Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-03-14 / 11. szám

■m

Vitalij Kapitulov tudott legtöbbet a sors igazságtalanságáról az egész világon.

Aránylag fiatal kora ellenére erősen kopászodott. Már ebben magában megsejdítette az igazságtalan nemezist.

— így van ez, könyörgöm — szokta mondani kesernyés mosollyal. — Nem tudják megbecsülni az embereket minálunk. Miattuk kopaszodott meg az általam képviselt kultúregység. Ha én nyugodtan élhettem volna, vajon kopasz lennék, ha szabad kérdeznem? Mi az, hogy kopasz? Olyan dús hajam lenne, de olyan!

Ezeken a szavakon senki sem csodálkozott. Mindenki hozzászokott, hogy Vitalij örökké panaszkodott a környezetére. Reggel, amikor tízórai, mély alvás után felébredt, azt mondta feleségének:

— Csodálatos, mennyire nem értenek nálunk ahhoz, hogy megbecsüljék az embert, egyszerűen nem tudnak értékelve viszonylani az emberhez. Nem tudnak, és nem akarnak!

— No jő, elég volt már — válaszolta a felesége.

— Te is olyan vagy, mint a többi. Nem engeded, hogy kibeszéljem magam, kifejlesszem a gondolataimat. Tegnap Ogo- rodnyikovék tizenegy óráig kor- nyikáltak a fülembe azzal a harmonikával, kiszedték az idegeimet. Persze, amíg él az ember, addig nem törődik vele senki. Majd ha meghalok, akkor fogják megérteni, milyen embert vesztettek el, milyen kul- túregységet nem tudnak megbecsülni!.,.

— Ne beszélj Ilyeneket, Vitalij — sóhajtozott a felesége. — Nem szabad.

— Meghalok, meghalok — hajtogatta Kapitulov. — Majd akkor ugyanezek az Ogorodnyi- kovék azt fogják mondani:

„Nem becsültük meg Kapitulo- vot, kizsigereltük az Idegeit ezzel a harmonikával, jaj nekünk!“ Te is ezt fogod mondani: „Nem kíméltem meg az uramat, jaj nekem!"

Az asszony sirva fakadt, és esküdözött, hogy meg fogja becsülni. De Vitalij nem hitte el.

— Az emberek vadállatok — mondta —, és te is az vagy. No, látod, most beijedtél a felelősségérzettől, és a nyakamra bugyolálod ezt a sálat. Ugyebár, tegnap nem kötötted a nyakamba, nem akartál óvni a meghűléstől? Persze, mindig ilyenek az emberek. Meghűlök és elpatkolok. Ennyi az egész.

Csak a krematóriumban fogják megérteni, hogy, kérem szépen, mi is történt, micsoda erőt süllyesztenek a kemencébe. No, megyek!... Ne bőgj, kérlek, ne ásd alá az idegrendszeremet.

Kapitulov hatalmas csapásokat mérve jobbra-balra, elsőnek furakodott fel a villamos peronjára. Súlyos, drappszínű fenekével egy ifjú polgártársnőre támaszkodva, akinek sikerült helyet szereznie a pádon, Vitalij szárazon jegyezte meg:

— Micsoda vadság! Középkor! Ilyen kínzókamrában kell utaznom mindennap.

Ennek a megjegyzésnek a megszokott hatása volt: a kocsi belsejében elcsitult a zaj, és minden fej Vitalij felé fordult.

— Az emberek vadállatok — folytatta szomorúan. — Egy szép napon lekaszálódok majd

5öfflt3EraSI

a villamosról, és meghalok. Vagy még egyszerűbb lesz a dolog — még a kocsi belsejében jobblétre szenderülök. Mert ki vagyok én jelenleg önök számára, polgártársak! Egy utas! Egy közönséges Iksz, akit kényszeríteni lehet, hogy órákon át ott álldogáljon egy túlzsúfolt kocsiban. Nem tudják nálunk megbecsülni az embert, ezt az élő anyagot, amely arra szolgál, hogy az ötéves tervet négy, sőt három és fél év alatt teljesítse. De amikor majd élettelenül fogok elvágódni a padok között, akkor majd a fél kocsit kiürítik. Csak feküdjön, polgártárs, fogják majd mondani. Van itt hely magának. Most jedig állnia kell az embernek inaszakadtáig.

Ilyenkor az ifjú polgártársnő elpirult, és sietve felugrott:

— Üljön le, kérem, az én helyemre.

— Le is ülök — válaszolta Kapitulov méltóságteljesen. — Köszönöm, ifjú hölgy.

Amint Kapitulov elérte a célját, azonnal kiteregette az Izvesztyiját, és olvasni kezdte a halálhíreket. Időnként akkorákat kiáltott, hogy az egész kocsi hallotta:

— Ccak gyönyörködjenek benne! Megint beadta egy a kulcsot munka közben. „A helyi bizottság és az adminisztráció mély fájdalommal tudatja, hogy időnek előtte elhalálozván...“ Nem vigyáztak rá, nem becsülték meg. A halotti tudósítás már fabatkát sem ér!...

Kapitulov megérkezik a munILF-PETROV:

Egy közönséges iksz

új ifjúság 5

kahelyére, morcosán köszön, leül, mélyet sóhajtva leemeli svéd íróasztala redőnyét.

— Mintha Vitalij ma sápad- tabb volna, mint máskor — suttogják a tisztviselők egymásnak —, bizony kímélni kell szegénykét.

— Tény és való, nálunk úgy bánnak az emberrel, mint kocsis a lovával.

— Tegnap Vitalij nekem panaszkodott. Annyi munkát varrtak a nyakába, azt mondja, hogy nincs reménye hosszú életre. Persze, én is ember vagyok, megsajnáltam. Vállaltam a munkáját, és magam megcsináltam.

— Jaj, csak ki ne lehelje a lelkét valóban. Mert azután csőstül jön a kellemetlenség. Azt fogják mondani, nem vigyáztunk rá, nem kíméltük. Szörnyűség.

Kapitulov elszunnyadt a könyvelés tiszta lapja fölött:

— Csend legyen! — suttogtak a tisztviselőnők — nem szabad zavarni. Biztosan megint nem aludt egész éjszaka, halálra kínozták a szomszédjai azzal a harmonikával. Tegnap panaszkodott. Csakugyan — az emberek tipikus vadállatok.

A munkanap végeztével Vitalij rápillantott a naptárra, és ironikusan megjegyezte:

— Mindig így megy ez nálunk. Hogyan teljesítsünk, sőt teljesítsünk túl valamit, ha így bánnak az emberrel? Nálunk az embert nem becsülik semmire. Látják, már megint tizenötödike van. El kell szakadni a munkától, rohanni a pénztárba, sorban állni a fizetésért, kiadni az embernek az utolsó erejét. Ha majd meghalok, akkor értik meg, milyen embert veszítettek el, milyen kultúr- egységet nem kíméltek meg...

Fordította: Pogonyi Antal

ZS. NAGY LAJOS:

Szerelem

Ezek a mai fiatalok! dörmögte haragosan, miután saját szemével győződött meg, hogy csókolóztak, méghozzá hol, uramisten a széles sugárút kellősközepén, délutáni csúcsforgalomban, a villamos-sínek között tapadtak egymás szájára, körülöttük csattogott a civilizáció, a huszadik század interkontinentális felelőtlensége, egymáshoz nőttek, mint két árva állat, ahogy az eszetlen bogarak szoktak, fenyegetően gyülekezett köréjük a felháborodott forgalom, a járdákról esztergályozott fejű atomtudósok, kancsal tábornokok, fehér kesztyűs gondolatirányítók, Líkstizo filozófusok rázták öklüket, a villamosok vészesen közeledtek, ezek a mai fiatalok! morogta dühösen, mert képtelen volt átvergődni a tömegen, holott az Égő Csipkebokor-kocsmában maga az úristen várt rá a bélyegzővel, mi is történt? a négyes villamos, közeledvén a „tavaszi szemérmetlenséghez“, ahogy egy irigy atombombakonstruktőr elnevezte, lassított, le- siklott sínjeiről s gyönyörűséges csilingelőssel kikerülte a közúti Rodiin-plágiumot. Az Öreg ekkor csapta földhöz törvényjavaslatokkal teli aktatáskáját, s estefelé már a villamosok is párosával közlekedtek.

JOSEF HANZLlK:

Szerelem

Forog forog a fogaskerék fog után fog fog után fog igen: fog után fog

De mi ketten háltsten nempontosak hálisten nemfémesek hálisten gyávák olyan gyávák

újra és újra mondjuk egymásnak

Ma még

megbocsátok

TÓTH ELEMÉR fordítása

Egyszer valamelyik nagy alföldi városban, melynek népessége általán értelmes és jómódú volt minden időben, az a különös gondolat kezdett elterjedni, hogy nem jól van az, amidőn harmincezer ember szűrben és ködmönben jár, alig háromezer pedig dolmányban és köpönyegben, mégis tízezerannyi ködmönös ember ügyét dolmányos emberek intézik.

Ez a zúgás, morgás addig fészkelődött, hogy egyszer a választó polgárság nyilvánosan kimondá, hogy őneki ködmenes tanács kell; megelégelték az úri hivatalnokok szolgálatát, próbáljanak már másokkal szerencsét; s úgy is lett, hogy a következő tisztújításon mind kihagyták a posztóruhás népet a tanácsból, s választottak helyébe tisztességes földművelőket, akik is valójában mint derék, becsületes, feddhetlen életű emberek voltak, nem is a fizetésért vállalták el a hivatalt, mert volt nekik miből élni; aztán tudományuk is volt hozzá, mert iskolákat végzettek, nemigen sokat ugyan, de hiszen minek is az embernek olyan sokat tudni a világra? Régi aranymondás az, hogy „csekély bölcsességgel kormányozzák a világot“.

Vala pedig azon időben egy átkozott, bonyolódott, összevissza gubancolt per abban a derék városban, minden bírónak ijedelme, minden ügyvédnek gyönyörűsége; amit közönségesen ilyen cím alatt volt szokás emlegetni: „a kurta kutya kontra buglyos kakas“.

Ez volt körülbelül a rémséges per tartalma: hogy Mácsik Mátyás uram és Sajtos András uram szomszédok voltak a városban. Mácsik uramnak volt egy kurta -cutyája, Sajtos uramnak egy buglyos kakasa; egy délután a kurta kutya és buglyos kakas összevesztek a szeméten; a kakas kivágta a kurta kutya ' balszemét, a kutya meg elharapta a buglyos kakas jobb lábát, melyik volt már most a hibás, melyik gazdája fizesse a kárt? Mácsik uram tanúi azt állították, hogy a kakas kezdte a civódást, Sajtos uraméi megesküdtek rá, hogy a kutya volt a vétkes. Ebből csúnya, nagy per támadt; Mácsik uram megverte miatta Sajtos uramnak a fiát, Sajtos uram lekofázta Mácsik uram feleségét, az eldöntötte emennek a kerítését, emez átszórta a rothadt almát annak az udvarára, az utcán egyszer lehasogatták egymás köntösét a nagy huzakodásban, a mezőn ráhajtották egymás marháit a tilosra Mácsik uram szappant főzetett, hogy annak a szagával üldözze ki a szomszédját a világból; Sajtos uram meg azért is lókörmöt és ökörszarvat égetett az udvarán; ezért meg aztán a többi szomszédok támadtak rájuk, azokkal is összeverekedtek, ezeknek a panaszaival megint nagyobbodott a per, utoljára a város is beleavatkozott; a perlekedők a bírákat is megsértették; azok ítéletet hoztak, ezek visszaverték a végrehajtókat, utoljára annyira nőtt a sok kártérítési, erő- szakoskodási, visszaüzési mellékletek miatt a per, hogy egy ember a világért fel nem bírta azt emelni az asztalra.

Próbálgatták is a bírák, mikor már nagyon belefáradtak, hogy kibékítsék a feleket, hanem az meg éppen lehetetlen volt. Ki téríti meg az okozott perköltséget? Mácsik uram három hétig járt fenn Bécsben abban az ügyben, mennyi tömérdeket elköltött ott, amíg végre beszélhetett valamelyik udvari ágens sollicitatornak a ruhatisztítójával, s megértette vele a dolgot; iszonyú pénzbe került az! De Sajtos uramnak meg még több kiadása volt egy budai tabuláris ügyvéd végett, akinek minden vásár alkalmával küldött fel sajtot, szilvaízt és tojást, ha azt akkor mind eladta volna, a pénzt kamatra adta volna, a kamatot mindig a tőkéhez tette volna, annyi sok esztendő alatt milyen nagy kapitális lett volna abból.

Egyszóval a kurta kutya kontra buglyos kakas processzusnak nem tudott vége szakadni.

Most tehát az új bíróválasztás után az a jó mulatsága volt a hivatalból kimaradt úri rendnek, hogy elvárja, mitevő lesz az új tanács a híres perrel?

Nem is soká kellett vámok, sem pedig Mácsik és Sajtos uramékat nem kellett senkinek lovalni, mert amely reggel nemzetes Csonttörö Mihály uramat megerősítették a bírói székben, azon napnak délutánján már ott volt nála a két perlekedő férfi; nehogy más legyen az első, aki az új bírót

megpróbálja.

Csonttörő Mihály uram nemhiába viselte ezt a nevet, mert valójában derék, termetes, csontot törni képes férfi volt, a legjobb idejében, derült, legjobb idejében, derült, jókedvű

magyar nadrágban volt, egy ingre vetkőzve, mert az ezüstgombos ködmen nem szaggatni való.

— Adjon isten jó napot kegyelmeteknek! — szólt az érkezőkkel kezet fogva; — hát eljöttek, ugyan örülök rajta. Éppen most volt a kezemben a pörük. Tessék leülni nálam. Te, asszony, hozz egy kulacs bort, meg azt a fehér cipót, azzal a sonkával. Tessék nemzetes uraim: saját termésem. De biz ezt meg kell kóstolni; de biz addig egy szót sem szólunk a perről.

Mácsik uram, Sajtos uram, leültek az asztal mellé, egymásnak hátat fordítva.

— Drága jó bor termett az idén, konyítja a tizennegyediket, ugye bár, Mácsik uram? Hát kegyelmed, Sajtos uram, nem úgy találja-e? No, hála az Úristennek, hogy valahára mégis valamiben egyetértenek. Hisz mindig tudtam én, hogy Mácsik uram, meg Sajtos uram talpig derék, becsületes ember mind a kettő. Hát ez a sonka mit beszél? öt mázsás disznó járt ennek a lábán. Hallom, hogy Sajtos uramnak is szép egy pár hízója van; de Mácsik uramé se kutya. Aztán a disznótorból ki ne hagyjanak ám.

A két pörös úr mostmár az asztalnak fordult, s kissé vidámabb orcával feleiének Csonttörő Mihály uramnak, hogy mihelyt disznót ölnek, olyan szál kolbászt küldenek neki, ami körüléri a portáját.

Jókai Mór:

Bíró uram ítélete

Kiss Sándor illusztrációja

— No, ennek előre is megisszuk az áldomását, koccintsunk egymással egyet.

A két úr összeüté poharait a bíróéval, de még egymással nem.

— Hát odahaza mit csinálnak az apróságok? Mácsik uramnak ugyan szép eladó leánya van már. Megüljük ám annak a lakodalmát; tudok én annak majd vőlegényt, derekat. Hát Sajtos uram fia kitanulta-e már a debreceni kollégiumot? Máshova ne vigye ám káplánnak, mert innen vasfogóval sem eresztjük.

A két úr e szóra kedvenc témájába jött bele; egyik a leányáról, másik a fiáról annyi sok szépet, jót tudott elmondani, hogy annak késő estig nem szakadt vége, annyival inkább, hogy Csonttörő Mihály uram is segítette szaporítani a jó szót; a kulacs e közben kétszer is kiürült, harmadszor is megtelt; a pörlekedő felek utoljára restelltek belőle a pohárba töltögetni, hanem egymás után ittak, később egymás egészségére ittak, utoljára összeölelkeztek, megcsókolták egymást; megesküdtek, hogy soha sem volt nekik egymással semminemű bajuk, csak a gonosz szomszédok, meg a prókátorok tüzelték őket egymás ellen. Végtére parolát csaptak egymás tenyerébe, hogy mihelyt Mácsik uram leánya arra való lesz, Sajtos uram fiát pedig fárához segíthetik, rögtön összeadják őket.

Csonttörő uram lesz a kérő násznagy, Baki nótárius uram a kiadó.

Éjfél felé volt az idő, mire a két peres férfi kibotorkázott a bíró házából. Karon fogva s vállaikat összevetve távozónak a nagy konyhán keresztül, ahol bíróné asszonyom éppen kenyér alá fűtötte a kemencét.

— Nini! — kérdezé a bíró. — Hát a perrel mi történjék?

— A kurtakutya perrel? — szólt Mácsik uram nevetve, — hát tudja mit, nemzetes bíró uram, éppen kenyér alá fűtt bíróné asszonyom, ni...

— ...Jó lesz neki kemencefűtőnek! — egészíté ki kacagva Sajtos uram az elmés ötletet; s egy perc múlva ott lobogott a kemencében az egész kurtakutya, buglyos kakas processzus; nem maradt meg belőle egy lap sem ereklyének az utókor számára.

Mácsik Mátyás és Sajtos András uraimék aztán nagy dano- lással mentek végig az utcán, minden utcaszögletnél megáll- ván csókolózni; egy baktert, ki be akarta őket kísérni a városházához, szintén addig csókolgatták, míg a nyavalyás otthagyta nekik a szűrét és elszaladt, s miután vagy négy házhoz bekopogtattak, azt vélve, hogy otthon vannak, csakugyan szerencsésen eligazodtak hazáig s ott addig búcsúztak egymástól, míg rájuk virradt a reggel.

Azontúl aztán soha sem volt nekik egymással semmi bajuk.

Csonttörő Mihály uram pediglen másnap plena sessione következő ítéletet mondott a jegyző tolla alá:

„In causa Mácsik Mátyás, kontra Sajtos András e mai napon és esztendőben deliberatum est: quod“.

„Ki mit kapott, viselje tisztességgel, ki mit szenvedett, tűrje el emberséggel; senki sem tartozik a másiknak semmivel; minket pedig őrizzen meg minden perpatvartól a mennybéli Felség..."

És a pörös felek minden prókátor bámulatára megnyugodtak az ítéletben.

Csonttörő Mihály uram ezentúl is derék, erélyes bírája maradt az érdemes városnak, ki is látva azt, hogy semmire sincs olyan nagy szüksége a községnek, mint fára, és hogy a sok hivatalnoknak is hasznos foglalkozást adjon, kiküldte őket valamennyit pusztákra, a homokba, fát ültetni.

Vagy két hétig ültettek egy néhány millió fát, hanem akkor már kezdtek egy kicsit remonstrálni bíró uramnak, hogy hiszen jó dolog ez a faültetés, de adjon már valami más dolgot is, mert ebből csak nem telhetik ki az esztendő.

Jöttek még hozzá a katasztrális, urbarialis s más fatális ügyek, amik sok fejtörést kívántak, melynél fogva két heti interregnum után Csonttörő Mihály uram jónak látta az egész ködmenes magistrátussal egyben tisztességgel resignálni és visszaadni a hivatalviselés terhét a tintás ujjú osztálynak saját jó kedvéből.

Hanem azért rövid uralkodása emlékéül máig is díszlenek az általa ültetett roppant homoki erdők s él a nagybecsű adoma a kulacs borral kettévágott gordiusi csomó felől. Adjon az Isten sok hosszú pernek ilyen vidám véget.