. A játékostársak majdnem megfojtottak a gól után. A csillagokban azonban úgy volt megjövendölve, hogy az uruguayi csapatot nem győzzük le saját hazájában. A játékvezető egyszer a sípjába fújt, és a Penarol tizenegyest rúghatott, senki sem tudja, miért? Így lett 2:1. Ügy éreztem, biztos helyem van a Benfica csatársorában. Szépen alakultak a dolgok, e- légedett voltam. Természetes, hogy ha néha álmodoztam, akkor leginkább a válogatottba- kerülés foglalkoztatott. Elvégre ez minden sportoló legnagyobb vágya. De nem siettem el a dolgot. Fiatal voltam, pályafutásom kezdetén álltam. Annál nagyobb volt az örömöm, amikor meghívtak a válogatott edzésére. Nem vettem komolyabban az legészet. Sok játékos kapott meghívót velem együtt, és csak tizenegy játszhatott Luxmburg ellen VB-selejtezőt. Elérkezett a nap, amikor a szövetségi kapitánynak nyilvánosságra kellett hoznia a szűkebb keretet. Rendkívül izgatott lettem. Az agy józanságra intet, de a szívemmel nem lehetett bírni. Este tudtam meg a jó hírt: én is a kiválasztottak között vagyok! Jártam már külföldön, játszottam is, de a válogatottban sorrakerülő rajt lámpalázat e- redményezett. A mérkőzés könnyűnek ígérkezett: Lisszabonban 6:0-ra győzött csapatunk. Az öltözőben minden i- gyekezetem oda irányult, hogy a rendkívüli idegességet palástolni tudjam. Alig találtam bele a mezbe fejemmel. Az utolsó taktikai utasítások után bódultán vonultam ki a többiekkel. A közönség tapsa fogadott. A luxemburgiak kis stadionjában hatezer néző feszengett. Valamennyi szentül hitte, hogy csapata ismét súlyos vereséget szenved. A döntetlen fantasztikus siker lenne, írták a lapok, nyilatkozta a luxemburgi edző. Amikor lábam a gyepet é- rezte maga alatt, forró sóhaj hagyta el ajkam: csak kezdődne már. minél előbb! Amikor a bíró a sípjába fújt, akkor hittem csak el: válogatott vagyok! Én is játszom a portugál válogatottban! Az idő jó volt, a gyep szintúgy. A német játékvezető magához intette a csapatkapitányokat, A- guast és Schneidert. Zászlócsere, kapuválasztás, ceremónia. A főtribün előtt sorakoztunk. Mindkét állam himnusza elhangzott, és egy egetverő taps. Aztán már ki-ki igyekezett elfoglalni a posztját, s közben könnyed, bemelegítő mozdulatokat végezni. A portugál válogatott ka- tasztrófális napot fogott ki: sem a lövés, sem a passzok nem sikerültek. Costa Pereira már az első félidőben gólt kapott. Az öltözőben mindenki döntő fordulatot várt a második félidőben. Ilyen rosszul nem lehet már játszanunk. Dehogy nem Luxemburg már há- rom-nullra vezetett. Nyolc perccel a meccs vége előtt lőttük elő gólunkat. A labdával lefutottam a jobbszélen, majd befelé kanyarodtam, és két csel után, kicsavarodva rászúrtam. A kapus meg se nyikkant. Ez a gól, az én első gólom a válogatott csapatában helyrehozhatta volna a csapat hangulatát. De a luxemburgiak rögtön belőtték a negyediket, s mi csak utolsó percben szépítettünk négy-kettőre. Amint a hazai sajtóban olvashattuk, ez a nap volt a luxemburgi labdarúgás történelmének legfényesebb napja. Rajtom a válogatottban ezzel a kiábrándító végeredménnyel indult. Vesztettünk, és noha sikerült gólt elérnem, teljesítményem erősen hasonlított egy tea nevű folyadékhoz. Ez a tény szinte teljesen megsemmisítette azt az örömöt, amit az első válogatottságakor érez az ember. I. b. gy. (Folytatjuk),
